Oldal 2 – Korai Fejlesztő Központ

Miként változik a család működése, ha terápiarezisztens epilepsziás gyermeket nevel?

Írta:

Nemescsói Katalin

mentálhigiénés szakember, képzésben lévő pár- és családterapeuta

Budapesti Korai Fejlesztő Központ, kuratóriumi elnök

+36303707353

Dravet, Lennox, Gastaut

Nevek, melyek ugyanazt, és egyben mást és mást jelentenek sokunknak. Tudósok, akik kutatási eredményeikkel megkerülhetetlen tudósaivá váltak az orvostudománynak, diagnózisok, amelyek önmagukban leírják a betegség tünetegyüttesét és kezelési lehetőségeit, vagy ahogy egy szülő fogalmazott, „ítéletek”, amelyek egy életre meghatározzák egy ember, annak családjának sorsát és jövőjét.

Sokszor mondjuk, hogy egy gyermek születésével együtt születik meg a nő anyáknak és a férj pedig apáknak.

A szülőség állandó figyelmet, alázatot, türelmet és kimagasló szeretetet igénylő feladat.

Egy krónikus beteg gyermek születése esetén ez fokozottan igaz.

A családterápiában a családra, mint rendszerre tekintünk, amelyben minden tag kölcsönösen hat a másikra, ezért minden tett egyben oka is és következményei is a másik tag viselkedésének. Minden, ami az egyik taggal történik, kihat a rendszer működésére, befolyásolja a többiek működését, folyamatosan keresve az egyensúlyi állapotot.

Egy terápiarezisztens epilepsziás gyerek érkezése a családba meghatározott negatív érzelmi folyamatot indít el, amelyben a veszteség és a gyász érzése egyszerre jelenik meg. Egy olyan krízis, amivel a szülők kénytelenek szembenézni, amelynek súlya annyira nehéz, hogy teljesen beszűkíti a szülők fókuszát, és amely krízis megoldására vagy elkerülésére nem alkalmazhatók addigi szokásos problémamegoldó eszközeik. Ebben a folyamatban ezeknek a családoknak fel kell dolgozniuk annak az ideának az elvesztését, hogy azáltal, hogy nem született meg a várva várt egészséges gyermekük, nem élhetik egy egészséges család életét, nem tapasztalhatják meg a relatív gondtalannak tervezett jövőt, viszont egy olyan gyerekkel élnek együtt, akire nem számítottak, és együtt kell élniük egy olyan jövőképpel, amelynek perspektívája bár pontosan nem megjósolható, azonban vélhetően sötét és kiszámíthatatlan.

Terápiarezisztens epilepsziás, sérült, vagy ahogy én hívom őket különleges gyermeket nevelő családokban megterhelődnek a családi kapcsolatok. Leggyakrabban a klasszikus férfi és női szerepek állandósulnak, az édesanyák, akik akár évtizedeket tanultak, karriert terveztek, tettre- és munkára készek lennének, otthon maradnak gyerekükkel, a családfenntartó szerep pedig egyedül az édesapára hárul, a minden családot érintő hétköznapi kiadásokon túl, a gyerek kezelésére és fejlesztéseire is egyedül előteremtve az anyagi lehetőségeket. Ezekben a családokban férjnek és feleségnek is lenni a szülői szerep mellett szinte lehetetlen küldetés, az egymásra szánható időt is leggyakrabban az „ugrásra kész” szülői attitűd járja át, hiszen egy terápiarezisztens epilepsziás gyermek mellette, soha nem lehet tudni, mikor lehet szükség segítségre, görcsoldásra, esetleg életmentésre.

Különleges gyermek testvérének lenni ugyancsak megterhelő feladat, hiszen ezeknek a gyerekeknek a parentifikációja elkerülhetetlen. Maguk is megtanulnak résen lenni, figyelni a testvérre, gyakran részesei lehetnek a szülői segítségnyújtásnak és kénytelenül is megtanulják magukat és igényeiket hátrébb sorolni, úgy nőnek fel, hogy megtanulják, hogyan lehet további nehézséget nem okozni a családjuknak.

Sokszor tapasztaljuk, hogy a nagyszülői kapcsolatok is elnehezülhetnek. Előfordul, hogy a segítőkész, aktív nagyszülő átlépve nagyszülői szerepének határain, a legjobb szándékú segítséggel próbál jelen lenni a fiatal család mellett, esetleg össze is költöznek velük, ezzel párhuzamosan azonban a szülői kompetencia érzését jelentősen gyengíthetik. Azok a nagyszülők, akik pedig nincsenek jelen a különleges gyereket nevelő család mellett, csak keveset vagy egyáltalán nem segítenek, sokszor a magárahagyottságot és magány érzését keltik a szülőkben.

Ezekben a családokban módosulnak családi célok. Terápiarezisztens epilepsziás gyerekkel akár csak egy éttermi étkezés, egy nagy családi vendégség, vagy egy utazás is, a gyermek betegségéből adódóan sokszor nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem kivitelezhető. Mi történik, ha éppen egy étteremben jön a roham? A roham okozta esetleges kellemetlenségeknek (pl. enuresis, encopresis) kitenni a saját gyermeküket, az étteremben étkező többi vendéget, és saját magukat, sokszor nagy bátorságot kíván a szülőktől. Elutazni nyaralni egy olyan gyerekkel, aki érzékeny a magas hőmérsékletre, vagy aki fényérzékenysége miatt rohammal reagálhat az erős napfényre, vagy a csillogó víztükörre, szinte kivitelezhetetlen. Gyakran tapasztaljuk, hogy ezek a családok nem járnak egyáltalán, vagy nem együtt járnak nyaralni, a szülők, ha egyáltalán pihennek, csak felváltva tudják azt megtenni, valamelyikük mindig otthon marad a különleges gyerekkel, így a családi egység közös élménye, kimarad életükből.

Életvitelüknek szinte egyenes következmény a társas izolálódás, a baráti kapcsolatok meggyengülése, hiszen ezen speciális igényekhez alkalmazkodni kívülállóként nagyon nehéz, ahogy a különleges gyerek szüleinek is nehéz látni, hogy más családokban, ahol egészséges gyerek született, relatíve „milyen egyszerű ez élet”.

Az, hogy a szülők mikor tudják feldolgozni a gyermekük betegségéből fakadó, őket ért traumát, sok tényező függvénye lehet.

Elfogadásukat befolyásolja az egyénre és a családra korábban jellemző és már megtapasztalt megküzdési stratégia, az az élmény, ami kialakult bennük korábbi megküzdéseik során, az a pszichológiai immunrendszer, amellyel fel vannak vértezve. A gyermek betegségével összefüggésben az elfogadást befolyásolja a betegség kontrollálhatósága és lefolyása. A mindennapok kiszámíthatatlansága miatt, amely a rohamok jelentkezésének rapszódikusságából, illetve azok lefolyásának mértékéből fakad, a szülőknél észlelhető a folyamatosan megemelkedett arousal szint. Az állandó éberség, az éjszakai pihentető alvás gyakori elmaradása, a rohamok ellátása közben néha szükséges fizikai megerőltetés, a szülők pszichés és fizikai állapotának rohamos hanyatlásához vezethet.

Az elfogadást befolyásolhatja a gyermek fogyatékosságának mértéke, esetleges fizikai mássága, vagy akár a betegségéből adódó irritábilitás, valamint a gyermek temperamentum jellemzői.

Ma már nagy jelentőséget tulajdonít az orvostársadalom a diagnózis közlésének módjára, hiszen a nem kellő empátiával közölt diagnózis önmagában is tud traumatikus lenni. A diagnózis közlésekor elengedhetetlen a szülői reakciókat figyelni és követni, azokra kellő érzékenységgel reagálni, a kérdéseknek, sőt sokszor a racionalitás szemszögéből nézve az indokolatlan és repetitív újra-kérdezéseknek is helyett adni.

A világviszonylatbán már rendszerszinten működő medikális családterápiás ellátás már Magyarországon is egyre több kórházban és fejlesztő központban elérhető a krónikus beteg gyereket nevelő családok számára, ami a családterápia eszközeivel segíti azokat a családokat, ahol egy vagy akár több családtag testi vagy mentális betegség diagnózisával rendelkezik, vagy bizonyos sérültséggel, fogyatékkal él.

A medikális családterápia az egyéni krízisfeldolgozáson túl, rendszerszintű terápiás segítséget nyújt a családok számára. Terápiás keretek között segíti a családok betegséggel kapcsolatos kommunikációját, családon belül és kívüli egyaránt. Foglalkozik a családi szerepekkel, és a család struktúrájával, a családon belül, illetve körül kialakított határok optimalizálásával. Jelentőst hangsúlyt kapnak az érzelmek, és azok közül is az elfogadhatatlannak vélt érzelmek kifejezhetősége, illetve a párkapcsolati kötődések igényének megfogalmazása és megvalósítása. Fokozottan figyel a szülők beszűkült fókuszának tágítására, erősíti a család betegségtől független identitását, a realitások mentén segíti a családot a fejlődés lehetőségeinek megkeresésében, mind ezzel párhuzamosan pedig kimagasló érzékenységgel tárja fel a család betegséggel kapcsolatos narratíváját (pl. büntetés/kihívás).

Terápiarezisztens epilepsziával élő gyermeket nevelni kívülállóként felmérhetetlen feladat. Átláthatatlan rendszert generál a betegség, ahol minden összefügg mindennel, így az ellátás körüli legapróbb részlet is hatással lehet a nagy egészre, a gyermek állapotára és ezáltal a család működésére egyaránt, ezért ezen családok megerősítése és támogatása elválaszthatatlan részét kell, hogy képezze a betegellátásnak.

Felhasznált irodalom:

H. and I. Goldenberg – Áttekintés a családról – Animula Kiadó, 2008.
Knafl, K. A., & Deatrick, J. A – Family matters. The challenge of normalization for families of children with chronic conditions. Pediatric Nursing, 28(1). 2002.
Radványi Katalin – Legbelső kőr: A család, Eltérő fejlődésű vagy krónikus beteg gyermek a családban – ELTE, 2013.
Susan H. McDaniel, PhD, William J. Doherty, PhD, Jeri Hepworth, PhD – Medical Family Therapy and Integrated Care, 2013.

A cikk a Neurológiai Praxis c. digitális kiadvány, VII. évfolyam, 3. számban jelent meg, 2024. szeptemberében

A kreatív mély mag

Bóta Ildikó mozgásművészeti és testtudati terapeuta, Bowen alkalmazó, csaknem tíz éven át elnöke és szakmai vezetője volt az ArtMan Mozgásterápiás Egyesületnek, és sokáig kollégák is voltunk a Koraiban.

Jelenleg külsős munkatársként vesz részt Intézményünk munkájában, a Fa óvodában tart tánc-és mozgásterápiás alkalmakat, a gyerekeknek és az ott dolgozó kollégáknak is. Alapjaiban határozza meg a gondolkodásomat, hogy tanított és később dolgoztunk is együtt. A tánc jó ürügy volt, hogy megint beszélgessünk.

Mi az első, jól eső mozgásos élményed a gyerekkorodból?

A legelső, amire visszaemlékszem, kisiskolás lehettem, mindig tekertem, meg csavartam magamat otthon. Három éves koromtól művészi tornára jártam, biztos onnan is merítettem. Például gyakran voltam hídban, meg ehhez hasonló kitekert mozdulatokban, de ez nekem nem tornagyakorlat volt, hanem egy otthonos testhelyzet. Sőt, arról álmodoztam, hogy a tanári katedrán, ami egy kis emelvény volt az általános iskolai tanárom asztala alatt, én ezeket elő is adom majd. Később felső tagozaton a farsangokra összeszerveztem néhány társamat, kitaláltam egy koreográfiát, és Abbára, Boney M-re táncoltunk, komoly műsort adtunk elő.

Tehát zsigerileg benned volt a tánc. A családodban van ennek előzménye?

Az anyukám néptáncolt, és elég magas szinten csinálta. A hatvanas években a néptánc mozgalom nagyon komoly hatást tett rá is, olyannyira, hogy néptáncos szakkört is szervezett. Sajnos azonban környezet rosszallása és irigysége miatt nem tudta folytatni ezt. Az apámtól a képzőművészeti vonalat örököltem, nagyon ügyesen rajzolt és alkotott mindenfélét a kezével. Nem véletlen, hogy a Kisképzőre jártam. Ugyanakkor később a mozgás- és táncterápiás iskolák közül teljesen egyértelmű volt számomra, hogy nem azt az irányt választom, ahol a nyomhagyáson, a matériával való munkán van a hangsúly.

Mikor fordultál a fogyatékos emberek felé?

Ez egy nehéz és összetett téma, hosszú évek önismereti munkája áll mögötte. Nagyon foglalkoztatott, hogy honnan jön belőlem az, hogy én pont a súlyosan-halmozottan fogyatékos embereknek akarok segíteni a tánc lehetőségével. Ezt azért is volt fontos átgondolnom, mert rengeteg helyzetben kellett képviselnem ezt a területet, amikor ez Magyarországon még egyáltalán, ennyire se volt benne a köztudatban, mint most. Sőt, akkoriban az volt a vélekedés, hogy keveset lehet segíteni nekik, én pedig azt éreztem, hogy ha valaki testben van, és lélegzik, meg dobog a szíve, akkor nagy lehetőségek vannak.

Bóta Ildikó és Potoczky Gábor tánca, 2020-ban (forrás: trafo.hu)

A saját önismereti utamon fedeztem fel, amikor a terapeutám szembesített azzal, hogy annyit dolgozom, ami három embernek is sok volna, hogy ez mit jelent az életemben. Mielőtt megszülettem, előttem és utánam is volt egy tesóm, akiket a szüleim elvetettek. Azt, hogy ez az az én életemben milyen terheket jelent, hosszú idő után értettem meg. Egyrészt nagyon sokáig helyettük is akartam valamit csinálni. Másrészt azt is átgondoltam, mi lett volna, ha a minta egyet ugrik, azaz én lennék, aki nem születik meg. Úgy kapcsolódik ez azokhoz az emberekhez, akikkel aztán foglalkoztam, hogy az ő eszköztelenségük, hogy bár élnek, de mégis jelentős korlátokkal, az hasonlít ahhoz, mintha nem élhetnének igazán.

Egy veled készült riportfilmben azt mondtad, hogy egy sérült ember támogatásában, hosszú távon a kreatív, mély maghoz érdemes visszanyúlni, ez a lehetőség marad. Mit jelent ez pontosan?

Test-kép zavar? c.előadás plakátja (forrása: Másképtánc FB oldal)

Friss élményem az, hogy amikor Karesszal (Tóth Károly ArtMan Művészeti Tanács tagja, táncművész – szerk.) előadtuk a KuglerArt Galériában a Test-Kép zavar? című előadásunkat, akkor ott már a nézők között jó páron csak úgy beesetek az utcáról, és nem ismerősök, segítők vagy családtagok voltak. Ez az élmény egy ilyen nehezítettséggel élő ember számára óriási erővel bír, olyan tapasztalat, amit az, akinek van szabad választása, hogy aznap este éppen mit csinál, nem is tud, vagy nem is ért.

A másik, hogy a táncon és az alkotáson keresztül ezeknek az embereknek végre egy kicsit kitágult a világ. Végre nem csak arról szóltak a hétköznapok, hogy orvoshoz kell menni, fejlesztésre kell rohanni, be kell venni a gyógyszert, hanem valami olyan történik, ahol például érintkezhetnek másokkal. Amikor a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) vezettem egy gyakorlatot, ahol a hallgatók együtt táncolhattak az általam szervezett, sérült emberekből álló táncosokkal, és végül együtt létre tudtak hozni egy alkotói folyamatot, az elképesztő élmény volt mindenkinek, de azoknak, akik előtte ennyire szűk életterekbe kényszerültek, számukra ez falrengető volt. Kaptak arról visszajelzést, hogy milyen velük lenni, milyen velük táncolni, beszélni, barátkozni, lenni.

Bóta Ildikó és Tóth Károly (forrás: trafo.hu)

Összességében azt gondolom, hogy az a lényeg, hogy megélhessék, hogy valami nekik szól, egyénileg. Hogy ne csak arról szóljon az életük, hogy már önállóan is meg tudják emelni a karjukat, vagy hogy tudnak egyedül enni. Ezek nagyon fontos célok és előrelépések, enélkül egy csomó minden más sem tud alakulni, de oda kell tenni mindig azt is, hogy legyen olyan élményük is, ami személyre szólóan, az életük teljességéhez tud szólni. Azaz, hogy megtapasztalhassák magukat, kapjanak visszajelzést önmagukról, ez alapvető emberi joga mindenkinek. Ehhez terepet teremteni nagyon felemelő dolog, azt kell hogy mondjam.

Kevesebbet beszélünk róla, de fontos téma. Azok, akik ezt a teret biztosítják, amellett hogy rengeteg élményt szereznek ezalatt az idő alatt, nagyon el is fárad(hat)nak benne. Te hogy látod?

Az a szerep, ami arról szól terapeutaként, hogy a segített mellé állunk, és vele együtt találjuk ki a következő lépést, az tényleg nagyon fárasztó tud lenni. Ez a terapeutai, „melléállós” attitűd, ami nem pedagógiai fókuszú, azt is jelenti, hogy megérezzük és átéljük az ő szomorúságát és kiszolgáltatottságát. Olyan körülményeket teremtünk, amiben nem helyette végezzük el azt az adott cselekvést, hanem megvárjuk és támogatjuk abban, hogy ő legyen arra képes. Azokból az eszközökből, ami számára elérhető, de az ő szándéka szerint.

Viszont ahhoz, hogy azt érezhessék, ők csinálják, nekem nagyon sokat kell odatennem, magamból. Minél súlyosabban érintett valaki, annál több energia a segítőnek, ami nagyon sokat tud adni is, és kérni is. Fontos, hogy addig szabad csinálni, amíg érvényesek és reflektáltak maradunk benne, mert ezzel megtiszteljük azt, akiért az egész létrejön. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy hogyan kell lezárni egy ilyen terápiás kapcsolatot. Aminek volt eleje, egy csomó gyönyörű élménye és közepe, akkor annak méltó befejezést kell adni, nem csak ellépni onnan, mert esetleg beletört a bicskánk.

Szoktál magad örömére táncolni? Mit kívánsz magadnak a közeli jövőben?

Mindent táncnak tudok felfogni, ami nem feltétlenül mindig buli. Most már nem vagyok tagja az ArtMan Egyesületnek, de vannak magán pácienseim, és muszáj, hogy a saját testemmel is foglalkozzak, érezzem és tudjam, hogyan vagyok most benne, mi esne jól. Összeállítok magam számára feladatsorokat, és nagyon élvezem azt megfigyelni, amikor ebben valamit másként csinálok, amikor valami változik. Ezt mindig jó jelként értelemezem. Olyan is van, amikor csak úgy kiszalad belőlem egy mozdulatsor, egy ritmikus valami, amikor valahogy visszatérek oda, ahhoz a maghoz, amiből indultam.

Ami hiányzik és jó lenne, egy olyan kollegiális légkör, amiben valódi párbeszéd valósul meg. Azért időközönként létrejön, mert sokat teszek érte, annyira fontos nekem. Egyedül, magánzóként sem lehet hosszú távon semmire sem menni ebben a szakmában.

Udvarnoky Zsófi

A képek az ArtMan Egyesület, a Trafó és a Másképtánc oldalairól származnak. Bóta Ildikó alternatív mozgásterapeutaként rendszeres résztvevője a Budapesti Korai Fejlesztő Központ óvodájában a MOL – Új Európa Alapítvány által támogatott Varázslatok Hete programnak

Értő figyelemmel

A közelgő Koraszülöttek Világnapja alkalmából most Intézményünk szülő-és családtámogatási lehetőségei közül szeretnénk bemutatni két terápiás ellátási alternatívát, két kedves és mindenre elszánt kollégánk tolmácsolásában.

Palugyay Dorottya gyógypedagógus és integrált szülő-csecsemő konzulens és Varga Rita logopédus és perinatális szaktanácsadó arról meséltek, hogy a koraszülöttség kapcsán terápiás gyakorlatukban milyen jellegzetes nehézségek és témák jelennek meg.

Kérlek, mutassátok be a munkátok a Koraiban!

Varga Rita: A Koraiban nagyobb részt a beszéd- és nyelvfejlesztés területén fejlesztést és tanácsadást végzek. Főképp kettő és három év körüli gyerekek is családjaik jönnek hozzám, de van néhány órám, amiben perinatális szaktanácsadóként segítek a hozzám forduló családoknak. Sokszor csecsemővel érkeznek hozzám, de előfordul, hogy néhány éves gyerekkel, attól függően, hogy az adott család mikor tud eljutni ehhez az ellátáshoz is.

Palugyay Dorottya (balról) és Varga Rita (jobbról)

Palugyay Dorottya: Neurológiai és evés vizsgálatokat végzek, emellett fejlesztési óráim és szülő-csecsemő konzultációs óráim is vannak. Előfordul, hogy a komplex gyógypedagógiai fejlesztés és a szülő-csecsemő konzultációs ellátás is szükséges ugyanannál a családnál, ekkor nagyon pontosan megbeszélem a családdal, hogy mikor, melyik típusú segítségnyújtásnak van itt az ideje, és egyszerre csak egy területre koncentrálunk, időben szétválasztjuk a fejlesztést és a konzultációkat.

Most már két éve együtt jártok szupervízióba is, és közös csoportban is gondolkodtok. Mi ennek a közös munkának a története?

Rita: Amikor elvégeztem a perinatális szaktanácsadói képzést, akkor úgy éreztem, hogy szupervíziós támogatás mellett tudom ezt a támogatási formát jól és hitelesen nyújtani a Koraiban. Ekkoriban másokban is megfogalmazódott az az igény, hogy akik nem pszichológusként végeznek segítő beszélgetést, munkájukhoz fontos volna egy pszichológus által vezetett szupervíziós támogatás. Végül ketten maradtunk Dorkával, és azóta is nagyon sokat jelent nekünk ez a kiscsoport. Szeretnénk egy önsegítő szülőcsoportot szervezni, a veszteségfeldolgozás témájában.

Dorka: Elvégeztük együtt a Napfogyatkozás Egyesület két képzését, egyrészt a „Sérült gyermeket nevelő szülők veszteségei” csoportvezetői, illetve a „Támasznyújtás pre- és perinatális gyász esetén” című képzéseket. Ezek a képzések rengeteg támpontot adtak ahhoz, hogy jól tudjunk segíteni a hozzánk járó családoknak.

Mindkettőtök munkájának hangsúlyos része a szülőkkel való munka. A gyerek miként jelenik meg ebben a folyamatban?

Rita: A szülővel közösen beszélünk erről, de a szülőre bízom a döntést. A kisgyerek jelenléte attól is függ, hogy a gyerek felügyeletét meg tudják-e oldani erre az időszakra, de ha kisebb gyerekről van szó, általában ő is jelen van ezen a találkozáson. A továbbiakban is nyitva hagyom ezt a kérdést, hogy a szülőnek hogyan volna a legjobb: ő hogyan szeretné, ha találkoznánk, a gyerekkel közösen vagy nélküle. Sokat tud hozzáadni a beszélgetéshez, különösen a csecsemők esetében, ha jelen vannak, de van olyan szülő, akit a saját érzelmeinek a kifejezésében feszélyez, ha jelen van a gyereke, és akkor aszerint döntünk. Tehát ez minden esetben egyéni módon alakul.

Dorka: A szülő-csecsemő konzultáció mindig gyerekkel együtt történik. Úgy szoktam kezdeni, hogy a gyerekeknek is elmondom, hogy most beszélgetni fogunk anyával, és rólad is fogunk beszélni. És meg is kérdezem, hogy mit szól ehhez. Aki már tud egy picit beszélni, azt válaszolja, hogy jó vagy igen, de a lényeg, hogy tudomásul veszik, és fontos is, hogy a gyerekkel is tisztázzuk a kereteket. Ezután kiteszem a játékokat, azzal elkezdenek tevékenykedni, aztán amint jönnek a számukra nehéz témák, máris ott teremnek az anyukájuk mellett, és odabújnak hozzájuk. Azt figyeltem, meg, hogy így az anyáknak is könnyebb, ha ölbe vehetik a gyereküket, és úgy mondhatnak el olyan gondolatokat, érzéseket, amiről nem könnyű beszélniük. Utána meg jó összebújni.

Rita: Én is szoktam az elején jelezni a gyerekek felé, ha kisbaba akkor is. Megmondom a nevemet, és azt is, hogy anyával fogok beszélgetni, és mindig figyelnek erre.

Milyen tipikus, a koraszülöttségből fakadó témákkal keresnek meg benneteket a szülők?

Dorka: A szülő-csecsemő konzultáció általában regulációs nehézségekkel foglalkozik, és a legtöbbször az evés és az alvás területén szoktunk támogatást nyújtani. Sok koraszülött kisgyereknek van ezeken a területeken problémája. A szondatáplálás mindig megviseli a koraszülött csecsemőket és szüleiket is, és a gyarapodással kapcsolatos félelmek is rendszeresen témáink. Nagyon ijesztő egy szülő számára, hogy hogyan tudja életben tartani, táplálni a babáját. A hosszú ideig történő elaltatás,a gyakori ébredések, az éjszaka átalvásának nehézsége főként azok a tünetek, amelyek a koraszülött gyerekek alvási szokásaira jellemzők mostanában. Sokszor látjuk a háttérben a regulációs zavarok mellett az idegrendszeri érés elhúzódását, illetve még a csecsemőkori reflexek is megébreszt(het)ik a koraszülött piciket.

Rita: Alapvetően a szülővé válás normatív, élettani krízis helyzet, mindenféle fejlődési nehézség nélkül is, mert erre még nincs megoldása a szülőpárnak, hogy hogyan fognak családdá válni. Ha erre érkezik egy plusz nehezítettség, akár a koraszülöttség, akkor feltételezhetjük, hogy a szülőket egy eleve érzékeny lélektani állapotban találja meg ez a krízis és veszteség.

A veszteség szót használtad, nyilván nem véletlenül. Segíts abban kérlek, hogy egy koraszülött gyerek szülei milyen érzelmi megpróbáltatásokkal kell, hogy szembenézzenek?

Rita: A veszteség esetükben jelentheti azt, hogy a várandósság hirtelen félbeszakadt, nem történhetett meg az egész, teljes várandósság. Akár fizikálisan is okozhat hiányérzetet az, hogy nem nőtt meg az anya hasa. Egy elképzelt, vágyott szülés élmény elvesztése is okozhat nehézséget, vagy az, hogy megszakadt egy kapcsolat. Hiszen az anya-magzat kapcsolatból anya-baba kapcsolat lesz, és ezt a változást nagyon hirtelen kell megugrania a szülőknek. Ez azt jelenti, hogy még nem tartanak ott a szülők érzelmileg, hogy erre a kapcsolatra felkészüljenek, hiszen nem ennek lenne itt az ideje. Ezek mind veszteség élmények, melyekhez gyakran párosulnak a halálfélelem, a bűntudat és a magányosság nehéz érzéscsomagjai a koraszülött gyerekek szüleivel való perinatális szaktanácsadói munkában. Ahogy a kompetencia érzés is sérülhet, egyrészt a szülői oldalról, másrészt a csecsemő kompetenciáját illetően. Mindezek a nehézségek aztán a regulációs területeken további kérdéseket vetnek fel.

A kompetencia érzésének megingása szorosan összekapcsolódik a hosszas kórházi bent tartózkodással, ha jól gondolom.

Rita: Igen, sokan elmesélik, hogy milyen nehéz az, hogy nem a kisgyerekre ránézve tudják megállapítani, hogy hogyan van, hanem egy gépet kell emiatt figyelniük. Ami akkor életmentő volt, de amikor hazamennek, akkor meg kell tanulni bízni magukban, hogy kezdődik egy olyan élet, ahol már nem kellenek a gépek.

Dorka: Jár most hozzám egy szülőpár, akiknek az első babája korábban érkezett, és épp a másodikat várják. Az anyában megjelent a bűntudat, hogy nem tudta pocakban tartani az első babát, és szorong, hogy a másodikkal mi lesz. Pont ott tart most időben a várandósságban, amikor az első baba világra jött. Ez most egy nehéz időszak nekik, gyakran beszélünk, de szerencsére jól vannak. Nagyon fontos, hogy legyen olyan helye és tere a szülőknek, ahol elmondhatják a bármilyen típusú félelmeiket. Ahol nem ítélkeznek felettük, hanem meghallgatják őket, értő figyelemmel.

Rita: A nap, hónap, évforduló dátumai is mindig témáink. Ezek sok éven át kísérhetik a családokat, nagyon tudják is ezeket a dátumokat évek múltán is. Jó, ha tudunk abban segíteni nekik, hogy megfigyeljék az érzéseiket, mi változott tavalyhoz képest. Vagy felkészíteni őket, hogy az első szülinapon jöhetnek ezek az élmények, és nem csak pozitív, boldog, ünnepléses nap lesz ez, hanem lehetnek nehéz érzések is. Ugyanakkor ezeknek helye van, és szabad így érezniük, sőt. Nagyon nehéz ezekkel az ambivalens érzésekkel együtt lenni, de ez teljesen természetes, és kimondható kettősség. Azaz, hogy örülünk, hogy a gyerekünk már jól van, végig csináltunk egy nehéz időszakot, de a nehézségeket sem tudjuk elfelejteni, és azok is velünk vannak.

Mit jelent az érzelemszabályozás? Hogyan jelenik meg ez a koraszülött gyerekek és szüleikkel való kapcsolatban?

Dorka: A szülő-csecsemő konzultációban inkább a viselkedésszabályozás, a regulációs nehézségek témája jelenik meg. Az önszabályozási zavarok során a gyermeknek nehézsége van abban, hogy viselkedését bizonyos területeken megfelelően szabályozza annak érdekében, hogy a környezetéhez alkalmazkodni tudjon. Viszont nem csak a csecsemő alkalmazkodik a saját környezetéhez, hanem a szülei is őhozzá, ez egy kölcsönös, folyton változó szabályozási folyamat, amiben előfordulhatnak elcsúszások, kisiklások. A megszületéssel egy teljesen megváltozott környezetben kell alkalmazkodniuk a babáknak, ami egy nehéz feladat számukra. Ezt könnyíthetik vagy nehezíthetik a saját biológiai folyamatok, a környezeti tényezők, a születés körüli események is, amelyek a koraszülöttek esetében még több nehézséget okozhatnak.

Ha egy gyermek önszabályozó rendszere révén nehezen alkalmazkodik a környezetéhez, saját belső harmóniája nem tud kialakulni. Ez visszahathat a fejlődésére, viselkedésére, aminek megjelenési formái lehetnek a sok sírás, az evési, táplálási és gyarapodási nehézségek, és az alvás területén az elalvás és az átalvással kapcsolatos problémák. A konzultációk ezeken a területeken hatékony segítséget tudnak nyújtani. A koraszülöttek esetében nehezítő tényező, hogy sem a szülők, sem a baba nincsen felkészülve a megszületésre, így gyakran váratlanul, rákészülés nélkül jön a világra, ami okozhat nehéz helyzetet a család minden tagja számára.

A sírás meghallgatása és értelmezése sokat jelent a kisbabának

Rita: Szerintem az érzelemszabályozás témája kapcsán fontos arról beszélgetni, hogy hogyan lehet a gyerek valós érzéseit felismerni, elismerni, és aztán abból kivezetni és megnyugtatni őket. Tehát ha egy gyerek szomorú, sír, akkor ez jó, ha elhangzik a szülőtől, hogy „látom, hogy most szomorú vagy”, ugyanakkor az is fontos, hogy utána ennek legyen feloldása, például „én is szoktam szomorú lenni, és olyankor jól esik egy ölelés, megölelhetlek?”

Szoktam ajánlani a szülőknek, hogy meséljék el a gyereküknek, akár álmában, a születésének a történetét. Ma már azt is tudjuk, hogy a csecsemők sírásai között létezik az emlékezeti sírás is, ami összefüggésben van a megszületésük élményével. Sokat jelent, ha ebben együtt tudunk lenni vele, hogy vannak nehéz érzések, de azoknak van helye, tere.

Ez a gondolat olyan szépen kapcsolódik a ti munkátokhoz. Ez pont ugyanolyan, mint hogy a szülők a veletek való munkában és térben megkaphatják ugyanezt az élményt, és a nehéz dolgok is kimondhatóvá válnak. Hogyan lehet ezeket a nehéz élményeket felülírni?

Rita: Azt hiszem, hogy átkeretezni lehet ezeket, hogy találunk egy olyan narratívát, ami annak az adott szülőnek segít utólag, eggyel hátrébb lépve értelmezni azt az adott eseményt. Az változik meg, ahogyan erre rá tud nézni, de a történet nem átírható.

Dorka: Azt gondolom, hogy a történetük mindig ott lesz velük, csak az nem mindegy, hogy milyen formában. Van egy nem túl szerencsés mondás a negatív történésekre a közvélekedésben, hogy „majd az idő megoldja, ne is gondolj rá”. Azt gondolom, ahhoz, hogy ezeket a számunkra nehéz eseményeket, traumákat megdolgozzuk, éppen, hogy gondolnunk kell rá, és beszélnünk kell róluk. Fontos, hogy hogyan tudunk visszagondolni a későbbiekben ezekre a megélt helyzetekre, milyen érzeteket kelt bennünk.

Rita: Ha azt érezzük, hogy végig mentünk azokon a területeken, amin tudtunk, de nem változott semmit a szülő érzelmi viszonyulása, akkor tudnunk kell azt is felismerni, hogy meddig tart a mi kompetenciánk, és milyen más, társszakma támogatását kell a család mellé állítani a továbbiakban.

Udvarnoky Zsófi

Az interjúban említett szülőcsoport tervezetten 2025. januártól indul a Budapesti Korai Fejlesztő Központban. Az érdeklődő szülők levelét szeretettel várjuk az alábbi email címekre: ,

„Jó fog lenni!”

Több mint egy évvel ezelőtt történt Horvátországban egy baleset, ami a mai napig felfoghatatlan, hogy egyáltalán miként eshetett meg.

Fischer Gabriella gyógypedagógus, mentálhigiénés családtudományi és családterápiás szakember, és férje Molnár Dávid vállalkozásfejlesztő, tréner nyaraltak, és épp ültek egy út menti étterem teraszán, amikor is a megrendelt pizza helyett, az étterembe csapódva egy autó vágódott be. Mindketten súlyos sérülésekkel, de megmenekültek, és azóta is elképesztő küzdelemmel, kitartással és mindannyiunknak sokat adó, szűnni nem akaró erővel tesznek gyógyulásukért. Gabi sokáig a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársa volt, és ma is jó barátunk, akivel erről az embert próbáló gyógyulásról beszélgettünk.

Ha jól gondolom, most a rehabilitáció időszakában vagy. Mit jelent ez a hétköznapokban?

Egyrészt keresem az alternatív gyógyítási lehetőségeket is, a Prananadi energia gyógyászatot is kipróbálom most. Ez segít a fájdalomcsillapításban és a szövetépítésben is, úgy gondolom. Heti háromszor járok a Baleseti Sebészetre (Budapesti dr. Manninger Jenő Baleseti Központ –szerk.), ahol gyógytornát, fizikoterápiát és mágnesterápiát kapok. Ezek a vérkeringés fokozásában, a fájdalomcsillapításban és a szöveti regenerációban, csontosodásban segítenek, valamint az izomerő fokozásában. A baleset utáni műtétek során több helyről izomkötegeket építettek át mindkét lábamon, és rengeteg elképesztő és bámulatos műtéti technikát alkalmazták nálam: bőrt innen ide, izmot innen ide szabtak át. (közben Gabi ezeket a helyeket precízen mutatja magán.)

Ez most olyan volt, mint egy személyre szabott mondóka, ahogy megérintetted ezeket a területeket magadon. Mintha újra tanulnád magadat, de gondolom, ez a természetes, hiszen Veled történik.

Érdekes, hogy ezt mondod, hogy velem történik. Iszonyú nehéz integrálni, hogy ez velem történik. Én fejben nem az az ember vagyok, akinek volt egy súlyos balesete. Én még mindig az az ember vagyok a gondolataimban, aki biciklivel megy dolgozni, illetve táncolni, futni jár. Még mindig majdnem minden reggel rácsodálkozom, hogy ja, akkor így állunk. A baleset után hónapokig voltak a lábamban fixatőrök, külső fixálásként tették rá, (mivel a sebek miatt nem lehetett gipszelni a töréseket) és amire egyébként tilos volt rálépni, de álmomban azokban a hetekben-hónapokban mégis tudtam járni velük. Mostanában álmomban csak úgy simán járok, és nem csodálkozom rá.

Mennyire vannak most fájdalmaid?

Terhelésre mindképp megjelenik a fájdalom, hiszen nagyon messze van az anatómiai összerakottságtól a bal lábfejem. A jobb lábamban van tizenhat csavar, és több csont is eltört, ott azért van fájdalom. Amikor pihentetem, nem fáj, és olyan is előfordul, hogy nap elején meg tudok tenni öt-tíz lépést fájdalom nélkül. Olyan helyekre érkezik, olyan terhelés, ami eredetileg nem így lett kitalálva, ezért azt az idegrendszernek és a szervezetemnek meg kell szoknia. Ez pedig egy küzdelmes és sajnos fájdalmas folyamat.

Segít-e az most neked, hogy te korábban kifejezetten sokféle sportot, mozgásformát űztél?

Nagyon emlékszem arra az érzésre, hogy mennyire feltöltött korábban, hogy ha valami nehezebb gyakorlatot meg tudtam csinálni, azt éreztem, hogy mennyire jó, hogy erre képes a testem. Például falmászásnál óriási élmény volt, hogy amikor tíz évvel később, negyvenhét évesen visszamentem, két-három hetente megtapasztaltam, hogy mennyi változást és fejlődést tudok elérni benne, és hogy erre képes vagyok. Futásnál is szerettem figyelgetni, hogy hogyan változik a teljesítményem, és aztán eléggé fájdalmas volt a baleset után megélni, hogy visszakerültem a start mezőre. Viszont amikor most, a gyógyulás során megéltem, hogy egyedül fel tudok ülni a pultra a konyhában, vagy hogy a gyógytornász segítségével le tudok guggolni, az megint óriási löketet adott. Nekem ezek komoly mérföldkövek lettek, mert ugyan ezek hétköznapi, általános mozgásformák, de nekem ezek a kisebb képességvisszatérések nagyon nagy boldogságot jelentenek.

A blogodon nagyon őszintén és erőt adóan írsz arról, ami veletek történt, most már több mint egy éve. Sokszor mondják az orvosok, hogy mindig a következő állomásig látunk, addig tervezünk, tovább nem. Veled most mi a helyzet, mit mondanak?

Ahogy Uzi (dr. Uzlov Vlagyimir, ortopéd, traumatológus szakorvos – szerk.), az orosz származású orvosom mondta mindig, aki a legtöbb műtétemet végezte, „jó fog lenni!”, ez azóta szállóige nálunk. Ő mentette meg mind a két lábamat, de mostanra a munka vele már véget ért. Ugyanis a rehabilitációs folyamat egy teljesen különálló része az ellátásnak. Senki nem tudja megmondani, hogy mi várható, a traumás sérülések eléggé egyediek, a mi balesetünk meg pláne. Az sem mindegy, hogy mindenki másképp gyógyul, befolyásolja ezt az is, hogyan vagyunk mentálisan, kinek milyen a genetikai adottsága, és milyen plusz skilleket, erőket tud beletenni a gyógyulásába.

A következő állomás az lesz, nagyon remélem, hogy jövőre kiveszik a vasakat a jobb lábamból, illetve azt a rátétet, ami biztosítja a vérkeringést és egyben a lábam működését, azon kell még igazítani. A rehabilitáción mobilizálás és erősítés zajlik, illetve manuálterápia, ami nagyon fáj, de hatásos. Ugyanakkor pihenni is kell, és erre emlékeztetni saját magamat. Olyankor is gyógyulok, és a testem tudja a dolgát, amikor éppen ezért aktívan nem teszek semmit. Akkor is van gyógyulás, amikor nem noszogatom a testemet gyógytornával, kezelésekkel és sürgetéssel.

Olvastam a háláról szóló bejegyzésedet és nagyon megérintett. Úgy érzem, biztos nem lehet mindig így érezni, és sok munka van abban, hogy egy veszteségben azt is érzékeljük, mégis mink maradt, minek örülhetünk. Hogy vagy most ezzel?

Valóban nem lehet mindig innen indítani, és meg kell élni azt is, amikor dühös és nagyon elkeseredett az ember. Annak előbb ki kell jönnie, és csak utána van tere a hálának is. Láttam a napokban egy nagyon jó videót arról, hogy néz ki a gyógyulás folyamata. Van egy pohár, amiben valamilyen sötét színű folyadék van, amibe vizet töltenek. A pohár túlcsordul, és hiába öntenek le belőle, a sötét rész megmarad, és ahogy fokozatosan öntik tovább a vizet a pohárba, még mindig, mindig és mindig marad valamennyi a sötét színű folyadékból is benne. Lassan telik meg a világos színű folyadékkal. Fontos, hogy a sötétebb résznek időre van szüksége ahhoz, hogy felszínre törjön, én is így vagyok ezzel. Részleteiben dolgozom fel ezt a gyászt, újra és újra megélem ennek a különböző mélységét. Az benne a segítség, hogy tudom, már átmentem ennek bizonyos részein és ki tudtam belőle verekedni magamat, és erre vissza tudok gondolni akkor, amikor épp nagyon nem vagyok jól.

Mindkettőtökkel történt ez a baleset, és Dávid, a férjed is megsérült. Hogy van most?

Fizikálisan jól, ha látnád, meg nem mondanád, hogy min van túl. Olyan szempontból nem tért még vissza a régi életéhez, hogy futni nem tud, csak futópadon két-három kilométert, pedig korábban rengeteget tudott. Neki is lesz még egy műtéte, ki kell még venni a lábából egy fémet, illetve térdszalag szakadása is van, s kérdéses, kell-e még műteni, ebben az orvosok sem tudnak megegyezni.

Azzal még mind a kettőnknek van dolgunk, hogy mit veszítettünk, és mik billentek meg a kapcsolatunkban. Én is sokat veszítettem, egy csomó képességet és rugalmasságot, ő pedig egy olyan feleséget, aki korábban ilyen volt. Bekerült egy gondoskodóbb szerepbe, mint amilyenben korábban volt, nekem pedig el kell fogadnom ezt a gondoskodást, ez se könnyű.

Az az igazság, hogy a gyógyulásunk elején lehetett erre az élethelyzetre úgy gondolni, hogy átmeneti, de most már olyan régóta tart, hogy ezt nem mondhatjuk. Ez most már egy életforma, amihez teljesen másképp kell külön-külön is, és együtt is viszonyulnunk.

Kaptatok valami magyarázatot, hogy aki a balesetet okozta, mi történhetett és hogy egyáltalán, mi ennek a tanulsága?

Egy hetvenöt éves nő vezette az autót, aki elvileg nem fogyasztott alkoholt, és eltévesztette a kanyart. Az autójával az étterembe a terasz feletti szerpentinről egy lépcsőn betörve eltalált asztalt, oszlopot, és emberként én voltam az első, akit elsodort. Én lökhettem meg Dávidot, aki átzuhant a terasz korlátján az alattunk futó útra, én pedig ugyanezen a korláton akadtam fent. Idén nyáron a lányom kedvese épp ezen a nyaralóhelyen nyaralt, és mutatott képeket erről az étteremről. Az a korlát, ahol ültünk, azóta is meg van hajolva, és a lépcsővel sem csináltak semmit, hogy ez még egyszer ne forduljon elő, se egy oszlopot, vagy kordont nem tettek oda.

Tudsz valamennyit dolgozni?

Tavaly júliusban volt a baleset, és október-novemberre már részben elkezdtem dolgozni. Először írásban, régi kliensekkel, ekkor még a beszéd és a tartósabb figyelem nagyon megerőltető lett volna számomra. Aztán már fél órát is tudtam online dolgozni, és egyre több párnak vagy egyéni folyamatban tudtam segíteni. Már a rehabilitációm zajlott, amikor Budakesziről, az OORI-ból (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – szerk.) egy viszonylag nyugodtabb szegletből, fülessel, heti háromszor is be tudtam jelentkezni, és terápiás folyamatokat vinni. Most heti hat-hét órát tudok vállalni, online vagy személyesen.

Gabi idén nyáron már a lánya esküvőjén énekelt és táncolt is 🙂

Milyen céljaid és kívánságaid vannak most?

Voltak dolgok, amiket a baleset után megfogalmaztam magamnak, hogy ha még egyszer lehetne, akkor ezt és ezt még mindenképp szeretném legalább egyszer átélni. Az egyik ilyen volt, hogy mezítláb sétálni a tengerparton a homokban, és természetesen a saját lábamon, segédeszköz nélkül. Voltunk Olaszországban pár napot éppen a múlt héten, lementünk a tengerhez, és ott fogtam magam, és mindenféle segédeszköz nélkül, háromszáz métert gyalogoltam. Ennyit még soha sehol nem mentem egyedül a baleset óta mankók nélkül. Mindez olyan mentális állapotot hozott, hogy nem sántítottam, nem voltak fájdalmaim, elképesztő élmény volt. Ráadásul egyenetlen felületen, egyensúlyozva.

A következő vágyam a táncolás, ami részben már megadatott. Járunk kórusba Dáviddal, és a táborban az esti buliban tudtam táncolni. Nagyon vitt a zene, nyilván nem ugráltam, de mankó nélkül, felszabadultan tudtam mozogni. Ezt még jó volna többször átélni, és úgy táncolni, hogy a lépéseket is könnyedebben tudjam venni. Szeretném, ha egy mankóval tudnék majd kirándulni és sétálni az utcán, no meg persze aztán már mankó nélkül is.

Őszintén kívánom, hogy a kívánságaid teljesüljenek és nagyon jó egészséget kívánok hozzá!

Udvarnoky Zsófi

A borítókép egy Fischer Gabi által színezett mandala.

Tudatosan a tereinkben

A játszótérhez mindannyiunknak van kapcsolódása, rengeteg emlék és érzés társulhat hozzá. A gyerekek kánaánja ez, mondanánk, de ugyanennyire fontos, hogy a felnőttek is jól érezzék itt magukat.

Milyen szempontok szerint tudjuk tudatosabban megfigyelni a minket körülvevő tereket? Mit jelent az, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is lehet?

Dúll Andrea környezetpszichológussal beszélgettünk minderről, aki az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánhelyettese, valamint az Ember-Környezet Tranzakció Intézet megalapítója és intézetigazgatója.

Jól értem, hogy a környezetpszichológiának köszönhetően a modern ember számára lehetőség teremtődik, hogy kezébe vegye az életét, és tudatosabban éljen?

Valóban, olyannyira, hogy a 21.század változásainak hatására és a covid járvány következményeként a hétköznapi ember is figyeli, hogy mi van a környezetében, és ez a tudás már nem marad a tudósoknál, politikusoknál. A covid alatt az egymás közötti távolság szabályozása, illetve hogy mikor, hova megyünk, tudatosabb környezeti megfigyelést eredményezett. A környezetvédelem mellett az ember és környezet tranzakciójának vizsgálata is a környezetpszichológia középpontjában van: ez egy olyan figyelmi fókusz, ami egyrészt önmagunkra irányul, másrészt – ezzel együtt – a ránk mindenkor ható környezeti szempontok tudatos megfigyelésére.

A játszóterek tervezésekor milyen szakembereket lenne érdemes bevonni a munkafolyamatba, hogy tudatosabb közteret alkothassunk?

Európa számos országában humánszakértelmet is használnak a tervezésben, ez akár pszichológus bevonását is jelentheti. Itthon is előfordul, hogy tanulnak a tervező hallgatók egy aktuális projekt megtervezésekor pszichológiai szaktudást is, de ez azért még nem általános gyakorlat nálunk.

A biztonságtechnikai kérdésekre nyilván van szabályozás, de lehetne árnyalni azokat a kérdéseket, hogy hogyan lehet a játszótéren úgy alakítani a játékokat, hogy az a gyermek fejlődését optimálisan serkentse, ráadásul egy tipikusan fejlődő gyerek gyakran más eszközöket választ, míg egy eltérően fejlődő gyerek esetleg nehezebben érzékeli, mi lehet már veszélyes számára, vagy épp hol tudna ő egy jót játszani. Ebben a pszichológia és a környezetpszichológia egyaránt tud javaslatokat kínálni.

Az integrált játszóterek helyzetét sem látom kiegyensúlyozottnak, nem az a megoldás, hogy legyen külön, elszigetelten a látássérült, mozgássérült vagy éppen neurodiverz gyerekeknek játszótere, hanem az volna az igazi, ha minden játszótér integráló lenne. Ehhez megfelelő gyógypedagógiai és pszichológiai, akár antropológiai szaktudás összefogására lenne szükség, ami minőségi változást tenne lehetővé.

Ha így fognánk fel, hogy mi is a játszótér, akkor megvalósulhatna az a gondolat, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is egyben.

Akkor ez a gondolat már azt is feltételezi, hogy utánkövetésre is szükség van.

Az volna hosszú távon a leghatékonyabb, ha például egy mozgáskorlátozottak számára tervezett játékot előbb kipróbálhatnának az érintettek, és utána a tapasztalatok birtokában további fejlesztések válnának lehetővé. Hiszen az sem mindegy, hogy ugyanazzal a játékkal hogyan játszik valaki egyedül, de miként válik be a közös játékban. Millió szempont van, ez igenis odafigyelést igényel.

Az alaposabb gyakorlat egyfajta gondolkodásmód is a környezetről. A terek nem maradnak állandóak, ahogyan az emberek is sokfélék, a használatban a kopáson kívül egy csomó változás is van, ami gondoskodást is feltételez. Egy spontán alakuló térnél ezt nehezebb követni, de egy játszótérnél, ahol kifejezett célja van annak az adott helynek, ott akár részleteiben, de kivitelezhető lenne.

Ráadásul felmerül a kérdés, hogy mit gondolunk arról, hány évszakos egy játszótér, és milyen változtatásokra van szükség például a kánikulában, amire az idei nyár nagyon nyomasztó válaszokat adott.

Rövid időn belül nagyon másként fogunk élni, és másként is kell, hogy éljünk. Ha ilyen melegek lesznek a nyarak, akkor valószínűleg nem nyáron fogunk játszótérre menni. Addig amíg ez nem következik be, apróbb változtatásokkal sokat tudnánk elérni, például egy napvitorla megszervezésében annak az adott közösségnek is lehetne feladata, aki a közvetlen felhasználó. Ezt is jelenthetné a tudatos környezethasználat.

A játszóterek árnyékolása elengedhetetlen

A tértervezésnél központi hívószó lett a flexibilitás, ami nem egy üres szlogen. Egy játszótér esetén ez egyebek mellett azt jelenti, hogy legyen fedett tér, legyen olyan, ahol átjár a levegő, lehessen inni, vizezni, egyáltalán a játéktér rugalmassága fontos szempont kellene, hogy legyen – akár több funkcióra is használhatók lehetnének ezek a terek.

A játszóterek lehatároltak, elsősorban a biztonság szempontjait szem előtt tartva. Szerinted ez befolyásolhatja azt, hogy máshol, ahol nincs erre dedikált tér, játszani lehessen?

Az, hogy a játszóteret körülveszi egy határ, az pszichológiailag indokolt, illetve a lehatárolással kijelölt a játék helye, és ezzel biztosítva van az erre szánt tér. Azt viszont definiálni kell, hogy a város szövetében a játékosság mit jelent. Ha ez alatt például azt értjük, hogy a térben legyenek olyan elemek, melyek a percepciónkra jó hatással vannak, vagy akár kijelölik az útvonalat, akkor az színesíti, tereli a térrel kapcsolatos figyelmünket. Lehetne az is, hogy egy buszmegállóban, amíg várakozni kell, hasznos lehet egy játékeszköz vagy valami felület, amivel a várakozás nem válik unalmassá. Ezek megtervezésekor minden felhasználóra gondolni kell, vagyis arra is figyelni kell, hogy ez kit zavarhat, de az a gondolat, hogy legyenek olyan terek, amelyekben a felnőttek is jól érzik magukat, és a gyerekeikkel játszani tudnak, ez biztosan nagyon lényeges.

Mi mindent jelenthet szerinted a játszótér? Ez egy olyan hely, amire nem túlzás azt mondani, elkísér minket az életünk legkülönfélébb szakaszaiban.

Egyrészt ebben a térben elemi kapcsolódás van a szenzoros ingerekhez, tele van olyan játékokkal, amelyek arra hívnak, hogy másszunk, kússzunk, legyünk koszosak. Ezek a hatások egyébként is érik a gyereket, de itt nagyon nyilvánvalóan jelennek meg, sűrítve, elképesztő szenzoros és motoros élmény tenger egy játszótér.

Aztán ott van a kapcsolatok szintje, pihenés közben kiválóan meg lehet nézni másokat, sűrű tér, ahol rengeteg történés van. Ebből lehet tapasztalatokat gyűjteni, társas térhasználati formákat megfigyelni, tanulni – mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek.

Az egyik legmagasabb szintje a játszótérhasználatnak a társas és környezeti kompetencia szintje, vagyis egyrészt az, hogy egy gyerek képes arra, hogy a játékszerekből bármilyen (fantázia)játékot teremtsen, vagy akár egy ingerszegény térben is összetett játékokat játsszon. Másrészt ugyanennyire fontos, hogy életkori kompetenciái szerint megtanulja a társas játék szabályait is, például az osztozkodást, hogy ki kell várnunk a sorunkat. Egy nagyobb gyerek belekerülhet a segítő szerepbe, ami -az előnyök mellett – akár terhes is lehet számára, éppen ezért jó, ha a kisebbek és a nagyobbak terei valamennyire szeparáltak vagy legalábbis lehetséges térkontroll ezeken.

Szülői szinten is sokféle szociális tanulásnak, felnőtt térhasználatnak lehetünk részesei, akár azzal, hogy ki szól(hat) rá kire, ki hogyan segíti vagy éppen figyelemmel kíséri két gyerek összekapcsolódását. Tudjuk-e hagyni a gyerekeket játszani, de közben rajtuk tartani a figyelmünket, és amikor kell, becsatlakozni. Elképesztően sokféle helyzet adódhat a játszótéren, igazi társadalmi üst, ahol forronganak a dolgok, ahol rengeteg tudatos és nem tudatosuló tanulásra van lehetőség.

Az, hogy milyenek voltak a gyerekkori tereink, annak identitásképző szerepe is van, és ezek a társas-társadalmi emlékezet részeivé is válnak.

Szerinted egy szülő hogyan tud törekedni arra, hogy a gyerekét tudatos térhasználóként is nevelje?

Hadd mondjak egy olyan példát, ami abban segít, hogy megértsük, mennyire stresszcsökkentő tud lenni, ha értjük, hogy adott szituációban hogyan hat ránk a környezetünk. A villamoson nap mint nap átéljük, hogy mindenki az ajtóban áll, és jól meg is tudunk haragudni egymásra emiatt. Nem árt, ha tudjuk, hogy ez egy evolúciós szokásunk, szeretünk a menekülési útvonalhoz a lehető legközelebb lenni, azaz ez a késztetés mindannyiunkra jellemző. Ennek tudatosításával sokkal nyugodtabban tudunk erre az adott helyzetre reagálni, és a gyerekeinknek ezt elmagyarázni.

Érdemes egy kisgyerekkel olyanokat is játszani, ahol a figyelmét a környezet felé irányítjuk, akár azzal, hogy különböző magasságokból mi mindent lehet megfigyelni. Mennyire más onnan nézni, ahol ő van, leguggolni hozzá, és onnan szemügyre venni a világot együtt, aztán felvenni a nyakunkba, és megmutatni, onnan miket lát. Sok játék szól a személyközi figyelem megteremtéséről, ezek nagyon jók, és ki lehetne egészíteni azzal a tudással, hogy a minket körülvevő teret is figyelgessük. Szabó Lőrinc verse, a Lóci óriás lesz is erről szól.

Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
/Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz, részlet/

Bölcsődei, óvodai nevelés része is lehet a környezeti nevelés és megfigyelés, sok helyen már tudatosan törekszenek is rá. Az a környezet, amit a gyerek jobban megismer, az beépül az identitásába. Ha pedig magáénak érzi, kevésbé rombolja, kevesebbet fog szemetelni, magához tartozónak fogja érzékelni.

Neked vannak kedvenc tereid?

Ha játszótér, nagy kedvencem a debreceni Sziget-kék játszótér, ami sokféle életkort kiszolgál, Szabó Magdára – aki debreceni volt – is van utalás, így róla is lehet tanulni, nagyon tetszett, és én is jól éreztem ott magamat. Az otthonom is a kedvencem, nem azért, mert annyira exkluzív, különleges tér, olyan, amilyen, de oda vissza tudok vonulni. Aztán az is fontos, hogy azokkal vagyok, akikkel szeretek, és hogy együtt jól tudjuk szabályozni a kapcsolatot és annak tereit. A munkahelyemen a tetőteraszt különösen szeretem, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán dolgozom, és a teraszról nagyon jó a kilátás és az egész nagyon jó hely.

Összességében azt tudom mondani, hogy számomra minden hely érdekes, bárhol megyek, nézem, hogy az emberek mit csinálnak, és mindenütt találok valami érdekeset, én ilyen figyelős vagyok.

Udvarnoky Zsófi

A borítókép Robert Doisneau (1978) munkája.

Játszótér avató

Októberben folytatódott a játszótér avatás zuglói épületünk udvarán is, ahova egy Magikme Pillangó került. Az új játszótéri eszközt a Civil út Alapítvány, Varázsceruza Program – Hagyj nyomot a világban! című kezdeményezés eredményeként kaphattunk meg. Összefoglaló tudósításunkban az eseményről és a zuglói játszóterünkről adunk most hírt.

Különösen büszkék vagyunk rá, hogy mostanra mindkét intézményünk játszóterén több inkluzív játszótéri eszköz is található. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ egyik épülete Budán, a Bártfai utcában található, ahol szeptemberben három új inkluzív eszközt is felavattunk, erről korábban hírt is adtunk. Nagy örömünkre szolgál, hogy civil összefogás eredményeképpen a zuglói, Csantavér közben található épületünk udvarát is most már tovább színesíti egy MagikMe Pillangó névre keresztelt inkluzív játszótéri elem. Mi is ez az eszköz?

„A Pillango (korábbi nevén Labirynth) olyan eszköz, amit tényleg súlyosan mozgássérült és súlyosan halmozottan sérült gyerekek is tudnak használni, akik nem tudnak ülni, nem tartják jól a fejüket, nem használják ügyesen és könnyen a kezüket. Különlegességük az is, hogy a gyerekek kerekesszékeikből, babakocsijaikból kiszállva tudnak játszani benne, ami azért jó, mert – amíg ez kivitelezhető és nem túl nagy fizikai erőfeszítés egy gyereket kiemelni a kerekesszékéből – közösebb, testközelibb helyzetet tud teremteni, ráadásul külön élményt adhat a súlyosan mozgássérült gyerekeknek, hogy a saját kis önindította mozgását használva tud részt venni a játékban közösen másokkal. A súlyosan mozgássérült gyerekek számára nagyon fontos szempont a pozicionálás is, bizonyos helyzetekben például a kitámasztott hasaló testhelyzet sokkal előnyösebb, mint egy passzívabb ülőhelyzet, a jó pozíció önmagában fejlesztőhatású tud lenni, a gyerekek így akár észre sem veszik, és titokban meg vannak tornáztatva, pedig ők azt hitték, hogy csak leugrottak kicsit a játszóra…

Ez egy olyan rugós libikóka, amin négy kisgyerek tud együtt játszani olyan pozicionálással, ami a megülni nem tudó gyerekeknek is lehetővé teszi a részvételt, így aztán négyük közül kettő akár igen súlyosan mozgássérült is lehet. Ennek a négy kisgyereknek pedig az a feladata, hogy együtt, egymásra figyelve és együttműködve úgy irányítsák a libikóka mozgását, hogy a középen lévő labirintus közepébe bevezessék a kishajót. Ha sikerül, öröm és ujjongás, ha nem sikerül, akkor csak billegtek együtt egy jót, miközben sokat tanultak a másság elfogadásáról és a közös játék öröméről.” (Forrás: https://magikme.blog.hu/2015/04/21/a_magikme_labirintusa)

Ezt az játékot a Civil út Alapítvány Varázsceruza Program kezdeményezésének köszönhetjük, főbb támogatók a Gránit Bank, az SOS Leukémiás Gyermekekért Alapítvány, a Kézmű Közhasznú Nonprofit Kft, az Olajág Otthonok, valamint a Horfer Serleg voltak. A civil összefogásról Vezér Tamást, a Civil út Alapítvány operatív igazgatójával beszélgettünk, ebből idézünk most.

„Más civil szervezetekkel együtt közösen szeretnénk az úton járni, a honlapunkon található mottó, miszerint „Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messzire akarsz érni, keress társakat” filozófia szerint gondolkodunk.Olyan szervezetekkel dolgozunk együtt szívesen, akik hasonló célcsoportokat támogatnak, mint mi, azaz a nehezítettséggel, fogyatékossággal élőket, idősekkel vagy cukorbetegekkel foglalkozó szervezeteket. Úgy gondoljuk, hogy együtt tudunk hathatós változást elérni ezen társadalmi csoportok támogatásában. Ez a mai rendezvény is jó példa erre, azaz, hogy a Budapesti Korai Fejlesztő Központot támogatjuk egy új, inkluzív játszótéri elemmel, több szervezetet mozgósítva.

A Varázsceruza Program mára egy komplex programmá bővült, eredetileg 2020-ban egy rajzeszköz gyűjtő kampány volt, fogyatékossággal élő gyerekek számára. Mostanra egy zenei tehetségkutató programmal bővült ki a projekt, Pásztor Anna az Anna and the Barbies énekes és dalszerzője lett az egyik mentora ennek. Már négy fogyatékossággal élő fiatalt mentoráltunk zeneileg, ők ki is tudtak adni saját albumot, valamint fellépési lehetőséget igyekszünk biztosítani számukra. Mindehhez kapcsolódik egy adománygyűjtő akció, ami a fogyatékossággal élő embereket támogató szervezeteket hivatott támogatni. Ebben a keretben tudtunk a Korainak is adományt juttatni. Tehát mondhatjuk azt, hogy a Varázsceruza program egy rajzeszköz gyűjtésből indult, de mára egy komplex, fogyatékosügyi programmá fejlődött.”

Czeizel Barbara intézetigazgató, valamint Vezér Tamás operatív igazgató is megnyitó beszédeket is tartott a rendezvényen. A támogatók megismerték az intézmény működését, körbe is járták a fejlesztő helyiségeket és átfogóbb képet kaptak működésünkről, filozófiánkról.

A játszótér avatón részt vettek kollégáink is. Stelczámer Ágnes gyógypedagógus kollégánkkal arról beszélgettünk, hogy a mindennapi munkájának miként része ez a játszótér, miért érdemes a fejlesztő órák keretében egy valós terepen időt eltöltenünk a szülőkkel és a gyerekkel, illetve hogy milyen a jó játszótér. Ezt a beszélgetést idézzük most.

Szerinted milyen egy jó játszótér?
Az óbudai Máltai Játszótereket nagyon szeretem. Van egy ház, amiben van lehetőség mosdót használni, és ez igazán fontos szempont. Ne ezért kelljen idő előtt hazamenni a gyerekekkel, erre minden játszótéren gondolni kellene. Ugyanígy egy csap is nagyon hasznos lehet, a tisztálkodási lehetőség is fontos szempont. Gyakran fordul elő, hogy a gyereket tisztába kell tenni, vagy egy apróbb baleset is megesik, és ehhez is szükség van külön térre, illetve infrastruktúrára, hogy ott helyben kezelhetőek legyenek ezek az átmeneti diszkomfort érzetek.

Az is szimpatikus a Máltai Játszótereken, hogy van külön tér a kisebb korúak számára, valamint gondolnak a nagyobbakra, serdülőkre is, olyan térrel, ahol akár pingpongozni lehet. Van lehetőség játékok kölcsönzésére, kismotorok használatára, ez is jó ötlet. Hasznos lehet, ha van olyan eszköz a játszótéren, amivel a gyerekek tudnak szerepjátékokat is gyakorolni, például egy vonat, amivel egyszerre többen is játszhatnak.

Forrás: Máltai Játszótér Tatabánya facebook oldal

A felnőtteknek is több játszótérre lenne szükségük, olyanra, mint például a városmajori parkban, ahol van több sakkozós asztal. Akár az is lehet egy szempont, egy játszótér megtervezésekor, ha a szülők is kipróbálhatják a gyerekek játékait, mert egészen másképp tudnak nekik segíteni azok használatában, ha előtte saját élményt szereznek róluk. Az igazi az volna, ha minden játszótér inkluzív lenne, és mindenki használni tudná, akadályokkal vagy anélkül is.

Gyakran építed be az óráidba az itteni udvaron a közös játszóterezést. Szerinted mit nyerhetnek ebből a családok?

Egyrészt itt természetes módon meg tudom azt mutatni a szülőknek, hogy hogyan tudják motiválni a gyereket a mozgásra, felfedezésre. Felhívhatjuk a figyelmet a természetben megcsodálható eseményekre is, ha mindig ugyanarra megyünk a játszótérre, akkor az úton sokféle természeti változásnak, virágba borulásnak szemtanúi lehetünk. Hasznos, ha ezt a gyerekünkkel is megosztjuk, megtanítjuk megfigyelni ezeket a változásokat. Rengeteg új információt is tudunk akkor tanítani nekik, akár a színekre felhívni a figyelmet, vagy bizonyos élőlények tulajdonságaira.

Azért is jó kimenni a fejlesztő szobából és természetes helyzeteket teremteni, mert sokszor kérdés az is, hogy hogyan lehet használni egy kismotort vagy futóbiciklit, miért hasznos, ha a gyerek egyensúlyozva végigmegy a homokozó szélén. Melyik eszközt, hogyan tudják használni, hol lehet a gyereknek ebben segíteni. Elképzelhető, hogy a kézhasználata még nem tart ott, hogy ügyesen megkapaszkodjon, és átbeszéljük, mi ilyenkor a teendő.
Ami viszont kulcsfontosságú, az a játékosság. Merjük beleengedni magunkat a közös játékba és olyan tevékenységeket válasszunk, amit mi, felnőttként is élvezünk, mert akkor tudjuk azt hitelesen átadni, az örömöt megosztani.

A zuglói épületünkben tehát most már inkluzív, rugós libikóka is van, a mozgáskorlátozottsággal élő gyerekeknek szánt hinta mellett, amit reményeink szerint egyre többen vesznek majd birtokba. Köszönjük a civil összefogást ebben!

Udvarnoky Zsófia

A vers te vagy

Tizennégy éve működik nagy sikerrel a Nő a tükörben című facebook oldal, ahol minden este egy verssel és egy hozzá tartozó képpel ajándékoz meg minket az oldal szerkesztője az úgynevezett esti szép sorozatában. Bóta Tímea, aki egyszerre pszichológus, gyógypedagógus, család-és párterapeuta úgy definiálja magát, hogy ő a híd, amelyen átsétál a kortárs irodalom az olvasókhoz.

Olyan jó a címe az oldalaidnak, pláne, ha alaposan szemügyre vesszük a beállított profilképet is, ahol egy nőt láthatunk hátulról, ahogy pipiskedve próbálja megnézni magát egy kistükörben. Hogyan indult mindez?

Először a blog született meg 2009-ben, aztán a Facebook oldal egy évvel később, egy nehéz élethelyzetben éreztem, hogy segíthet nekem. Ma már nem ezt a címet adnám neki, viszont semmiképp nem változtatnám meg. Onnan jött a cím, hogy életemben először elmentem egy fitness klubba, és láttam magamat a tükörben, sok másik nővel együtt, és ez olyan szokatlan érzés volt. Egyébként spontán ötlet volt az oldalak beindítása, nem építettem fel előre. A kép a Fortepan oldalról került a facebook oldalamra, véletlenül egyébként, bár az érdekes, hogy itt a nőnek a háta látszódik csak, és az arcából egy kicsi a tükörben. Egyszer egyébként szembe jött velem ugyanez a nő egy másik képen, de azóta nem lelem, pedig jó volna elölről is, egyben látni. De ez jó, a blog, a Facebook és most már az Instagram oldalaim is pont így alakultak, spontán módon, fokozatosan, természetesen, újabb és újabb jelentéstartalommal gazdagodva.

Mára jelentős követőtáborral rendelkezel, több mint ötvenezren kísérik figyelemmel az oldaladat. Ehhez mit szólsz? Biztosan sok plusz munkával is jár akár csak a reakciók kezelése is.

Én ezt szeretem csinálni, és akár azt is el tudom képzelni, hogy csak magamnak vagy a barátaimnak szerkesztem az oldalt. De most már sokan várják, van, aki azt írta, hogy az „esti szép” sorozat csengeti le a napját. Ha van kedvem csinálni, és magától értetődő, hogy ez része a napnak, akkor csinálom, de akkor, amikor nehéz napom volt, pihentetem. Azaz nem válik teljesítménykényszerré, hanem eleve jó érzés megkeresni azt a verset, ami az aznap este kikerül. Nagyon érdekes egyébként, mindig az talál meg, amire akkor szükség van.

Egyébként én nem tudom átlátni, befogni, hogy mennyi az a sok ember, aki követi az oldalt, de amikor valaki olyasmit fűz hozzá a versekhez, hogy ez őt ma nagyon megérintette, azt nagyon hamar átérzem. Úgy érzem ekkor, hogy megvolt a híd. Ugyanis a magam szerepét hídként értelmezem ebben, átsétál a hátamon a kortárs irodalom azokhoz, akikhez el kell jutnia.

Ha elolvassuk a blogod bemutatkozó részét, megtudhatjuk, hogy tanácsadó szakpszichológus, gyógypedagógus és család-és párterapeuta vagy. Használod a terápiás munkádban az irodalmat?

Olyan tudatosan, mint egy irodalomterapeuta, úgy nem, mert nem ezt tanultam, nem erre a munkamódra szerződök a pácienseimmel. De olyan előfordult, hogy egy terápiás helyzetben egy aktuális kérdéshez nagyon passzoló verset felolvastam a páciensemnek, mert egyrészt odaillett, másrészt olyan volt közöttünk a kapcsolat. Akkor lehet szövegekkel, idézetekkel együtt dolgozni egy terápiás térben, ha erre a másik engedélyt ad. Nagyon sokféle (ellen)érzést kapcsolhat be egy kéretlenül érkező szöveg, amire nekem gondolnom kell. De az is előfordul, hogy aki erre nyitottá válik, egy hasonló élményvilágú írót, költőt talál az ő kérdéseihez, és akkor nagyon szépen, organikusan épül be a közös munkánkba az irodalom.

Mit jelent az, hogy ez egy művészeti, szabad bölcsészeti témájú oldal?

Azt azért tudni kell, hogy a Facebook által felkínált lehetőségek közül kellett kiválasztanom a leginkább hozzám közel álló témát, amely az oldalamra ráillik. Nem azért hoztam létre ezt az oldalt, hogy bizonyos szerzőket reklámozzak, támogassak általa, vagy hogy publikációs felületet biztosítsak, hanem hogy az olvasót megszólítsam. Ugyanakkor az biztos, hogy rengeteg nagyon jó kortárs szerzőt nem ismerünk, és jó érzés, hogy tőlük idézek.

Kérdezték páran, hogy az „esti szép” sorozat versei közül néhány kifejezetten borongós, és akkor miért nevezem szépnek. Azért, mert azt gondolom, hogy az a szép, akihez eljut, aki majd olvassa, az ő lelke szép. Ugyanolyan távolságban vagyok egyébként ezektől a szerzőktől, mint bárki más, én is olvasó vagyok, befogadó.

Rengeteg technikai tanulás is van az oldalaid mögött, elég, ha megnézzük a legújabb videóidat az Instagramon.

Tényleg rengeteg tanulás van benne, és nem is az a lényeg, hogy mi lesz belőle, hanem az a folyamat, amíg elkészül. Büszke vagyok magamra, hogy mindenféle oktató videót megértve megtanultam vágni, kísérletezek képszerkesztő programokkal, és teljesen új dolgokat tanulok meg. Aztán ott a zene kiválasztása, az is nagy izgalom, hallgatgatok ezt-azt a konyhában, már benne van a fejemben, hogy milyen témához kell zenét találnom, és egyszer csak meg is érkezik hozzám. Igazából én ezt a játékot nagyon élvezem, átjárja a napomat.

Forrás: Nő a tükörben oldalak

Ezért is tud az oldal szerkesztése játszótér maradni, és nem válik munkává, mert sok pontján teret hagyok a spontaneitásnak. Tudom, hogy úgyis rám talál az a szöveg, amire aznap éppen szükség van, és biztosan találok hozzá illő zenét is. Nincs tehát egy előre szerkesztett rendszer, amiből lehívom ezeket az alkotásokat, hanem végül mindig valahogy összeáll. Számomra egyébként ez egy alkotás is.

Mit olvasol most, mi az, ami most elöl van?

Napi szinten verset és novellákat olvasok. Ahhoz, hogy nagyobb lélegzetvételű szöveget olvassak, ahhoz több időre és térre lenne szükségem. Illetve sok szakirodalmat is olvasok, különösen kedvelem Yalom-ot, aki számomra egyszerre szak-és szépirodalom.

A napokban egy kliensem kapcsán újból elővettem egy Örkény Egypercest, és azzal a lendülettel, hogy átküldtem neki az egyiket, ott maradt a kezemben a könyv, és elkezdtem újra olvasni. Valahogy így vagyok a szövegekkel, hogy magam köré gyűjtök egy csomó jó és inspiráló tartalmat, könyvet, és aztán impulzus vezérelten kiválasztok egyet.

Van olyan, hogy megtanulsz egy-egy verset?

Olyan nincs, mert nehezen jegyzek meg pontosan dolgokat, inkább érzetek maradnak meg. De olyan vágyam sokszor van, hogy hangosan felolvassam magamnak azt az adott verset. Nyilván ez nem szavalás, hanem az a jó, ahogy kimondom a verset, mert jól esik. Még beljebb kerül. Ezek a versek, amik megjelennek az oldalamon, ezeket sosem csak úgy megtalálom, aztán kiteszem, hanem előtte többféle módon átfolyatom magamon. És gondolok arra is, hogy éppen miben vagyunk, mit sugall egy vers, szabad-e azt abban a szituációban kitenni. Együtt élek velük.

Udvarnoky Zsófi

Gyógyító meseterek

Kő Boldizsár képzőművészt reméljük már senkinek nem kell bemutatni, mert a több mint ötven játszóterén, vagy ahogy ő nevezi, meseterének egyikében már legalább egyszer biztosan megfordultunk. Ha valamiért mégsem, most meghozzuk hozzá a mesés kedvet, és egyben azt is megtudhatjuk, mit jelent a gyógyító (mese)tér.

Szüleid hivatása, (Kő Pál szobrászművész és Péterfy Gizella festőművésznő – szerk.) ahogy te mondtad korábban, benned folytatódnak. Hogy alakult az, hogy te éppen a gyerekek felé fordultál alkotásaiddal?

Édesapám faragta a szobrokat, édesanyám kifestette őket, és én ezekkel az alkotásokkal sokat játszottam, ebben nőttem fel. Később a Képzőművészeti Egyetemen grafikusként végeztem, kiállításokat készítettem és szerveztem. Azon gondolkoztam, hogy milyen rossz, hogy megnézik néhányan ezeket az alkotásokat, de aztán ahogy véget ér a kiállítás, össze kell szedni a kiállítási anyagot.

Ahogy megszülettek a gyerekeim, és sokat jártunk játszótérre, ott jutott eszembe, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk a természetben, szép fák között, üldögélünk a jó időben sok más szülővel együtt. Tovább gondoltam, hogy ez a tér ideális állandó kiállítási helyszín is lehetne, egyszerre lehetne alkotni olyan játszótéri eszközöket, amelyek egyben képzőművészeti alkotásként is értelmezhetőek, a gyerekeknek és a szülőknek egyaránt. Kitaláltam egy sajátos formanyelvet, és sok más művész kollégával együtt alkotjuk meg a Mesetereinket, így nagyon széles palettát tudunk elkészíteni. A népmesék világát is belekomponáljuk tereinkbe, sőt gyógyító játszótereket is készítek.

Mit jelent a gyógyító játszótér?

Legutóbb a Bethesda Gyermekkórháznak készítettünk egy integrált játszóteret, meseteret az egyébként kihasználatlanul álló udvarára. Az ott dolgozó szakemberek kérésére fűthető kabinokat is terveztünk, rügykunyhó névre kereszteltük őket, és ott kényelmesen, a természetben tudnak a gyerekekkel, felnőttekkel terápiás órákat tartani. A játszóteret is úgy csináltuk meg, hogy kerekesszékesek számára jól használható legyen, mesefalat terveztünk, amit igazán egy kerekesszékből a legkényelmesebb végig járni. A Bethesda Mesetér egyébként idén Highlights of Hungary jelölést kapott.

A képek a Bethesda Mesetér eszközeit mutatják be (a képek forrása: www.kozterkep.hu)

A Széher úti Szívkórházba is készítettünk egy gyógyító játszóteret, ott Szent Ferenc életének egy-egy fontosabb állomása, szimbóluma elevenedik meg, olyan eszközöket is terveztünk, amelyeket üldögélve, a kezükkel tudnak mozgásba hozni a betegek. A kerület gyerekei is bejöhetnek játszani, és általuk az ott gyógyuló, idős szívbetegeket is támogatják, mert emiatt kíváncsiságból lejönnek megnézni a játszóteret, és jó hatással van rájuk a gyerekek ereje, vitalitása. Az alapötlet egyébként a szívkórház igazgatójáé volt.

A Drogrehabilitációs Intézetnek is készítettünk egy Tékozló fiú nevű meseteret, ami egy tó körül készült el, sokféle helyszínnel. A terek közül az egyik az „Erő tisztása”, egy másik a „Bódulat tisztása” nevet kapták, de van benne egy labirintus is, sőt még egy kenyérsütő kemence is. A kemence működik, a gyógyulni vágyók az út elején be tudják tenni a begyúrt kenyeret, és amíg bejárják ezeket a tereket, a kenyér megsül.

A Down Alapítvány felkérésére a XV. kerületben egy inkluzív játszóházat is készítettünk, ahol a megrendelők elképzelése szerint igyekeztünk steampunk-stílusú, a Down-szindrómás emberek észlelésére jellemzőket megjeleníteni az eszközökön, hogy ezzel is közelebb hozzuk az egészséges gyerekeket a másképpen fejlődő gyerekekhez.

Csodavár Inkluzív Fejlesztőközpont és Játszóház
(a kép forrása: www.gyerekprogramajanlo.hu)

Egyébként is fontos számodra, hogy olyan tereket alkoss, ahol többféle igényt, szempontot figyelembe veszel?

Az egyik legfontosabb küldetés számomra, amit a mesetereimben szeretnék elérni az az, hogy a gyerekek ne egyedül, hanem együtt, egymással együttműködve játsszanak. Több olyan eszközt is terveztem, amelyeken akkor történik valami változás, ha azt a gyerekek közösen hozzák mozgásba. Például van olyan hintám, amin akkor fordul el egy szobor, ha a gyerekek egymás felé hintáznak. Olyan padokat tervezek, ahol a szülők sem egymásnak háttal ülnek le, hanem egymás felé fordulva. Számomra fontos, hogy a lassabban mozgó, de éppen ezért a mesetereket alaposabban szemügyre vevő gyerek, és az időnként túlpörgő gyerek együtt játszhassanak a játszótereken, mert sokat tanulhatnak egymástól, jó hatással lehetnek egymásra.

A képek forsa: Kő Boldizsár Mese Terek facebook oldal

A képek forrása: Kő Boldizsár Mese Terek facebook oldal

Szerinted mi minden lehet a játszótér?

Azt a játszóteret tartom jónak, ahol a szülő is jól érzi magát. Kényelmesen le tud ülni, barátkozni, és a gyerekével is természetesen tud kapcsolódni, de saját magára is tud figyelni. Jó, ha vannak olyan eszközök, amelyek az egyedüllétet is megadják, hiszen sok gyereknek van szüksége az elvonulásra is, a közös játék mellett.

Nemrégiben jártam Budafokon a Szent István játszóteremen, ami mellett egy művészeti iskola is van. Láttam, hogy élő történelem órákat tartanak a tanárok. Szerepjátékokat találnak ki az adott történelmi korszak kapcsán, konkrét jeleneteket játszanak el az iskolásokkal, és ehhez organikusan ad hátteret az a mesetér, amit oda megalkottunk.

Legjobban az új eszközök fejlesztését szeretem, újakat kitalálni és létrehozni, és szerencsére ebben kiváló szakemberek és művész kollégák segítenek. Sajnos ugyan nem készült el, de körülbelül húsz évvel ezelőtt a Pető Intézettel és konduktorokkal együttműködve terveztünk olyan mesés játékeszközöket, amelyek egy játszótéren használhatóak, és mellette megfelelnek a Pető-módszer elvárásainak is. Azaz kint is lehetett volna tornázni ezekkel.

Mit kaphatnak a felnőttek és a gyerekek attól, hogy olyan terekben mozoghatnak, ahol értékes művészeti alkotások veszik körül őket?

A játszótereimet mesetereknek nevezem, ezt egyébként egy gyerek fogalmazta meg jól, amikor azt mondta, „bácsi, itt nem csak a testünk játszik, hanem a fejünk is!”.

Egy gyerek bárhol tud játszani, de nem mindegy, milyen tér veszi körül. Lényeges, hogy nem egy üvegvitrinnel körülvett, múzeumi térben látható alkotást lát, hanem olyan helyen érzi jól magát, ahol folyamatosan egy kiállítás része is lehet.

Egészen más érzés lehet a szülőnek is, hogy nem egy műanyag, fröccsöntött játékra, hanem egy fából készült lóra teheti rá a gyerekét. Szeretek intenzív színeket használni, Csontváry művészetének színezése közel áll hozzám (Csontváry Kosztka Tivadar festőművész –szerk.).

Előfordult, hogy amikor nehéz élethelyzetben lévő művészkollégát hívtam be a csapatunkba dolgozni, ott nem is az elkészült alkotás, hanem az odavezető út, a folyamat volt különösen gyümölcsöző. Egyrészt amikor alkotunk a csapattal, sokat vagyunk együtt, jókat eszünk és beszélgetünk, ez egy megtartó közösség is egyben. Másrészt amikor valaki nincs jól, például depressziós, a színek is irritálják. Mégis, ahogy telt-múlt az idő, ahogy a fát megmunkálták, alakították, a színekhez is másképp kezdtek viszonyulni, egyre lelkesebben használták. Mintha azok gyógyították volna meg őket. Ez a hatás tehát remélhetőleg a felnőttek számára is jelen van a mesetereimen. Kicsi hatások ezek, de fontosak.

A képek forrása: Kő Boldizsár Mese Terek facebook oldal

Ráadásul még a tárgyak tisztelete és a fenntarthatóság is megjelenik a mesetereitekben.

A mi munkánknak nem csak az új megalkotása a része, rendszeresen karbantartjuk a régi mesetereinket is. Mert fontos számomra, hogy amit csak lehet, hozzunk rendbe, újítsunk meg, ne pedig kidobjuk. Egy tárgy sokszor olyan emlékeket, kapcsolatokat, érzéseket őriz, ami az egész életünkre hatással lehet, biztonságot ad. Jó visszatérni felnőttként ahhoz a padhoz, ahol még gyerekként udvaroltunk egy kislánynak.

Nálunk is itthon, ha valami eltörik, a kincugi elv szerint járok el. A japánoknál, ha eltörik egy porcelánból készült tárgy, nem kidobják, hanem aranycsíkkal javítják meg. Persze így sokkal értékesebb lesz, de nem az anyagiak miatt fontos ez. Ez egy filozófia, ha valami összetörik, és megjavítják, az értékesebb, mintha soha nem tört volna össze.

Minden meseteredben fontos szerepet kapnak a népmesék. Neked van kedvenced?

Nagyon szeretem a Fehérlófiát, mert igazi ősmese, érezhetően benne van az a világ, ami a honfoglalós, sztyeppei hangulatot őrzi. A Zöld Péter nagyon hozzám nőtt, az volt az egyik kedvenc gyerekkori mesém. Ő egy igazi természetvédő ember, a halat visszadobja, a madarat visszateszi a fészekbe, a rózsát megöntözi, nagyon jó tanítás az ő története, és ezek miatt a cselekedetei miatt válik királlyá. Az Angyalbárányok mesével nemrégiben dolgoztam, az is egy csodálatos történet, ahol a legkisebb fiú jön rá arra, hogy a bárányok tulajdonképpen angyalok.

Most egyébként képregényeket rajzolok, ezekbe is szeretnék tanításokat, jó üzeneteket vinni.

…tele vagy ötlettel, ehhez nagyon sok szerencsét és megvalósulást kívánok! 😊

Udvarnoky Zsófi

Élethosszig tanulni

A következőkben összegyűjtöttünk néhány érdekes információt, melyek több szempontból is körüljárják, mit jelent az élethosszig tartó tanulás kifejezés.

A tanulás alkalmazkodás is, hiszen állandóan változik körülöttünk minden (és naponta újabb applikációkkal kell megismerkednünk),új információkat, új szokásokat kell kódolnunk, miközben énünk egy része az állandóságra törekszik, és keresi a biztos pontokat. Szélsőséges helyzetekben, háborúban, világjárvány idején pedig boldogulásunk motorja a tanulás.

Állandó vitatéma, mit kellene tanulnia a gyerekeknek az iskolában, vagyis mi lenne az iskola valódi funkciója. Mára már köztudomású, hogy ahhoz, hogy életünk végéig képesek legyünk saját érdekünkben új információkat elsajátítani és jól alkalmazni, azaz élethosszig tanulni, ennek alapját, az ún. lexikális tudást (olvasás, írás és számolás), a tanulás élményének megtapasztalását és a kritikai gondolkodást az iskolában kellene, hogy belepakolják a hátizsákunkba. A jó hír az, hogy sosem késő elkezdeni, és mindig lehet változ(tat)ni!

Mit jelent az élethosszig tartó tanulás?

“Harangi László meghatározása szerint „az egész életen át tartó tanulás olyan kora gyermekkortól késő öregkorig tartó kognitív folyamat, amely magában foglalja a formális, azaz az iskolai oktatást éppen úgy, mint a nonformális (bizonyítványt nem adó, kötetlen, öntevékeny szervezetek keretei között végbemenő, nálunk a közművelődési jellegű), valamint az informális (családi, munkahelyi, a széles társadalmi környezetben történő) tanulást” (Harangi 2003, 225).”

In: https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/lifelong-learning

“A lifelong learning egy folyamatos és önkéntes tanulási tevékenység a személyes vagy szakmai ismeretek és készségek fejlesztése céljából. Lehet formális (pl. e-learning kurzus) vagy informális (pl. grillpartin megtanulunk tüzet rakni), és végigkíséri az életünket. Régóta létező fogalom, de az e-learning megjelenése és a sokféle iparágban fennálló folyamatos képzett munkaerőhiány miatt az utóbbi időben sokkal népszerűbbé vált.

Az élethosszig tartó tanulás rendkívül hatékony lehet mind a rutinszerű, mind az előre nem látható változások kezelésében. Minden alkalommal, amikor megnézünk egy YouTube-videót, hogy hogyan készítsünk el egy ételt vagy rakjunk össze egy bútort, az élethosszig tartó tanulás egy formáját gyakoroljuk. De könyvek és cikkek olvasása, podcastek hallgatása, új készségek gyakorlása vagy új nyelv tanulása is lehetnek elemei az élethosszig tartó tanulásnak.”

In: https://klippe.hu/elethosszig-tarto-tanulas-lifelong-learning/

A LLL (lifelong learning) modern kori jelenség?

“Az egész életen át tartó tanulás gondolata nem új fejlemény a pedagógia történetében. Konfuciusz (Kr. e. 551-479) kínai gondolkodó szerint az állandó önművelésre mindenkinek szüksége van, és ennek nem csupán az ismeretek megszerzésére kell szorítkoznia, hanem ki kell terjednie egyszersmind a jellem építésére is….

Németh László (1901–1975) a jellem önépítésében látta az egész életen át tartó tanulás értelmét. Az ember legyen „önmaga szobrásza” – írja –, és a nap mint nap szerzett tapasztalatokból tanulva apró vésőütésekkel formálja önmagát. A „bölcsőtől a sírig tartó tanulás” motívumát megtaláljuk az egyes országok népi bölcsességében is. A magyarban: „A jó pap holtig tanul”.”

In: https://ofi.oh.gov.hu/tudastar/tanulas-kora/lifelong-learning

Tanulni csak gyerekkorban lehet?

“…Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ebben az életkorban meglehetősen nagy az úgynevezett agyi plaszticitás. Az agyi plaszticitás – vagy formálhatóság – az agy azon képességére utal, mely során képes alkalmazkodni és fejlődni egész életünkön át, anatómiai és funkcionális értelemben egyaránt. Az agyunk változtatja fizikai szerkezetét és formálja áramköreit. A tanulás élettani alapja az új szinapszisok (vagyis idegsejtek közötti kapcsolatok) képződése, vagy a már meglévők átrendeződése.

Korábban úgy gondolták, hogy az agyi plaszticitás a fejlődés korai fázisaihoz köthető. Azonban az utóbbi évek kutatásai alapján módosították ezt az elméletet: a plaszticitás az egész élet során – különböző mértékben ugyan – de jelenlévő képesség.

Habár neurológiai vizsgálatok azt bizonyították, hogy az agyi plaszticitás ténylegesen csökken az évek előrehaladtával, az agy alkalmazkodóképessége idősebb korban is számottevő.

Egy több korcsoporttal végzett vizsgálat során memóriafeladatokat adtak gyerekeknek és felnőtteknek. A gyermekek átlagosan jobb teljesítményt nyújtottak, azonban a fiatal felnőttek és idősebb felnőttek teljesítménye nem különbözött egymástól. A felnőttek esetében a tizenegy hónapos utánkövetéses vizsgálat során ugyanazt a teljesítményt mérték, mint a kísérlet után közvetlenül, ami arra utal, hogy a már elsajátított ismeretek hosszútávon jól megőrződnek felnőttkorban, illetve ahogy mondani szokás „nem csak a húsz éveseké a világ”. Előfordult, hogy a fiatal felnőttek még jobban is teljesítettek, mint a gyerekek. A kutatás vezetői ezt azzal az elmélettel magyarázták, miszerint a felnőttek képesek voltak korábbi készségeiket és ismereteiket is bevetni a tanulás során (tehát jobban tudtak tanulni) ezzel kiegyenlítve biológiai hátrányukat.

Egy másik, Amerikában végzett kutatás során idősebb (60-90 év közötti) emberek tanulási képességeit és annak hatásait mérték fel. A résztvevők heti 15 órában 3 hónapon keresztül tanulhattak foltvarrást, digitális fotózást, vagy akár mindkettőt. Ezek a feladatok hosszútávú memóriát és figyelmi működést is igényelnek. A kontrollcsoport tagjai passzívabb tevékenységeket végeztek, mint például a klasszikuszene-hallgatás, vagy a keresztrejtvényfejtés. A kísérlet előtt és után memóriatesztet vettek fel a résztvevőkkel. Azon személyek, akik aktív tevékenységet végeztek, szignifikánsan jobban teljesítettek a második memóriateszten, mint a passzív csoport tagjai. Továbbá fMRI vizsgálatok alapján növekedett aktivitást tapasztaltak mediális frontális, laterális temporális és a parietális agykéregben, mely agyterületek a figyelemért és koncentrációért felelősek. A passzív csoport tagjainál nem növekedett az agyi aktivitás. A kísérlet utóhatásai még egy évvel később is számottevőek voltak.

Ezen eredmények alapján bátran állíthatjuk, hogy a felnőtt agy nemcsak, hogy képes megbirkózni az új kihívásokkal, de kifejezetten jótékonyan hatnak rá az ilyen ingerek.“

In: https://mindsetpszichologia.hu/felnottkori-tanulas-es-keszsegfejlesztes

A mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat?

Mérő László egy interjúban (Nők Lapja, 2024.08.21. 34.szám) a következőket mondta ezzel kapcsolatban.

” Biztos, hogy lesznek emberek, akik el fogják veszíteni a munkát, amit nagyon szeretnek, sofőrökre például egyáltalán nem lesz szükség. Minden változás elvesz valakitől valamit, hiszen minden innováció valami olyasmire vonatkozik, amit korábban is csináltak az emberek. Úgy is hívják ezt közgadsasági szakkifejezéssel, hogy innovációs lopás. Olvastam egy adatot, miszerint 1870-ben Amerika lakosságának majdnem ötven százaléka a földből élt. Ma ez másfél százalék. Ezek az emberek nem elvesztették a munkájukat, hanem elkezdtek mást csinálni. Ki fog alakulni nagyon sok olyan szakma és feladat, amiről ma még fogalmunk sincsen. Egy részét maga a mesterséges intelligencia adja majd.

A közlekedés is számos olyan szakmát hozott létre, amely korábban nem létezett. Egyébként a mesterséges intelligencia már most jobban csinálja a dolgozatjavítás nagy részét, mint a tanárok többsége. Kevés olyan tanárt ismerek, magamat is beleértve, akinek ez lenne a kedvenc elfoglaltsága. Ha, mondjuk, a tanári munka tíz százaléka a dolgozatjavítás, akkor ez azt jelenti, hogy vagy tíz százalékkal kevesebb tanárra lesz szükség, vagy ennyivel több energia jut majd valami más feladatra.”

Ki ma Magyarország legidősebb frissdiplomása?

Szegedi Dezső, aki hatvannyolc évesen kezdte meg egyetemi tanulmányait nappali tagozatos diákként, a Miskolci Egyetemen. A legidősebb frissdiplomás a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja egész életpályájával példát mutat. Segédmunkásból lett amatőr színész, aztán amatőrből profi, 2003-ban Jászai Mari-díjat kapott és 2024-ben bölcsészdiplomár szerzett. Mindeközben észrevétenül fiatal maradt (forrás: Nők Lapja, 2024.09.18. 38. szám).

Forrás: https://freedomcare.com/how-often-should-grandparents-see-their-grandchildren/

Udvarnoky Zsófia

Ünnep a Koraiban

Ez a tanév egy ünneppel és az arra való készüléssel kezdődött, ugyanis gyógypedagógiai óvodánk, a Fa óvoda húsz évvel ezelőtt indult el.

Ebbe az óvodai csoportba olyan fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott, (súlyosan-halmozottan sérült) három-hat éves korú gyerekek járnak, akiknek ez a nappali, óvodai csoport jelenti az első közösségi élményt. A gyerekek szülei is sok esetben itt tapasztalják meg először azt, hogy rá merik bízni gyerekeiket másokra, akár reggeltől délutánig, és szépen-fokozatosan megengedni maguknak, hogy egy időre mással is foglalkozzanak. Mindemellett olyan bizalmi kapcsolatot élhetnek át mind a gyerekek, mind a szülők az itt dolgozó pedagógusokkal és segítőkkel, amely kapcsolatban sokféle kérdés, nehézség és öröm megoszthatóvá válik. Éveken át tartó, sokféle érzést, élményt közösen megélő kapcsolat ez. Ennek a kapcsolatnak, kapcsolódásnak az ünnepe volt a szeptember 14-i, szombati nap.

Ez a szombat nem indult könnyedén, egyrészt azért, mert sokat aggódtunk, hogy esni fog, és hogyan lehet ennyi programot zárt térben is megszervezni, másrészt annyiféle érzés, gondolat és emlék kötődik ehhez az ünnephez, ehhez az óvodai csoporthoz. A kollégák bámulatos kitartással, szűnni nem akaró lelkesedéssel, szeretettel és figyelemmel szervezték át az eredetileg kintre tervezett programokat az épületbe, valamint óriási összefogással néhány óra alatt igazán akadálymentessé varázsolták az épületet. Mindenki magáénak érezte az ünnepet, volt kollégák is visszatértek, hogy segítsenek és részt vegyenek a programok lebonyolításában.

A Fa csoport ünnepi programsorozata összekapcsolódott a napokban átadott, frissen felújított inkluzív játszóterünk megnyitójával, melyet az újbudai polgármester Dr. László Imre és Dr. Beneda Attila családügyekért felelős helyettes államtitkár társaságában nyitottunk meg. A teljes játszótér megújult, egyrészt nagyon praktikus és biztonságos rekortán burkolatot kapott az aljzat, a játszótéri eszközök fölé napvitorla került, és ami a legfontosabb, három új, inkluzív játszótéri elemmel gazdagodott. Egy mozgásukban akadályozott gyerekek számára is biztonságos, nagy ülőfelületű hinta, egy magasított homokozó, amihez kerekesszékkel is oda lehet férni és egy pillangó, rugós hinta érkezett a Bártfai utca megújult és rendezett kertjébe és játszóterére. Ezek a játszótéri elemek lehetővé teszik, hogy ép és bármilyen akadályoztatottsággal élő kisgyerek együtt tudjon játszani, találkozhasson a játszótéren. A játszótér akár teret adhat arra is, hogy a kerületi gyerekek és a Koraiba járó gyerekek, családok találkozzanak. Megható pillanat volt, hogy miközben a polgármesteri és államtitkári köszöntők elhangzottak, a kollégák gyerekei, akik elkísérték szüleiket erre az ünnepre, élvezettel vették birtokba a játszóteret, majd önfeledt fogócskázásba kezdtek.

A játszótéri megnyitót az Irie Maffia két tagja Sena Dagadu és Élő Márton koncertje követte, ez volt az első közös program a családokkal, kollégákkal. Ekkor kezdtek el gyülekezni a meghívott családok, bele-bele hallgattak az elhangzott számokba, és ahogy telt az idő, a gyerekek és a fiatalok már a számokat kísérő keverőpult irányában is érdeklődni kezdtek. Egyre több kapcsolódás vette kezdetét a korábban ide járó családok és gyógypedagógusok, asszisztensek között, valamint volt kollégák és jelenlegi kollégák is újra egymásra találtak. Ekkor még hangolódtunk, óvatosan közeledtünk, kerestük helyünket a térben. A koncertet egy igazán különleges, a Fa óvodát jelképező torta felavatása és megevése koronázta meg.

A közös programok után kicsit szétszéledtünk, és különböző szobákban izgalmasabbnál izgalmasabb programokon lehetett részt venni. Volt állatsimogató (és mindenféle hüllő is), lehetett Fa csoportos pólót díszíteni, a hangszersimogató szobában Pásku Veronika jóvoltából népi énekeket lehetett hallgatni, és mivel mindenféle népi hangszerrel kísérte énekeit, azokat ki is lehetett próbálni. Lehetett bőséges és gazdag ízvilágú gyümölcsturmixokat készíteni, kézműveskedni és papírkoronát készíteni, és azokra is készültek, akik időközben telítődtek a programokkal, azaz el lehetett vonulni egy kisebb szobába, kevés fény és inger közé új erőre kapni. A szervezők gondoltak a Fa csoportba járó gyerekek, fiatalok testvéreire is, sőt, még a kollégák gyerekeire is, ezért igyekeztek olyan programokat szervezni, amelyeken mindenki egyaránt jól érezheti magát. Úgy éreztem, hogy ez maximálisan sikerült, azaz az inkluzív játszótér gondolata nem csak a kertünkben indulhat virágzásnak, hanem belső tereinkben, egy ilyen családi rendezvényen is megvalósulhatott.

Ahogy haladtam a szobák között, meg lehetett tapasztalni az idő másfajta lüktetését, lelassulást, az „itt és most” -ban létezést, a finom és apró, jelentéssel bíró pillanatok megszületését. Azok a gyerekek, akik sokféle akadályoztatással élik mindennapjaikat, számukra másképpen telik az idő. Több idő megérkezniük valahová, egy időjárásváltozás talán még intenzívebben igénybe veszi őket, és az is idő, hogy ha még ismerős terekben is mozognak, megszokják annak hőmérsékletét, fényeit, illatait és azt a rengeteg hangingert, ami folyamatosan változik körülöttük. Találkozások, zajok, sokféle arc és érintés, ezek is részei voltak az ünnepnek, amibe meg kellett érkeznie mindannyiunknak.

Ahogy telt az idő, ritmust tudtunk váltani, megérteni és alkalmazkodni ahhoz, hogy a „most kezdődik”, a „gyere, nézd meg!” és a „szeretnéd kipróbálni?” mondatok más tempóban érnek el azokhoz, akik a környezettel nehezen kapcsolódnak. Úgy éreztem, hogy ennek a különleges idői szerveződésnek a közös megélése volt a program egyik csúcspontja, ahogy megtaláltuk az egymáshoz vezető utat, és tényleg oda tudtunk ülni a másik mellé, ráhangolódni, megfigyelni, hagyni a másiknak időt a csendes válaszra, vagy éppen csöndben maradni és nem csinálni semmi fontosat. Ebben a minőségben új érzések, akár magunk másfajta megfigyelése is megtörténhetett, és ami a legfontosabb, a családok arcán azt láttam, ismét megélhették, hogy van tér, van idő és van érdeklődés irányukban, most megint valóban együtt lehettünk.

Ebben a csendesebb, lassabb tempóban a Fa csoportban dolgozó kollégák, a programokat szervező segítők adták az új ingereket, és vezették a figyelmet, egyénre szabottan. Finom, érzékeny összhang volt ez. Az egymásra hangolódásban pedig a szülők bizalma, hogy minden nehézség ellenére eljöttek (harmincöt család vett részt a programon), segítettek megérkezni a gyerekeiknek és érzékelhetően ők is töltekeztek ebből a programból, az igazán különleges ajándék volt számunkra.

A program záró akkordja a Mesebele játék volt, ahol a Fa óvoda gyógypedagógusai és asszisztensei A só című népmesét dolgozták fel olyan módon, ahogyan a meséket a csoport hétköznapjaiban is szokták: együtt, a mese velejének és érzéseinek, érzékleteinek megtapasztalásával. Azaz amikor a mesében lágy szellő lengedezett, a közönség egy kis ventillátorral érzékelhette a légmozgást, a sós ízt kukoricapufi megízlelésével, az esőcseppek koppanását és vizes érzetét esőbottal és spricnivel hozták közelebb a mesét megjelenítő kollégák.

Elviszem magammal az idő élményét és azt a látványt, ahogyan az elején feszengő, helyét kereső gyerekek kibontakoztak, érezhetően bele tudtak lazulni a programokba, és ahogy a szüleik újra kapcsolódni tudtak az itt dolgozó kollégákkal. Ezekben a helyzetekben gyakran látszott, ahogy érintéseken, kézfogásokban és mellé ülésekben újra megelevenedett az a kapcsolat, amit együtt közösen az óvodában megéltek. Köszönöm, hogy részese lehettem!

Udvarnoky Zsófia

A fényképeket Hajtó Krisztina kollégánk készítte. A program a MOL – Új Európa Alapítvány támogatásával valósulhatott meg.

A korai intervenció alapképzései

Esetmegbeszélő csoportok, kiscsoportos szakmai konzultációk

Szeretnénk bemutatni két továbbképzésünket, melyek a korai intervenció területén dolgozó szakembereknek alaptudást biztosítanak. A Képzési Központ szakmai vezetőjét, Tóth Anikó gyógypedagógust kérdeztük az Utazótanári program elmélete és gyakorlata gyógypedagógusok számára az eltérő fejlődésmenetű gyermekek otthoni fejlesztéséhez a Portage-modell alapján és a Családközpontú kora gyermekkori intervenció komplex esetkezelési technikái című képzésekről.

Először mutasd be kérlek a Portage képzést!

Tóth Anikó gyógypedagógus, a Képzési Központ szakmai vezetője

Ez a fejlesztő módszer eredetileg angolszász területről származik, több országban is jelen van, mi a csehektől tanultuk meg és képeztek ki minket trénerekké. A metódust minden ország a maga sajátosságaihoz és gyakorlatához tudja szabni. A neve utazást jelent, azaz, hogy a fejlesztést akár házhoz lehet vinni.

A nemzetközi gyakorlatban úgy működik, hogy a módszert nem csak szakemberek, hanem szülők is elsajátíthatják, ugyanis a metódus nagyon pontosan, logikusan és érthetően le van írva. Melyik fejlődési állomást melyik követi, hol tart most a gyermek, mit szeretnénk elérni, és ahhoz milyen lépcsőfokokra van szükség, mindehhez milyen játékok, helyzetek kipróbálására, megtapasztalására szükséges. A nemzetközi Portage központban az érintett szülők, tapasztalati szakemberek szupervíziót kérhetnek szakemberektől, azaz nincsenek egyedül hagyva a folyamatban.

Szakemberként azt a szemléletet is meg lehet tanulni a módszer segítségével, hogy milyen sokat számít, ha a hozzánk járó gyerek családját, otthonát is megismerhetjük, és feltérképezhetjük, milyen környezettel, lehetőségekkel és eszközökkel rendelkeznek. Azaz ez a módszertan a kreativitásunkat is támogatja, hogyan tudjuk azt az adott célt más eszközökkel elérni, és azt az adott információt a szülő számára nagyon világosan és közérthetően átadni. Szerintem a Portage-modell a gyógypedagógia alapja is egyben.

Jól értem, hogy a szakember egy alap munkamódszert sajátíthat el a képzés során?

Tulajdonképpen igen, és utána egyéb képzettségei, szemlélete és tapasztalata által ki tudja venni belőle azt, ami a munkájához keretet, szerkezetet és támpontokat ad. Sőt, a frissen végzett gyógypedagógusoknak kézzelfogható és konkrét tudást ad a kezébe, megtanítja, hogy úgy kezdjen el foglalkozni egy gyerekkel, hogy előtte felméri, hol tart a fejlődésében és átlátja az apró lépéseket is.

Egyrészt megtanulunk általa egy fejlődési skálát, és így meg tudjuk figyelni, hogy az adott gyerek, akivel foglalkozni fogunk, hol tart éppen a fejlődésében. Vannak feladatkártyák, ahol lépésről lépésre le van írva, hogyan kell például egy cipőfűzést bevezetni. A tevékenységkártyát a szülő és a szakember együtt tölti fel tartalommal, ami arról szól, melyik fejlődési terület támogatására van szükség, azon belül mi a következő lépés, amit most támogatni szeretnénk. Ehhez egyszerre egy játékot ajánlunk, és annak a lépéseit, a helyzetet és az abban megtapasztalni kívánt célt lépésről-lépésre leírjuk a szülőnek. Ez azért is jó, mert abban segíti a szakembert, hogy ne árassza el a szülőt rengeteg feladattal, és reális célokat tűzzön ki.

Hasznos, ha a gyermek otthonát, környezetét is megismerjük

A Családközpontú kora gyermekkori intervenció komplex esetkezelési technikái című képzés miben tér el a Portage képzéstől?

Az első és legfontosabb, hogy ez a képzésünk teljesen tapasztalati tanulás alapú, el sem tudnám képzelni a felnőttoktatást enélkül a szemlélet nélkül.

A képzéseinkre már olyan szakemberek érkeznek, akik rendelkeznek tapasztalattal a segítő hivatás valamelyik területén, és a csoporttagok között megvalósulhat az együttgondolkodás révén a szinergia. Azaz mindenki valamilyen tudással hozzájárul a közös munkához, és amikor csoportban dolgoznak a kollégák, akkor ez a sokféle tudás összeadódik.

Ez a fajta tanulási technika új rálátást, új szempontokat ad a mindennapi munkájukban, és nem túlzás azt mondani, hogy paradigmaváltást is jelent. Nem egy oktató mondja el a fontos gondolatokat, hanem a csoporttagokkal együtt jönnek rá és alakítják ki ezeket a gondolatokat, azaz sokkal mélyebb élményük alakul ki a megszerzett tudásról.

Mi képzőkként ezt a folyamatot facilitáljuk, s megteremtjük hozzá a biztonságos környezetet. A közös munka után a képző rávilágít arra, hogy amire egy adott csoportmunkában a résztvevők jutottak, ahhoz milyen elméleti háttér tartozik, azaz megerősítjük a tapasztalataikat és ajánlunk szakirodalmat is.

A segítő hivatású szakemberek továbbképzésében talán még hangsúlyosabb a tapasztalati tanulás tehnikájának saját élményű megtapasztalása.

Itt nem módszert tanítunk meg, hanem ez egy szemléletformáló és rendszerező képzés. Azaz, hogy hogyan gondolkodunk a gyerekekről, a szülőkről, önmagunkról szakemberként, a feladatainkról és a munkánkról. A résztvevők organikusan megtapasztalják a teammunka előnyét, volt olyan kolléga, aki magán vállalkozást indított egyedül, de a képzés után felkért egy kollégát, hogy dolgozzanak együtt. Ez a felismerés óriási siker és előrelépés a tudatos szakmai életünk útján.

A különböző szakterületek képviselői között valódi szakmai párbeszéd, közös gondolkodás alakul ki.

A képzésnek az is része, hogy hogyan tudjuk a szülővel kialakítani azt a partnerségi viszonyt, amivel egyúttal felkészítjük őket arra, hogy a korai fejlesztést követően a köznevelés rendszerében kompetensekké váljanak és képviselni tudják az érdekeiket. Tulajdonképpen ez egy új szakma, ami épp születőben van.

Akkor mondhatjuk azt, hogy e két képzés és a BKFK SEED képzések együtt a korai intervenció módszertanának alapjai?

A korai életkorú gyerekek és családjuk kísérése komplex feladat, része a korai fejlesztés is, de nem csak erről szól a munkánk. A szülőkkel való együttműködés, az aktuális kihívásokra való lehető legrugalmasabb támogatás megkeresése esetmenedzseri feladatkört jelent. Vagyis a munkánk nagyobb része egy másik felnőttel, felnőttekkel való kommunikációról és terápiás kapcsolatról is szól.

Fontos, hogy kellő tudással rendelkezzünk a fejlődési állomások tekintetében, hogy mozgósítsuk azokat a tudásokat, amiket a különböző kórképek kapcsán tanultunk. Elengedhetetlen, hogy nyomon kövessük az adott gyermek fejlődését, és onnan építsük fel a fejlesztés lépéseit, ahol éppen tart, de azt is transzparenssé kell tennünk a szülők előtt, hogy hova tartunk, és azt körülbelül hány lépésben érhetjük el. De hogy mindez hogyan valósul meg, és milyen az a környezet, amiben az az adott gyerek él, azt legalább ennyire tudnunk kell, és ehhez elengedhetetlen, hogy a „családban gondolkozzunk”, hogy érteni akarjuk és megismerni, hogyan gondolkodik és milyen belső szabályai vannak.

Ha ezt megértjük, akkor azt is sokkal gördülékenyebben tudjuk majd alakítani, hogy mindig arra reagáljunk, ami annak az adott családnak az igénye és kérdése. Partneri viszonyban gondolkodunk.

Udvarnoky Zsófia

Láthatatlan fonal

Júniusban Perényi Rita fotóművész, művész, tanár kiállításmegnyitóján jártam, a Kosztolányi Dezső térhez közel eső Kornélban. A „Fotózz, Anya, fotózz csak!” című kiállításon olyan fényképeket ismerhettünk meg, melyek szereplője egy kislány, aki folyton mozgásban van, jobbnál-jobb játékokon töri a fejét és azokat meg is valósítja. Érezhetően ott a közelében a játszótársa is, az anyukája, aki ugyan nem szerepel a képeken, mégis mindegyiknek alkotója és aktív részese is egyben.

Kérlek, hogy mutasd be magad, ha jól tudom, művészettel és pedagógiával is foglalkozol!

Jelenleg két iskolában is tanítok, az egyik az a BIAK Artistaképző Szakiskola és Szakgimnázium (Baross Imre Artista- és Előadó-művészeti Akadémia Szakgimnázium, Gimnázium, Technikum és Alapfokú Művészeti Iskola – szerk.), ahol technikát, rajzot tanítok ötödiktől nyolcadikig. Volt saját osztályom is, éppen most futott ki. Az artistaképzős gyerekek nagyon különlegesek, másfajta bánásmóddal is kell őket kezelni. A másik az oktOpus Multimédia Intézet, ami szintén egy szakgimnázium, ahol közelebb vagyok a művészetekhez. Itt fotót, művészettörténetet, művelődéstörténetet tanítok.

Ezen kívül szabadúszó fotográfusként vagyok nyilvántartva (nevet), azaz azt csinálhatok, amit akarok. Az Iparművészeti Egyetemen végeztem, rengeteg analóg és digitális gépem van, kütyümániás vagyok. A gyerekekkel hamar összehangolódunk, és gyakran megyünk együtt kattogni, szó szerint.

Mindezek mellett anya vagyok, a lányomat egyedül nevelem, aki aktív szereplője volt a vele kapcsolatos döntéseimnek. Minden megbeszélünk, sőt, gyerekkora óta együtt is alkotunk. Ő nagy mozgásigényű, mérhetetlenül nagy fantáziájú, kíváncsisággal, kreativitással és lelkesedéssel megáldott gyerek volt. Mindig csodálom, ahogyan a világot szemléli, amilyen ötletei, gondolatai vannak, éppen ezért, teljes természetességgel lett ő a fényképeim fő témája.

A kiállításmegnyitódon is sok diákod jelen volt, úgy képzelem, hogy ez a közös alkotás számodra magától értetődő, nem alá-fölé rendelt kapcsolatban képzeled el.

Minden egyes korosztályt máshogy kell megszólítani, figyelembe kell venni a korosztályi sajátosságokat. Gyakorlatorientált óráimon a közvetlen tapasztalatszerzésre helyezem a hangsúlyt, minden érzékszervet igyekszem bevetni a bevésődéshez. Jó példa erre, amikor a hatodikos gyerekeket megkértem, hogy csukott szemmel készítsenek arcot gyurmából. A gyerekek nagyon élvezték a kihívást, megfordították a pulcsijukat és felhúzták a fejükre a kapucnit, úgy készítették el vihogva a feladatot. Előfordult az is, hogy befeküdtünk a pad alá, onnan festettünk felfelé, hogy kipróbáljuk, mit élt át Michelangelo, miközben hónapokon keresztül festette a Sixtusi-kápolnát. Itt is tetten érhető, hogy számomra a mű keletkezése nagyobb értékkel bír, mint a kész mű. Az úton való haladás az életünk, nem a célba érés. Persze a cél meghatározása is nagyon fontos.

A művészeti szakgimis diákjaimnál már főleg az önkifejezés megsegítése, a saját hang megtalálása lenne a cél. Ehhez számos olyan pedagógiai módszert kell bevetni, ami kellő bátorságot és önbizalmat ad a gyermekeknek, emiatt is igyekszem az alá-fölé rendelt munkamódszereket partneri kapcsolatra váltani. Most, a megnyitón is az egyik kedves diákom készítette a hivatalos fotókat és száz százalékig megbízom benne.

Ezt a fajta rugalmasságot korábbról hozom magammal, tanítottam hátrányos helyzetű gyerekeket, akik egy percre nem ültek meg, és elitiskolában, ahol mindent megengednek maguknak a diákok. Nem volt könnyű, de engem ezek a helyzetek inkább inspirálnak. Foglalkoztam mutista, autista gyerekkel is, olyannal is, aki elhatározta, egy tanév során végig egy rajzlapra fog alkotni, és beosztottuk, mennyi hely marad akkor egyszerre egy alkotásnak.

A „Fotózz, Anya, fotózz csak” című kiállításon végigkövethetjük a lányoddal való hétköznapjaidat, egészen kisebb korától, körülbelül nagyobb iskolás koráig. A fotókon érződik, hogy bár készítőjük vagy, de valahogy te is rajta vagy. Mesélnél erről a közös alkotásról? Mikor kezdődött?

Dolgoztam és anya is voltam egyszerre, ráadásul alkotó, ami szintén fontos identitás számomra. A lányom erőteljesen igényelte, hogy csak rá figyeljek, ez a mondat, ami a kiállítás címe is lett, tőle származik. Azt jelenti, vagyis azt értette alatta, hogy engem nézz, csak rám figyelj. Engem nem is érdekelt más, ő érdekelt.

Inspirált, tetszett, ahogy felmászik az ablakba, csillárról lóg, vagy felmászik mindennek a tetejére, leül, és onnan beszélget velem.

Egyszerűen nem volt énidőm, de azért nem hiányzott, mert megéltem vele az alkotás örömét is. A lányom úgy nőtt fel, hogy anya fején ott a gép.

A bemutatott képek azokat a pillanatokat rögzítik, amelyeket megelőzött egy közös játék, a világ felfedezése és kísérletezés. Aztán a legkedvezőbb pillanatban elkészült a kép is. Például volt olyan, hogy adtam neki egy cérnát, és azt javasoltam, hogy csináljunk egy pókhálót. Beszőttük az egész kertet, és amikor már ő teljesen belemélyült ebbe a folyamatba, akkor én hátrébb léptem, meg tudtam figyelni és megörökíteni ezt a pillanatot. A közös játékaink során nagyon jó érzés volt megélni a kreativitását, a személyiségének alakulását, és oda-vissza tudtunk hatni egymásra.

Olyan ez, mint egy nagy játszótér, alkotói tér, amiben te mindig ugyanahhoz a gondolathoz térsz vissza.

Igen, a lányommal való játékaim, tapasztalataim, az, hogy ő impulzívabb, érzelmileg hullámzóbb, sokszor hangosabb gyerek volt, az egy csomó sajátos és kreatív helyzetet teremtett. Ezeket a tanításban is fel tudom használni, és segít gördülékenyebben kapcsolódnom azokhoz a tanítványaimhoz, akik másképp tudnak megtanulni egy anyagot vagy másképp gondolkodnak a világról.

Számomra a játék örömén van a hangsúly, ami nekem a tanításban és az alkotásban is ugyanannyira fontos. Engem a gesztus érdekel a fotózásban, egyébként festek és szobrászkodom is, de ha elkészülök velük, már nem motiválnak tovább. Az érdekel, ameddig oda eljutok.

A gyermekemmel való közös alkotás is hasonló, el kell kapnom azt a lelkiállapotot, azt a fonalat, aminek a végén ő van, és aztán azt együtt húzzuk tovább, mert a visszajelzése nagyon fontos számomra, így lépünk tovább.

Most is fotózhatom őt, de nem tehetem ki sehová, ez az ő kérése, amit tiszteletben tartok. A kiállításon is az általa jóváhagyott képeket mutathattam be. Lezárult egy korszak, most távolodásban vagyunk, de ez így van rendjén.

Rita hozott nekem néhány fényképet, amiről még sokáig beszélgettünk. Hol készült, milyen lelkiállapotban, vagy miért emlékezetes számára. Azt is megosztotta velem, hogy most már tud ezekre fényképként tekinteni, úgy érzi, ezek a képek már önálló életre kelnek, a befogadó saját értelmezése tovább formálja őket. Éppen ezért, megosztunk most néhány alkotást az olvasókkal, amelyet természetesen Rita és a lánya is jóvá hagytak.

Udvarnoky Zsófia

Szobatársak a Koraiban

Folytatni szeretnénk azt a kezdeményezést, hogy olvasóink megismerjék azokat a kollégáinkat is, akik kulcsfeladatokat látnak el az Intézményben, mégis háttérben maradnak. Ezúttal Kemény Gabriella fejlesztési vezető, igazgatóhelyettessel és Vígh Mónika gazdasági és HR vezetővel beszélgettünk a munkájukról.

Kérlek, meséljétek el, hogyan vezetett az utatok a Koraiba!

Kemény Gabriella: Én 2006-ban csatlakoztam a Koraihoz, ezt megelőzően filmforgalmazó cégeknél dolgoztam, projektmenedzsment és marketing területen. Aztán amikor gyerekeim lettek, egyre több olyan projekt talált meg, ami valamilyen gyerekekkel és a filmforgalmazással is kapcsolatos munkákat jelentett. Így történt, hogy a Pikler Intézet Gyermekfilmjének forgalmazásán is dolgoztam, ami aztán egy későbbi kapcsolódást jelentett a Koraihoz.

Amikor 2006-ban állást kerestem, és úgy éreztem, talán valami más területen próbálnám ki magamat, ajánlás útján vezetett az utam a Koraiba, ahol projektmenedzsment és marketing területén kerestek szakembert. Azokat a kompetenciáimat használhatom, amit a korábbi munkahelyeimen megtapasztaltam, mégis egy társadalmilag hasznosabb területen.

Vígh Mónika (balról), Kemény Gabriella (jobbról)

Vígh Mónika: Korábban kereskedelmi bankoknál dolgoztam, likviditásmenedzsmenttel és állampapír trading-gel foglalkoztam, azaz másképp izgalmas területen, mint amit itt megtapasztaltam. A gyerekeim megszületése után létrehoztunk egy alapítványt, amelynek a tehetséggondozás a fő profilja, szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeket segít, tizenhat éve már. Táboroztattunk, ösztöndíjprogramokat hoztunk létre. Egy idő után már elég jól működött ez az alapítvány magától, és azt éreztem, szeretnék egy nagyobb, civil szervezetnél dolgozni. A Korai álláshirdetésére jelentkeztem, és amikor eljöttem az állásinterjúra, rögtön éreztem, hogy nagyon bensőséges volt a fogadtatás, és teljesen más a légkör, mint amiben idáig dolgoztam. Ennek most már öt éve, és ebből az időszakból fél év körülbelül a covid időszakára esett, amikor bezártunk. Nekem akkor volt lehetőségem arra, hogy jobban megértsem és átlássam egyrészt egy oktatási intézmény finanszírozási rendszerét, másrészt az alapítvány működési struktúráját.

Milyen területeken dolgoztok a Koraiban?

Móni: Gazdasági és HR vezető vagyok, és minden ehhez kapcsolódó feladattal és területtel megismerkedtem. Ez azért egy eléggé nagy és szerteágazó terület, aminek minden alegységét jól ismerem, és azért is szeretem egyben látni, bár rengeteg munkával jár, mert nagyon összefüggenek, egymásra épülnek. A Korai egy alapítványi intézmény, amelyet az állami finanszírozás tart fenn, és vannak pályázati forrásból, illetve a vállalati szektorból érkező támogatásaink, bevételeink is. Az alapítvány likviditás tervezése, a munkabérek szervezése, a normatíva, a pályázatok és támogatások elszámolása tartozik hozzám. Ezek a területek nagyon összekapcsolódnak. Gabi személyétől sem tudnám elválasztani a munkám, mert nagyon szorosan együtt dolgozunk minden területen. Egyrészt ő tanított be, amit tudok, azt tőle tanultam.

Az is fontos, hogy mindezekért a területekért nem lehet egyedül vállalni a felelősséget, éppen ezért kulcsfontosságú, hogy megoszthassam és felülvizsgáltathassam a gondolataimat.

Hetente tartunk vezetőségi ülést is a vezetőség többi tagjával együttt, órákon keresztül gondoljuk végig a legapróbb kérdésektől a stratégiai döntésekig mindent. Tehát mi is teamben dolgozunk, több kisteamben és nagyteamben is.

Gabi: Fejlesztési vezető pozícióba kerültem ide, azaz minden újonnan induló projektnek az indításáért felelős vagyok. Ha új honlapot csinálunk, ha megújul a játszóterünk, aztán az informatikai rendszer átalakítása is mind-mind olyan projektek, amelyeknek a megálmodása, a működésének a kialakítása, szervezése és lebonyolítása hozzám tartozik. Korábban több pályázati forrás ált emögött a projektek mögött, ma már inkább saját bevételből kell megszervezni ezeket, azaz a feladatom is eszerint alakul, változik.

A másik feladatom pedagógus végzettségem okán, az igazgatóhelyettesi, ami egy csomó operatív kérdést jelent, különösen tanévkezdésnél és tanévzárásnál. Minőségirányítás, az intézmény kommunikációja és a képzések is a feladataim közé tartoznak. Egy kicsit minden területen ott vagyok, mindenbe belelátok.

Egy szobában is dolgoztok, hogyan tudtok így összedolgozni, nem zavarjátok néha egymást?

Gabi: Elengedhetetlen, hogy együtt dolgozzunk, engem kevésbé zavar a közös tér. Móni szokta azt gondolni, hogy esetleg zavaró, amikor pecsétel, de egyáltalán nem (összenevetnek). Ha olyan munkám van, tudok teljesen arra koncentrálni, és minden külső ingert kizárni, de az is jó, amikor fél füllel halljuk, hogy a másik asztalnál milyen információk hangoznak el, mert az beépül a munkánkba, tudunk róla.

Móni: Szerintem is jó, hogy egy szobában vagyunk, és tudjuk, hogy az aktuális munkának ki melyik szakaszában tart. Fontos, hogy mások is tudják, hogy egy adott projekt következő lépéséhez milyen tennivalók vannak hátra, és ha úgy alakulna, hogy én nem tudok jelen lenni, akkor is megoldják a többiek, ne csak én tudjam megszervezni.

Azt észrevettem, hogy Gabi tényleg mestere a koncentrációnak zajban is, nekem viszont vannak olyan feladataim, amiket nem tudok zajban elvégezni. Például amikor számolok és sok mindenre kell odafigyelnem, akkor zavar, hogy nem csukjuk be az ajtót és nincs csönd. Ilyenkor szokott az lenni, hogy otthon maradok home officeban, például egy támogatás elszámolásánál. Ha nem tudok figyelni, és hiba csúszik számításba, kezdhetem elölről, ami pedig az idő elpocsékolása lenne. De ha adódna lehetőség, hogy saját szobát kapjak, akkor nem engedném, hogy a Gabi átüljön máshova, mert nagyon jól esik, hogy ő ott van.

A Korai egy többcélú intézmény, és úgy képzelem, hogy a ti fejetekben rengeteg megoldási útvonal, kommunikációs eszköztár van ahhoz, hogy mindez működni tudjon. Jól gondolom?

Móni: Szerintem ez természetes dolog, hogy ha ennyiféle területen kell megfelelnünk, akkor ha azt jól akarjuk csinálni, megküzdünk vele. Nem mondom, hogy egyszerű, például az állami finanszírozási rendszer is folyamatosan változik, tehát nekünk is tanulni, alkalmazkodni kell.

Gabi: Az alaptevékenységünk az a köznevelési ágazathoz tartozik, de ezen belül is többcélúak vagyunk, mert van szakszolgálati részünk, óvodai részlegünk. Ehhez jön hozzá, szektorokat átívelően az egészségügyi tevékenység, a gyógytorna és a vizsgálatok formájában, és még szociális szektorban is vannak feladataink. Közben képzéseink is vannak és gyakorlatok is rendre zajlanak nálunk, azaz még módszertani központ is vagyunk. Szerintem ez egy bonyolult rendszer, és rettenetesen nehéz kezelni. Néha azt is érezzük, hogy ehhez kevesen vagyunk adminisztratív munkatársak.

Mi az, amit a legjobban szerettek ebben, ami inspirál?

Gabi: Engem mindig azok a projektek töltenek fel leginkább, amikor része tudok lenni a nagy csapatnak, például amikor egy pályázati projektet valósítunk meg együtt az óvodának az óvodavezetővel. Vagy a tornaterem átalakítását a mozgásterapeutákkal, ezeket a munkákat érzem egyébként a legfontosabbnak.

Móni: Amikor kérdezik az ismerősök, hogy vagyok én itt a Koraiban, mindig azt mondom, hogy nagyon szeretem azt, amit csinálok. Az tölt fel, amikor május végén úgy áll fel a könyvvizsgáló, hogy mindent rendben talált. Sok kínlódás és nehézség után a végére minden összeáll, mint egy puzzle, és ez engem nagyon megelégedetté tesz. Ezek a kihívások feltöltenek és inspirálnak.

Mi az, amit a szabad időtökben szerettek csinálni?

Móni: A futás az egyik legfeltöltőbb dolog számomra, a reggeli futások közben jönnek a gondolatok is, amik továbblendítenek egy-egy kérdésen. Szeretek kertészkedni, túrázni, a barátainkkal lenni, utazni, és nagyon szeretek dolgozni is. És elsőként a családommal lenni, bár már nagyok a gyerekeim, keveset vannak otthon, de amikor igen, az nagyon jó. És az is nagyon jó, hogy a Gabitól egy csomó mindent tanultam gasztronómiából, aminek a családom is nagyon örül. (összenevetnek)

Gabi: A színház és a mozi igazán ki tud kapcsolni. Olvasni is szeretek, csak nehéz hozzá teret találnom. Az utazás is feltölt, főleg, amikor már megérkezünk, mert a készülődés részét kevésbé szeretem. Kisebb helyeket, városokat szeretek megismerni, és azt alaposan bejárni. Szeretek főzni, de inkább sütni. Tortákat szoktam készíteni, és az nagyon kikapcsol, persze akkor, ha nem feladatként tekintek rá.

Udvarnoky Zsófia

Babával múzeumban

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeumban február óta, havi egy alkalommal Babával a PIMben című programsorozat indult.

A Múzeum rendezvényszervezőjét, Zöllner Annát, és a program másik szervezőjét, Simonyi Noémi konduktor és gyógypedagógust kérdeztük erről a hiánypótló és izgalmas lehetőségről.

Kérlek, hogy mutatkozzatok be!

Zöllner Anna: 2019 óta vagyok a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik rendezvényszervezője. A programok összeállításában kiemelten nagy figyelmet fordítunk a kis közösségek megszólítására. Sokan vannak, akiknek valamilyen akadályba ütközik eljönnie egy múzeumi térbe, például földrajzi távolság okán, vagy az élethelyzetéből fakadóan. Így jutottunk el a kisgyerekes szülőkig, hiszen nekik is eléggé szűkös a mozgásterük, hogy a kisbabájukkal együtt milyen terekbe tudnak elmenni és ott jól érezni magukat, együtt.

Balról Zöllner Anna rendezvényszerző, jobbról Simonyi Noémi konduktor, gyógypedagógus látható

Simonyi Noémi: Konduktor és gyógypedagógus vagyok, illetve szenzoros terapeuta. Két fejlesztő házban is dolgoztam ebben az évben, egészen a kisbabáktól az iskolás korú gyerekekig bezáróan foglalkoztam egyéni és csoportos formában gyermekekkel. Tartottam élménytornát is, az egészen pici baba korosztálynak és a szüleiknek.

Honnan ismeritek egymást?

Anna: Ez egy szerencsés helyzet, mert mi gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

Noémi: Együtt voltunk cserkészek!

Anna: Ebben nőttünk fel, sokat foglalkoztunk együtt is gyerekekkel, akiknek mindenféle kreatív programot szerveztünk. Noémi a kisfiammal is foglakozott a mozgásfejlődése kapcsán, szóval régóta ismerjük egymást.

Azt írjátok a programleírásban, hogy hangoskodó és alvó babákat is vártok. Négy alkalommal létrejött már ez a programsorozat, mi a tapasztalatotok, milyen életkorú gyerekek jöttek el?

Noémi: A mi ismerőseink, majd ismerőseink ismerősei jöttek el, illetve olyanok, akik eleve a PIM-hez kötődnek. Olyan jó volt, hogy aztán név szerint tudtuk őket megszólítani, kialakult egyfajta ismerősség közöttünk. A korosztály eléggé szórt volt, az éppen mászó kisbabától a három-négy évesig sokféle korosztály megjelent.

Anna: A látogatók másik fele külsős volt, aki látta a felhívást és eljött. Nagyon jó érzés volt, hogy sokan visszatérők lettek, és mi is mindig rácsodálkoztunk, hogy mekkorát nőttek a babák. Nekem onnan jött az alapötlet, hogy egy olyan alkalmat szerettem volna teremteni, ahol a szülő komfortosan érezheti magát a kisgyerekével, és ahol azt érzi, ő is kap, és a gyereke is biztonságban van.

Azt szeretnénk üzenni ezzel a programmal, hogy bátran jöjjenek a szülők, igyekszünk lebontani azt a képet, miszerint a múzeumban viselkedni kell, nem lehet semmihez hozzáérni, és csöndben kell lenni.

Én inkább a szülői oldalról közelítettem meg, és Noémit arra kértem, hogy találja ki, milyen tartalmas programot lehetne a kisebbeknek is nyújtanunk.

A foglalkozások első fele mindig a kiállótérben kezdődött

Milyen részei vannak egy foglalkozásnak, bemutatnátok kicsit?

Noémi: Egy órás foglalkozásra készültünk mindig, az első fele tárlatvezetés volt, a második része a kisbabáknak szóló program. A tárlatvezetést is olyan szempontok szerint tartotta egy-egy múzeumi kurátor, hogy megpróbálta az adott tárlatban megkeresni az anyasághoz, szülőséghez, játékhoz kapcsolódó témákat, arról beszélni. Ezeket a gondolatokat, témákat természetes módon tudtuk minden alkalommal átvezetni a gyerekeknek szóló programokhoz is.

Anna: A tárlatvezetés alatt a babák vagy hordozóban voltak, vagy a totyogósok már a saját lábukon jöttek-mentek. Azt vettük észre, hogy mindegyik kiállításban tudunk kapcsolódási pontot találni a szülőket megszólító témákhoz. Például Az álom vége? című kiállításon, ami Madách Imre Az ember tragédiáját dolgozza fel, Éva figuráján keresztül az anyaságról beszéltünk, de magában a kiállítótérben előkerül az ökológiai válság problémája is, ami szintén olyan téma, ami kiemelten foglalkoztatja a kisgyermekes szülőket. A K.I. Aki voltam című, Kormos Istvánról szóló kiállításon a gyerekverseiről beszéltünk, illetve a szerző gyerekkoráról, mert az igazán izgalmas volt és nagyban meghatározta egész későbbi munkásságát. A Világjáték – Polcz Alaine 100 kiállításunkon különösen sok a témánkhoz illeszkedő vonatkozási pontot találtunk, hiszen pszichológusként ő sokat foglalkozott a gyerekekkel. Természetesen volt, hogy a gyerekek elszaladgáltak, vagy türelmetlenebbek voltak, de azt szerettük volna közvetíteni a szülők felé, hogy ez a kisgyerekes lét velejárója, és bátran induljanak el otthonról, és ne érezzék magukat kellemetlenül azért, ami a világon a legtermészetesebb.

Noémi: A gyerekeknek szóló foglalkozások pedig a szülőknek is sokat adtak, mert rengeteg ötletet kaptak az otthoni játékhoz is. Továbbá célunk volt az is, hogy a szülők merjék bevonni a gyerekeiket a hétköznapi cselekvésekbe, a bevásárlásba, a rendrakásba, és a múzeumba járásba is.

Hogy képzeljük el a második részét a programnak, hogyan tudtatok ennyiféle, különböző életkorú gyereket megszólítani?

Noémi: Két alkalommal kézműveskedtünk, két alkalommal legfőképp énekes-mondókás játékokat próbáltunk ki. Mondóka egyébként minden alkalommal előfordult a foglalkozásokon. Például a Polcz Alaine kiállításhoz kapcsolódóan agyaggal ismerkedtünk, azért, hogy tapasztaljanak a gyerekek. Báboztunk, festettünk, szenzoros dobozokkal játszottunk. Nem mindenki akart a festékhez érni, ezért úgy próbáltuk ki az ujjal festést, hogy genothermbe tettük a papírt és a festéket, és a műanyaghoz érve lehetett a festékpöttyökkel maszatolni. Ezt például nagyon élvezték a gyerekek. Nagymozgásos és a testrészek megismerésére fókuszáló mondókákkal kísértük az alkalmakat. Hangszert készítettünk az általunk hozott terményekből, és azzal kísértük az énekünket. Voltak visszatérő elemek is, de mindig volt valami új élmény is. Próbáltam valamilyen rövid ismertetővel is készülni ezekre az alkalmakra, például a gyűjtögetés fontosságáról.

Tapasztalás, felfedezés a szenzoros dobozokkal

Anna: Annyira jó volt, hogy Noémi egy csomó ötletet adott ahhoz, hogy a szülők hogyan játszanak otthon a gyerekeikkel, és mindezt nagyon egyszerű tárgyakkal, eszközökkel. Nem is nagyon vásároltunk ezekhez a játékokhoz semmit, pont azért, hogy azt megmutassuk, a háztartásban egyébként is előforduló eszközökkel is milyen sokféle módon lehet játszani. Valamint az is fontos, hogy pont jól eltaláltuk az ingerek mennyiségét, nem volt túl sok és fárasztó sem, valahogy pont jó.

Mit adott nektek ez a sorozat és melyek voltak a kedvenc pillanataitok?

Noémi: Amikor vártuk a szülőket, és feltűntek azok, akik már korábban is jöttek, az nagyon megerősítő volt. Sokszor alig akartak hazaindulni, biztonságos légkört tudtunk teremteni számukra, és ezt is jó volt megélni. Önmagam tudtam lenni az ismeretlenek között is, mert volt olyan, amikor igazán sokan eljöttek, és ettől kicsit zavarban éreztem magamat, de ránéztem Annára, és megnyugodtam. Ezek mind megerősítő pillanatok voltak. Az anyukák elkezdtek egymással kapcsolódni, és lett egy olyan közösségi tér, ami eléggé megtartó volt számukra. Sokkal jobban meg tudják osztani egymással, hasonló élethelyzetben a kérdéseiket, problémáikat, mintha én tennék javaslatokat egy-egy kihívással kapcsolatban.

Anna: Nekem már az nagyon jó érzés volt, hogy megvalósult a program, mert már elég régóta gondolkoztam rajta. Az is vicces élmény volt, amikor a kiállítási tereinkben megláttam a kisbabákat, hogy mennyire más dolgokat fedeznek fel, mint mi. Döbbent arccal közelítettek meg egy-egy tárlót, vagy egy-egy fénytől teljesen elvarázsolódtak, amit mi már észre sem veszünk. Azt is felemelő volt átélni, amikor a tárlatvezetés nyüzsgéséből a múzeumpedagógiai térben megérezték a gyerekek, hogy nekik szóló program következik, és olyan csendben figyelték, és figyelemmel követték, amit nem mindennapi élmény volt megtapasztalni.

Lesz folytatása a programnak ősztől is?

Anna: Igen, ugyanígy havi egy alkalommal szeretnénk ismét megrendezni ezeket az alkalmakat. A tematikán fogunk valamennyit változtatni, és a játéktevékenység még nagyobb hangsúlyt kap majd. Illetve gondolkodunk azon is, hogy mostanra körülbelül látjuk, mennyi az az ideális létszám, amennyi főre mi jól tudunk figyelni, ezért elképzelhető, hogy több csoport is indul majd. Mindig nagyon gyorsan betelt a jelentkezés és a szülők nagyon hálásak voltak ezért a programsorozatért.

Udvarnoky Zsófia

A borítóképet Birtalan Zsolt készítette.

Írók és állataik

A Petőfi Irodalmi Múzeum 2022-ben “Testvéreink ők”- kutyák, macskák, madarak írók közelében címmel szervezett egty fotókiállítást, ahol többek között Móricz Zsigmond, Tandori Dezső, Szántó Piroska, Ottlik Géza és Weöres Sándor is látható volt a képeken, kedvenceik társaságában. A Petőfi Irodalmi Múzeum jóváhagyásával és támogatásának köszönhetően ezek közül néhány képet most mi is közzé teszünk oldalunkon.

Déry Tibor kutyájával otthonában, 1950 körül, Ismeretlen felvétele

„A mérnök türelmesen várt. Amikor a kutya végül is elindult feléje, s Ancsa eldobta a labdát, mely a padlóról, közvetlenül a kutya orra előtt a magasba pattant, Niki egy pillanatig mintha kővé merevedett volna. De egy lélegzetnyi idő múltával éjféli kísértetjárás vette kezdetét a lakásban.

A kályha mellett hatalmas robajjal feldőlt a szék. Mire a mérnök megpillantotta a levegőbe emelkedő négy lábát, Niki már a szoba túlsó sarkában álló varróasztalkáról döntötte le a vázát, s mire ez földet ért, a másik szobában az ablak mellett álló lámpatartó oszlop zuhant a pohárszékre. A labda, melybe a kutya nem tudott beleharapni, mert rugalmasan kicsúszott fogai közül, látszólag a maga erejéből, mint a népmese elvarázsolt gömböce, vadul ide-oda száguldott a lakásban, s minthogy Niki szájától mind nyálasabb lett, s mind gyorsabban csúszott, egyre elérhetetlenebbnek látszott. A lakást színültig megtöltötte a vadászó kutya izgatott csaholása.”

Déry Tibor: Niki – Egy kutya története, 1955 (részlet)

Weöres Sándor egyik macskájával otthonában, 1970-es évek, Moldován Domokos felvétele

„Szívem görcs, vérem szilvalé,
közeledem hetven felé.
Macskánk gyógyítja májamat,
ráborul és meleget ad,
vérrel fűtött kis termofor,
karmos talpakkal megtipor.
Állat-lényének deleje,
akár őserdő ereje.
Mint fűből szűrt tea,
áthat pezsdítő árama.
Tappancstól fülig fekete,
bundája, bajsza, termete,
de arcából süt élesen
kerek két citromszínű szem,
s az élő sötét vánkoson
[…]
Ha lót-fut élettel tele,
én is száguldoznék vele,
feledném annyi évemet
s hogy vissza élni nem lehet.”

Weöres Sándor: Fekete kandúr, 1979, (részlet)

Tandori Dezső és Tandori Ágnes madaraikkal, 1978, Tandori Ágnes felvétele

Tandori Dezső költészetének szerves részét képezték többek között a verebek is. Az utcán talált sérült, szárnyatörött madarakat befogadta otthonába, gondozta, gyógyította őket. Mindezekről részletes leírásokat készített, köteteit önfeláldozó madárbarát versekkel töltötte meg. Ilyen az 1984-es Celsius, az 1988-as Megnyerhető veszteség vagy a 2006-ban megjelent A Legjobb Nap.

Úgy tekintett ezekre a kis madarakra, mintha gyermekei lennének, megszemélyesítette őket, nevet adott nekik. Kölcsönösen hatottak egymásra, ő a madarakra és a madarak őrá. Ez a Négy madár blues című verséből is kiviláglik.

„Van egy madaram, és miatta van, hogy novemberben is sorban járok;
neki én úgy vagyok én, ahogy szegény még nyáron, hogy idekerült, meglátott:
és szétveri magát, ha pantallóba’ lát, mert neki nem és nem kellenek mások.”

A szöveg forrása: https://vershaker.blog.hu/2021/07/23/koltoink_szabadidejukben_tandori_a_madarzsoke

Szántó Piroska macskájával, 1979, Kollár István felvétele

Móricz Zsigmond leányfalusi kertjében kutyájával, 1930-as évek, Ismeretlen felvétele

“Leányfalun bokáigérő sárban gázolok Móricz Zsigmond kúriája felé.
A házigazdát dolgozószobájában találom. Kettő is van belőle, több asztallal és mindegyiken a munka nyomaival, amint alighanem egyiktől a másikig vándorol munkabirodalmának területén. Az egyik szekrény tele az eddig megjelent Móricz-könyvekkel. (Eddig 76.) Fölötte a szentesi határban kiásott, hitelesen árpádkori harcos koponyája. Móricz a gazdálkodó magyar úr térdnadrágos viseletében, szívből érkező mosollyal fogad. Szabadkozik, hogy nem tud cigarettával megkínálni.
— Karácsonykor ugyanis letettem a dohányzásról, húsvétkor a húsevésről, pünkösdkor a tejről és a tojásról. Szóval teljesen lemondtam állattársaimnak és termékeiknek fogyasztásáról. Fűevő lettem.
— Miért, Zsiga bátyám?
— Kiábrándultam belőlük.
— A gyomrod?
— Ezt csak regényben mondhatom meg. De nem a gyomrom, hanem a szívem.
Forrás: Színházi Élet, 1937, Szitnyai Zoltán interjúrészlet.

Udvarnoky Zsófia

A ló, aki hordoz minket

A lovasterápiás ágak közül a legfiatalabb a pszichológiai lovasterápia. Auth Zsófia pszichológus és lovasterapeutát kérdeztük a lovakkal való kapcsolatáról és a lovasterápia gyógyításban rejlő lehetőségeiről.

A lóval való kapcsolódásod biztosan nem véletlen, hogyan kezdődött?

Auth Zsófia pszichológus és lovasterapeuta

Még általános iskolában a barátnőimnek köszönhetően szerettem meg a lovaglást. Később az egyik testnevelő tanárom tanyájára jártam ki rendszeresen lovagolni, lovakkal ismerkedni. Ennek a lovas tanyának számomra nagyon varázslatos hangulata volt, így ott ragadtam, és a nyaraimat rendszerint itt töltöttem. Aztán idővel elkezdtem edzésekre járni, majd elérkezett a pályaválasztás időszaka, és a pszichológia szakot választottam. Az egyetem alatt is sokat jártam lovagolni, és azt éreztem, hogy idővel ezt a két területet jól össze lehet majd kötni, ezért a Magyar Lovasterápiás Szövetséghez jelentkeztem önkéntesnek. Végül egy multinál kezdtem el dolgozni, majd az első fizetéseimből vettem egy lovat. Ezt a lovat már korábban nagyon megkedveltem, és bár kockázatos döntés volt a megvásárlása, de később, amikor a Lovasterápiás Szövetségnél vizsgáztam, kiderült, hogy ez a ló nagyon is alkalmas a terápiás lovaglásra, szóval ez egy jó döntés volt. Most már nyugdíjas, huszonnyolc éves ez a lovam, nagyon jó közös élményeink voltak. Tehát a multit ott hagytam, és teljesen a lovasterápiás munka felé fordultam.

A lovasterápiának többféle ága is van, bemutatnád ezeket?

A lovasterápia az állatasszisztált terápiák közé tartozik, három ágát különböztetjük meg. Ez egyébként országonként, területenként eltér, ezért most a helyi, magyarországi rendszert tudom bemutatni. A gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna, a hippoterápia, ami gyógytorna alapokon nyugszik, és a legfiatalabb ága a pszichológiai lovasterápia, amit pszichológus alapvégzettségű terapeuták végeznek, azaz ezek az irányok tartoznak bele a lovasterápia szakágaiba. Mostanra egyébként a lovasterápia NEAK finanszírozottá vált. Általában neurológustól, orvostól szoktunk javaslatot, véleményt kérni, hogy annak az adott gyereknek a lovasterápia a megfelelő támogatási lehetőség.

Kiknek ajánlott a pszichológiai lovasterápia?

Sokszor fordul elő, hogy egy páciens ellátási szükségletét tekintve határán van a gyógypedagógiai és pszichológiai lovasterápiának, vagy a hippoterápia is felmerül terápiás lehetőségként. Az is előfordul, hogy egy gyerek előbb a gyógytorna alapú lovasterápiával kezd, és idővel a pszichológiai irányultságú támogatás lesz számára a megfelelő, illetve az is gyakori megoldás, hogy a gyógypedagógus és a pszichológus összedolgoznak, például egy ADHD-s gyerek kapcsán.

A pszichológiai lovasterápia célcsoportja azok a gyerekek, serdülők és felnőttek, akik a szorongás-és hangulatzavarok, magatartászavarok, kötődési zavarok, személyiségzavarok, poszttraumás stresszzavar területén érintettek lehetnek. Egyre nagyobb az igény az önismereti célú tréningjellegű programokra, illetve prevenciós és rehabilitációs programokra is. Mindegyik terápiás ellátást megelőzi egy alapos állapotfelmérés, ahol felmérjük, melyek azok a területek, amelyek jelenleg a leginkább a megsegítést igénylik, s eszerint választjuk ki a megfelelő terápiás irányt.

Melyek a leggyakoribb nehézségek, amelyekkel hozzád fordulnak?
A Lovasterápia Szövetség csak gyerekeknek nyújt ellátást, és én is főként gyerekekkel foglalkozom. Leginkább a négyévestől a tizennyolc éves korú populációt jelenti ez, hozzám főleg öt-hat és tizenkét éves korú gyerekek járnak. A leggyakoribb problématerületek a figyelemhiányos-hiperaktivitás zavar, szenzoros feldolgozási zavar, magatartási-és beilleszkedési nehézségek, valamint sok olyan az autizmus spektrumzavarral diagnosztizált gyerek jár hozzám, akiknél a szorongásos tünetek a legmeghatározóbbak. Őket neurológus, pszichiáter, pszichológus vagy pedagógus küldi lovasterápiára. Éppen a kortárs közösségben megjelenő beilleszkedési, társas szorongásos tünetek miatt.

Sokszor a Lovasterápia Szövetségen keresztül jelentkeznek hozzánk a szülők, és egymás között, az előzetes információk birtokában döntjük el, hogy a gyermek melyik terapeutához kerüljön. Leggyakrabban a szülők saját elhatározásukból keresnek meg minket, és tájékozódnak a Magyar Lovasterápiás Szövetség honlapján.

Mi az, amit a ló különösen jól tud egy terápiás együttműködésben?

Nagyon fontos, hogy a ló méneseben él, tehát eleve közösségben élő állat, jó esetben a terápiás lovak is így élnek, nem pedig külön boxokban, egymástól elkülönítve. Folyamatosan kommunikálnak, és egy szervezett társas együttélésben élnek, azaz alkalmasak arra, hogy sokféle társas viselkedésüket megfigyeljük, azonosítsuk, és ezek után jól kapcsolódni tudjunk hozzájuk.

Az is fontos, hogy nagyok, ez a tulajdonságuk azonnal megragadja az ember figyelmét, tekintélyt és biztonságot sugároznak. Testhőmérsékletük melegebb az emberénél, hidegben is melegséget ad az érintésük. A ló évszázadok óta társa az embernek, sokféle tevékenységben, és rengeteg ősi szimbólumban is megjelenik, amelyek a terápiában is jól hasznosíthatóak.

De a legfontosabb, hogy rá lehet ülni a hátára, azaz képes hordozni minket. A ló mozgása, ahogy ülünk a hátán, sokféle hasznos fiziológiás hatást gyakorol ránk, egyensúlyozni kell, nagyon sok idegi impulzust generál a mozgása. Intenzíven fejleszti a törzskontrollt, pillanatról pillanatra kell a lovasnak a testét a ló mozgásához igazítania. Mindez egy optimális figyelmi állapotot, koncentrációt eredményez, rendezi a légzést, a pulzusszámot. De nem csak a lépés jármódot használjuk. A vágta egy totális élmény, nagy dolog, amikor egy szorongó gyerekkel eljutunk idáig, nagyon felszabadító számukra az az érzés, hogy kontrollálni képesek ezt az összetett helyzetet. Fizikailag is kilépnek abból a beszűkült állapotból, amit a szorongás jelent.

Fontos az is, hogy a ló hátán ülve egy egészen más perspektíva tárul elénk, felülről, más szögből látunk mindent, és az ingerek is másképp érnek el hozzánk. Még a különféle szenzoros nehézséggel küzdő gyerekek is előbb-utóbb leküzdik a ló érintésével kapcsolatos ellenérzéseiket, mert annyira motiválja őket az, hogy kapcsolódjanak hozzá. A beszéd előtti időszakban átélt traumák, hiányok is jól kezelhetőek a lóval. Dolgoztunk államilag gondozott kamaszokkal, akik egy apró gyengédséget is gyengeségként definiálnak. Idővel ők is ölelgették a lovat, csüngtek rajta. A lónak nincsenek előítéletei, és a legtöbb esetben nem utasítja el a közeledésünket. Az is érdekes, amikor valamiért mégis.

Hogyan képzeljük el a munkádat, hogy pszichológusként mit jelent lovasterapeutának lenni?

Rögtön az első találkozáskor, amikor elkezdünk ismerkedni a gyerekkel, a ló közvetítő közegként van közöttünk, gyakran könnyebb is hozzá kapcsolódni. Ahogy kiválasztjuk őt, odasétálunk hozzá, gondozzuk, ápolási feladatokat látunk el körülötte, így természetes módon alakul a mi kapcsolatunk is. A kezdeti, nehezebben oldódós, megszólalós időszakban a közös tevékenykedés jól oldja a szorongást.

Később olyan helyzeteket tudunk a lóval előidézni, amelyek annak a gyereknek kihívást jelentenek, és a gyerek lóval való interakcióiban a pszichológus tud segíteni, visszajelzést adni, illetve közösen meg tudjuk figyelni a viselkedését. Például, amikor egy ló egyedül van egy körkarámban, és mi megközelítjük, felvesszük vele a kapcsolatot, az már egy jó beszédtéma lehet. Milyen érzés volt, amikor odajött hozzánk, túl gyors volt-e, ahogy kapcsolódott, vagy milyen érzés, ha nem figyel oda ránk, nehezebben megközelíthető. Ez csak egy pár perces történés, mégis sokat adhat hozzá a közelség-távolság, kötődés, érintés témáihoz.

Idővel, ahogy alakul a gyerek és a ló kapcsolata, így a miénk is, ott már jobban előtérbe kerül az együttműködés, a figyelem, az asszertivitás is. Vagyis, közös élményünk lesz a lóról való gondoskodás, együttlét, mozgás során, amely természetes módon teremt biztonságos és megtartó terápiás légkört közöttünk. Ebben a térben tudunk olyan témákat, nehézségeket átgondolni gyakorolni, amit remélhetőleg a páciens át tud vinni a mindennapi életébe is.

Udvarnoky Zsófia

A képek forrása: https://www.lovasok.hu/lovasoktatas/lovasterapia/bemutatkozik-pszichologiai-lovasterapia/

Akit mélyebben érdekel a pszichológiai lovasterápia, jó szívvel ajánljuk az erről szóló újonnan megjelent hiánypótló, szerkesztett, nagyon színes, magyar nyelvű tanulmánykötetet, A pszichológiai lovasterápia címmel, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat kiadásában.

A könyv megvásárolható a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálatnál:

Állatmesék mindig voltak, mindig lesznek

Kerekes Valéria az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar oktatóját, mese- és játékkutatót kérdeztük arról, vajon miért ennyire evidens, hogy a legkisebbek meséiben szinte mindig megjelenik valamilyen állat, és hogy a kisgyermekkor elképzelhetetlen lenne az állatokkal kapcsolatos témák, játékok nélkül.

Mi még a Bárcziról (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) ismerjük egymást, tőled tanultam meseirodalmat, és a fejből mondott mesélés lényegességét.

A Bárczi után az ELTE Tanító-és Óvóképző Kar Neveléstudományi Tanszék oktatója lettem, a játék pszichológiai- és pedagógiai módszertanának témája tartozik hozzám. Ehhez szervesen kapcsolódik a mese, mint a játék szerves eleme. A tudományos kapcsolódásom a mesékhez a Bárczin indult, amikor megkaptam a meseterápia és gyermekirodalom tanegységeinek oktatását. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Neveléstudományi Doktori Iskolájának abszolvált hallgatója vagyok, kutatási témám az óvodapedagógusok meséről való vélekedése, a mese módszertani felhasználásának lehetőségei az óvodai nevelésben.

Mi az az első meghatározó mese, ami elsőre beugrik a gyerekkorodból?

A mesei „fejlődésem” nagyon korán indult, mivel a nagymamámmal nagy szerencsém volt. Ő fiatalon lett anyuka, így amikor nagymamává vált, igazi játszótárs is volt egyben. Rengeteget mesélt, énekelt, mondókákat mondott, mindezt természetesen fejből. Amit manapság külön foglalkozások kereteiben kapnak a gyerekek, ahhoz én sűrítve jutottam hozzá, minden nap. Természetes volt a történetekkel, énekekkel, rövid, ritmusos szövegekkel való kapcsolódásom, ebbe való belenövésem. A nagymamám a fejből mesélés mellett, könyvből is olvasott. A kis gyufaárus lány meséjét nagyon sokszor kértem, hogy mesélje el nekem. Ez meghatározó történet azóta is számomra.

Kérlek, segíts eligazodni az állatmesék világában, nagyon sokféle mese tartozik ide!

Az állatokkal való kapcsolódásunk zsigerileg meghatározott, a hozzájuk való ösztönös kapcsolódási vágy és érdeklődés közös tapasztalatunk, vagyis állatmesék mindig voltak és lesznek. Nem véletlen az sem, hogy a gyerekek első átmeneti tárgya is legtöbbször valamilyen állatfigura. Izgalmas lenne megvizsgálni egyszer, hogy hány felnőttnek van valamilyen kabalaállata vagy számára fontos kincse, ami egy állathoz kötődik.

A meséknek három nagy különálló fajtáját különböztetjük meg. Az állatmeséket, a tündérmeséket (melyekben csodálatos tájakon, segítők segítségével jutunk el a célunkig a hősök, ahol varázslatos dolgok történnek és megjelennek az állatok is, más minőségükben) és a novellameséket. A novellamesék közül a legismertebbek a Mátyás király-típusú mesék, ahol a saját erőnk és tudásunk segítségével jutunk el a célig, már nincs szükségünk külső segítőkre, de ezekben a mesékben is megjelennek az állatok.

Miért kell, hogy megjelenjen egy állat a mesékben?

Ehhez egyrészt fontos tudnunk, hogy a legkorábbi időszak meséiben a történet teljesen mellékes, a kisgyermekek mese befogadásának kulcsmozzanata, hogy a mesélő (aki legtöbbször az elsődleges nevelő is egyben) hogyan mondja el nekik azt az adott történetet.

A ritmus, dallam, a mesélő érzései, a gyerekkel való kapcsolata és a felé irányuló figyelme, az érintés és a szemkontaktus az, ami a későbbi történetre fókuszáló mesebefogadást, és persze a kapcsolatot megalapozza.

Az első, kisgyermekeknek szóló történetekben sorra megjelennek az állatok, fő funkciójuk, hogy támogassák a gyerekek érzelmi fejlődését, az alapérzelmeket minden esetben jól láthatóan megjelenítsék. Vagyis az állatok letisztult, jól leolvasható, egyszerű érzelmi impulzusokat adnak, és a legtöbb állatmese ezen alapérzelmek köré van felépítve. Nagyon sok esetben a félelem és a félelem leküzdése témái köré.

Az is lényeges, hogy az állatos mesék természetes módon alakítják a gyerek egyre gyarapodó ismereteit a világról. Egyrészt azért, mert rövid, jól ismételhető vagy ismétlődő szövegekből állnak, amelyek biztonságot adnak a gyereknek, hiszen könnyedén átláthatóak, további ismeretszerzésre adnak módot. Másrészt azért, mert pont olyan események történnek az állatokkal is, amelyek a gyermekek világképéhez alkalmazkodnak, jól követhetőek, velük is megtörténhetnek, azaz ismerősek, így hallgatásuk közben biztonságban érezhetik magukat.

Térjünk vissza még oda, hogy a legkoraibb időszakban nem a mesék története, hanem a mesélő és a mesebefogadó kapcsolata van a fókuszban. Mit tanácsolsz a szülőknek, hiszen sok múlik azon, hogyan alakítják ezt a kapcsolatot.

A legkoraibb időszakban a mesebefogadási élménynek elsősorban nem a könyvből olvasott mesékhez kellene kötődnie. Sokszor a könyvből olvasáshoz, meséléshez egyfajta feszengés, megfelelés is kapcsolódik a felnőttekben. Számos esetben élik meg valamiféle színpadi megjelenítésnek, feladatnak, mivel azt hallják, hogy a fejből mesélésnek kiemelten fejlesztő hatása van a gyerekekre. Mindezekből következik, hogy az előzetes elvárásaink miatt nehezebb megosztani a figyelmünket önmagunk és a gyerekünk között, sokszor annyira belemélyedünk a könyvbe, hogy kevéssé tartunk (szem)kontaktust a gyerekkel.

Azért is lényeges ez, mert egy kisgyerek leginkább a felnőtt arcáról, annak mimikájáról tudja leolvasni az érzéseket. Sokszor teljesen más tetszik egy felnőttnek a mesében, mint egy gyereknek, és ha a történet mesélése közben a gyerek érzéseit követni tudjuk, akkor például nem rohanunk tovább a történetben, hanem elidőzhetünk ott, ahol számára valami különösen vicces, izgalmas. Éppen ezért nagyon jók az állatmesék, mert azokkal a gyerekek és a szülők is jól tudnak azonosulni, és ezáltal könnyebben tudnak egymáshoz is kapcsolódni.

Tudsz ajánlani a legfiatalabb korosztály számára olyan mesekönyvet, ami egyszerre megadja a közös öröm és a közös tanulás lehetőségét is?

Elhoztam megmutatni Demeter Éva, erdélyi néprajzkutató és animátor „puhakönyves” meséjét, amit kizárólag újrahasznosított anyagokból készített, s kereskedelmi forgalomban nem kapható. Minden ilyen mesekönyvhöz van egy alaptörténet, ami le van írva, de természetesen el lehet térni tőle, sőt, erősen ajánlott. Ezek a puha anyagból készült könyvek, melyeket nevezhetünk cselekedtető mesekönyveknek is, alkalmat adnak arra, hogy folyamatos interakcióban lehessünk a gyerekekkel, miközben szabadon mesélünk nekik. Ahogy meséljük a történetet, mindent el tudunk játszani, végtelen mennyiségű kreatív megoldás van benne, ki lehet venni, meg lehet mozdítani, el lehet rejteni benne a szereplőket, akik szinte minden esetben különféle állatok. Ráadásul organikusan és nagyon motiválóan fejleszti a finommotorikát is, mert számtalan izgalmas és sokrétű matatási, pakolási lehetőség van benne. A beszéd, a kommunikáció és a játék fejlődését is sokszínűen támogatja ez a könyv, ami egészen az óvodás kor végéig el tudja kísérni a gyerekeket.

További információ a puhakönyvekről: https://www.facebook.com/puhakonyv

Udvarnoky Zsófia

A kutya mint terápiás társ

Somlai Bea gyógypedagógus és DSZIT terapeutát kérdeztük arról, hogy kutyájával, Pankával hogyan dolgoznak együtt, és milyen tanulságai vannak ennek a közös tanulásnak.

Kérlek mesélj arról, hogy mivel foglalkozol, és hogyan épül be ebbe a kutyás terápia?

Gyógypedagógus vagyok, pszichopedagógia szakirányon végeztem, és szenzoros integrációs terápiát is tartok. A szenzoros integrációs terápiával Németországban kezdtem el megismerkedni, és aztán itthon a Dinamikus szenzoros integrációs terápiás képzést végeztem el. A kisfiam születése után már nem mentem vissza az állami, szakszolgálati rendszerbe dolgozni, hanem a magánszférában igyekszem helyt állni. Jelenleg Biatorbágyon az Iránytű Fejlesztőházban, illetve Budaörsön a Moha Műhelyben dolgozom.

Panka kutyámat már azzal a céllal kerestem, hogy szerettem volna egy kutyát, aki tud majd csatlakozni a munkámhoz. Az volt az elképzelésem, hogy a felmenői között legyen olyan, aki terápiás kutya volt, és végül az Angels for Therapy kennelre, így egy border collie-ra esett a választásom. Azt kell tudni a terápiás kutyáknak szánt kutyákról, hogy például nagyon kiegyensúlyozott idegrendszerrel rendelkeznek, és megvan bennük a lehetőség arra, hogy terápiás kutyává váljanak. Ehhez persze rengeteget kell trenírozni, iskolába járni. Természetesen az én jogosultságom rá vonatkozik, másik kutyával nem tarthatnék ilyen foglalkozást. A terápiás kutyás képzettségnek nem előfeltétele a gyógypedagógia, viszont én így ötvözni tudom ezeket a tudásokat a foglalkozásokon.

Ez mit jelent pontosan, egy kutyával is lehet iskolába járni?

Érdemes a szocializáció miatt óvodában kezdeni, majd hét-nyolc hónapos korától fogva alapfokú majd középfokú engedelmes képzéseken vettünk részt. Először alapfokú, majd középfokú képzésre jártam vele, amely többek között a szocializációját támogatta, és utána kezdődött a terápiás kiképzése. Ez két részből áll, a temperamentum vizsgára felkészítésből és a gyakorlati órákból, melynek a fő célja, hogy a kutya minden helyzetben jól tudjon reagálni az őt körülvevő ingerekre, történésekre. Például ne legyen neki megterhelő egy váratlan és erős hanginger, ne akarjon kimenekülni az adott térből, vagy ugatni, és azzal másokat megijeszteni. A képzésnek része, hogy például fenyegetve közelítenek a kutya felé, és közben meg kell tanítani őt, hogy nyugodtan feküdjön. Mindezekből következik, hogy a felgyülemlett feszültséget segítsünk a terápiás kutyáknak levezetni, és megfelelő ingereket adni, a feltöltő mozgásra lehetőséget adni, és a legfontosabb, gondolni arra, hogy otthon már kutya, vagyis házi kedvenc szerepben legyen. Panka nagyon minőségi ételt kap, és igazán minden életkörülményére igyekszünk nagyon gondosan figyelni.

Hogyan tudjátok ezt Pankának megadni?

Két napot dolgozik velem a kutyám, minden reggel és este is egy-másfél órát sétálunk vele, hogy jó értelemben, a mozgásban is elfáradjon. Nem minden órán dolgozik, és most már tud aludni, pihenni is az órákon. Pár hete egyébként annyira kimerült, hogy június elején kapott egy kis pihenőt, hogy a nyári táborokra felkészülhessen, ahol az alapítványunk (Angyalmancsok Alapítvány) szervezésében fog élményt szerezni a táborozó gyerekeknek. Pankát meg kellett tanítani a pihenésre, amikor tényleg semmit nem csinál, csak alszik. Ez egyébként a fajtájából is következik, hogy eléggé mozgékony, aktív kutya. Az biztos, hogy ezt egyedül nehezen tudnám csinálni, és nagyon jó, hogy a párom megy vele külön terepfutni, illetve agilityzni.

Honnan ered az, hogy te ennyire szeretted volna, hogy legyen egy terápiás kutyád?

Voltam egyszer egy terápiás kutyás órán, nagyon nagy élmény volt látni, hogy a gyerekeknek mennyire más reakciói voltak a csoport helyzetekben, mint egyébként egy sima foglalkozáson. Nekem főként egyéni óráim vannak, tehát így is terveztem, hogy Panka többségében ezeken vesz majd részt. Ebben a tanévben egy csoportom volt, ahol Panka végig dolgozott, egy iskola előkészítő-szenzoros foglalkozás.

Amiben Panka nagyon jó, az a szorongásoldás. Óriási élmény látni, ahogy ráhangolódik a gyerekekre, ahogy finoman, akár egy-egy lépéssel közelíti meg őket, ha úgy érzi, erre az óvatosságra van szükség. Képes kivárni, megvárni, hogy a gyerek közeledjen, sőt, van saját döntése, benyomása, hogy az adott gyerekhez milyen módon viszonyuljon. Nagyon fontos a bizalom, hogy ismerem őt és tudom, hogy megbízhatok benne e téren is, hogy nem fog olyat csinálni, ami nem jó. Azaz önmaga is tud önállóan is dolgozni.

Elképesztő eredmények születnek, például egy megkésett beszédfejlődésű gyereknél a foglalkozás végére megjelent a hemperegni ige, vagy egy szelektív mutista gyereket hamar rábírt, hogy az „ül” és a „fekszik” parancsokat mondja neki. Vagy például a taktilisan hárító gyerek, aki a legkülönfélébb anyagok megérintését már messziről elutasítja, viszont a Panka bundájába szívesen csíptetett csipeszeket.

Szerinted leginkább miben tud többet adni egy kutyás foglalkozás, egy eltérően fejlődő gyerek számára?

Nagyon motiváló a jelenléte, ez szerintem az egyik legfontosabb. Aztán az önkontroll fejlesztésében is sokat lehet tanulni, hogy mikor, hogyan mondunk valamit a kutyának. A szociális készségek fejlesztésében, a kooperálásban. Jó példa erre, hogy a csoport tagjai hogyan tudják együtt, egy kanál segítségével eljuttatni Pankának a jutalomfalatot. Bátrabbá, oldottabbá és természetes módon összekapcsolódóvá válnak ezáltal.

Kérlek, mutasd be egy kicsit, hogy milyen egy olyan csoportos óra, ahol Panka is dolgozik!

Ezekre az órákra elég sokat készülök, mert nagyon meg kell osztanom a figyelmemet. Csoportot azokkal a gyerekekkel merek vinni, akiknek már egyéni helyzetben volt élménye a kutyával, és tudják, milyen alapvető szabályokra kell figyelni a vele való együttlétben. Pontosan megtervezem és elképzelem, hogy a Panka hol fog elhelyezkedni a térben, mikor kell pórázt felvennem, mikor fogok több jutalomfalatot adni.

Mindig van az órának egy beköszönő része, ami hasonló az összes többi csoport szokásrendjéhez, még azt is megkérdezik a gyerekek, hogy Panka hogy van. Utána általában valamilyen bemelegítő, energetizáló játékot játszunk, ahol akár a Panka irányít, és akkor nagyon kell figyelni rá, hiszen eltűnik a hang, azaz a megszokott „felnőtt instrukció adás”. Aztán lehet az ő mozgását utánozni, különösen olyan gyerektársaságban, ahol a különböző mozgásformákat érlelni is kellett. Nagyon jól tudjuk támogatni az együttműködést a kutya bevonásával, például egy olyan kooperációs játékkal, amelynek célja, hogy Panka végül megkapjon valamit, amire már nagyon vár. Nagy élmény volt látni azokat a hatéves gyerekeket, akik nehezen kommunikálnak egymással, hogy ezt a kihívást hogyan oldják meg.

Szoktunk akadályt pályákon átmenni úgy, hogy közben pórázzal vezetik őt, vagy kisebb trükköket kérni tőle. Amit a legjobban szeretnek a gyerekek Pankával játszani, az a bátorság próba, általában az óra záró feladata szokott lenni. Elhelyezünk a testükön együtt jutalomfalatokat, és akkor azokat Panka finoman leeszegeti róluk.

A gyerekek közös célja, hogy együtt eljuttassák Pankának a jutalomfalatokat

Neked mit ad hozzá a munkához, a terápiás jelenlétedhez az, hogy Pankával együtt dolgozol?

Olyan társ, aki megadja azt az érzést, hogy van még valaki rajtam kívül a térben, aki nem tud ugyan átvenni helyzeteket, nem tudja irányítani a terápiát, de olyan szintre tudja emelni, amit én egyedül nem tudok csinálni. Minőségileg más az a munka, amit vele együtt végzek.

Kiégés prevencióként is tudom ajánlani a terápiás kutyát, azzal együtt, hogy Panka, az első dolgozós éve után elkezdett őszülni, szóval ez sokat elárul arról, hogy mennyire nem könnyű feladat a miénk, és hogy ezt egy másik élőlény, aki képes ráhangolódni az emberre, visszajelzi, megéli. Nagy büszkeséggel tölt el a munkája, látni, hogy mire képes a nehezebben megnyíló, oldódó gyerekekkel.

Udvarnoky Zsófia

A kutyák szőrös gyerekek

A következőkben a 2022-ben újra kiadott és átdolgozott, Csányi Vilmos a Kutyák szőrös gyerekek című könyvéből fogunk néhány érdekes és tovább gondolásra alkalmas érdekességet, tudományos tényt megosztani a kutyák gondolkodásával kapcsolatban.

Áttörés a kutyák gondolkodásának megértésében

A kutyaelme működésének megértésében az igazi áttörést az a két cikk hozta el, amelyek 2009-ben az egyik legkiválóbb amerikai folyóiratban, a Science-ben jelentek meg. Topál József viselkedéskutató és etológus néhány gyermekpszichológussal együtt (Csibra Gergely, Gergely György, Erdőhegyi Ágnes és Miklósi Ádám) alátámasztotta tudományos érvényű, kutatási eredményekkel azt, amit a gyakorlott kutyatulajdonosok (köztük persze Csányi Vilmos is) már régóta tudtak, hogy a kutyák viselkedése sok tekintetben hasonlít a gyerekére, azaz a viccesen hangzó kijelentés, amelyet azóta az Etológiai tanszék kifejezetten a kutyák gondolkodásával foglalkozó csoportja fő mottójának tekint, hogy a „kutyák szőrös gyerekek”, igazolást nyert.

Elméleti háttér

Csibra Gergely és Gergely György gyermekpszichológusok nevéhez kötődik a „természetes pedagógia” koncepciója, amely az emberre jellemző ismeretátadási és kommunikációs viselkedést jelöl. A lényege ennek az, hogy az ember, veleszületett adottságainál fogva, már csecsemőkorától kezdve felismeri azt a helyzetet, amikor az emberi kapcsolatokban a tanító és tanuló szerepe megjelenik. Azaz a tanuló felismeri, hogy a tanítónak közlési szándéka van, és ezt elfogadja. A tanító megjelöli a közlés tárgyát, a tanuló ezt azonosítani képes, majd az ismeretanyag átadása és annak elfogadása történik. Azaz ebben a kommunikációs helyzetben kiderül, kinek mi a szerepe, és az is, hogy mi a megtanulnivaló.

Már a csecsemők képesek felismerni a közlési szándékot, a megszólítással, a szemkontaktussal és a tekintet követésével képesek detektálni a közlés tárgyát. Beigazolódott, hogy erre a kutyák is képesek, azaz megvan bennük ez a képesség. A kutyákban a „természetes tanulási hajlam” jelen van. Azért is lényeges ez, mert a kutya számára a viszonyítási pont a gazdája, aki folyamatosan újabb és újabb információkat közöl vele, tehát el kell fogadnia a tanító-tanuló szerepét és e kapcsolat sajátosságait.

Mi minden derült ki ezekből a kutatásokból?

A kutya egyrészt a kisgyerekekhez hasonlóan elfogadja és követendőként értelmezi a közölt információt, ha az adott utasítást tanítói helyzetben demonstráljuk neki. Felismeri a közlési szándékot, mégpedig pont úgy, ahogy az embergyerek, felismeri az ember irányjelző gesztusait, a szemkontaktust és a megszólítást. Jól azonosítja a jelzés tárgyát, felismeri az irányjelző gesztusokat, és parancshelyzetben felismeri, hogy akire az ember néz, ahhoz beszél, adott esetben hozzá, a kutyához. Képes értelmezni az ember különböző módokon (kézzel, fejfordítással, tekintettel, bottal) alkalmazott mutatását.

Több közleményből is kiderül, hogy a kutyák érzékenyen reagálnak az ember figyelmi állapotára. Azaz, ha a szituációban két embertől is el lehetne kérni valamit, azt választják, aki arccal feléjük fordul vagy jól láthatóak a szemei. Ha hangfelvételről hallanak egy utasítást, akkor végzik el, ha a jelenlévők közül valaki rájuk néz. A legtöbb kutyát meg lehet tanítani arra, hogy utánozzon, sőt, sok kutya képes arra is, hogy kérdezzen.

A legfrissebb kutatásokból pedig az is kiderült, hogy a kutyák tanulási hatékonyságát nagyban befolyásolja, ha nem csak étellel, hanem simogatással, dicsérettel is jutalmazzuk. Azaz ezek az eredmények felhívják a figyelmet arra, hogy a szociális megerősítésnek fontos szerepe van a kutyák jólétében és tanulási sikerében. A szidás, a szociális megerősítés hiánya stresszt okozhat bennük, ezt fontos figyelembe vennünk. Ezzel a tudással pedig az ember egyes tanulási fázisainak jobb megértését is elérhetjük.

Udvarnoky Zsófia

A képeken szereplő kutya egy vizsla és egy labrador keveréke, Müzli.

A főzés szeretetnyelve

Talán most, hogy nyárra színek, illatok és ízek kavalkádja vesz körül bennünket a piacon és az élelmiszerboltokban, szívesebben kísérletezünk a főzéssel. Az is lehet, hogy van, aki most kezdi a kisbabájával a hozzátáplálás időszakát, pont úgy, mint jó néhány évvel ezelőtt Szabó-Ballók Amarilla is, amikor kisfiát bevezette az étkezés örömeibe.

A Baba-mama együtt eszik oldal szerzőjét kérdeztük a családi főzés és étkezés praktikáiról, no és persze sok-sok ínycsiklandó ételről. Vigyázat, az interjú étvágygerjesztő hatással bír!

Több mint 17 ezer követőd van az Instagramon, és már két szakácskönyved is megjelent. Hogyan indult mindez?

Szabó-Ballók Amarilla, a Baba-mama együtt eszik blog szerzője

Nem gondoltam, hogy idáig fog vezetni az út, mert alapvetően számomra a főzés és a fotózás egy kikapcsolódási forma volt, amíg a gyerekek aludtak. Nagyon szeretek enni, és vágytam a kreativitásra az itthoni életben is. Hajtott a kíváncsiság, hogy milyen lehet ételt fotózni, illetve milyen lenne, ha a nagymamámtól tanult ételeket kicsit átvariálnám. A másik erő, ami ebbe az irányba vitt, hogy a kisfiammal szerettem volna örömmel megélni a hozzátáplálás időszakát. Sokan riogattak, hogy ez szörnyű időszak, annyifelé kell főzni, táblázatot követni. Szeretek tervezni, fontos volt, hogy előre kitaláljam, milyen ízekkel szeretném, ha megismerkedne a gyerekem, de eldöntöttem, hogy ez legyen élmény és ne nyűg.

Aztán a barátaim bátorítására osztottam meg az online térben a tapasztalataimat. Először is mindig írok heti menütervet, aszerint vásárolok, ez nagyon sokat segít. Amikor elkezdtük a hozzátáplálást, kigondoltam, milyen alapanyagot szeretnék sorra venni, és mi is a férjemmel ezeket az ételeket ettük, azzal a különbséggel, hogy a kisfiamnak úgy készítettem el, ahogy számára akkor a legmegfelelőbb volt, pl. csirkét kevés olajon, fűszer nélkül készítettem el, ezt külön vettem, és a maradék csirkét magunknak pedig picit átalakítva tovább főztem, fűszereztem. Vagyis, a recepteknek elég a menetén változtatni, de nem kell különböző ételeket főzni a család összes tagjának, ehetjük szinte ugyanazt. Közben dokumentáltam és fotóztam az elkészült ételeket, kitaláltam milyen háttérrel, milyen esztétikai környezetben jelenítsem meg, mindezt kikapcsolódásképpen. Szóval így indult.

És hogy fogadták ezt a gyerekeid?
Nyilván mindehhez az is hozzátartozik, hogy közben figyelni kell a gyerek igényeit, mit fogad el, pürét vagy a darabosat. illetve hogyan reagál egy-egy ízre. A kisfiam szerette a pürét, aztán később a darabosat is, a kislányom kiköpte, szóval neki a darabos ételt adtam egyből, és később ő is megszerette a hígabb állagú ételeket is. Fontos számomra, hogy a család együtt egyen, hogy legyen ez is egy családi esemény. Látják ők is, ahogyan mi eszünk, nekünk is jó látni, hogy ők miként fogyasztják el az ételt. Nekem a főzés, az étkezés egyfajta szeretetnyelv, a szeretetemet és a gondoskodásomat tudom átadni nekik. Főzök a gyerekeimnek és a férjemnek azt, amit szeretnek, de magamnak is, mert ebbe a gondoskodásba én is beletartozom. Ezeknek nem kell bonyolult ételeknek lenniük, a legegyszerűbb főzeléket is el lehet készíteni finoman.

Mindig is ilyen kiemelt helyen szerepelt az életedben a főzés?

Igazából nagyon sokáig nem főztem, és nem is tudtam elképzelni, hogy mit lehet ezen szeretni. Amikor a férjemmel összeköltöztünk, akkor jöttem bele igazán a főzésbe, mert rá kellett jönnöm, hogy nincs itt az anyukám és mamám, akik nagyon finomakat főztek. Eleinte sokat telefonáltam nekik, kísérletezgettem, illetve megkérdeztem, hogy is kellene megcsinálni ezt vagy azt. Aztán egyszer elhatároztam, hogy lemegyek a piacra, bevásárolok, és a magam kreativitására hagyatkozom, és így is sikerült. Nem pont olyan lett, mint a nagymamám főztje, de rájöttem, hogy én is hozhatok létre saját és jó ízvilágokat.

A mamámban valami ősi erő munkálhatott, úgy főzött, és annyira természetes volt, ahogyan belevont engem ennek minden folyamatába. Kislányként ott álltam mellette a konyhában, tésztát gyúrtunk, süteményt sütöttünk, pogácsát szaggattunk, lebbencslevest készítettünk, és anyukámmal is ugyanígy. Most pedig én is együtt főzök a gyerekeimmel, vagy segítenek egy-egy munkafázisban, vagy kóstolnak, ami szintén nagy segítség és öröm. Tapasztalnak, élményt gyűjtenek és együtt vagyunk. Persze, utána rengeteget takarítok, de megéri.

Te mit gondolsz arról, hogy miért kiemelten fontos, hogy a család, ha lehet, együtt étkezzen?

Ez egy lehetőség arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, elmeséljük, kinek milyen volt a napja. A reggelik és a vacsorák általában közösek, ritka, hogy ez elmarad, és azért is nagyon hasznos, mert meg tudjuk beszélni, mi lesz aznap, kire milyen program, feladat vár. Én erre a tevékenységre is minőségi időként tekintek, jót eszünk együtt és beszélgetünk. A gyerekek látják egymást is enni, van minta, így a kislányom nagyon hamar megtanult evőeszközzel enni és pohárból inni. Azért is hasznos az együtt étkezés, mert kicsit lelassíthatjuk az időt, végre nem kell rohanni, van idő egymást meghallgatni. No ez pótolhatatlan.

Van olyan elv, amit a főzésben követsz vagy preferálsz?

Arra törekszem, hogy szezonális alapanyagokat fogyasszunk és változatosan étkezzünk. Szeretem a helyi termelőktől beszerezni, amit lehet, heti egyszer a gyerekekkel együtt piacra járunk. Ugyanakkor ez sok tervezést és időt igényel, pláne, hogy alapvetően nem szeretek bevásárolni. De akkor sem jövök zavarba, ha valamelyik élelmiszer áruházban kell beszerezni az alapanyagokat, hiszen most már sok jó minőségű alapanyag található ott is. Az viszont biztos, hogy a piacon megállni és az árusokkal beszélgetni, pláne, hogy köztük sokan már ismerősök, az azért nagyon jó érzés.

Mit tennél most egy képzeletbeli, üres tányérra?

Egy ebédmenüt fogok mondani, bár vacsorára is kiváló lehet. Imádom a spárgát, most spárgát eszünk spárgával, de hát most lehet enni, ki kell használni. Erre a tányérra pedig sült spárgát persze baconnel körbetekerve, fogasfilével, no és a kedvencemmel, tönköllyel enném. Mindehhez valami egyszerű zöldsalátát is összedobnék, paradicsom, madársaláta, zöldsaláta, mézes-citromos öntettel. Ezt a fogást a gyerekek is szeretik, szóval mindannyiunk tányérjára rákerülhetne.

Jó étvágyat kívánunk!

Udvarnoky Zsófi

A képek a https://babamamaegyutteszik.hu/ oldalról származnak.

Kiégés autizmusban

Az autisztikus kiégésről kevés szó esik, pedig sok érintett felnőtt mesél erről az állapotról. Arról pedig végképp alig beszélünk, hogy egy autista gyerek szülei szintén mérhetetlenül elfáradnak ebben az embert próbáló életfeladatban.

dr. Madarassy-Szűcs Anna gyermek- és ifjúságpszichiáter szakorvossal arról is beszélgettünk, hogy az autisztikus kiégésnek milyen társadalmi vonatkozásai vannak, hogyan tudjuk ezt a kérdést is rendszerszemléletben megérteni. S ha megértjük, biztosan mi is megkeressük a töltőinket, hogy hitelesen beszéljünk szakemberként a szülőkkel arról, miért nélkülözhetetlen a pihenés a kapcsolatainkban is.

Kérlek, mutasd be, hogy milyen korosztállyal foglalkozol, illetve, hogy a munkádban a diagnosztikus és a terápiás munka milyen arányban jelenik meg?
A NeuroHarmónia Központ orvosa vagyok, itt végzek diagnosztikát. Folyamatosan dolgozom gyerekekkel, serdülőkkel és felnőttekkel, leginkább a Neurodiverz Műhelyünk által szervezett csoportokban. Autista kamaszoknak szóló csoport nem nagyon van Magyarországon, ezért talán mondhatom, hogy ezek különösen fontosak számunkra. A korosztály tizenkettő és huszonkét éves kor között oszlik meg. Ha sikerül egy jó csoportösszetételt szervezni, nagyon sokat tud adni egy ilyen önismereti csoport. Az én burn-out prevencióm is ez, rengeteget tanulok a fiataloktól és a kollégáktól is. Vannak, akikkel már több mint három éve dolgozunk, lassan már „diplomáz”hatnak, és elképesztő élmény látni, ahogy barátokká, közösséggé válnak.

A diagnosztikának véleményem szerint kapuőr funkciója van, megnyitjuk az utat a családok előtt önmaguk jobb megértéséhez, csak aztán a megfelelő támogatás megtalálása nagy kihívást tud jelenteni. A szülőedukációs programok is igen közel állnak hozzám, évek óta nagy lelkesedéssel vezetem. Aztán az óvodás és kisiskolás korosztálynak is létrehoztunk most egy neuro-affirmatív terápiás csoportot, amiben a csoport örömének átélésén van a hangsúly.

Engem ezek az új irányok, új kidolgozást igénylő lehetőségek nagyon motiválnak. Jó példa erre, hogy a Pázmányon elindítjuk most Simó Judittal, Solt Annával és Petri Gáborral az autizmus szaktanácsadói szakirányú továbbképzést is.

Ha komolyan vesszük, hogy egyre kevésbé a gyerekek fejlesztése, sokkal inkább a környezet megfelelő felkészítése lenne a cél ahhoz, hogy egy eltérő fejlődésű gyermek kibontakozhasson és számára legmegfelelőbben fejlődjön, akkor mit ajánlanál egy szülőnek, amikor a gyerekének és a családnak terápiás ellátást keres, mi legyen a legfontosabb szempont, ami a választásnál segítheti őt?

Nagyon nehéz lehet a szülőknek, amikor frissen a kezükbe kapják a diagnózist. Egyrészt azért, mert nincs és nem is lesz ennyi autizmus specifikus gyógypedagógus, ahányszor ezt kénytelenek vagyunk leírni egy vizsgálati vélemény javaslatában, de akkor még az a súly is ott nehezedik rájuk, hogy olvassák el azt a mérhetetlen szakirodalmat, amit ilyenkor ajánlatképp átnyújtunk. Nekem komoly logisztika időt találnom az olvasásra, elképzelni nem tudom, hogy a feje tetején álló, autista gyereket nevelő szülő hogyan kezd neki tíz könyv elolvasásának ebben az érzelmi állapotban. Sokszor olyat várunk el, ami lehetetlen, amitől mindenki stresszes lesz, a rendszer, a szülők, a gyerekek egyaránt. Ha valami nem hiányzik ezeknek a családoknak, az annak az élménye, hogy „nem vagyok elég jó szülő”.

Persze az ajánlás az az, hogy a szülő minél korábban értse meg a gyerekét, a gyerek jusson hozzá személyre szabott terápiás segítséghez, de a kamaszoknak már sokkal inkább a pszichoterápiából merítő, és az autizmushoz nagyon értő szemléletre van szükségük.

A Neurodiverz Műhellyel ezért is kezdtük el a neuro-affirmatív képzést, mert nincs ilyen Magyarországon, ami a gyógypedagógusoknak, pszichológusoknak és pszichiátereknek egyszerre szól. Ami biztos, hogy olyan ajánlás, ami minden szakvéleményre ráírható volna ugyanúgy, kivétel nélkül, olyan nincs, mert személyre kell szabni mindegyiket.

Az biztosan lényeges, hogy a gyermek támogatása mellett a szülő is kapjon pszichológiai segítséget, tanulhasson érzelemszabályozási stratégiákat, különben hogyan tudná megnyugtatni a saját gyerekét, ha neki is nehéz ez? Nagyon fontos lenne, hogy a szülők ezt együtt tanulhassák, tapasztalhassák a gyerekeikkel. Melyik fejlesztés az, amely vetekedhet az otthon eltöltött idővel? Rendszerszemléletben kell ezt a kérdést szemlélni, és a gyereket és a környezetét együtt támogatni.

Az érzelemszabályozási stratégiákat a szülők és gyerekeik együtt tanulják

Mit jelent a kiégés autizmusban?

Ez az állapot nagyon gyakran megjelenik az autista kamaszok, felnőttek életében. Az autisztikus kiégés vagy kimerültség fogalmait az autista emberektől tanultuk, ők számoltak be erről az állapotról. Diagnosztikus kritériumrendszere nincs, nem képez külön diagnózist. Úgy tekintünk rá, mint egy fizikai és mentális kimerülésre, amely három hónapon keresztül fennáll. Nem egyenlő a depresszióval, de nagyon hamar elvezethet ahhoz. Ami különbség lehet a két állapot között, hogy a kiégésben még a személy tud töltődni abból a tevékenységből, szenvedélyből, ami a SPIN-je (speciális érdeklődési területe), a depresszió esetében már ez sem feltétlen okoz örömöt számára. Az iskolában, munkahelyen ezzel párhuzamosan egyre romló tendenciát lehet látni az eredményekben, és irritáltabb viselkedés is társulhat hozzá.

Ez az állapot, vagyis az autisztikus kiégés, egyfajta adaptív visszahúzódásként is értelmezhető. A visszahúzódásra való vágy, hogy most csak azzal a szenvedéllyel lehessen foglalkozni, ami tölti a személyt. Ugyanakkor ennek hátterében, vagyis, hogy miért jön létre a kimerültség, sokszor a maszkolás áll. A maszkolás, valamelyest tudatos működés annak érdekében, hogy az az autista ember minél neurotipikusabbnak láttassa magát, ez óriási energiákat igényel, amiben végtelenül el lehet fáradni. Ezért is olyan gyakori ez a későn felismert autista személyek esetén, ők sokszor nem is tudják, hogyan lehetne másként.

Ahhoz, hogy az egyensúlyt jobban meg tudják tartani, meg kell tanítsuk, hogyan lehet az energiákat beosztani, mit jelent és hogyan kell öngondoskodásra időt és figyelmet szentelni, hogy ne szélsőségből szélsőségbe hajszolják magukat. A visszahúzódás sok szempontból elkerülési technika is, ami azt jelenti, hogy jelen pillanatban nincs jobb stratégiája az adott autista embernek arra, hogy megvédje magát egy számára túl sok alkalmazkodást igénylő helyzettől. A tudatosítás lenne a kulcs, az állapot felismerése és megértése, és aztán megelőzése. Elképzelhető, hogy például az autizmus mellett van valamilyen diagnosztizálatlan részképességzavar vagy figyelemzavar is az adott személynél, ami rendkívül megnehezíti az életét.

Mi, vagyis az úgynevezett neurotipikus környezet hogyan segíthet ebben?

A probléma legtöbbször az, hogy olyan elvárásokat támasztunk az autista emberekkel, családokkal szemben, amihez nincsenek megküzdési stratégiáik. Azt gondolom, hogy sokszor a szülők is átélik ezt a kiégést, amikor egyszerre rájuk zúdul, hogy a gyereküket milyen módon lássák el, mit olvassanak el, vagy hogyan menedzseljék a hétköznapjaikat. Eszközöket kell adni a kezükbe ehhez, és elvárásokat is támaszthatunk, csak nem mindegy, kinek, mikor és hogyan. Fontos a tehermentesítés is, de ha minden elvárást csökkentünk, akkor nem lesz kompetencia élményük, azaz, annak az érzése, hogy képes voltam megküzdeni egy kisebb kihívással, és utána jól tudom ettől érezni magamat. Tehát nem az elvárásokat kéne csökkentsük, hanem a támogatást növelni.

Vannak olyan 2021-es kutatások, amelyek azzal foglalkoztak, hogy melyek lehetnek az autisztikus kiégés kockázati tényezői, és első helyen állt a rendszerszintű, átható tudáshiány az autizmusról. Második a maszkolás, a harmadik az önreflexió, a saját magnkról alkotott kép hiányosságai, a negyedik a megterhelő átmeneti életesemények. Nem véletlen, hogy az átmenetek, például óvodából iskolába lépés ennyire megviselheti az autista gyerekeket és a szüleiket ugyanígy.

Lehet-e egy autista gyereket nevelő szülő legálisan elfáradva, hogyan artikulálhatja ezt a gyerekének?

Érdekes kutatások is alátámasztják, hogy az autista gyereket nevelő családokban a szülői depressziónak az egyik mediáló tényezője a túlzó „lelkiismeretesség.” Például az az érzés, hogy úgy érzem szülőként, hogy nem mondhatom a gyerekemnek, hogy fél óra pihenést kérek, mert bűntudatom van ettől. Azt hiszem, hogy a gyerekemnek egész álló nap szüksége van a figyelmemre és a folyamatos körülötte való tevékenykedésre.

A mi kultúránkban sajnos az áldozatiság egy nagyon mélyen gyökerező szerep. Ha nem fáj, akkor nincs értéke az erőfeszítésnek. Ha nem feszülök meg, nem is vagyok elég jó anya. Ezen is tudunk úgy segíteni, hogy a szülőket pszichoedukáljuk arról, milyen kulcsfontosságú a minőségi idő a gyerekükkel (hogy ez valóban az legyen, ebben lehet segítenünk szakemberként), és hogy naponta erre időt kell szánni, ezt is egyre alaposabban alátámasztott evidencia.

Szeretem azt a gondolatot, ami így hangzik: relationship cradles development, azaz a kapcsolat a ringató bölcsője a fejlődésnek.

A kapcsolat nem azt jelenti, hogy én folyamatos áldozata vagyok a családi vagy más együttélésnek. Hanem én, mint felelős felnőtt, feltérképezve a saját erőforrásaimat, védem a határaim, és felmérem, hogy az adott helyzetben hogyan tudok az aktuális erőimből másoknak juttatni. Ezt csak én tudhatom. Ellenkező esetben, azaz ha hagyjuk, hogy mindenki más szempontjait a sajátunk elé helyezzük, sajnos az biztos, hogy a nap végére pont az nem sikerül, amit szerettünk volna, hogy jól kapcsolódni tudjunk azokhoz, akik a legfontosabbak számunkra.

A szülőknek is fel kell hívni a figyelmét arra, hogy ahogy az okoseszközeiket feltöltik nap mint nap, úgy nekik is lemerülhetnek az energiaraktáraik, és bizony töltés nélkül nem fognak tudni funkcionálni. Ez a gondolat gyerekekre, szülőkre és szakmabeliekre egyaránt igaz.

Udvarnoky Zsófi

Bugyiszabály

Körülbelül egy hónapja jelent meg a Minden gyerek kicsi kincs című kötet, amely elsősorban a bölcsődés és óvodás korosztálynak szól (2 és 6 éves kor között ajánlott), valamint szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusnak, igazán mindannyiunknak. Erről a könyvről osztunk meg most néhány gondolatot.

A Minden gyerek kicsi kincs című gyerekkönyv pont elfér a kezünkben, ízlésesen és érzékenyen illusztrált (Bogdán Viki illusztrátor – szerk.) Szabó T. Anna három alkotását tartalmazza. Egy mondókát, egy verset és egy mesét olvashatunk benne. Amellett, hogy az egészséges testkép, a testtudatosság, a jó érintés és kevésbé jó érintés, valamint a kompetencia érzet témái kerülnek középpontba, nem titkolt szándék, hogy az un. bugyiszabályokat is megismertesse a gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt. A bugyiszabály, amely elnevezés elsősorban a gyerekek nyelvezetéhez és gondolkodásához alkalmazkodik, valójában egy gyermekvédelmi program része, a fehérneműszabályokat jelenti.

„Olyan alapelveket tanít meg a gyerekeknek, amelyek a saját testük feletti kontroll érzését, illetve a testükkel kapcsolatos rossz érintésekkel, rossz szándékú közeledésekkel szembeni védelmet erősítik. Ezzel pedig hozzájárul a kisgyermekek biztonságához, szexuális visszaélésektől való védelméhez” – derül ki a könyv már a felnőttekhez szóló fejezetéből, amelyet Gyurkó Szilvi gyerekjogi szakember írt.

Talán elsőre sokféle felkavaró, ambivalens és intenzív érzés társulhat bennünk a bugyiszabály fogalom hallatán, pont ezért kell ezt a könyvet mindenkinek megvásárolnia, és felelősséggel, értően, figyelve belső jelzéseinkre is, olvasni és tartalmát megosztani a legkisebbekkel.

A szerzők, mert hogy egész alkotói koszorú áll a projekt megszületése mögött, körülbelül hat éve dolgoznak azon, hogy eljuttassák széles körben a fehérneműszabályokkal kapcsolatos alapvetéseket.

Az alkotók pedig, elsősorban Szabó T. Anna, rendkívül finoman és érzékenyen reagált erre felkérésre, és a könyv címét is adó gyerekversével ezt a fontos és megkerülhetetlen témát egy olyan keretben helyezte el, amihez igazán mindannyian kell, hogy kapcsolódni tudjunk.

A vers egy részlete következik most, amelyből már érezhetjük azt az alapüzenetet, hogy egy gyermeket nekünk felnőtteknek meg kell tanítanunk arra, hogy a saját testük felett ők rendelkezhetnek, és érzékeltetnünk, micsoda érték, hogy léteznek, szeressék, tiszteljék a testüket, önmagukat.

„Megszülettem: enyém lettem! Enyém lett a saját testem. Vigyázok is magamra, mint gyémántra, aranyra!

Megszülettél, de jól tetted, tiéd lett a saját tested. Vigyázni rá nagyon kell, nem mondhatjuk elégszer.”

Ez azt is jelenti, hogy minden felnőttnek tiszteletben kell tartania, a gyerekeknek joguk van ahhoz, akármennyi idősek, dönthessenek arról, fogadnak-e egy érintést. Ebből következik, hogy érvényes nemet mondaniuk, ha bármi miatt kellemetlennek ítélnek meg egy érintést.

Azok a gyerekek, akiknek a környezete megtanítja a saját testükkel kapcsolatos határaik tiszteletét, és komolyan veszi őket, könnyebben tudnak nemet mondani, ha valaki átlép egy határt velük szemben. Éppen ezért beszélnünk kell a gyerekekkel a rossz titkokról is, vagyis, hogy ne tartsák magukban azokat az érzéseket, amelyeket szégyellnivalónak éreznek, illetve félelmetesnek érzik, ha az mások számára kiderülhet.

A könyv illusztrációi is ezt a gondolatkört erősítik, a gyereket mindig egy értő felnőtt társaságában jelenítik meg, ezzel is azt sugallva, hogy ezt a kérdést is csak akkor tudjuk jól kezelni, ha nem hagyjuk vele egyedül a gyerekeket. Ehhez önismeretre van szükségünk, akár a felnőtt olvasóknak is sok nehéz vagy ambivalens érzést hozhat fel a múltból ez a kötet, de milyen jó és óriási lépés, hogy most már van egy eszköz a kezünkben ahhoz, hogy egyáltalán megkeresgessük magunkban, miként tudnánk erről a nehéz és sokszor zavarba ejtő témáról egyenesen, őszintén beszélgetni a gyerekeinkkel.

Az alkotói körnek Palya Bea is része volt, aki Szabó T.Anna versét megzenésítette, és a Cinemon Filmstúdió pedig animálta mindezt egy szerethető kisfilmben.

Azt kívánjuk, hogy ez a könyv ne csak porosodjon a könyvespolcon, hanem legyen a kezünk ügyében, ne féljünk tőle, és örüljünk, hogy van lehetőségünk ahhoz, hogy megelőzhessük a bajt.

Udvarnoky Zsófia

Villámkérdések

Szívünkhöz közel álló volt kollégánknak, Borbély Sjoukjének tettünk fel néhány villámkérdést. Májusban az anyáink, nagyagyáink öröksége volt a témánk.

Központunk számára Sjoukje tudása, gondolatai és ránk hagyományozott tapasztalatai igen értékes örökség, amihez mindig jó visszatérni.

Dr. Borbély Sjoukje Hollandiában orthopedagógus, Magyarországon gyógypedagógus és klinikai gyermekszakpszichológus. Amsterdamban kezdte szakmai pályafutását. Az Amszterdami Egyetem (VU) Gyermektudományi Intézetében nehezen nevelhető gyerekekkel foglalkozott. Magyarországon – a Pikler Intézetben – a csecsemőkben és kisgyermekekben rejlő lehetőségeket és a kibontakozásukhoz szükséges feltételeket kutatta. Pszichológiai tárgyakat oktatott a Gyógypedagógiai Főiskolán és az ELTE szociális munkásokat és szociálpolitikusokat képző egyetemi tanszékén. A Gyógypedagógiai Főiskola Pszichológiai Intézetében működő ambulancián először nyílt lehetősége arra, hogy sérült kisgyermekekkel és szüleikkel foglalkozzon. A megnehezített szülőség lett érdeklődésének fő területe. Foglalkozott igen hátrányos helyzetű anyákkal és örökbefogadással, ugyanakkor figyelmének fókuszában végig a speciális szükségletű gyermek és annak családja állt.

2015-ig a Budapesti Korai Fejlesztő Központ meghatározó munkatársa volt, aki gyógypedagógusként és pszichológusként egyszerre támogatta az eltérően fejlődő gyermekek szüleit, vezetett esetmegbeszélő és szupervíziós csoportokat a kollégáknak, és alapjaiban formálta a Korai szemléletét. 2012-ben jelent meg a Szülők és mi, majd 2018-ban a Szakemberek a szülőkkel című könyvei. A Korai 30 éves születésnapi konferenciáján részt vett a szakmai kerekasztal beszélgetésben.

Van-e olyan tárgyad, amitől sosem válnál meg?

Ilyen tárgyaim nincsenek. Szeretett emberektől válok meg nehezen.

Milyen dolgok vannak a táskádban?

Amikor indulok, nem sok. Egy pénztárcám az összes papírral és kártyával, egy toll, papírzsebkendők, egy fésű, s jó esetben a mobil telefonom. Út közben viszont mindenféle bekerülhet…

Mi a legmeghatározóbb gyermekkori élményed?

Sok ilyen van. Az egyik az, hogy a legnagyobb testvérem elment au pairnek Hollandiából Angliába, s mi kisértük a hajót Hoek van Hollandig, autóval. Amikor láttuk a hajót a tengert választani, s mi ott maradtunk HvH- ban, az volt az élményem, hogy most valami visszafordíthatatlan dolog történik, hogy a testvérem most már soha nem jön vissza. Akkor 5 éves voltam.

Hány unokád van, és milyen életkorúak?

Tíz van, egy közülük bónuszunoka (a 4. menyem hozta be). 24 és 4 év közötti imádni valók.

Van-e olyan játék, amit felnőttként is szívesen játszol?

Vannak. Holland játékok ezek, s behoztuk őket. Az egyik a sjoelbak (korongtábla), egy isteni társasjáték kisiskolásoknak és felnőtteknek pl. nekem. A másik a holland dámajáték, a legkisebb unokám szerint drámajáték (Már ő is tanulja.).

Mi az, amivel manapság legszívesebben töltöd az idődet?

Nagyon szeretek a természetben lenni, naponta az erdőben vagyok a kutyámmal, szeretem a magányt. Továbbá családtagokkal lenni, kicsikkel és nagyokkal, igaz barátokkal lenni, olvasni, biciklizni a nyaralóm környéken, klasszikus zenét hallgatni, mozizni, főzni, élni. S néha még előadni is szeretek, csak takarítani utálok.

A Korainak te vagy az egyik „alapító anyja”. Ki tudsz emelni egy-két fontos emléket ebből az időszakból, amikor együtt dolgoztunk?

Igen. A kezdet nehéz volt, mert formát kellett adni egy olyan pszichológusságnak, ami a bennem bízó családok felé korrekt marad, itt a titoktartásra gondolok, de a gyógypedagógusoknak és gyógytornászoknak mégiscsak segít megérteni azt, ami a családokban történik, történhet, amikor az egyik gyerekük „más”. Ez a bizalomjáték maximálisan sikerült, úgy gondolom, nagyon szerettem nem csak a gyerekekkel és a szülőkkel lenni, de szupervízori munkát is végezni.Több család soha nem fog kimenni a fejemből, s maga a Koraiban töltött sok jó év Veletek sem.

Mit kívánsz ma a Korainak?

Hosszú életet, és a lehetőséget arra, hogy mindenkinek annyi család jusson, ahányat érdemben végig tud kísérni, segíteni. Továbbá remélem, hogy a bizalom a spontán, belülről irányított fejlődési paraméterekben, ne felejtődjön el. Lehessen több időt szánni a közös, a szülőkkel együtt végzendő megfigyelésekre, beszélgetésekre, s ne fejlesszetek feleslegesen. Keressetek mindig alternatívákat!

Udvarnoky Zsófia

Az egyszülőség

Mindannyian ismerünk gyermekét egyedül nevelő szülőket, sőt, a családunk történetében is látunk erre példát. Sokan vannak, sokféle élettörténettel, de ami közös bennük, hogy szeretnék, ha nem maradnának egyedül a kétségeikkel, bizonytalanságaikkal. Nekünk, akik pedig találkozunk velük, vagy gondolkodunk róluk, felelősségünk van abban, hogy láttassuk őket és elmeséljük a történetüket.

Az Egyszülős Központ megálmodója, kuratóriumi elnöke Nagy Anna mesélt nekünk az egyszülők sokszínűségéről és közös küzdelmeikről, de arról is, milyen lehetőségekkel igyekeznek támogatni azokat, akik a Központtól segítséget kérnek.

Az egyszülőség kifejezés valójában egy gyűjtőfogalom, ugyanis sokféle családtípus tartozhat ebbe a kategóriába. Kérlek mutasd be ennek a sokszínűségét!

Általában az egyszülőség a váláshoz kapcsolódik a fejünkben, valójában ennél sokkal színesebb a kép. Az igaz, hogy a legtöbben valóban válás útján válnak egyszülőssé, de például nagyon sokan lesznek özvegyként egyedül nevelő szülők. Az özvegység nem csak hetven vagy nyolcvan éves korban történhet meg, jár hozzánk huszonéves édesanya is, aki korán elvesztette a társát.

Nagy Anna, az Egyszülős Központ megálmodója

Sok édesanya marad egyedül már a várandósság ideje alatt, többezer kisbaba születik meg úgy, hogy nincs édesapja. Közülük vannak olyanok is, akiknek az anyukája eleve egyedül vág bele ebbe a folyamatba, és donáció útján vállal egyedül gyereket, bár sokan nem így tervezték az elején.

Többen vannak azok is, akik egyedül fogadnak örökbe gyereket. Van egy ilyen tévhit ezzel kapcsolatban, hogy egyedülállók nem fogadhatnak örökbe gyereket Magyarországon, ez nem így van. Nyilván egy gyereknek megpróbálnak olyan családot választani, ahol édesanya és édesapa is van, mert egy gyereknek az a legjobb. Az egyszülős gyereknek is az a legjobb, ha benne van az életében az édesapja és az édesanyja is, sajnos nagyon sok esetben nincs benne a másik szülő a gyermek életében.

Kérlek segíts abban is, hogy a sokféleség mellett melyek lehetnek a közös pontjai ezeknek a családoknak!

A több mint háromszáznegyvenezer egyszülős szülőből hatvannégyezer az édesapa, de a többiek, azaz több mint nyolcvan százalékuk, édesanyák. Ebben nincsenek benne a nagyszülők, valamint az az eset, amikor a nagyobb testvér neveli a kisebbet, vagy kisebbeket, mert egyáltalán nincsenek szülők, nagyszülők. Nagyon sokféle az emberi élet.

Tényleg olyan ez az egyszülői populáció, mint egy nagyon színes kaleidoszkóp, és ennek ellenére, hogy ilyen sokféle a háttér, van bennük sok közös is. Az, hogy egy ember végzi folyamatosan két ember munkáját, az nagyon sok közösséget, hasonló nehézséget, kérdést és élethelyzetet hoz. Nagyon nehéz tud lenni, hogy az ember állandóan egyedül kényszerül dönteni, és nem tudja megosztani mással a bizonytalanságát. Ahogy az is, hogy mindannyian hiány-állapotot élnek át, hiszen a legtöbb egyszülő előtte kétszülős családként élt, és úgy indult neki a családalapításnak, hogy ez így is marad. A hiány egy állandóan jelenlévő érzés mind a szülők, mind a gyerek(ek) szempontjából.

A hiány nem csak érzelmileg, de anyagilag is megjelenik, az egyszülős családok több mint negyven százaléka szegény. Egy fizetésből kell megoldani az élet menedzselését, a rezsi finanszírozása, a gyerek költségei ugyanazok.

Úgy tudom, hogy nemrégiben végeztetek egy kutatást, ami kifejezetten a sérült gyereket egyedül nevelő szülőkről szólt. Milyen tapasztalatok gyűltek össze?

Ugyan ez nem egy reprezentatív kutatás volt, amelyet a Találj Magadra Egyesülettel közösen végeztünk, de mégis kétszázhatvan család válaszolt a kérdésekre, azaz tendenciákat ez alapján is látunk.

Egyrészt a statisztikákból látszik, hogy az egyszülős családok között magasabb a sérült gyereket nevelők aránya, mint a kétszülősöknél. Alaposan áttanulmányoztuk és feldolgoztuk a 2022-es népszámlálás adatait, és azt látjuk, hogy legalább huszonnégyezer fogyatékossággal élő gyerek él egy szülővel. Azt is látjuk, hogy nem csak hogy elmegy az egyik szülő egy ilyen élethelyzetben, hanem gyakran teljesen ki is marad a család életéből. Megdöbbenten láttam, hogy ezen megkérdezett családoknak csak a tíz százaléka válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy rendszeresen számíthat a külön élő szülő segítségére.

Az is kiderült ebből a kutatásból, hogy a sérült gyereket egyedül nevelők szülőknek leginkább feltöltődésre, kikapcsolódásra lenne szüksége, azaz ennek megvalósításához gyermekfelügyeletre. A nehézségek között elsősorban az anyagi problémákat jelölték, illetve, a jövőtől való szorongást, hogy mi lesz a gyermekükkel akkor, ha ők már nem tudnak róla gondoskodni. A magányt, a meg nem értettséget és az elszigetelődést is sokan említették.

A nagyszüleink, dédszüleink történetében is megjelenik az egyszülőség, egy teljesen másfajta társadalmi-történeti kontextusban. Vannak, akik hősként tekintenek rájuk, erről te mit gondolsz?

Az én nagymamám többször is özvegy maradt, és sok gyereket nevelt fel egyedül. Én sohasem éreztem azt, hogy őt akkor hősként kezelték volna, olyan természetességgel vállalta ezt a rá mért sorsot, és tette, amit tennie kellett. Miközben több tragédiát élt át, várandósan és több gyerekkel ott maradva megözvegyült, de sohasem mesélt a problémáiról. Amikor rágondolok, az jut eszembe, tényleg olyan nagy az én gondom? Most látjuk őket hősként, akkor egyszerűen csak élték az életüket, és túléltek.

Amikor egy gyerek felnő, akkor kezd el gondolkozni azon, vajon milyen lehetett az édesanyjának, édesapjának egyedül felnevelnie őt. Van nálunk egy díj, a páratlan szülő díj, azaz lehet jelölni szülőket erre a díjra, akik egyedül nevelik a gyereküket. Az csodálatos, amikor egy felnőtt gyerek a saját édesanyját vagy édesapját jelöli erre a díjra, ennél nagyobb elismerés egy szülőnek nem is kell.

Sokkal könnyebb, ha valaki már előttünk jár az úton

Mit tanácsolsz annak a szülőnek, aki még egy válási folyamatban van, és hall a Központról, milyen segítséget kaphat itt?

A honlapunkon minden szolgáltatásunkról bőven lehet olvasni, azaz lehet kérni jogász, pszichológus segítségét, a gyereknek a korrepetálását, sőt gyógypedagógiai fejlesztést is tudunk biztosítani. A táboroztatásra, családi nyaralásra is van itt lehetőség, az iskolai szünetek alatt mindig biztosítunk felügyeletet is. Tavaly lakhatási támogatást is tudtunk adni, ez három-négyhavi albérleti támogatást jelentett, reméljük, ezt is idén is tudjuk nyújtani.

Sok olyan programunk is van, ami arról szól, hogy hogyan lehet egy kicsit kiengedni, ellazulni, találkozni olyan szülőkkel, akik pont ugyanúgy élnek, mint mi. Nagyon sokat tudnak segíteni a szakemberek, és ugyanennyit tudnak segíteni azok a szülők, akik hasonló utat jártak be.

Ha az Egyszülős Központba bejön egy gyermekét egyedül nevelő szülő, akkor azt érezheti, nincsen egyedül, nem arról van szó, hogy csak neki nem sikerült. Itt a másik asztalnál is egy hasonló életutat bejáró szülőtárs ül, akivel félszavakból is értik egymást.

Ez nagyon megtartó tud lenni, mert a szülők mellett a gyerekek is érezhetik ezt az elszigeteltséget, amit mi itt igyekszünk enyhíteni, és közösséget formálni.

Sőt, itt lehet találkozni olyannal is, akinek nagyobb a gyereke, megküzdött már olyan akadályokkal, ami előtt áll még egy másik szülő, de itt láthat erre perspektívát.

Ki lehet ebből a traumából lépni. Muszáj is ezen a megpróbáltatáson tovább lépnünk, mert ott a gyerekünk, és remélhetőleg egy meleg családi közeg is körülvesz bennünket. Néha talán nem tudunk elég hálásak lenni azért, amink van. Pedig aki ide belép, annak biztosan van már gyereke. Mekkora csodálatos dolog ez, és ezt látnunk kell!

Udvarnoky Zsófia

Nehezített termékenység

A termékenység körüli nehézségekről beszélni manapság már sokkal elfogadottabb és kevésbé tabusított. Arról viszont kevés szó esik, hogy ha belekezdünk az asszisztált reprodukciós eljárásba, fontos, hogy kérjünk pszichés támogatást is.

Az interjúban dr. Bátki Anna klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta ebben segít most eligazodni.

Úgy tudom, hat éve működik az ELTE-n a Meddőségi, reprodukciós és örökbefogadási szaktanácsadó képzés, amelynek egyik kidolgozója és szakmai vezetője is vagy. Milyen szakembereket képeztek itt?

Bátki Anna klinikai szakpszichológus, pár-és családterapeuta

A képzés több lábon áll, része egy komolyabb anatómiai, biológiai, élettani, pszichológiai és fejlődéslélektani ismeretátadás, az örökbefogadással és a reprodukciós eljárásokkal kapcsolatos törvényi szabályozás ismerete, valamint az önismeret, tanácsadói skillek, segítő kommunikációs attitűd elsajátítása.

Mészáros Krisztina kolléganőmmel (Mészáros Krisztina klinikai szakpszichológus és család- és párterapeuta – szerk.) hívtuk életre ezt a képzést, mindketten az örökbefogadással kapcsolatos területről érkeztünk, és azt láttuk, hogy a pszichológus, gyógypedagógus képzésben az örökbefogadással kapcsolatos specifikus ismeretek hiányoznak. Krisztina ezen felül korábban is nagyon sokat dolgozott már meddőségi területen.

Az is fontos, hogy az örökbefogadás nem érthető meg az örökbefogadó pár korábbi veszteségei, küzdelmei nélkül, azaz ezek a párok általában az örökbefogadás előtt már több sikertelen asszisztált reprodukciós eljárásban részt vettek. Lényeges, hogy az a szakember, akihez a kliensei a meddőség, az örökbefogadás témáival fordulnak, kell, hogy legyenek specifikus ismeretei ezeken a területeken. Például ne a páciensnek kelljen elmagyaráznia, hogy ha ő éppen a lombikprogram stimulációs szakaszában van, az mit jelent.

Elképesztő lehetőség arzenál van a meddőséggel kapcsolatos eljárások piacán, és ebben nagyon el lehet veszni.

Igen, ez így van, és amit szintén tapasztalok a pácienseimmel való munkában, hogy van külön női meddőséggel, külön a férfi meddőséggel foglalkozó szakorvos, de nincs olyan, aki mindkét felet támogatni tudná a reprodukciós folyamatban. Az esetek nagy százalékában egyébként mindkét félnél van valamilyen nehezítettség.

Egy képzett szaktanácsadó például segít átgondolni, milyen lépések történtek eddig, milyen következő teendők lehetnek, ahhoz mit kellene tennie a párnak. Nagyon hamar elveszettnek érezheti magát az ember ebben a folyamatban, ahol szinte futószalag-szerűen jön a következő beültetés, és kevéssé van idő arra, hogy elmagyarázzák, mi miért történik.

Szerettük volna, és vannak erre már példák is, hogy minden reprodukciós intézményben dolgozzanak ezeken a területeken képzett szaktanácsadók. Sok pár nem tudja, hogy ha belefog a lombik programba, vagy a donációt választja, mi vár rá.

Ahogy az örökbefogadást egy tanfolyam előzi meg, úgy itt is lényeges lenne, hogy megfelelő információk és felkészülés után vágjanak bele az asszisztált reprodukciós eljárásba a leendő szülők. Sőt, az volna az ideális, ha az eljárást végig is kísérné a szaktanácsadó, és nem maradnának egyedül a nehézségeikkel.

Melyek lehetnek azok a pszichés nehézségek, amelyek az asszisztált reprodukciós folyamatokban megjelenhetnek, és melyeket tulajdonképpen meg is lehetne előzni?

Egyrészt fontos, hogy jól legyünk a testünkben, és egyáltalán gondoljunk erre a szempontra is, nem csak az életmód vagy egy diéta szempontjából. Az, hogy ezt ki milyen módon tudja elérni, nyilván egyedi.

A párkapcsolati oldalra is gondolni kell, az intimitás, szexualitás szinte törvényszerűen problémássá válik. Az öröm és kapcsolódás háttérbe szorulhat, és a tervezettség, időzítettség veszi át a spontaneitás helyét.

Tapasztalatom szerint sok nőnél fordul elő még a termékenységi nehezítettség felszínre jövetele előtt, hogy testkép zavara van, valamilyen korábbi traumát élt át a szexualitás területén, amelyek előre is jelezhetik a teherbeesés nehezítettségét, és fontos, hogy a páciens ilyen esetben kérjen pszichés támogatást.

A meddőség diagnózisa egy hatalmas veszteség, krízis az egyén és a pár szempontjából is, és még akkor is, ha az előtörténetében nincsen semmi nehezítettség, mindenkinek szüksége van segítségre ahhoz, hogy ezt a hiányt fel tudja dolgozni.

A lombik eljárás kapcsán a küzdelmek vannak előtérben, de kell, hogy legyen olyan megerősítő, pozitív tényező is, ami szintén része a folyamatnak.

Sok lombikban részt vevő szülő számol be szorongásról, mintha ez a terhesség értékesebb volna, hiszen többet küzdöttek ezért a várandósságért, és jobban óvják, védik a megszületés után is a csecsemőjüket.

Az, hogy egy pár az asszisztált reprodukciós eljárás mellett dönt, fokozhatja a szülői szerepre készülésben a tudatosságot is. Azt is látjuk, hogy azok a párok, akik kitartanak egymás mellett, végig tudják csinálni ezt a folyamatot, hosszú távon is jól tudják támogatni egymást, és sok esetben megerősíti a kapcsolatukat ez a sok küzdelem.

Kevesebb szó esik arról, hogy mi van akkor, ha a lombik eljárás nem hoz eredményt.

Egyrészt azt remélem, hogy a szaktanácsadóink abban is tudnak támogatást nyújtani a pároknak, hogy hol van az a pont, amikor már nem szabad, nem javasolt nekimenni a nyolcadik vagy kilencedik beültetésnek, mert például a nő életkorának előrehaladtával egyre kevesebb az esély arra, hogy ez sikerüljön.

Testileg, szellemileg, érzelmileg, anyagilag nagyon kimerítő küzdelem reprodukciós eljárásban lenni, és az is a szaktanácsadó képzés része, hogy milyen alternatív életutak lehetnek a sikertelen lombikeljárások után. A donáció vagy az örökbefogadás lehetősége is szóba jön, amibe szintén nem könnyű megérkezni, és a párok külön-külön is mást gondolhatnak erről. A gyerektelen életmód is egy út, és ennek az elfogadása is igen nagy terheket róhat a párokra.

Meg kell még említeni azt is, hogy amikor egy pár belekezd az asszisztált reprodukciós eljárásba, nem mindig tudatosul bennük, hogy a megmaradt embriók sorsáról idővel dönteniük kell. Ma Magyarországon már lehetőség van arra, hogy úgy döntsön egy pár, hogy ezeket az embriókat anonim módon átadja olyan vagy párnak, vagy egyedülállónak, akiknek más úton nem lehet gyereke.

Nagyon nehéz döntés ez, és rengeteg kérdés, kétség övezi. Ha erről megfelelő tájékoztatást kapnak, azaz, hogy nem kell a megsemmisítés mellett dönteniük, hanem az embriójuk egy gyerektelen párnak esélyt adhat, az azért egészen más lehetőséget jelent.

Udvarnoky Zsófia

A nagyi titka

A születésünk történetéről és az első életévekben megélt élményeinkről jó esetben a szüleinket tudjuk megkérdezni. Fontos, hogy felnőtt életünkben ezek a történetek ne maradjanak titokban. Hogyan kezdjünk hozzá, miért lényeges ez a jelenünkben és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban?

Erről kérdeztük dr. Andrek Andrea pszichológust, aki az ELTE perinatális szaktanácsadó képzés egyik alapítója, és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság alelnöke.

Pszichológus vagy, és az életkezdet időszakával foglalkozol. Pácienseiddel folytatott terápiás munkában a szomato-pszichoterápiás szemléleted nagy hangsúlyt kap. Kérlek mutasd be ennek a specifikumait!

Többféle pszichoterápiás irány létezik, amely nem csak a verbalitáson keresztül foglalkozik az érzelmek megélésével és kifejezésével. A szomato-pszichoterápia célkitűzése, hogy amellett, hogy a pácienssel körbejárjuk, hogy mit gondol a problémájáról, nagyon fontos, mit érez ezzel a problémával kapcsolatban. Azt a kérdést is feltesszük, hogy hol érzi mindezt a testében. Azaz milyen testérzetek formájában jelenik meg a nehézség, mely testtájékon ragadható meg az elakadás. Előfordul, hogy meghökkentő ez a kérdés, de van, aki pontosan meg tudja mondani.

Legtöbbször ezek a feszült, szorongató érzések a légzéshez kötődnek, mellkasban érzékelhetőek, vagy a nyelőcsőben (pl. ahogy beszélek róla, gombóc van a torkomban). Több esetben az emésztőrendszerhez társulnak a nehézségek (pl. mintha kő lenne a gyomromban, összeugrik a gyomrom). A fejhez is szoktak társítani feszültségeket, a halánték, tarkó területén. Illetve végtagban, végtag mozdulatában is megragadhatóak a feszültségek.

Nem biztos, hogy a kliens meg tudja ragadni a testtájékot vagy testérzetet mégis, amikor beszél a problémájáról, egy érdekes, figyelemfelhívó mozdulatot, gesztust láthatunk ismétlődni a testén vagy a végtagjaiban. Ezt kulcs gesztusnak nevezzük, amivel aztán mélyebben lehet dolgozni a terápiában.

Jól gondolom, hogy a perinatális időszak feldolgozásához tartozó terápiás eszköztárban nem véletlen, hogy a testérzetek értelmezése nagyobb hangsúlyt kap?

Ha az emberi élet legkoraibb időszakának tapasztalataira gondolunk, figyelembe kell vennünk, hogy ezek a verbalitás előtti időszakhoz kötődnek. A magzati fejlődés, a megszületés, a kétéves korig tartó időszak ez.

Mára úgy gondolkodunk az emberi életről, hogy az egy oszthatatlan kontinuum, minden, ami történik velünk a fogantatásunktól fogva, az valamilyen lenyomatot képez a fejlődésünkben.

Akár biológiai, élettani működést tekintve, a mostanában sokat kutatott epigenetikai szempontból is, és egyre többet gondolkodunk már arról is, hogy a lélektani történéseknek is hatása lehet a későbbi fejlődésünk szempontjából. Például a traumatikus, feldolgozhatatlan élmények, amelyek tartós ideig, magas szinten tartó stresszt váltanak ki, elárasztóak, kezelhetetlenek az egyén számára, ezekkel kapcsolatban is egyre inkább azt gondoljuk, lenyomatot képeznek.

Ezek a lenyomatok elsősorban test-válasz mintázatokban maradnak meg. Későbbi életünk során úgy mutatkozhatnak meg, hogy ha valami hasonló élethelyzettel találkozunk, mint amilyen az eredeti élmény volt, akkor ezek aktiválódhatnak, és meg tudnak jelenni bizonyos zsigeri reakciókban. Azért lényeges, hogy a test jelzéseinek elemzését bevegyük a terápia értelmezési spektrumába, mert így ruházódik fel jelentéstartalommal az egyén számára, hogy ami történik vele, annak az élettörténete szempontjából mi a jelentősége, hova kapcsolódik vissza ez az élmény.

Azaz a korai életkorban megélt stresszélmények pszichoterápiás keretben való értelmezésével a felnőtt életünkben ezekhez narratívákat tudunk rendelni. A testélményeket, zsigeri reakciókat és addig megragadhatatlan, nyomasztó élményeket jobban megérthetjük, szavakba tudjuk önteni, már nem elárasztanak bennünket, hanem kimondhatóságuk hatására a jelenünket alakíthatjuk, formálhatjuk.

Generációkon átívelő születéstörténeteink

Milyen hatással lehetnek a családi rendszer egészére nézve, ha megismerjük születéstörténetünket és a koragyermekkorunk történetét?

A jó élmények könnyebben mesélhetőek a családban, és nem véletlen az sem, hogy több születéstörténet titokban marad, mert sok fájdalom és szenvedés kapcsolódik hozzá. Tapasztalom, hogy szülő korban lévő nők nem tudnak semmit a születésük történetéről, és éppen valamilyen elakadásban vannak. Például nem fogan meg a kisbabájuk, és ahogy egyre jobban kibontjuk az élettörténetüket, megjelenik ez a hiány.

Arra buzdítom őket, hogy még ha nehéz is, próbálják megkérdezni az édesanyjukat a történetükről, mert ez sok felszabadulást hozhat. Azt azért tudni kell, hogy a korábbi generációknak az a tapasztalata, hogy a szülés-születés eseményei tabunak számítanak. Közös élményük, hogy mindenki sokat szenvedett, elhagyatottnak, magányosnak, kiszolgáltatottnak érezték magukat, és bizonyos értelemben erőszakot is elszenvedhettek. Olyan rendszerben szültek, ami több szempontból sem kedvezett a természetes szülésnek, testi-lelki szempontból mostoha körülmények között kellett szülniük. Egy konszenzus volt arról, hogy ez mindenkinek a közös titka, szenvedése, lépjünk tovább, ne beszéljünk erről.

Igen felszabadító lehet, ha az a lány, aki így született, képes ezt a nehéz szüléstörténetet meghallgatni, tartalmazni, és akár együtt érezni a saját maga kisbabaságával, akár az édesanyja szenvedésével.

Esetleg van olyan megosztható, terápiás tapasztalatod, ahol a felmenők születéstörténete, korai időszaka volt középpontban?

Egy kliensemmel történt, hogy amikor neki már két kisgyereke volt, akkor derült ki teljesen véletlenül az édesanyjáról, hogy örökbefogadták. A nagymama ekkor már hatvanéves volt, és annyira megrázta ez a történet az egész családi rendszert, hogy a páciensem négyéves gyerekének a viselkedése nagyon szétesett, nyugtalan, agresszív lett és sok feszültség keletkezett benne. Közben a páciensem mindig arról számolt be, hogy nem tud igazán közel kerülni az édesanyjához, és nem érti, miért nem tud létrejönni a közelség közöttük. A terápiás folyamatban arra jutottunk, hogy bár több tényező is alakíthatta így a kisgyerek érzelmi hullámzását, mégis fontos volna dolgozni az anya édesanyjának történetével is.

Létrehoztunk egy olyan munkamódszert, amiben jelen volt a kisfiú gyermekpszichológusa, az anya és a kisfiú, én, aki az anyának voltam a segítője, és itt a rendelőben muffint sütöttünk együtt, a „nagyi titka” nevű lisztből. Mi hoztuk terapeuták a lisztet, amivel így önmagában nem sok mindent lehet kezdeni, hanem kellett hozzá a sok finomság, amit ők hoztak, a csoki, mazsola és a gyümölcs. Ha ezt összekeverjük, meggyúrjuk, megdolgozzuk, majd kisütjük, akkor jól fogyaszthatóvá válik. Ez volt a terápiás intervenció, mondhatnám, hogy szomato-pszichoterápiás szemléletben történt, hiszen meggyúrtuk, lenyeltük, átengedtük a testünkön a tésztát majd a süteményt.

Más események is kellettek hozzá, de az biztos, hogy ennek a közös alkalomnak hatása volt arra, hogy végül megteremtődött a nyugalom a családban. Ez a történet azért is jó, mert azt példázza, hogy a nagymama titka hogyan hat a kisunokájára, és hogy minél kevesebb a titok a családban, és lehet beszélni érzelmekről, annál inkább felszabadulnak az érintettek.

Mindenki abból tud főzni, sütni, amije van, abból is tud továbbadni. A transzgenerációs traumák felfejtéséhez kell egy hős, aki magára vállalja a szembenézést, jelen esetben az édesanya, aki felülír egy mintát, aki azt tudja mondani, hogy nem akarja a saját gyerekének továbbadni ezt a traumát.

Mit tanácsolsz azoknak az édesanyáknak, akik a korai életkorú gyerekük nevelése közben úgy érzik, nyomasztó, terhelő és nehezen megfogalmazható fájdalmat éreznek a saját születéstörténetük, kisgyermekkoruk kapcsán? Hogyan induljanak el az önismeretükben, ebben az érzékeny időszakban?

Mindenképp érdemes perinatális szakemberhez fordulni, ennek is lehet több szintje, a probléma milyenségétől függően, de fordulhatnak ezen belül gyógypedagógushoz, klinikai szakpszichológushoz, pszichiáterhez is.

Minél nagyobbnak, megterhelőnek érzi az anya ezt a problémát, annál hamarabb érdemes szakember segítségét kérni, mert ez rányomhatja a bélyegét a gyerekével való kapcsolatára. Ezek a terápiás irányzatok kalkulálnak a gyerekkel a folyamatban, azaz az édesanyáknak nem kell addig másra hagyniuk a kisbabájukat, amíg ők terápiába mennek. Nagyon szépen megjelenik az anyák ellazultsága a kisgyerekük állapotában, például, ha van regulációs nehézségük, akkor ezek el tudnak csitulni a közösen átélt terápiás folyamatban.

Udvarnoky Zsófia

Az esetmegbeszélés egy életforma

Az esetmegbeszélés gyakorlatáról, nehézségeiről és mégis felemelő lehetőségeiről beszélgettünk Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus és DSZIT terapeutával.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ DSZIT teamje egy időben hozzá és Papp Tímea klinikai szakpszichológushoz járt esetmegbeszélő csoportba, amely időszakra mindig nagy szeretettel és rengeteg tanulási élménnyel emlékszünk vissza.

Azt mondtad, hogy kiszámoltad, negyvenöt éve foglalkozol, résztvevőként és/vagy csoportvezetőként esetmegbeszéléssel. Honnan kaptál ehhez muníciót?

Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus

Szupervízió szempontjából az Óbudai Nevelési Tanácsadó (ma: Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat III. kerületi Tagintézménye – szerk.) az origo számomra. Amikor pályakezdő gyógypedagógusként odakerültem, akkor Vekerdy Tamással, Várkonyi Zsuzsával, Flam Zsuzsával, Karczag Judittal, Marót Jucival – emblematikus gyermekpszichológusokkal – dolgozhattam együtt, nagy öröm volt számomra, hogy egy ilyen szakmai teamben nőhettem föl.

Minden héten háromórás teameket tartottunk, így indult a hét. A praktikus esetelosztásokon, munkaszervezéssel kapcsolatos feladatokon kívül ebből az időből legalább egy órát esetmegbeszéléssel töltöttünk, ami igazán inspiráló volt. Rengeteget tanultam abból, ahogy a tapasztalt kollégák az eseteikről beszéltek, talán az egyik legfontosabbat is, hogy hogyan lehet beszélni, megosztani egy esettel kapcsolatos észrevételeinket, gondolatainkat, érzéseinket, kérdéseinket szakszerűen, ugyanakkor közvetlen stílusban. Útravalót kaptam ahhoz, hogy aztán a saját terápiás munkámban elemezzem, próbáljam értelmezni a tapasztaltakat, és reagálni tudjak.

A teammunkának köszönhetően kialakult a közös nyelvezet, a különböző személyiségű és képzettségű emberek összehangolt munkája az ellátásban. Nem utolsó sorban egy nagyon megtartó és bizalomteli munkahelyi légkör.

Aztán elvégeztem a pszichológiát, családterapeuta, dinamikus szenzoros integrációs terapeuta lettem, szakvizsgáztam. Később több esetmegbeszélő team is működött nálunk a „nevtanban”, családterápiás és szenzoros integrációs terápiás (az utóbbit én vezettem és akkor még nem neveztük dinamikusnak). A szenzoros integrációs terápia nyitottabb, újfajta gondolkodást igényelt és ez a saját nyelvezetben is megmutatkozott az esetek feldolgozásakor.

Most arra mondtál példát, hogy egy munkahelyi közösségben milyen többletet jelent, hogyan határozza meg alapjaiban a munkahelyi kultúrát, ha van esetmegbeszélő csoport. Mi a tapasztalatod a munkahelyen kívüli esetfeldolgozásokkal?

A különböző módszerspecifikus képzéseink hozták magukkal a lehetőséget, hogy az adott módszer szemléletében is vegyünk részt esetmegbeszéléseken. Az is előfordult, hogy az adott módszerben járatos „külső” kollégához is elvittük egy-egy esetünket annak érdekében, hogy egy másik viszonyítási keretben is rá tudjunk látni a munkánkra, vagy szakmai kíváncsiságból, vajon mit szól hozzá az adott személy.

Kipróbáltuk azt is, hogy külső szakembert hívtunk a csoport vezetőjeként, ami új dinamikát hozott az esetmegbeszélésbe. Sokféle módját, fajtáját kipróbáltuk az esetfeldolgozásnak. Az óbudai csapattal, ha tehetjük, most is havonta találkozunk, és bár már nem dolgozunk egy munkahelyen, átbeszéljük az eseteinket. A közös esetelemzés tulajdonképpen életformává vált.

Az esetelemzés életformává tud válni, újra és újra jó közösen erőt feszíteni.

Az esetfeldolgozásnak van egy jól körülírható menete, kerete, vannak szabályai, tisztázzuk a kompetenciáinkat. Megbeszéljük, mit kérünk az esethozótól és az esetet hallgató közösségtől, de a csoport működésének hogyanját az adott csoport határozza meg. A csoportot vezetők stílusa, szemlélete, gondolkodása, képzettsége lehet eltérő, a csoporttagok mind egyéni módon dolgoznak, ahány esetmegbeszélő csoport, annyiféleképpen egyedi.

Szerinted te milyen stílusú esetmegbeszélés-vezető vagy?

Azt mondanám, hogy többnyire gyengéd, figyelmes és támogató jelenlétre törekszem az esetcsoportok vezetésében. Olyan, szinte észrevétlen jelenlétre, amiben háborítatlanul előbb-utóbb ki-ki felismerheti a megoldásait a tagok hasonló módon való jelenlétének támogatásában.

Abból szeretek kiindulni, hogy senki más nem ismeri olyan jól az esetét, mint az esethozó, aki dolgozik az adott családdal, gyerekkel. Aki az esetét hozza, védendő állapotban van hasonlóan egy kismamához. Mi, akik meghallgatjuk őt, bízunk benne, támogatjuk, és olyan reflexiókat próbálunk nyújtani, amivel hozzá tudunk járulni a felismeréseihez.

Nagyon izgalmas ebben a munkában, hogy valaki elmondja az esetét, a kérdését, a csoport arra reagál, majd egy idő múlva kiderül, hogy változás történt az eredeti helyzetben. Ezt a fajta hatékonyságot nagyon jó megélni, hogy ugyan nem én, nem mi dolgozunk közvetlenül az adott gyerekkel, ott se vagyunk, és változás történik. Az esetmegbeszélő munka során az esetmegbeszélő team is a fókuszban levő rendszer részévé válik, és hat rá. Pontosan ezért iszonyatos felelősség, hogyan vagyunk jelen ebben a rendszerben.

Azokat, akik a hivatásuk elején járnak, szupervíziós segítséggel ajánlott ellátni, hogy túlterhelés, kiégés nélkül tudják végezni munkájukat. Nincs az a képzés, ami minden esetre fel tud készíteni, ez így van rendjén, állandó változásban élünk. Olyan a munkánk, amiben sok a bizonytalanság, a kétség, sokszor kell olyasmit tartalmaznunk, amiről eleinte nem is tudjuk pontosan micsoda, hogyan tud alakulni, fejlődni. Egy esetmegbeszélő team biztosítja, hogy ne legyünk egyedül a sokszor bizonytalansággal járó nehéz időszakokban és azt is, hogy ébren tudjuk tartani magunkban a nyitottságot és a motivációt.

Mit jelent az szerinted, hogy az esethozónak munka az esetein való gondolkodás?

Aki az esetet viszi, annak úgy kell megfogalmaznia a számára nyilvánvaló információkat az esetéről, hogy mások is értsék, és miközben szavakba foglaljuk, sőt összefoglaljuk az esetet, akkor bennünk is történik egy sor fontos változás. Az átdolgozás során elkezdjük másképp látni a történéseket, más szemszögből nézni, és szétválasztani az összetevőket abból a szempontból is, hogy mi az, ami a hozzánk járó gyerek elakadása, témája, kérdése vagy egyéb körülmény, s mi az, ami belőlünk ered, ami az önismereti munkánkhoz tartozik.

Munkánk része, hogy időt szánunk egy óra történéseinek átgondolására, visszaidézzük, hogyan követték egymást az események. Aztán amikor a következő órára készülünk, be tudjuk építeni az előzőek tapasztalatát a jegyzeteink alapján. Ha mindezt elvisszük egy esetmegbeszélő csoportba is, azzal növeljük tisztánlátásunkat. Az elemzési lehetőségek száma végtelen, elképesztő mennyiségű információt tudhatunk meg akár csak egy óra történéseinek elemzése alapján. Mentális erőfeszítés ide vagy oda, megkönnyebbítő ez a folyamat.

Udvarnoky Zsófia

A team munka, mint védőháló

A Koraiban megvalósuló team munka rendszeréről és különböző lehetőségeiről beszélgettünk Galgóczy Anna gyógypedagógus kollégánkkal. Ebben a hónapban megjelenő cikkeinkben a hangsúly a kollégáink mentális jóllétének támogatásán van, amely közvetlenül hat a minőségi munkavégzésre, így a családokkal való eredményes együttműködésre.

Különleges kapcsolatot ápolsz a Koraival, néhány évvel ezelőtt visszatértél ide, ahonnan indultál. Mi hozott vissza?

A Főiskola után egyből a Koraiba kerültem, amiért míg élek, hálás leszek. Azt tapasztaltam meg, hogy itt a kollégák még két óra közötti szünetben is a gyerekekről beszélnek, és mindenkit nagyon foglalkoztat az, hogy mi van a családokkal, mi van a gyerekekkel. Pályakezdőként ez nemcsak tanulási lehetőség volt, hanem olyan szocializációs közeg is, amely alapjaiban határozta meg a családokhoz való viszonyulásomat. Azt éreztem, hogy a Koraiban dolgozók közösségében valódi, belülről jövő tisztelet van mind a gyerekek, mind a családok felé. Jó volt megélni, hogy ennyire komplex teammel lehet itt együtt gondolkodni a gyerekek ellátásáról. A team tagjai között, a gyógypedagógusok mellett volt gyermekorvos, gyermekpszichiáter, gyermekneurológus, gyógytornász, szociális munkás, pszichológus is, és ez most is így van. Több helyen is dolgoztam később, de a valódi inter- és transzdiszciplináris team munkára való lehetőség hozott vissza a Koraiba.

Hogy látod, min múlik a team munka eredményessége?

A team munka kereteinek a megteremtése elsősorban vezetői feladat, de tartalommal nyilván a team tagjai töltik meg. A szervezeti kultúrát a vezetők kommunikálják, alakítják például azzal, hogy megteremtik-e a megfelelő kereteket a csapatmunkára. A team munka ugyanannyira értékes és kulcsfontosságú, mint maga a fejlesztés és a tanácsadás. Kimutathatóan sok eredményt, hasznot hoz a család ellátásának folyamatában, ha az őket érintő kérdésekről meghatározott keretek között és kellő rendszerességgel a kollégákkal együtt tudunk gondolkodni.

Ez a közös gondolkodás sokféleképpen megvalósulhat és megítélésem szerint kifejezetten előrevivő az, ha ez a sokféle és sokszínű együttműködés egyszerre, egymást kiegészítve van jelen az adott család támogatásában. Erre példa lehet az is, ha olyan szakemberrel egyeztetünk külön időt az eset átgondolására, aki szintén részt vesz az ellátásban. Ez a team munka egyik lehetséges formája. (Ez az ún. interdiszciplináris team) Elképzelhető azonban, hogy az ellátásban felmerül egy olyan speciális kérdés, aminek a megválaszolásához segítséget kell kérnem egy másik szakterülethez értő kollégától, aki személyesen ugyan nem ismeri az adott kisgyereket, de a szaktudásával támogatni tudja az őt ellátó kollégákat. (Ezt nevezzük transzdiszciplináris team munkának)

Fontos kiemelni, hogy a szülők a team teljesértékű tagjai, hiszen ők azok, akik a legjobban ismerik a gyermeküket.

Ideális esetben a szülőkkel történő konzultációban az összes gyereket ellátó szakember együtt vesz részt, így tényleg valódi összefogás alakulhat ki.

A gyerekek és családok komplex ellátásának – ezen belül a teamben való gondolkodásnak – a másik motorja a szupervízió, ahol pszichológus vezetésével egyéni vagy csoportos formában elemezzük az ellátás során felmerülő kérdéseket és a szupervízió vezetője abban nyújt támogatást, hogy alaposabban, több szempontból, újra és újra átgondoljuk a hozzánk járó családok nehézségeit, problémáit. Ezek az alkalmak azért is képviselnek nagy hozzáadott értéket a munkánkban, mert mindnyájunknak jó meghallgatni a kollégákat, hogy ők hogyan kezelnek egy-egy felmerülő kérdést, miként menedzselik a hozzájuk járó gyerekek szerteágazó ellátási rendszerét, de ugyanígy megerősítő érzés feloldozást, megnyugtatást, pozitív visszacsatolást kapni a munkánkra.

Sokszor elég annyi – sőt felszabadító – amikor egy szupervíziós csoporton kiderül, más is hasonló cipőben jár, ugyanazokkal a kérdésekkel küzd, mint én. Ebben a közös gondolkodásban önreflexiót is tanulunk, rálátunk a saját erősségeinkre és azokra a területekre is, ahol még fejlődnünk kell. Ezeken az alkalmakon elemi módon meg tudjuk élni azt, hogy együtt sokkal többet tudunk megtenni egy családért, mint külön-külön.

A team munka segítő hivatást végző szakemberként olyan alapvető szükségletünk, mint az oxigén. Az erre fordítható idői keret megtalálása viszont sok akadályt gördít ez elé. Mi itt a Koraiban törekszünk arra, hogy ezeket az akadályokat leküzdjük.

Merjünk nagyot álmodni! Ha meg lehetne reformálni az ellátórendszert, akkor te hogyan alakítanád át a team munka rendszerét, hogy arra megfelelő mennyiségű idő jusson?

Álmaimban él egy kép, amelynek a megvalósulása sajnos rengeteg, az intézményünk keretein túlmutató akadályokba ütközik, szóval nem reális, de hát álmodozni jó! Azt hiszem, az volna ideális, ha ugyanannyi időt tölthetnénk egy családról való, teamben történő közös gondolkodással, mint amennyit azzal az adott gyerekkel, családdal azon a héten kontakt ellátás keretében együtt voltunk. Ez a munka lehet, hogy az intézmény falain belül történik, a kollégákkal, de történhet másik intézménnyel való együttműködésben is, a gyereket ellátó más szakemberekkel. Egy család és egy gyerek körül sokszor az ellátórendszer számos eleme jelen van, (pl. kiegészítő terápiák, bölcsőde, óvoda, egészségügyi ellátók,stb.), amit az esetmenedzser szerepben lévő gyógypedagógusnak össze kell hangolnia, ez pedig meglehetősen komplex feladat.

A gyógypedagógiai ellátásnak természetesen alapvető része a szülőkkel való konzultációs munka is, a gyógypedagógiai tanácsadás, a családi rendszer minél szélesebb körű támogatása, mely organikus része a munkánknak. A szülő tehát a teljes közös munka során meghatározó része a teamnek, aktív alakítója a folyamatoknak.

Ez a szervezés, összehangolás, sokféle team munkában való jelenlét rengeteg feladatot jelent a gyógypedagógusnak. Éppen ezért abban a bizonyos álomszerű képben én heti egy egyéni szupervíziót biztosítanék minden szakembernek, amit havi rendszerességű csoportos szupervízióval lehetne kiegészíteni. Mindez persze sokkal kevesebb család ellátásával járna együtt, viszont lényegesen minőségibb munkát eredményezne. Ideális volna, a családok szempontjából is, de jelenleg reálisan egy ilyen rendszer nem megvalósítható.

A szupervízió mentális és fizikai munka is egyben.

Egy kollégánkkal, Vigh Zsuzsi gyógypedagógussal együtt vezetitek a, fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott (súlyosan és halmozottan sérült) gyerekeket ellátó szakemberek munkaközösségét. Mesélj kérlek arról, hogy milyen jó gyakorlatok gyűltek össze ebben a két évben a teamben!

Nagyon nagy lehetőség számunkra, hogy ebben a munkaközösségben nemcsak az ambuláns ellátásból vesznek részt az ezen a szakterületen dolgozó szakemberek, hanem a Fa óvodában dolgozó kollégáink is kapcsolódtak a teamhez. Ez mindannyiunk számára nagyon megtartó.

Hospitálási rendszert szerveztünk egymás között, rendszeresen látogatjuk egymás óráit, hiszen ebben a formában is meríthetünk egymás munkamódszeréből, tanulhatunk egymástól. A fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott gyerekekkel és családokkal való munka sokszor sajátos kihívást jelent a korai intervenciós gyógypedagógiai ellátásban. Sokat ad a közös munka szempontjából az, hogy a különböző életkorú, de ugyanolyan fejlődési problémával küzdő gyerekek ambuláns, illetve óvodai ellátásának tapasztalatait egy mederbe tudjuk terelni, hiszen így jobban megértjük az adott állapotot, miközben ráláthatunk annak folyamatszerű aspektusaira is. Szupervízió nélkül azonban nem tudnánk végezni ezt a munkát éppen ezért a munkaközösségünk külön kap pszichológus által vezetett csoportos szupervíziót is. Ez óriási lehetőség és olyan csoportkohéziót teremt közöttünk, ami sok szempontból életmentő.

Persze az a támogatás, amit egy-egy ilyen szupervíziós alkalom számunkra nyújt nincsen ingyen. A szupervíziós munka után annyira elfáradunk, mintha hegyeket cipeltünk volna; kőkemény mentális és pszichés ráfordítás van ebben.

Felszabadító ereje van ugyanakkor annak, hogy ezekben a szupervíziós folyamatokban azt is megélhetjük, hogy itt, ha hátradőlünk, akkor „el fognak kapni” a többiek, van védőháló körülöttünk, ugyanis nagyon erős bizalmon alapul a kapcsolatunk. Így tudunk mi is védőháló lenni a hozzánk járó családok számára.

Udvarnoky Zsófia

Együtt, csakis együtt!

A korai intervenciós rendszerben az eltérően fejlődő gyereket nevelő családok megsegítésének a motorja a team munka. Sosem egy szakember áll a család mellett, és nem is vezet jó irányba, ha egyedül akarunk egy családi rendszert támogatni.

Rácz Zsuzsa gyógypedagógus kollégánk, aki mai napig nagy hatással van a Korai szemléletére és működésére, hitelesen tudott erről mesélni, egy Pest külső kerületének bölcsődei jó gyakorlata alapján.

Különleges intézményi rendszerben dolgozol korai intervenciós gyógypedagógusként, ugyanis nem a szakszolgálat munkatársa vagy, hanem az egyesített bölcsődéké. Hogyan lehetséges ez és milyen feladatokkal jár?

Az eltérő és megkésett fejlődésű, korai életkorú gyerekekkel korábban kizárólag a helyi szakszolgálat gyógypedagógusai foglalkoztak a bölcsődékben. Arra volt már példa korábban is, és ezt a hagyományt szeretnék egyre több kerületben visszaállítani, hogy a gyógypedagógusok elérhetőek legyenek egész nap, legyenek a bölcsődei élet szerves részei.

Az önkormányzatoknak van arra lehetőségük, hogy saját jogukon egy vagy több gyógypedagógiai státuszt biztosítsanak, így kerültem ide én is, és most már Hargitai Rozival együtt (Hargitai Rozália, gyógypedagógus – szerk.) dolgozunk, a kerületi bölcsődékben.

Hogy miben tudunk segíteni és milyen területeken lehet ránk számítani, azt egy ellátási protokoll megírásával foglaltuk össze, amit a kerület bölcsőde vezetőivel megvitattuk, majd azt kértük tőlük, hogy a kisgyermeknevelőkkel ismertessék ennek a tartalmát, hogy világos legyen, milyen esetekben és hogyan fordulhatnak hozzánk. Például lehetőség van arra, hogy ha már a beszoktatás ideje alatt egy kisgyermeknevelőnek kérdése merül fel egy gyerekkel kapcsolatban, kérhesse a segítségünket. Ekkor még nincsen szükség arra, hogy a gyermeket megfigyeljük, de a kisgyereknevelő saját jogán kérheti a támogatásunkat. Egyfajta szupervíziós lehetőség ez, nincs magára hagyva, és biztonságos térben meg tudja osztani a nehézségeit vagy a megfigyeléseit a kérdéses kisgyerek kapcsán.

Milyen más feladataitok adódnak?

Ha egy gyerekkel kapcsolatban jelzést kapunk, és a szülő beleegyezik a megfigyelési folyamatba, akkor részt veszünk annak a gyereknek és családnak a támogatásában. Ebbe beletartozik az is, hogy a tapasztalataink összefoglalása okán közösen ülünk le a szülővel és a kisgyereknevelőkkel, hogy együtt gondolkodjunk a gyerekről. Javasolhatjuk azt is, hogy a család induljon el egy diagnosztikus vizsgálóhely irányába, vagy ameddig nem tudnak plusz támogatást igénybe venni, mi is segíthetjük a gyermek bölcsődei életének könnyebbé tételét, illetve fejlődésének kísérését. Ugyanígy a kisgyereknevelőnek is szempontokat tudunk adni a szülőkkel való beszélgetéshez: hogyan fogalmazzanak, mit mondjanak, mikor problémát érzékelnek a gyermek fejlődésében, alkalmazkodásában.

Az az előnye ennek a jelenlétnek, hogy nagyon rugalmas és változatos tud lenni, a protokoll az útvonalakat, a segítségnyújtás lehetőségeit vázolja, de a támogatás végül mindig nagyon egyénre szabott lesz.

Nyitottságot látok a közös gondolkodásra, és jó érzés azt tapasztalni, hogy a gyerekek alvás idejében rendszeresen konzultálunk a kisgyermeknevelőkkel és a szülőkkel közösen, vagy csak kötetlenül beszélgetünk a kisgyermeknevelőkkel arról, milyen volt a nap, hogyan ettek a gyerekek, mi volt nehéz, mi az, ami működött.

Nagyon izgalmas ez a sokfelé ágazó feladatkör, amiben egyszerre vagy gyógypedagógus, szupervizor, mediátor. Te hogyan definiálod ezt a sokféle munkakört?

Azt hiszem, hogy a kulcsa ennek a nyitottság, ami mindkét fél oldalán megvan, azaz a vezetőink is motiváltak az együttműködésre, és a kisgyereknevelők is igénylik a közös gondolkodást.

Az is sokszor eszembe jut, hogy korábban Borbély Sjoukje-tól (gyógypedagógus, pszichológus – szerk.) és Mózes Esztertől (klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.) sokat tanultam a gyógypedagógiai tanácsadásról, ami szerves része kellene hogy legyen minden gyógypedagógiai ellátásnak.

Ahogy telik az idő, egyre több problémakör merül fel a bölcsődék részéről, hogy még milyen támogatásra lenne igény, így például az egyik bölcsőde dolgozóinak minden hónapban szervezünk eset – illetve témamegbeszélő csoportot. Azt az igényt is az élet hozta, hogy azoknak az eltérő fejlődésű kisgyerekeknek, akik bölcsődéből óvodába mennek, felvesszük a kapcsolatot a leendő óvodapedagógusával. Volt olyan gyógypedagógiai asszisztens, óvodapedagógus, aki eljött a bölcsibe, megfigyelte a kisgyereket, aki majd hozzájuk fog kerülni, és utána egy közös megbeszélést szerveztünk, ahol jelen volt a szülő, a kisgyereknevelő, a leendő óvónő, a gyógypedagógiai asszisztens és én. Volt, hogy a szülővel közösen kerestük fel a leendő óvodapedagógust, hogy beszélgessünk a kisgyerekről, aki szeptembertől már hozzá fog járni.

Szerintem kuriózum, és követendő gyakorlat, hogy évente egyszer létrejön egy tér, ahol jelen van az egyesített bölcsőde és óvoda vezetősége, a szülők, az önkormányzat képviselője, a szakszolgálat korai munkacsoportjának a vezetője, az önkormányzat egyik munkatársa, aki a kiemelt figyelmet igénylő gyerekek szociális referense, és mi. Ez a fórum azért jött létre, hogy a korai fejlesztésre jogosult, eltérő fejlődésű, sajátos nevelési igényű gyerekek megtalálják a számukra megfelelő közösséget, és ha lehet, az ideális óvodai közeget. Ez elképesztő lehetőség.

A team munka itt azt is jelenti, hogy védőhálót szövünk a gyerek körül.

Azt hiszem, hogy amiket eddig felsoroltál, az a teammunka kánaánja.

Persze, én ezt a szemléletet hozom magammal a Koraiból is, és itt meg egyre több és szerteágazóbb az igény a csapatban gondolkodásra. Ebben a struktúrában éppen a teammunkán van a hangsúly, mert minden szereplő, aki a gyerek körül megfordul, össze kell hogy fogjon a közös ügy érdekében. Látni kell, hogy egyik szereplő nem tud lélegezni a másik nélkül. Igen értékes tapasztalatok gyűlnek fel egy kisgyerekről két vagy három év alatt a bölcsődében, amit muszáj átadni a soron következő intézménynek, aki azt az adott gyereket majd ellátja.

Ami igazán kihívás lehet, az a közös nyelv megteremtése.

Szerintem ez egy közös tanulás, ami folyamatos. Fontos, hogy ítélkezésmentesen és nyitottan hallgassuk meg egymást, próbáljuk megérteni, hogy ki miben van, kinek miért az a szempontja, ami. Ha ez megtörtént, akkor van esély egymás felé közelíteni. Amikor több szereplő van egy gyerek körül, elengedhetetlen, hogy ezek az emberek szóba álljanak egymással. Ehhez térre, nyitottságra, teamunkára van szükség.

Ha emberekkel dolgozol, az nagyon megterhelő feladat, és nem megengedhető, hogy ezt egyedül csináljuk. Olyan impulzusok, tapasztalatok érhetnek bennünket ezekben a kapcsolatokban, amiket ha nem tudunk valakivel átbeszélni, annak nagyon rossz vége lehet.

Ennek a kommunikációs gyakorlata tanítható és tanulható. Azaz, hogy hogyan lehet jól támogatni egymást ezekben a tapasztalatcserékben, közös gondolkodásokban, esetátadásokban és probléma megfogalmazásokban. Alapszabályok, hogy ne minősítsük egymást, ne osszunk kéretlen tanácsokat, hanem hallgassuk meg, hogy mit mond a másik. Erről még van tanulnivalónk, azt hiszem, mindannyiunknak.

Udvarnoky Zsófia

Gyógypedagógiai óvodánk, a Fa ovi

A bölcsőde, óvodaválasztás témáiról gondolkodtunk márciusban. Fontosnak érezzük, hogy megjelenjenek azok a gyerekek és családok is, akik számára a közösségbe járás sokkal speciálisabb gondolkodást, környezetet jelent.

Kapronyi Ágnes gyógypedagógus kollégánkat, a Fa óvoda vezetőjét kérdeztük erről.

Kik járnak a Fa óvodába, milyen életkorú gyerekek és meddig?

Kapronyi Ágnes gyógypedagógus, a Fa óvoda vezetője

A Fa csoport elnevezés a fejlődésmenetükben jelentősen akadályozott gyerekek csoportját jelenti. Azok a halmozottan sérült kisgyerekek járnak ide, akik háromévesek vagy december 31-ig betöltik a harmadik életévüket. Az óvodánkba járó gyerekek többsége a Koraiba járt ambuláns ellátásba, azaz már a terápiás ellátás során felmerül, hogy a fejlesztés itt helyben, a Fa óvodában folytatódjon.

Ideális esetben az óvodába kerülést az arra felkészítő Csemete csoport előzi meg, ami heti kétórás foglalkozást jelent, két és hároméves kor között. Itt már megjelenik a szülőtől való leválás, illetve a közösségi együttlét előnye. Akiket sehol máshol nem fogadnak, előnyt élveznek a felvételben itt nálunk. Tudunk fogadni járulékos egészségügyi problémával is gyerekeket, azaz gyomorszondával, gégekanüllel, epilepsziával. Ezeken a területeken is nagy tapasztalata van a nálunk dolgozó szakembereknek.

A hozzánk járó gyerekek többsége hatéves korában fejlesztő nevelés-oktatásba megy tovább, gyógypedagógiai iskolarendszerbe. Nehéz ez, mert alapvetően mindenki maradni szeretne még egy évet, ezért meghoztuk azt a szabályt, aki háromévesen kerül hozzánk, három tanévet maradhat nálunk, ezt így érezzük igazságosnak. Nagy a várólista, ezt érezzük reális döntésnek. Előfordul, hogy valaki későbbi életkorában jön hozzánk, akkor egyénileg bíráljuk el az óvodai tartózkodásának az idejét.

Miben tér el ez az intézményi struktúra egy bölcsődétől, óvodától?

Itt egész nap gyógypedagógusok által tervezett-szervezett foglalkozásokon és tevékenységekben vesznek részt a gyerekek, és ebbe beletartoznak a gondozási tevékenységek is. Óvodánk negyvenöt órát van nyitva, és abból negyven órában gyógypedagógus is mindig jelen van. Rendszeres szülői konzultációkat biztosítunk, melyeken több szakemberrel közösen beszéljük át hogyan érzi magát a kisgyermekük az óvodában, milyen közös célok, feladatok előtt állunk a fejlődésük és jóllétük elérése érdekében, illetve ezeket hogyan sikerült megvalósítani. Ezekről minden évben egy részletes dokumentációt, egyénre szabott fejlesztési programot is készítünk.

Két öt fős csoportban tíz kisgyermeket tudunk fogadni, így családias a hangulat és közvetlenebb kapcsolat alakul ki a szülőkkel is.

Az élményterápiás hetek részeként a kutyaterápia is jelen volt a Fa óvodában

Teljesen nyilvánvaló, hogy nem tudtok mindenkinek segíteni. Hova tudnak még fordulni a halmozottan sérült gyerekeket nevelő családok, ha szeretnék, hogy közösségbe járjon a gyerekük?

A Pető Intézet óvodája (Semmelweis Egyetem Pető András Gyakorló Óvodája – szerk.), a Vakok Óvodája (Vakok Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye, Óvodája, Általános Iskolája, Szakiskolája, Készségfejlesztő Iskolája, Fejlesztő Nevelést-Oktatást Végző Iskolája, Kollégiuma és Gyermekotthona – szerk.), jobb mozgásállapot esetén a Montágh óvoda (Újbudai Montágh Imre Általános Iskola, Óvoda, Fejlesztő Nevelést-Oktatást végző Iskola, Készségfejlesztő Iskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény – szerk.) tudja fogadni őket, van is ezekkel az intézményekkel kapcsolatunk.

A szülő dönthet úgy is, hogy otthon maradnak, nem jár a gyermeke közösségbe, ilyenkor a korai fejlesztés folytatódik egészen iskolakezdésig.

A tankötelezettség hatéves kortól kezdődik, és sajnos előfordul, pláne vidéken, hogy ezek a gyerekek iskolába lépés előtt nem szereznek élményt a közösségbe járásból.

Arról még nem is beszéltünk, hogy milyen lehetőségeket rejt magában az, hogy a Fa óvoda része a Korai egységes szervezeti rendszerének.

Egyrészt óriási lehetőség, hogy ennyiféle szakember dolgozik itt, akiktől segítséget, véleményt és tanácsot, konkrét ellátást lehet kérni a csoportba járó gyerekeknek. A pszichológustól, a szurdopedagógustól, tiflopedagógustól bármikor kérhetünk tanácsot, ezt mi is érezzük, nagy támaszt jelent. Ugyanígy az is, hogy az itt dolgozók részei lehetnek egy nagyobb szakmai közösségnek, és van is olyan teamünk, ahol az ambuláns ellátókkal rendszeresen együtt tudunk gondolkodni. Sőt, ebben a teamben (súlyosan, halmozottan sérült gyerekeket fejlesztő szakemberek munkaközössége – szerk.) szupervíziós támogatást is kapunk.

Hogyan élik meg a súlyosan, halmozottan sérült gyerekek és a szüleik a beszoktatás folyamatát?

A beszoktatás egyik része arról szól, hogy a szülő és a szakember között olyan bizalmi kapcsolat alakuljon ki, ahol a szülő jó érzéssel át tudja adni a gyerekkel kapcsolatos gondozási helyzetek felelősségét. Itt fontos az is, hogy a szakember is úgy érezze, már mindent tud, és biztonsággal merje vállalni, hogy a gyerekről az óvodai időszak alatt kompetens módon gondoskodni tud, azaz a szülőtől minden információt, tapasztalatot megkapott.

A gyerekeknek gyakran csakkésőbb érkezik meg a felismerés, hogy miről is szól ez, nagyon örülünk, amikor megjelenik a sírás, amikor valóban megértésre kerül, hogy ez nehéz, hogy a szülő hiánya mit jelent. Úgy gondolom, ez minden esetben így van, de sokszor nincs jele, vagy annyival később jelenik meg. Erre volt is példa mostanában, hogy egy kigyermek nyugodt, vidám beszoktatás után novemberre vált sírossá, kétségbeesetté, és csak az egyik gyógypedagógus tudta megnyugtatni. Mint egy normál fejlődésű gyereknél, aki a hozzá közelebb álló kisgyermeknevelővel szorosabb bizalmi kapcsolatba kerül. Ezt a folyamatot a szülőknek is igen nehéz végig élnie, és jó, ha erről is tudunk beszélni.

Életkép egy fa óvodás “látod-hallod” foglalkozásáról

Mit javasolsz azoknak a szülőknek, akik még hezitálnak, és tartanak attól, hogy a súlyosan, halmozottan sérült gyereküket közösségbe adják? Milyen előnyök származhatnak abból, ha mégis belevágnak ebbe?

Nagyon lényeges, hogy a gyerek ebben a közegben kiválóan gyakorolhatja és gazdagíthatja a kommunikációs repertoárját, mert otthon minden rezdülését értik, kiszolgálják, de itt ki kell tűnniük. Közösségben vannak, a közös foglalkozások révén sokat nyílnak, másokra figyelni, várni kell. A napirend, a struktúra, azáltal, hogy sokszor ugyanaz fordul elő, rengeteg tanulást rejt magában. A foglalkozások nagyon élménydúsak, igen sok izgalmas, ingerdús, örömteli élménnyel találkoznak.

A fejlesztő nevelés-oktatás már csak heti húsz óra, azaz a szülő ebben a három évben, amíg a gyereke óvodás, kicsit újra magára találhat, dolgozhat, lesz ideje magára is. Három nehéz év után jöhet három kicsit könnyedebb, amit érdemes kihasználni.

Hogyan engeditek el az óvodába járó gyerekeket, van-e gyakorlata a gyógypedagógiai iskolarendszerbe való átadásnak?

Részletes kommunikációs útlevelet írunk róluk, videómelléklettel ellátva. Összefoglaljuk, hogy milyen élményekhez jutottak, milyen kommunikációs jelzéseik vannak, a viselkedésük minden apró mozzanatát rögzítjük, így adjuk át őket a fejlesztő nevelés-oktatás rendszerének.

A ballagásra mindig egy különleges ballagási mesével készülünk, amely hasonlóan a pénteki meséinkhez egy történetet jelenít meg, amely a sok érzékszervi, dramatikus, zenei elemmel az élményen keresztül, azt átélve válik megragadhatóvá a gyerekek számára is.

A búcsú és elválás szomorúsága mellett a reményteli jövő is megjelenik a ballagós mesében, ezt igyekszünk a ballagási műsor keretében megjeleníteni, a gyerekekkel élményszerűen feldolgozni.

Megjelenítjük, hogy jó elmenni, de milyen jó volt itt lenni. Például hajóra szállnak azok, akik elballagnak, ekkor beültetjük őket egy gumicsónakba, ehhez meghallgattunk valami jó zenét, aztán a viszontagságok is megjelennek, azaz a vihar, a szél, a kavarodás, viszont utána kisüt a nap. Vagy jön egy cápa, aki ijesztő, de aztán jön a segítség is, amivel megmenekülnek.

Vagyis hogy a nehézségek vannak, de utána remélhetőleg valami jobb dolog következik. Fontos, hogy legyen erről a gyerekeknek egy elementáris tudásuk, és talán könnyebben élik majd át az élet szükségszerű változásait is.

Udvarnoky Zsófia

1% JÓ KEZEKBEN

Fókuszban a szülők támogatása

Ismét eltelt egy év, újra itt az adóbevallások, a civil szervezeteknek felajánlható 1% időszaka. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ alapítványi intézményként rendszeresen fordul támogatóihoz azzal a kéréssel, hogy rendelkezzenek adójuk egy százalékáról az intézményt fenntartó közhasznú Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány javára. Ahogy az érintett gyermekek a Központban, úgy a felajánlásuk is jó kezekben lesznek. Itt az idő tehát arra is, hogy áttekintsük, illetve bemutassuk az elmúlt időszakban elért eredményeinket .

Diagnosztika, az ellátás kiindulópontja

Intézményünk a legfiatalabb korosztály (0-3 éves gyermekek) diagnosztikájában változatlanul kiemelkedő szerepet kap, csakúgy, mint az utóbbi években. Egyedülálló módon, több szakemberből álló, gyermekneurológus, illetve gyermekpszichiáter által vezetett, gyógypedagógussal és/vagy pszichológussal és mozgásterapeutával kiegészülő team végzi a gyermekek komplex vizsgálatát, illetve szükség esetén kiegészítő vizsgálatait.

E vizsgálatok alapján teszünk javaslatot – szükség esetén – további szakorvosi és egyéb vizsgálatokra, különféle terápiákra, korai fejlesztésre. Itt javasolunk befogadó közösséget, illetve terápiákkal, tanácsadással támogatjuk az oda történő beilleszkedést.

Kiegészítő vizsgálatok közül új szolgáltatásként jelent meg a pedagógiai látásvizsgálat, melynek célja, hogy felmérje a gyermekek funkcionális látásteljesítményét, azaz a közeli és távoli látásélességet, kontrasztérzékenységet, színlátást, látóteret, a fényhez való alkalmazkodást, a szemmozgató funkciókat, valamint a látási ingerek idegrendszeri feldolgozását.

Komplex korai fejlesztés

A diagnosztikus vizsgálatot végző szakemberek javaslata alapján a családdal egy gyógypedagógus veszi fel a kapcsolatot és megkezdődik a komplex gyógypedagógiai fejlesztés és tanácsadás.

Ellátási formák a Budapesti Korai Fejlesztő Központban

Rendszeres terápiás segítséget nyújtottunk, és heti rendszerességgel egyéni, illetve csoportos formában gyógypedagógiai tanácsadás, korai fejlesztés és gondozás, nevelési tanácsadás, logopédiai ellátást, valamint konduktív pedagógiai ellátás keretében láttunk el az év során 445 érintett gyermeket, akiknek legnagyobb hányada eltérő fejlődésű kis csecsemő, közel fele autizmussal élő, de jelentős hányaduk halmozottan sérült gyermek.

A családok alapellátásért felelős „esetmenedzser” munkatársaink a gyógypedagógia különböző területein képzettek, így intézményünk a komplex korai fejlesztést mindig fókuszáltan a gyermek nehézségeinek megfelelően tudja nyújtani.

A gyermek állapotának és a család igényeinek megfelelően a korai fejlesztést mozgásterápiás szolgáltatások, illetve egyéb speciális terápiák egészíthetik ki.

Fókuszban a szülők támogatása

Az 2022-ben a Budapesti Korai Fejlesztő Központ 30 éves jubileumi átfogó kutatása megállapította, hogy az általunk ellátott családok mely területeket szeretnének további fejlesztéseket a szolgáltatási portfóliónkan.

A családok felől érkezők igények egyértelműen körvonalazták, hogy új rendszerbe kell foglalnunk a szülő- és családtámogatási szolgáltatásainkat, és mely területeken kell újakat indítanunk. Ez volt a 2023-as év kiemelt szakmai projektje.

Ennek érdekében létre hoztuk a pszichológusainkból, szülő-csecsemő konzulenseinkből, perinatális szaktanácsadóinkból, és mentálhigiénés szakembereinkből álló szakmai munkacsoportot, akik kidolgozták a szülő- és családtámogatási szolgáltatásaink protokollját.

Perinatális szaktanácsadás

A fogantatás, várandósság, szülés-születés és a korai időszak során átélt nehézségekre fókuszáló konzultáció.

Szülő-csecsemő konzultáció

Azon családok számára, ahol mindennapi nehézségként élik meg az étkezés körüli és/vagy az alváshoz kapcsolódó helyzeteket, gyermekük sokat sír, érzékeny, nehezen megnyugtatható.

Családterápia

Olyan lelki problémák, kommunikációs nehézségek esetén ajánljuk, amelyek tartósan nehezítik a családtagok életét, a család kiegyensúlyozott működését.

Pszichológiai tanácsadás

Segítő beszélgetés pszichológus szakemberrel lelki nehézségek, elakadások, krízisek esetén.

Gyermekpszichológiai tanácsadás

A gyermekek és/vagy testvéreik viselkedésbeli, érzelmi és kapcsolati nehézségeire irányuló segítő beszélgetés.

Szülőcsoportok, tréningek

Különböző támogató és tematikus csoportos segítő beszélgetések a családot, szülőket érintő kérdésekre, nehézségekre fókuszálva.

Szülőkonzultáció

A fejlesztési folyamat minden 7. alkalmával részletesen megbeszéljük a gyermek ellátásával, gondozásával kapcsolatban felmerülő kérdéseket.

Szociális mini-iroda

Segítséget nyújt a családokat érintő szociális ügyek megoldásában, mint például szociális juttatások és jogosultságok igénybevétele, illetve az intézményi elhelyezés kérdésköre.

A fejlesztés eredményeképp 2023-ban két új szülőcsoport indult. Erőforrás-csoportunk olyan szülőknek nyújt támogatást, akik elsősorban önmaguk jólétéért szeretnének tenni, de esetleg eddig valamiért nem találták meg ennek a megfelelő formáját. Nálunk a megszokott környezetben, az intézmény szakembereivel, biztonságos közegben vehetnek részt kifejezetten a szülők számára létrehozott csoportunkban. Az eddigi témáink között voltak a megküzdési stratégiáink, mindennapi szerepeink, kapcsolatrendszereink felfejtése, krízis intervenció és sok már egyéb téma, melyet a már csoportba járó szülők tartottak fontosnak.

Találd meg a hangod! címmel indult szülőcsoport, a hatékony szülő kommunikáció megtámogatására, olyan szülőknek (szülőpároknak), aki nehézséget éreznek a különböző kórházakkal, szakrendelőkkel, pedagógiai szakszolgálatokkal, bölcsődékkel, óvodákkal való megbeszélésekben. A program több mint 25 szülő részvételével nagyon sikeresen lezajlott, a szülőkből pedig egymást támogató sorstárs Facebook csoport is alakult. A program a FranklinCovey tanácsadó Kft. támogatásával valósult meg.

Mentorszülők – a legújabb támogatási forma

Az elmúlt évben került előkészítésre a „Szükségünk van egymásra! – Mentorszülő képzés a Budapesti Korai Fejlesztő Központban” című képzésünk, melynek novemberben lezajlott első próbaképzésén 9 önkéntes szülő vett részt. A 2024 januárjában indult mentorszülő program célja, hogy minden Korai Fejlesztő Központhoz tartozó család rendszerszintű támogatást kapjon, nemcsak a gyermek fejlesztése által, hanem a szülők megküzdésének támogatása révén is. Ebben a hálózatban a mentorszülő feladata, hogy az eltérő fejlődésű gyermek diagnózisa miatt kialakult krízist, illetve a megváltozott élethelyzetet segítse feldolgozni a családnak.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központban már hagyománnyá vált, hogy február elején segítő, informatív tájékoztatót tartunk a szülőknek azzal kapcsolatban, hogy gyermekük három éves kora körül milyen közösségbe lépéssel kapcsolatos teendőik lehetnek. A teendők igen sokféle specifikus, erőt próbáló feladatot jelentenek. Egyszerre kell lépéseket tenni a gyermekük közösségbe kerülésével vagy éppen még az alóli mentesség intézésével kapcsolatban, valamint feldolgozni azt, hogy nagy valószínűséggel a bölcsődében, óvodában is segítségre, plusz figyelemre lesz szüksége az eltérően fejlődő kisgyermeküknek. Az idei találkozón 58 család vett részt.

Online felületek

Intézményünk saját honlapján, illetve a közösségi médiában folyamatosan törekszik a családok támogatására, a szakmai párbeszédre. Honlapunk saját Blog oldalt tart fenn, melyre heti rendszerességgel kerülnek fel új, az ellátásunkban részt vevő családok, és az intézménnyel együttműködő hazai szakemberek számára íródott saját , a kora gyermekkori intervenció különböző területeit érintő cikkek, interjúk, beszélgetések. A 2023-as évben 50 db új cikk jelent meg.

Facebook oldalunkon hetente 3-4 alkalommal a fenti cikkek megosztásán túl, hírt adunk az érintett populációt érintő kérdésekről, megosztunk eseményeket, az intézmény működését érintő kérdésekről szóló beszámolót. Az oldal látogatottsága a az elmúlt évben jelentősen növekedett, várhatóan hamarosan eléri a 10,000 kedvelőt.

A Központ belső működését tekintve érdemes megemlítenünk még, hogy a jelenlegi tanévben tantestületünkben 10 különböző munkaközösség működik, melyeknek céljai a munkatársak közötti együttműködés biztosítása, az aktuális kérdések megvitatása mellett, hogy célzottabbá és hatékonyabbá teszi a szakmai információk, újonnan megszerzett tudások megosztását. E munkaközösségek működése garantálja a családok számára nyújtott szolgáltatások szakmai minőségének fenntartását és folyamatos fejlesztését.

Törekvésünk, hogy nagy múltú intézményünk a jövőben is kiszámíthatóan, fenntarthatóan, és folyamatosan fejlődve működjön, a jelenlegi körülmények között a felajánlott 1%-ok nélkül nem lenne kivitelezhető. Felelős gazdálkodásunk garantálja, hogy 1%-uk jó kezekben lesz! Tisztelettel kérjük további támogatásukat!

1% felajánlása

A papír alapú felajánláshoz a nyomtatványt letöltheti innen.

Budapest, 2024. április

Czeizel Barbara, intézményigazgató

egy százalék élet a Koraiban

Integráció – inklúzió

Március van, lélekben és gyakorlati szinten is már sok szülő és gyerek készül az óvodai kihívásokra. Interjúnkban Weibli Mónikát, szívünknek kedves volt kollégánkat, jelenleg a Budapest Főváros XIII. kerületi Önkormányzat Egyesített Óvodájának gyógypedagógusát és szakmai koordinátorát kérdeztük egy példaértékű integrációs gyakorlatról.

Különleges intézményi rendszerben dolgozol, ahol az óvodai integráció megfelelő megvalósulásáért sokat tesznek a szakemberek. Mesélj erről, kérlek!

Nem sok kerület óvodai integrációs gyakorlatára van rálátásom, de abban biztos vagyok, hogy ami a tizenharmadik kerületben megvalósul ezen a téren, egyedülálló. A kerületben tizenhét óvoda van, az egyesített óvoda élén két nagyon innovatív és az integráción, inklúzión folyamatosan gondolkodó szakmai vezető az iránymutató. Minden óvodának külön is van tagóvodavezetője, ezzel az egységes vezetés mellett egyfajta természetes sokféleség is jelen van. Mostanra összesen kilenc gyógypedagógus van a kerületben, akiknek az a feladata, hogy az odajáró eltérő fejlődésű gyerekek óvodai életét, csoportos mindennapjait támogassák. Ezt úgy tudják a leghatékonyabban megtenni, hogy ismeretekkel, információkkal, eszközlehetőségekkel és módszertani tudással támogatják az óvodapedagógusok munkáját.

Az utazó gyógypedagógusok a sajátos nevelési igényű gyerekek fejlesztését látják el. Ez két külön szolgáltatás, és mindkettőre igen nagy szükség van. E nevelési évtől, azaz 2023 szeptembere óta a kerületben minden óvoda fogad autista gyerekeket, éppen ezért változott az én feladatköröm is a rendszerben, és lett egyre nagyobb igény az integrációt segítő team munkára a segítő szakemberekkel. Ez egyébként egy nagyon komoly lépés, és nem kis kihívást, tennivalót jelent mindannyiunk számára.

Te milyen munkát végzel ebben a rendszerben?

Korábban én is az óvodapedagógusok munkáját segítő, gyerekekkel is foglalkozó szakember voltam, most pedig egyfajta belső utazó gyógypedagógus. Gyerekekkel jelenleg közvetlenül nem foglalkozom, de szeptemberben minden óvodával megvalósult egy együttműködési tervezés és ez alapján most több óvodában különböző formában támogatom az integráció megvalósulását.

A gyógypedagógusokkal havi rendszerességgel találkozunk. Az aktuális kérdések, megoldandó feladatok mellett előre meghatározott szakmai tartalommal is igyekszünk foglalkozni ezeken az alkalmakon. Szakmai projekteken, szakmai ajánlókon is dolgozunk, például minden leendő óvodásnak készítettünk egy ovifüzetet. Bele lehet tenni fényképet az oviról, az óvodapedagógusokról, a gyermek jeléről, a csoportszobáról, mindenről, ami az előzetes ismerkedést segíti.

Létrehoztunk egy belső továbbképzést is, amely heti rendszerességű egy féléven át. Ide bármelyik óvodából jöhetnek óvodapedagógusok, és az autizmus témájához kapcsolódóan tudásmegosztásban vehetnek részt, jelenleg ezt én vezetem.

A kollégáimmal meghatározott keretek között, de minden szinten támogatjuk a szakmai együttműködéseket, és egy gyerek körül az összes ellátó szakembert igyekszünk megszólítani, közös gondolkodást fenntartani.

Igyekszünk bővíteni, formálni a szülőkkel való kapcsolódásokat is. Munkatársaim második éve szervezik a KerekKocka szülői fórumot. Különböző témák mentén előadásokon, beszélgetéseken, gyakorlatias workshopokon vehetnek részt a szülők.

Mi a tapasztalatod azzal kapcsolatban, hogy a gyógypedagógiai szemlélet, amely elsősorban az eltérően fejlődő gyermekek támogatását célozza, miként tud beépülni az óvodapedagógiai gyakorlatba, milyen a szakemberek közötti együttműködés?

Az integráció összes szereplője együtt tud eredményt elérni

A mai napig tanulom, hogy az ötleteim, javaslataim és az óvodai gyakorlat hogyan közelíthető egymáshoz, mi a realitása egy-egy gyakorlati megoldásnak, és nekem is hogyan kell a tudásomat adaptálnom, illesztenem az adott csoport lehetőségeihez, mozgásteréhez.

Nem csak a gyerekek sokfélék, a felnőttek is, és az együttműködések is mindig sajátosan szerveződnek, és bizony sokszor ezeket olyan konkrétumok színezik át, hogy például hány fős egy csoport, milyen a csoportdinamika, van-e plusz egy felnőtt, aki biztosítja az önmagát még megnyugtatni nem tudó, szenzorosan telítődő autista kisgyereknek, hogy egy időre ki tudjon lépni a csoport morajlásából.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a plusz munka az óvodapedagógusé, ő az, aki a gyógypedagógus javaslatait, információit megfontolva be tudja építeni a csoport életébe azokat a változtatásokat, eszközöket és szokásokat, amelyek annak az adott gyereknek, aki több figyelmet igényel, segíti az alkalmazkodását, fejlődését és pszichés jóllétét.

Az utóbbi években sajnos tapasztaljuk, hogy egyre több kisgyermek, akinek szüksége lenne rá, nem kap SNI státuszt. Mit gondolsz erről?

A munkánk része az is, hogy azokat a gyerekeket is támogassuk, akik fejlődése eltérően alakul, az okát még nem tudjuk, és el kell kísérni őket a vizsgálatig. Egyre nehezebben tudok jó érzéssel a szülők szemébe nézni, amikor a sajátos nevelési igényről, mint ellátási kategóriáról kell beszélnem velük, mert vannak rossz tapasztalatok. Sajnos megtörténik, hogy az a gyerek, aki az egészségügyi rendszerben autizmus diagnózist kap, a szakértői bizottsági vizsgálaton mégsem kap SNI státuszt, miközben ez teljesen jogszabály ellenes. Ez felháborító. A szülőket elbizonytalanítja, a szakembereket elkeseríti ez a valódi megsegítést nélkülöző gyakorlat. Ilyenkor az inklúzió minden szereplője nehéz helyzetben van.

Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy a legfontosabb nem feltétlenül a státusz, hanem a tisztánlátás, a diagnosztikus út elindítása. Gyereknek, szülőnek, óvodapedagógusnak egyaránt lényeges, hogy tudja, mi áll a fejlődési sajátosság hátterében, és hogy ehhez milyen segítséget és támogatást kell odaállítani a teljes család mellé. Az, hogy milyen úton indul el, hogy a magán szférán belül, alapítványnál veszi igénybe ezeket a támogatásokat, az a szülő és a család döntése. Ezt tiszteletben kell tartani, de az erről való nyílt kommunikáció elengedhetetlen.

Számodra milyen lenne az ideális inklúzió?

Sokkal egyszerűbb és szabadabb környezetet kívánok a gyerekeknek. Az ingerek, a napirend, a környezet és az elvárások szempontjából is. Minden gyereknek szolgálná a fejlődését a nyugalmasabb, lelassultabb környezet, ami az ő jó játékához, tevékenységeihez illeszkedik.

Az is ideális volna, ha kevesebb gyerek járna egy csoportba. Nem csak azért lenne ez segítség, hogy a felnőtteknek könnyebb legyen. Az egyéni figyelem és szükségletek egy ilyen közegben jobban meg tudnak valósulni. Minden gyereknek egyediek a szükségletei, sajátos nevelési igénytől függetlenül!

Olyan életet kívánnék a gyerekeknek, melyben a szabad mozgásuk szervesen, természetesen illeszkedik az életükbe. Nem feltétlenül struktúrában kell megkapniuk ezeket az impulzusokat, hanem például a természetes közegükben, az óvodai csoportban, az udvaron meglévő lehetőségeket használva. Fára mászni, libikókán egyensúlyozni, elesni és felkelni, különböző felületekkel találkozni. Ezek a tapasztalatok elengedhetetlenek, mégis egyre inkább túlbiztosítjuk őket.

Mindezek mellett a pedagógus képzés megreformálása is elengedhetetlen. Rengeteg teher van az óvodapedagógusokon, kivétel nélkül mindannyian találkoznak eltérően fejlődő kisgyerekkel, és muszáj, hogy kapjanak ehhez megfelelő tudást. Ezáltal sem ők, sem a családok nem maradnának egyedül. Emiatt tartjuk szem előtt a team munkát, ami jelenleg is megvalósítható.

Udvarnoky Zsófia

Beszoktatás

Második rész

A bölcsőde- és óvodaválasztás kérdései és útvesztői mellett szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni a beszoktatás menetére. Keveset beszélünk róla, pedig életünk egyik meghatározó első élménye, és számos hiedelem, feszültség, félelem övezi a témát.

Elsősorban a bölcsődei beszoktatásról fogunk most szólni, de sok szempont, gondolat és jó gyakorlat átemelhető az óvodai közösségbe szoktatás folyamatába is. A kérdéskörben Mózes Eszter klinikai gyermek szakpszichológus segít eligazodni.

„Úgy fogadunk téged, mint egy vendéget”

Optimális, ha a fogadóoldal, azaz a bölcsőde azt sugározza a gyerek felé, hogy várta őt, szívesen látja vendégül. Ha megmutatják neki a szekrényét, látja, hol fog enni, játszani, látja a majdani ágyát, az kapaszkodót ad számára.

Jó, ha a gyermek is érzi, hogy ki az ő bizalmasa, ki az a felnőtt, akiben az anyukája/apukája is megbízik, akihez ha bármi nehézség adódik, bizalommal fordulhat. Ő lesz az a kisgyermeknevelő, aki ebben a közegben a gyerek számára az első viszonyítási pont. Aki viselkedésével azt sugározza, hogy figyeli, követi a gyerek önindította cselekvéseit, érdekli, hogy mit játszik, mit választ, hogyan fedezi fel ezt a környezetet. Tapintatosan, finoman közeledik hozzá, és a gondozási műveletekben való részvétel ez a figyelmes és bizalmat építő szakasz után következik.

A gondozási műveletek a felnőtt és a kisgyerek közötti dialógusban valósulnak meg, így a kisgyermeknevelő és a gyerek közötti kapcsolat is a gondozásban, gondoskodásban alakul. A gondozó nem “elcsábítani” akarja a gyermeket a szülőtől. Fontos is, hogy a gyermek hiányolhassa szüleit, hogy ez kimondható legyen, és azt együttérzéssel fogadják. A kisgyermeknevelő beszélhet a kisgyerekkel arról, hogy miket szokott a szüleivel csinálni, hogy mikor jönnek érte.

A közösségbe kerülés előnyei

Számos egyértelműen pozitív hozadéka lehet a közösségbe szoktatásnak és a bölcsődébe járásnak. A kortársakat látni, hallani, megfigyelni rengeteg tanulási lehetőséget hordoz magában.

Kialakul egy társas tér a családon kívül, ami hosszú távon kifejezetten emberi szükségletünk.

A gyerekek ebben a helyzetben erőfeszítést tesznek, alkalmazkodnak. Észlelik, hogy itt más helyzetben vannak, nem olyan, mint otthon. (Mi magunk is másként viselkedünk az otthonunkon kívül.) Számolni kell azzal, hogy a gyerek borzasztóan elfárad ebben az alkalmazkodásban, főleg az első hónapokban. Erre is érdemes felkészülnünk, és a délutánt szabad, nyugodt időtöltéssel megkönnyíteni. A beszoktatás és aztán a közösségbe járás egy hosszú távú befektetés.

A bölcsődés életkorú gyerekünket segítheti, ha mi magunk is érdeklődünk a kisgyermeknevelőnél, hogyan telt a gyermek napja, és arról mi is beszélünk vele.

Az eltérően fejlődő gyerekek esetében is nagyon fontos ennek az élménynek az átélése, nem érdemes túlságosan eltolni az ő közösségbe szoktatásukat. Rengeteg erőt adhat a családi rendszernek, ha a gyermek is biztonságban tudható, jól érzi magát egy közösségben, hasznosan telik az ideje, és a szülők is el tudják látni a munkájukat, ki tudnak kapcsolódni.

Feszültségek, nehézségek, tények

Előfordulhat, hogy a beszoktatás folyamatában, a közösségbe szokásban mégis kialakul egy konfliktushelyzet. Mondjuk valamiért nem sikerül az ott alvás, vagy éppen az étkezés körül adódik nehézség. Tudnunk kell, hogy ha egy gyermek felvételt nyert a bölcsődébe, akkor neki ott helye van, és nem kell feladni ezeket az igen fontos célkitűzéseket, legfeljebb több időre lesz szükség kialakulásukhoz. A kisgyermeknevelők mellett a gyógypedagógusok, segítő szakemberek segítségére is támaszkodhatunk, és a megoldást a gyerek igényeihez alakítva közösen találjuk meg.

Azoknak a nehézségeknek a megoldása, amelyek a kisgyerekkel a bölcsődében töltött idő alatt merülnek fel (például konfliktus a többi gyerekkel), elsősorban az ottani szakemberek feladata. Ebben az életkorban a gyerekek az „itt és most”-ban élnek, nem érdemes megpróbálni otthon utólag megbeszélni ezeket, ebben az életkorban nem tudunk így segíteni. Fontos, hogy a szülő is tudjon bízni a szakemberekben, akiknek nagy a tapasztalata és sokféle gyerekkel, családdal találkoztak már.

Fontos tudnunk, hogy a beszokás akár fél évig is eltarthat, főleg, ha beleszámítjuk, hogy a kezdeti időszakban többször betegségek is megszakíthatják a beszokást.

Amikor egy kisgyerek már ki tudja fejezni a bölcsődében, hogy mit szeretne vagy éppen mit nem, ha már tud „nem”-et is mondani, huncutkodni, az biztos jele annak, hogy biztonságban, jól érzi magát a közösségben. Ennek azért is örülhetünk, mert ez a mi, szülői sikerünk, a gyerekkel való jó kapcsolat eredménye is.

Mózes Eszter – Udvarnoky Zsófia

Beszoktatás

Első rész

A bölcsőde- és óvodaválasztás kérdései és útvesztői mellett szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni a beszoktatás menetére. Keveset beszélünk róla, pedig életünk egyik meghatározó első élménye, és számos hiedelem, feszültség, félelem övezi a témát.

Elsősorban a bölcsődei beszoktatásról fogunk most szólni, de sok szempont, gondolat és jó gyakorlat átemelhető az óvodai közösségbe szoktatás folyamatába is. A kérdéskörben Mózes Eszter klinikai gyermek szakpszichológus segít eligazodni.

„Nehéz kiengedni a zsenge gyermeket a nagyvilágba”

Mózes Eszter, klinikai gyermek szakpszichológus

Sokféle magyarázat létezik arra, hogy egy kisgyerek miért kezd bölcsődét. Szülőként a döntésünket hajlamosak vagyunk úgy megmagyarázni, hogy éppen a saját motivációnkat hagyjuk ki belőle. A nappali ellátó intézmények léte főként társadalmi szükséglet, egy kisgyerek optimális fejlődéséhez nincs feltétlenül szükség arra, hogy nap mint nap hosszú időket közösségben töltsön.

Vannak, akik úgy döntenek, mert úgy tudják szervezni a családi életüket, hogy gyermeküket otthon nevelik, és csak később, óvodás korban kezdik megismertetni egy állandó közösséggel. A gyermek ebben az esetben is minden olyan lehetőséget, ingert és figyelmet megkaphat, ami a fejlődéséhez szükséges. De nem mindenki teheti ezt meg, vissza kell mennie dolgozni, érkezik a kistestvér, vagy érezheti úgy is, jól esne már egy kis változatosság. Ezért úgy dönt, járjon a gyereke bölcsődébe.

Mindegyik út, döntés teljesen érthető, rendben van és reális. A fontos az, hogy mielőtt eldöntjük, beszélgessünk róla minél többet szülőtársunkkal, szüleinkkel, barátainkkal, és legyünk biztosak abban, hogy amit választunk, azzal képesek vagyunk azonosulni, mert ebben az esetben tudjuk a gyerekünkkel is hitelesen megbeszélni azt, hogy milyen kihívás veszi kezdetét. Meg lehet találni ebben az egyensúlyt, a gyereknek is a lehető legboldogabb szülőre van szüksége, aki ebben az új élményben is biztonsággal meg tudja Őt majd tartani.

Nehezen tudunk arra felkészülni, hogy belőlünk majd milyen érzéseket fog kiváltatni a beszoktatás időszaka. A gyerek felkészítésében is jó, ha tudjuk, ebben a bölcsődés életkorban még nem a szavak szintjén ragadható meg jól, mi is vár majd rá a bölcsődei létben, a gyakorlati tapasztalat segít majd ezt neki megérteni..

A közösségbe kerüléssel aktivizálódhatnak saját korábbi bölcsődei-óvodai élményeink, a jók mellett a nehezek is, sőt, sokszor nem is tudatosul bennünk, hogy éppen egy saját negatív beszoktatással kapcsolatos élmény gátolja a gyerekünk elengedését. A jó hír az, hogy ha ez tudatos szintre kerül, és szembe merünk nézni vele, akkor a gyerekünk közösségbe indulásával párhuzamosan a mi nehezebb élményünk is felülírhatóvá válhat. Azaz ebben a nehéz, önreflektív időszakban a gyógyulás lehetősége is ott lehet.

“Meg lehet találni ebben az egyensúlyt, a gyereknek is a lehető legboldogabb szülőre van szüksége, aki ebben az új élményben is biztonsággal meg tudja Őt majd tartani.”

Idő, idő, fokozatosság!

A beszoktatás nehéz időszak mindkét fél számára, azaz a szülőnek és a gyereknek egyaránt. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a kisgyermeknevelőkről sem, akiknek szintén kihívásokkal teli időszak az új gyerekek megismerése, s nem kevésbé a csoportba már korábban beszokott gyerektársaknak. Tehát amikor a beszoktatás témájáról gondolkozunk, egy többszereplős folyamatra és környezetre kell gondolnunk.

Az egyik segítség, ha tudjuk, hogy az időnek és a fokozatosságnak tényleg óriási szerepe van ebben a folyamatban, és egyáltalán nem éri meg kapkodni, siettetni a lépéseket. Egy legalább két hetes időszakot minimumként kellene számolni a beszoktatásra. Jó, ha a szülő ebben a fokozatos ismerkedési folyamatban sok információt is tud adni a gyerekéről, van idő beszélni a kisgyermeknevelővel a gyerek szokásairól, jellemvonásairól, egyedi igényeiről.

Az első héten nem is kell, hogy hosszabb ideig bent maradjon a kisgyerek, ez tényleg legyen egyfajta kóstolgatás, ismerkedés a helyszínnel és a környezettel. Jó, ha át tudjuk alakítani a bentléthez kapcsolódó elképzeléseinket is: nem kibírnia kell a gyereknek ezt az időszakot vagy mielőbb túllennie rajta, hanem csak annyit kínálni neki belőle, hogy másnap is legyen hozzá kedve, ő akarjon visszamenni. Kíváncsisága, érdeklődése lehet a motorja ennek a közös tanulásnak. A gyermekünk jelzései pedig segítséget adhatnak ahhoz, hogy a szakemberekkel együtt lássuk, milyen tempóban tud egyre hosszabb ideig bent maradni. Vele együtt fogjuk megtapasztalni, hogy hol tartunk ebben az ismerkedési folyamatban.

Amikor pedig elérkezik a pillanat, hogy a szülő fokozatosan eltávolodjon, akkor olyan idői támpontokat adjunk a gyermekünknek, amit már eddigre ismerhet. Például az, hogy elmegyünk wc-re, már egy ismerős időegység, azaz hitelesen tudunk jelezni számára.

Fontos, hogy úgy sose menjünk el, hogy előtte nem szóltunk, nem szabad bujkálni vagy “elsurranni”, hiszen azzal éppen a bizalma rendülhet meg bennnünk! A rövidebb eltávolodást követheti több hosszabb is, fokozatosan, de még úgy, hogy a szülő jelen van az intézményben, vagy telefonon elérhető, és ha szükséges, hamar vissza tud érni.

A cikket folytatjuk.

Mózes Eszter – Udvarnoky Zsófia

Mi lesz veled, gyermekvédelem?

Februárban tízezrek vonultak utcára a kegyelmi botrány és a magyarországi gyermekvédelem állapota miatt. Utóbbi rendszer hibáit most a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója, dr. Gyurkó Szilvia magyarázza el nekünk.

Az alábbi cikk 2024.02.28-i Nők Lapjában jelent meg, a 10-11.oldalon

Nem tudom, hogy az emberek egyáltalán látnak-e engem. Néha azt érzem, csak átnéznek rajtam. Észre se veszik, hogy ott vagyok. Máskor meg azt látom a szemükben, hogy eleve elkönyvelnek problémásnak. Olyannak, akivel csak a baj van. Pedig nekem is járna az esély – ezeket a mondatokat egy lakásotthonban élő, tizenhat éves lány mondta, miközben a gyámhivatali ügyintézőre vártunk egy szűk folyosón. Úgy érzetem, teljesen igaza van. Minden gyermeknek jár a figyelem, a gondoskodás és az esély egy jobb életre. Főleg, ha a gyerekkora nem volt zökkenőmentes, ha otthon nem bántka jól vele, ha bántották és elhanyagolták – ahogy őt is. Azoknak a gyerekeknek, akiknek nehezebben indult az életük, még több kellene hogy járjon, mint a többieknek. Még sincs így. Gyakran látjuk, hogy a kezdeti családon belüli problémákat továbbiak követik az állami rendszerekben.

Normális tünet, abnormális gyerekkor

Újabb és újabb gyermekjogi jogsértések történnek, aminek egyik fő oka, hogy a gyermekvédelmi törvény 1997-es elfogadása óta soha nem álltak rendelkezésre azok az anyagi, tárgyi, személyi erőforrások, amelyek a végrehajtáshoz valóban szükségesek lennének. A másik fő ok talán még ennél is szomorúbb: sokak szemében az „intézetis gyerekek” nem számítanak. Ami velük történik, az rejtve, következmények nélkül marad, és az sem ritka, hogy a traumatizált, súlyos bántalmazásokkal és ártalmas gyermekkori élményekkel nehezített élettörténetekkel boldogulni próbáló gyerekek tüneteit, viselkedését a környezet félreérti, őket hibáztatja. Könnyű a szökésekben, lógásokban, rossz magaviseletben, kisebb-nagyobb kihágásokban meglátni a problémát – de nehéz felismerni, hogy ezek mind normális tünetei, következményei az abnormális gyerekkornak. Nem szabadna megbélyegezni a gyerekeket, hanem értő figyelemmel kellene fordulni feléjük, és kapcsolódni hozzájuk – hiszen mindannyian kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk. Az utóbbi azonban jelenleg (és egyre romló mértékben már évtizedek óta) nem biztosított.

Kevesebb szakember, több gyerek

A 2022. évi adatok alapján minden tizedik szakember hiányzik az alapellátásból, és sok olyan szakmai pozíció van, amelyet nem megfelelően képzett és felkészített kollégák töltenek be. Nincs elég támogatás és segítségnyújtási lehetőség azoknak a családoknak a megerősítésére, amelyekben a gyerekek még ott élnek, de már felmerült a veszélyeztetettség gyanúja, és esetleg a családból való kiemelés lehetősége is. Részben ennek, részben a szociális, családmegerősítő és egyéb támogató szolgáltatások hiányának vagy a kudarcának a következménye, részben pedig az emberi természet sajátossága, hogy vannak szülők és családok, akik és amelyek egyszerűen nem tudnak felelősen és jól gondoskodni a gyerekeikről. Ilyen esetekre a jogszabályok azt írják elő, hogy gyereket a vér szerinti családjából kiemelni csak a gyerek érdekében lehet, azonban sok esetben mégsem ez történik. Például nem lenne szabad gyerekeket pusztán anyagi okok (lakhatási problémák vagy rendezetlen jövedelmi viszonyok) miatt kiemelni a családból, a számok mégis azt mutatják, hogy a legtöbb esetben alacsony társadalmi státuszú családok kerülnek a gyermekvédelem látóterébe. Ha egy jól szituált családban fordul elő bántalmazás, erőszak, elhanyagolás, alkoholizmus, vagy itt válik a gyerek családon belüli erőszak tanújává, sokkal kisebb az esélye, hogy a gyermekvédelem tudomást szerez a problémáról, és fel tud lépni a gyerek érdekében. Gyermekvédelmi rendszerünk diszkriminál is – és nem csak társadalmi osztályok szerint. Kutatási adatok támasztják alá, hogy a roma származású gyerekek felülreprezentáltak a rendszerben, ha veszélyeztetettek és a családból kiemelt, állami gondoskodásban élők között is. Ez utóbbi kör jelenti a gyermekvédelem másik nagy részét, a szakellátás rendszerét, melyben jelenleg több mint huszonháromezer gyerek él, és nagyságrendileg minden hetedik szakember hiányzik. Adva van tehát egy rendszer, amelyben az egyik oldalon a szükségesnél kevesebb a szakember, a másik oldalon pedig folyamatosan súlyos problémákkal küzdő gyerekek lépnek be. Őket a jogszabályi előírások szerint a szükségleteik szerint kellene elhelyezni, a testvéreikkel együtt, a vér szerinti családjukhoz közel, hogy kapcsolatot tarthassanak egymással (hiszen a cél az lenne, hogy minél hamarabb visszakerülhessenek a családjukba).

Teljes rendszert kell erősíteni

A törvények is előírják, hogy tizenkét éven aluli gyerekeket nevelőszülőnél kell elhelyezni. Ezek az előírások valójában soha nem teljesültek. A gyerekeket nem szükségleteik szerint helyezik el, hanem ott, ahol férőhely van. Nevelőszülőkből pedig olyan nagy a hiány, hogy még kisbabák közül is több száz kerül csecsemőotthonba, a családi elhelyezés helyett. A gyerekek szükségleteit figyelmen kívül hagyó elhelyezési kényszer pedig további problémákhoz vezet. Könnyű elképzelni, micsoda gondot okoz, ha egy helyen él a hétéves, akit bántalmazás miatt emeltek ki a családjából; a tizenegyéves, akiről nem gondoskodtak a szülei, és súlyosan elhanyagolták; a másik tizenéves, aki büntetendő cselekményeket követett el; meg a tizennégy éves kamasz, akivel „nem bírt a családja”. Ők olyan gyerekek, akiknek a legkülönbözőbb a történetük, és akiknek egyénileg is extra figyelemre lenne szükségük ahhoz, hogy feldolgozzák, amin keresztülmentek. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy egy átlagos nevelőszülő elmúlt ötven éves, és három-négy gyereket nevel, egy átlagos gyermekotthoni nevelő pedig nincs felkészítve arra, hogy traumatizált gyerekkel dolgozzon, még jobban érthetővé válik, milyen van annyi konfliktus, bántalmazási ügy meg szökés a rendszeren belül. Ebből a szempontból a nevelőszülők sem kivételek. 2020-2023-ban azoknak az eseteknek a kétharmada, amikor olyan súlyos veszélynek volt kitéve a gyerek, hogy a gyámnak azonnal el kellett hoznia a gondozási helyről, nevelőszülőknél történt. Az utóbbi években a gyermekvédelem társadalmi megbecsültsége, az ott dolgozó szakemberek elismerése sokat romlott, ami részben oka, részben következménye a rendszerszintű problémáknak, és kódolja, hogy a jövőben is lesznek majd botrányos esetek. Nem kérdés, hogy ezen a helyzeten változtatni kell. 1,6 millió gyerek él Magyarországon. Mindegyiküknek joga van az egészséges, biztonságos és elég jó gyerekkorhoz. Ehhez pedig meg kell erősíteni a gyermekvédelem teljes rendszerét. Ez nem egyik pillanatról a másikra menni, de ha nem most, akkor mikor? Ha nem mi, akkor ki fogja ezt megtenni?

Gyurkó Szilvia

A cikk a 2024.02.28-án jelent meg Nők Lapjában.

Melléállás – Itt a szülő van a középpontban

A Koraiban január óta elérhető a mentorszülő program, amelynek keretében a hozzánk járó családok segítséget kérhetnek egy olyan sorstárs szülőtől, akinek a gyermeke korábban hozzánk járt. Csiznier-Kovács Andrea pedagógust, mentorszülőt, trénert, a program egyik kidolgozóját és koordinátorát kérdeztük erről a lehetőségről.

Szinte a kezdetektől kapcsolatban állsz a Koraival a gyerekeid kapcsán, és azóta is számtalan közös gondolkodásban, konferencián, szakmai napon veszel részt – velünk vagy. Ez év januárja óta pedig elindult a Koraiban a mentorszülő program, amelynek a koordinátora vagy. Mesélnél erről a folyamatról?

Csiznier-Kovács Andrea, a mentorszülő program egyik kidolgozója és koordinátora

Amikor „korais” szülő voltam, sokszor megéltem azt az érzést, hogy a szakemberek jobban értenek a saját gyerekemhez, mint én. Akkor nem így fogalmaztam meg, de ez tulajdonképpen komoly kompetenciavesztés volt a számomra, miközben zajlott bennem az a nagyon speciális gyászfolyamat is, amelyen a legtöbb hasonló cipőben járó szülő keresztülmegy: el kellett temetni álmokat, terveket, jövőt és sok mindent, amivel készültünk a babánk érkezésére. Hosszú út vezet odáig, hogy teljesen elfogadjuk ezt a helyzetet. Az ellenállás, a harag, a kétségbeesés, a mély szomorúság is természetes része ennek a folyamatnak.

Egy szakember biztatása nagyon sokat jelenthet ilyenkor, pl. azzal, hogy segít észrevenni minden új fejlődési lépést, hogy együtt örülünk egy új tudásnak, apró, de lényeges mozzanatnak. Például sose felejtem el, amikor egy orvos türelmesen elmagyarázta nekem, hogy mekkora dolog, hogy a sérült kisfiam tud szopizni, mert mennyi mindennek kell ehhez a tudáshoz összehangoltan működnie. Ezt nem is gondoltam akkor, azt hittem, ez a világ legtermészetesebb dolga.

A szülő és a szakember között azonban van egy lényeges különbség: a szakember meghatározott időben, az általa választott hivatás részeként segíti a gyerekünk fejlődését, de nekünk ez az életünk: a nap 24 órájában, az év 365 napján …

Mi tudjuk igazán, mit jelent ebben az élethelyzetben a kétségbeesés, a kimerültség, az elveszettség … Ezeket az érzéseket könnyebb egy sorstárssal megosztani, aki maga is átélte ezeket. Végül is ez az igényt hívta életre a mentorszülő programot.

Rendkívül elbizonytalanító tud lenni, ha az ember úgy érzi, elszigetelődött mindentől és mindenkitől.

Bennem komolyan felmerült a sérült gyerekeim nevelése és a nem mindennapi élethelyzetünk kapcsán (hat gyermeke közül ketten élnek súlyos fogyatékossággal – szerk.), hogy mindez egyébként túlélhető-e. Kibírható-e ez az egész ép ésszel? Amikor annak idején a Koraiban szerveztek egy szülői estet, ahol olyan szülők is részt vettek a beszélgetésben, akiknek az eltérően fejlődő gyereke már nagyobb volt, ott tapasztalhattam meg először, hogy ugyanazokat a gondolatokat, érzéseket fogalmazzák meg, amelyek az én fejemben is dübörögnek. Már ez is nagyon felszabadító volt! De közben azt is látni, hogy milyen természetesen viselkednek, nevetnek, „jófejek” … Hát ez iszonyatosan sok erőt adott! Ebbe bele lehetett kapaszkodni, hogy akkor talán én is működni tudok, és nem csak sodródom.

A Korai 30 éves jubileuma alkalmából készült egy kutatás is (dr. Fehér Boróka, dr. Vályi Réka: A legfontosabb változások a kora gyermekkori intervenció hatására, 2022. – szerk.), amelynek keretében megkérdezték a korábban a Koraiba járó családokat, hogy mi hiányzott az ellátásukból. Itt fogalmazták meg a szülők, hogy nagy szükségük lett volna arra, hogy a fejlesztések és a mentálhigiénés támogatás mellett olyan szülőkkel is tudjanak találkozni, beszélgetni, akiknek már idősebb a gyerekük, így már több tapasztalattal rendelkeznek ezen az úton.

Erre az igényre reagáltak Barbaráék (Czeizel Barbara intézményigazgató és Kemény Gabriella fejlesztési vezető, igazgatóhelyettes – szerk.), amikor felkérték Katát (Nemescsói Katalin, mentálhigiénés szakember, a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány kuratóriumi elnöke – szerk.) és engem arra, hogy találjuk ki közösen, hogyan tudna működni egy mentorszülői hálózat a Koraiban. Én a Down Alapítványnál sok évvel ezelőtt már elvégeztem a mentorszülő képzést, így voltak tapasztalataim és gyakorlati ötleteim. Fantasztikus munka volt Katával együtt kidolgozni a képzést! Minden percét élveztem! Nagyon hasonlóan képzeltük el a képzés felépítését, azt, hogy mikre helyezzük a hangsúlyokat, hol legyenek a fókuszok, mire mennyi időt kell szánni, milyen arányban, milyen módon szeretnénk tudást és élményt adni a jövendő mentoroknak.

Milyen folyamatban, képzésben kell részt vennie egy mentorszülőnek?

2023 novemberében összesen kilenc mentorszülőt képeztünk ki, akikből csodálatos csapat, nagyszerű közösség lett. Ők felkérésre érkeztek a gyógypedagógusok ajánlására, akikkel korábban kapcsolatban álltak. Elhivatott önkéntesek, akik 2×2 teljes napon át arra készültek, hogy minél biztosabb támaszt jelentsenek majd a családoknak.

Nagyon fontos része volt a képzésnek az önismeret fejlesztése, a saját érzéseik felismerése, tudatosítása. Nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a mentorszülők felismerjék a saját kompetencia-határaikat, vagyis hogy észrevegyék, ha a mentorált szülő számára egy képzettebb szakember segítségét kell kérni. A mentorszülőség etikai oldaláról is sokat beszélgettünk. Az egyik legfontosabb etikai szabály pl. az, hogy érzékeny információ soha nem kerülhet ki az adott családról. Minden mentorszülőt titoktartás kötelez. De még nagyon sok minden szóba kerül a képzés alatt. Őszinte, néha katartikus beszélgetések zajlottak.

Milyen támogatás áll a mentorszülők mögött?

Van egy mentál-team a Koraiban, ahol a pszichológusoktól bármikor segítséget kérhetnek a mentorszülők, ha úgy érzik, hogy elakadtak a kísérésben. Az etikai kódexünknek pedig része, hogy félévente kötelező a szupervízió. Hozzánk, képzőkhöz is bármikor lehet fordulni kérdésekkel, de akár pozitív élményekkel is.

Az első jelentkező család mentorszülője már írt is egy levelet a teljes csapatnak arról, hogy mit jelentett számára ez a találkozás, milyen nagy élmény volt megélni a bizalmat, milyen sokat adott ez neki is.

Ebből is látszik, hogy ebben a fajta kapcsolatban mindkét fél sokat kap.

Hogyan képzeljük el ezt az együttműködést a segítő és a mentorált között?

Furcsán hangozhat, de ez a kapcsolat hasonlít egy kicsit az idegenvezetésre. A mentorszülő már ismeri azt az utcát, ahol megyünk, a házat, ami mellett elhaladunk, az utcakövet, mindent. Majd mellélép a szülő, aki először jár ott, és a mentor tud neki segíteni a tapasztalataival: mesél neki a házról, az utcakőről, a szembejövő emberekről – persze csak ha ő akarja, hiszen nagyon fontos, hogy itt a szülő van a középpontban, az ő érzései, kérdései, megélései.

Mindig a család jelentkezik nálunk, ők kezdeményezik a kapcsolat felvételét. Szerencsés esetben mindkét szülő és a gyermek is jelen van ebben a folyamatban, és az egész családdal való megismerkedés, kapcsolatfelvétel is része ennek a melléállásnak.

A kereteket mindig az igénylő családhoz igyekszünk igazítani. Nincsen korlátja, hogy meddig tart ez a kísérés. Például az is elképzelhető, hogy a szülő jelzi, elég volt egy-két beszélgetés, és majd esetleg jelentkeznek újra, ha elakadnak valamiben, de ha szükséges, akkor éveken át is tarthat a kapcsolat. A formája is rugalmas: az otthoni látogatástól az online beszélgetésig sok minden beleférhet. Azt szeretnénk, ha mindenki komfortosan érezné magát ebben a folyamatban.

Mit kívánsz magatoknak az elkövetkezendő időszakra?

Azt kívánnám először, hogy minél több család élje át azt, hogy jó, ha meg tudja osztani a nehézségeket, jó, ha támaszt talál valakiben és ezzel könnyebbséget, lendületet, derűt tud vinni a saját családjába.

A csapatunknak meg nagyon sok olyan lelkes, elhivatott, odaadó mentorszülőt kívánnék, mint akik már most várják a jelentkező családokat. Szeretnénk, ha ez a kör bővülne, igény is van rá, ezért tervezzük, hogy hamarosan újabb képzést hirdetünk meg.

Udvarnoky Zsófia

Bölcsődei és óvodai mérlegelések

A Budapesti Korai Fejlesztő Központban már hagyománnyá vált, hogy február elején segítő, informatív tájékoztatót tartunk a szülőknek azzal kapcsolatban, hogy gyermekük három éves kora körül milyen közösségbe lépéssel kapcsolatos teendőik lehetnek.

A teendők igen sokféle specifikus, erőt próbáló feladatot jelentenek, ugyanis egyszerre kell lépéseket tenni a gyermekük közösségbe kerülésével vagy éppen még az alóli mentesség intézésével kapcsolatban, valamint feldolgozni azt, hogy nagy valószínűséggel a bölcsődében, óvodában is segítségre, plusz figyelemre lesz szüksége az eltérően fejlődő kisgyermeküknek.

Az alábbiakban Czeizel Barbara intézményigazgató előadásából szeretnénk kiemelni a legfontosabb tartalmakat és jó tanácsokat.

Milyen határidőkre figyeljünk?

A három éves életkor fejlődési mérföldkő, ezt minden szülő, szakember jól tudja. A jelenleg hatályos jogszabályok pedig megfogalmaznak bizonyos kötelező lépéseket, amit egy három éves gyerek intézményes nevelésével kapcsolatban tennünk kell. Ez pedig nem más, mint hogy valahogy döntenünk kell arról, hogy közösségbe lép-e, és ha igen, bölcsődébe vagy óvodába. Bölcsődébe járni nem kötelező, de azok a gyerekek, akik harmadik életévüket augusztus 31-ig betöltik, de szüleik úgy döntenek, nem íratják be őket semmilyen közösségbe, ezt megtehetik, de ehhez a szakértői bizottság véleménye szükséges.

Ami biztos, hogy bölcsődébe csak három éves kor előtt lehet beíratkozni. A beiratkozás folyamatos, és minden kerület Egyesített Bölcsődéjét kell felkeresni, ott a vezetőtől informálódni a szükséges lépésekről.

Az eltérően fejlődő kisgyermekek járhatnak korai fejlesztés és gondozásra jogosult, illetve sajátos nevelési igényű státuszban bölcsődébe, sőt, három éves korban sajátos nevelési igényű státusz birtokában tovább is maradhatnak ott. Ekkor mérlegelni kell a bölcsődei szakemberek, a saját szülői megérzések és tapasztalatok, valamint a gyermeket segítő egyéb szakemberek véleménye alapján, hogy melyik lehet a jó irány. Ami mindebből kiemelendő, hogy egy eltérően fejlődő, több támogatást igénylő kisgyermeknek nem kötelező három évesen óvodát kezdenie. Ahhoz viszont, hogy a gyermek bölcsődei ellátásban maradjon három éves kora után is, az illetékes Megyei/Fővárosi Szakértői Bizottság szakértői véleménye szükséges.

A közösségbe kerülés megszervezése igen alapos építőmunkát jelent

Tanácsok, fontos lépések óvodába lépés előtt

Amennyiben a gyermek óvodát kezd szeptemberben, az egyik legfontosabb szempont, amire ügyelnünk kell, a folyamatos előretervezés.

Manapság az óvoda kiválasztása és az oda való bekerülés egy tipikusan fejlődő gyermek esetében is sok munkát, előkészítést jelent a szülőknek. Egyre kevesebb a férőhely, a szakember, ezért nem biztos, hogy oda tud kerülni a gyermek, ami éppen a legideálisabb volna a család szempontjából, már ekkor megkezdődik a rangsorolás, a „felvételiztetés”. Pontosan ezért javasoljuk, különös tekintettel az eltérően fejlődő gyermeket nevelő családoknak, hogy már most, februárban kezdjék el a tájékozódást, és érdeklődjenek, kérdezzenek az óvodák vezetőitől, titkáraitól. Ebben az időszakban már kezd látszódni egy körülbelüli létszám, ami felszabadulhat majd az iskolába lépő gyerekek miatt, és óvatosan, de lehetnek már arról információk, hogyan tervezzenek az esetleges új belépőkkel.

Minden ilyen tájékozódó beszélgetés előtt információt kell gyűjteni az óvoda honlapjáról, elolvasni a pedagógiai programot, alapító okiratot, minden közérdekű dokumentumot, amit az óvoda közzé tesz az erre alkalmas fórumain. Azért is kulcsfontosságú ez az időben való tájokozódás, kapcsolatfelvétel, mert ez lehet egy majdani bizalmi kapcsolat kiépítésének is az előszobája.

Közösségbe sosem csak a gyerek jár, hanem az egész családja, őt körülvevő közvetlen környezete

Nem mindegy ugyanis, hogy gyermekünket hogyan képviseljük ezekben az intézményekben, a szülők tudnak igazán a gyerekeik hangja lenni, és kijárni azokat az utakat, melyek a lehető leginkább a gyerek érdekét szolgálják. Egyszerre kell óvatosnak, előzékenynek mégis határozottnak és kitartónak lenni. Egyáltalán nem könnyű, mert sok „korais” kisgyerek nem jár közösségbe az óvodába lépés előtt, és megannyi kérdés, akár félelem és aggodalom lehet a szülőkben, hogy milyen lesz ez az új életszakasz, gyermekük miként fogadja majd az elválást, az új kihívásokat, az alkalmazkodást és a hétköznapok megváltozott ritmusát.

Ha sikerül megtalálni azt az óvodát, akitől már minimum telefonon, de leginkább személyesen előzetesen informálódtunk, legjobb volna mielőbb befogadó nyilatkozatot is kérnünk, hogy a szakértői vizsgálatra már e dokumentum birtokában érkezzünk meg. Nagyban megkönnyíti a további hónapokat, a szakértői bizottság munkáját, de legfőképp a szülők stressz-szintjének csökkentésében van ennek szerepe, mert így azt mondhatjuk, a gyereknek biztosan van már óvodai férőhelye. Sajnos ez nem mindig működik ennyire gördülékenyen, és a lépések felcserélődhetnek.

Kommunikációs tréning

A tavalyi tanévben volt először arra lehetősége a hozzánk járó szülőknek, hogy ingyenes formában kipróbálhassanak egy kommunikációs tréninget, ami kifejezetten abban segít, hogy hogyan tudják jól képviselni önmagukat, és ezáltal a gyerekeiket a legkülönfélébb bürokratikus útvesztőkben. Idén is várható, hogy indul ilyen csoport, előreláthatólag márciusban, pénteki napokon.

Bővebb információ: https://www.koraifejleszto.hu/talald-meg-a-hangod-es-hallasd/

A 2024. február 2-án és 9-én tartott Hogyan válasszunk bölcsődét és óvodát? című tájékoztató diasorát itt tekinthetik meg:

Udvarnoky Zsófia

A kezdetektől korais

Szeretnénk bemutatni azokat a kollégáinkat is, akik ugyan a háttérben dolgoznak, mégis kulcsfontosságú munkaterületekért felelősek. Ezúttal a Korai egyik első munkatársával, Nagyné László Ildikó titkárságvezetővel beszélgettünk.

Te vagy a Korai egyik első munkatársa, harminckét évvel ezelőtt kezdődött ez a történet. Hogyan találtál rá az akkor induló Budapesti Korai Fejlesztő Központra?

Ezt az irodai állást egy újságban hirdették, amire a barátnőm talált rá. Egyébként az újsághirdetést a mai napig őrzöm, sőt az elmúlt harminckét évből a Koraival kapcsolatos összes fontos fényképet, újságban megjelent interjút, cikkeket, konferenciák, rendezvények anyagait, emlékeket mind eltettem.

A barátnőm kapta a munkát, de kerestek még mellé valakit az irodára. Az egyik alapító tag, Dubecz Dorka (Dubecz Dorottya gyógypedagógus – szerk.) kisfia ekkor még néhány hónapos volt, és időnként vigyázni kellett rá, a barátnőm pedig engem ajánlott erre a feladatra. Így ismerkedtem meg közelebbről az egyik alapító taggal, és hívtak a Koraiba. Hamar kiderült, hogy jól együtt tudunk dolgozni. Megfogott a személyiségük, és a lehetőség, hogy egy újonnan alakuló szervezet munkájában indulástól kezdve részt vehetek, és vonzott, hogy szülők, gyerekek, családok segítésében közreműködhetek.

Akkor még a Déli pályaudvarnál, egy bölcsődei épület helyiségeiben kaptunk néhány szobát, és Barbara (Czeizel Barbara – gyógypedagógus, intézményigazgató – szerk.), Gallai Mari (Gallai Mária gyermekpszichiáter, pszichoterapeuta – szerk.) és Dorka indították el a Korait. Összesen nyolcan kezdtünk.

Nagyon különlegesnek éreztem ezt a lehetőséget, ahogy azt is, hogy itt egy olyan munkalehetőség adódott, ahol minden egyes lépést együtt dolgoztunk ki. Nem egy kész munkakörben kezdtem el tevékenykedni, hanem az első szék megvásárlásától, az adminisztrációs feladatok kialakításán át mindennek a részese voltam, és ez mind a mai napig így van.

Hogyan változott meg mostanára a feladatköröd, összehasonlítva a kezdetekkel?

Első néhány évben a barátnőmmel dolgoztunk együtt, az utóbbi öt évben Somogyi Krisztina az irodai munkatársam.

A kezdetek kezdetén a pályázatírásokban, a gazdasági tevékenységek szervezésében, a működéssel kapcsolatos összes adminisztrációs munkában való részvétel is a feladatainak közé tartozott, ma ezek már külön munkakörök. Van szakszolgálati titkár, képzésszervező, fejlesztési és gazdasági vezető.

Én a legjobban a családokkal való kapcsolatot szeretem a munkámban, az első beszélgetést, az első alkalmat, amikor megérkeznek a vizsgálatra, és bármit, amiben a továbbiakban mi segíteni tudunk nekik.

Ráadásul azóta sokszorosára nőtt a kollégák száma is. Nem hiányzik az a közelség, ami az elején megvolt, amikor csak nyolcan voltatok?

De, az egészen más volt, sokkal személyesebb. Egykorúak voltunk nagyjából, akik kezdtük, most már sokkal szélesebb skálán mozog az is, hogy különböző életkorú, élethelyzetű szakember dolgozik együtt. Az a lehetőség, hogy mindenkit közelebbről ismersz és tudsz róluk, sajnos már kevésbé van meg.

Gyönyörű lett a felújított régi és az új épületünk, ezt én, aki minden eddigi helyszínt, költözést végigéltem, nagyon is tudom, mekkora kincs. Ugyanakkor az átépítés után mi, az irodán dolgozók, térben kicsit távolabbra kerültünk a vezetőség többi tagjától, az adminisztratív területen dolgozóktól és a kollégáktól, és ezt sajnálom. De például az új konyhánk, amit nagyon szeretek, kicsit ellensúlyozza ezt, mert ott legalább összefutunk, másokkal is.

Az első beszélgetés kulcsfontosságú a szülővel. Mesélnél erről?

A szülőknek, akik telefonálnak, sok esetben előtte kevéssel mondta az orvos, a védőnő, a kisgyermeknevelő, hogy a probléma olyan jellegű a gyermekükkel, amivel már szakemberhez kell fordulniuk. Ettől, érthető mód, érzékeny állapotba kerülnek, előfordul, hogy sírnak is a telefonban, és ezt nekem mind kezelnem kell. Vannak telefonbeszélgetések, amikre a mai napig emlékszem, és előttem van, amikor ezt követően a vizsgálatra megérkeznek. Jól emlékszem a gyerekekre, szülőkre, még harminckét év távlatából is, mint egy fényképet, látom Őket magam előtt.

Az nehéz, amikor az életkoruk miatt vagy más okból nem tudjuk fogadni őket, de mára már van egy listám ellátóhelyekkel, ahova iránytani tudom őket. Még ha minden esetben megpróbálok rögtön információt nyújtani nekik, akkor is megterhelő ez a beszélgetés.

Az irodán dolgozol, minden nap bent vagy a Koraiban, mégis sokan nem tudjuk, hányféle munkaterületért vagy felelős. Foglald össze kérlek, mi mindennel foglalkozol a Koraiban!

A titkárságon folyó munkát vezetem, és részt veszek a vezetőség munkájában is. Az épületek fenntartásával kapcsolatos munkák és ehhez tartozó kollégákkal való kapcsolattartás is a feladatom, ahogy minden, ami a családok ügyeit érinti.

Az Alapítvány (Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány – szerk.) kuratóriumának is a tagja vagyok, szóval nagyon sokrétű a munkám. Az idejáró kisgyerekek közül nincs olyan, akivel ne találkoznék, mindenki az iroda közreműködésével érkezik meg hozzánk. Azaz rengeteg kisgyerekkel és családdal van napi szintű kapcsolatom.

Bár fejlesztési órákon vagy vizsgálatokon nem veszek részt, de nagyon érdekel, hogy mi történik velük. A kollégáktól mindig megkérdezem, mi lesz a kisgyerekkel, hogy van, miként alakul a fejlődése. Nincs a házban olyan munkaterület, amiről ne tudnám, hogy mi történik, a vizsgálati teamet is követem online formában.

Hogyan töltekezel, ki tudod-e kapcsolni időnként a Korait?

Nem igazán tudom kikapcsolni, mert például a központi email címünkre érkező levelek is hozzám futnak be, amit hétvégén és a szünetekben megnyitok bárhonnan. Előfordul, hogy kollégák is megkeresnek a munkaidőn túl, de ez számomra nem jelent problémát, szívesen teszem, én alakítottam így.

Nagyon-nagyon szeretek olvasni, művészek, festők, szobrászok életrajzát különösen kedvelem. Szeretek kirándulni, szép városokban sétálni, és szívemhez igen közel áll a szép kastélyok, várak felfedezése. A nagyobbik lányom révén, aki három éves volt, amikor elkezdtem dolgozni a Koraiban, már van egy két hónapos unokám is, így a családom teljes, és nagyon örülünk neki.

Udvarnoky Zsófia

“Vigyázzunk magunkra, mert más nem fog!”

Az elkövetkező tizenkét hónapot átívelő közös gondolkodásunk az erőforrásaink, lelki tartalékaink és a mindig megújulásra váró energiáink témái körül forog majd.

A január hónap új kezdetet is jelent(het), sokféle döntést kell meghoznunk, újra megtalálnunk a motivációt a munkához, vagy éppen a családi élet menedzseléséhez, miközben lehet, energiakészletünk éppen lemerülőben van.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust kérdeztük arról, hogyan lehet természetes módon belevágnunk az új év kihívásaiba, és hányféle erőforrás szegélyezheti utunkat, ha jól körülnézünk.

A decemberig tartó időszak a folyamatos ingerelárasztásról és a még többet, még gyorsabban, ugorj fejest az ünnepekbe szlogenjeiről szól. Aztán jön a januári sivárság, a puffanás, hogy vége az ünnepeknek, de sebaj, itt az idő lefogyni, sportolni, nyelvet tanulni. Hogy látod, miként lehet mégis megtalálni eközött a sok ellentmondás között valamiféle személyre szabott és normalitást nyújtó utat? Gondolok itt arra, hogy nyilván nem lehet, és nem is kell ennyi szempontnak megfelelni, mégis tapasztalom, hogy a január tele van egy csomó szorongással, aggodalommal és néha üresség érzésével is.

Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus
(A kép forrása: Orvos-Tóth Noémi facebook oldala)

Az ünnepek körüli időszak mindig felfokozott érzelmi állapottal jár, így ami utána következik, értelemszerűen csak nyomottabb, csendesebb lehet. Ezt sokan sivárságként, ürességként élik meg. Ez hasonló állapot, mint amiről a színészek szoktak egy-egy intenzív próbafolyamat után beszámolni. Fontos, milyen elnevezést használunk az érzéseinkre, hiszen a címkék maguk is befolyásolják az érzéseinket. Ha üresség helyett elcsendesedést, ha unalom helyett nyugalmat mondunk, máris pozitívabb a helyzet megítélése és megélése is.

Általános szabály, hogy nem csak a megterhelő, intenzív időszakokra, hanem az azokat követő periódusokra is fel kell készülnünk, hogy ne érezzük magunkat úgy, mint egy leeresztett lufi. Akár pontosan meg kell tervezni a következő napokat, kitalálni a menetrendet. Én a nagy fogadkozásokban, hangzatos életmódváltoztatásokban nem hiszek, szerintem kár ezzel frusztrálni magunkat. Sokkal szerencsésebb, ha apró, de állhatatos lépéseket tervezünk meg, és hajtunk végre.

Nagyon sokat használjuk az erőforrás szót, és sajnos néha olyan kontextusban is megjelenik, amiben éppen a lényege vész el. Te hogyan írnád körül ezt a fogalmat?

Az erőforrás olyan külső vagy belső tényező, ami segít egy cél elérésében, egy probléma megoldásában vagy egy pszichés kihívást jelentő életesemény elviselésében. Erőforrás lehet egy tulajdonságunk, a tapasztalataink, az egzisztenciális helyzetünk, de a körülöttünk lévő kapcsolati hálónk, a barátaink, a családunk is. Hasonlóan a hit, a remény is kapaszkodót jelenthet, amikor kihívásokkal terhes időket élünk.

A köznevelésben tanévben mérjük az időt, és eszerint az időszámítás szerint januárra eltelik a közös munkából, ami a gyerekkel és a szüleikkel történik, a fele. Mindkét oldalon megjelenik a számvetés igénye, a hova jutottunk idáig kérdésköre, és bizony azzal is szembe kell nézni, hogy a gyermekük eltérően fejlődik, állapota lassan változik, fejlődése más úton halad. Mit tanácsolsz nekünk, korai fejlesztésben dolgozó szakembereknek, milyen erőforrásokat tudunk mozgósítani annak érdekében, hogy ebben az időszakban jól segítsük a családokat?

Az rendben van, hogy szeretnénk felmérni, honnan hova jutottunk, ám szülőnek és fejlesztő szakembernek is fontos tudatosítani, amikor a számvetést végzi, hogy minden gyerek csak önmagához mérhető. Sokszor látom, hogy óhatatlanul is egy elképzelt ideált állítunk mércéül, ezért frusztrálónak, elégtelennek tűnik az elért eredmény. Arról nem is beszélve, hogy legtöbbször csupán a számszerűsíthető teljesítményt vesszük figyelembe, miközben egy ember életminősége sokszor nem azon múlik. Érdemes segíteni a szülőknek a szorongásaik csillapításában, hiszen egy szorongó szülő maga lesz a gyermeke fejlődésének gátja.

A segítő szakemberek életében elengedhetetlen a lelki öngondoskodás gyakorlása. Én ezt „napi jónak” hívom.

Minden nap teszek valamit a belső egyensúlyom helyreállításáért, hogy valódi támasza lehessek a hozzám fordulóknak.

Ez lehet egy tempós séta, relaxáció, sport vagy pár perc légzőgyakorlat. Azt hiszem, az is nagyon fontos, hogy időnként eltávolodjunk az „itt és most” helyzetektől és kicsit távolabbról nézzünk rá, hogy mi történik. Ez önmagában is felszabadító érzés lehet.

A közösség erejét szintén nem lehet elégszer hangsúlyozni. Fontos, hogy a munkahelyen alakítsunk ki úgynevezett „ventillációs szeánszokat”, amikor egyszerűen csak ki tudjuk beszélni a minket bántó, foglalkoztató, nyugtalanító eseteket, anélkül, hogy bárkinek feladata lenne okos megoldásokkal előállnia.

Sok hozzánk járó kisgyermek ilyenkor januárban kezdi a bölcsődét. A beszoktatás a gyerekeknek és a szüleiknek is igen komoly igénybevételt jelent. Hogy látod, melyek lehetnek azok a szempontok, amelyek biztosan segítenek könnyebbé tenni ezt az időszakot?

Minden élethelyzetváltozás kihívást jelent – ha már ez elhangzik, sokat könnyül a szülők lelke. Én azt látom, az emberek megijednek még a legtermészetesebb érzéseiktől is, ezért szükségük van arra, hogy a szakember érvényesítse számukra azokat. Egy picit bölcsibe, oviba adni nagy lépés a család életében, ami úgynevezett normatív krízist eredményezhet. Jó, ha lehet beszélni a megjelenő kételyekről, szorongásokról, bizonytalanságokról. A legfontosabb kérdés általában így hangzik: Kinek a legnehezebb az elválás. Általában kiderül, hogy a szülőnek, a gyermek pedig „csak” átveszi a szülő érzéseit. Ha ezt sikerül tudatosítani, a beszoktatás is könnyebben megy majd.

Nemrégiben volt arra lehetőség, hogy az ünnepek alatt, a téli szünet idejében pihenni lehessen, és ilyenkor felmerül, mit lehetne átmenteni a dolgos hétköznapokba ebből az időszakból? Szerinted mit jelent a pihenés, és hogyan lehet szünettől, szabadságtól függetlenül is megteremteni ennek a lehetőségét?

A szünetek azért nagyon hasznosak mert elhatárolják egymástól a teljesítmény időszakait. Ezt azonban kicsiben is meg lehet valósítani, akár egyetlen napon belül, mondjuk úgy, hogy az ebédszünetben járunk egyet a tömb körül vagy ha erre nem lenne idő, néhány mélyebb lélegzetvétel erejéig kilépünk az udvarra. A lényeg, hogy iktassunk be a napi, heti menetrendbe a tevékenységeket elválasztó szakaszokat, vagyis a munka ne váljon egy egybefüggő folyammá.

Minden olyan aktivitás pihenést jelenthet, ami eltér az egész napos tevékenység jellegétől. Ha szellemi munkát végzünk, akkor a fizikai igénybevétel jelent pihenést a szervezetünk számára, ha fizikai munkát, akkor pedig bármilyen szellemi elfoglaltság. A rendszerességet a pihenéssel kapcsolatban sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A kampányjellegű pihenés vagy alvás nem képes pótolni a hosszan nélkülözött kikapcsolódást. Vigyázzunk magunkra, mert más nem fog!

A fénykép 2023. október 27-én készült a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársaival 🙂

Udvarnoky Zsófia

Mesekönyv ajánló

Ha már a gyűjtögetés témája körül forgolódunk egész januárban, arra gondoltunk, készítünk egy gyerekkönyv ajánlót. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a hozzánk járó, 0 és 3 éves korú gyerekpopuláció számára igényes, befogadható és örömmel használható könyveket ajánljunk.

A legkisebbek olvasmányai

Alapvetés, hogy az első három életévben a könyv ugyanúgy játék, mint a labda, a maci vagy a gyurma. Jobban mondva az az igazán jó mesekönyv, ami ennek az elvárásnak megfelel. Azaz lehet belőle építeni, hangja van, különböző felületű és minőségű anyagokat lehet benne felfedezni, cselekvésre sarkall (nyitogatható, mozgatható), és nagyon fontos, vizuálisan jól kódolható, feldolgozható. A legeslegkisebbek számára adható első könyvecskékre pedig mindez hatványozottan igaz.

Pár hónapos kisbabáknak adható Nagy Diána feket-fehér (kontrasztos) Babageometria sorozat összes könyvei, melyek egyben leporellók is, és kisméretűek.

Aztán jó, ha puha könyvet is a kisbabák kezébe adunk, olyat, amiben mozgatható elemek vannak, illetve tükör, hogy önmagukat is megcsodálhassák, és ami finom hangot ad. Például a Little Dutch tengerészes puha kiskönyve vagy a Scolar Kiadó Kacsás, csörgő könyve.

Teljesen felesleges ekkor még a szöveg, mi találjunk ki hozzá egy-egy kísérő mondatot, a vizuális élményen, a tapinthatóságon, a kézbevehetőségen, a felfedezés örömén van a hangsúly.

Idővel pedig ezek a tárgyak, amiket mi felnőttek könyvnek nevezünk, beépülnek a rakodás – cipekedés (vagyis a játék) világába, és az is lehet, hogy egy-egy kisgyerek ezen támaszkodik, vagy épp a feje alá akarja betenni, esetleg összekeni vagy bemaszatolja picit. Ez így van rendjén, a valódi olvasó először saját és közeli, tapasztali tudást szerez a könyvéről.

A leporellók manapság kevésbé elérhetőek könyvesboltokban, pedig azért nagyon jók, mert hosszan elkísérik a gyerekeket. Kiváló csúszdát, utat, búvóhelyet lehet építeni belőlük, vagy az éppen hason fekvő gyerek szemlélődést támogatni velük. Később már mint mesék is nagyon hasznosak, segítik, hogy a történet sorrendiségét követni lehessen, azaz hogy miként épül egymásra (szó szerint) egy összefüggő elbeszélés. Mozgó könyvárusoknál, antikváriumokban, zsibvásárokon és a legváratlanabb helyeken még szembe jönnek. 🙂

Az alvás, önmegnyugtatás témái

Az első három életév egyik legnehezebb témái közé tartozik az alvás és a megnyugtathatóság. Ennek a ritmusa, a rituáléi és a fejlődésének az alakulása sok kreativitást, türelmet és erős idegzetet igényel a szülőktől. Éppen ezért számtalan mesekönyv szól erről, de csak kevés olyan van, ami a gyerekek számára is értelmezhető. Olyanra gondolok, ahol el van rejtve valami játék, mozgatható elem a könyvön belül, amihez ők is kapcsolódhatnak, amivel tevékenykedhetnek.

Sajnos már nem kapható a Jó reggelt!Jó éjszakát mesekönyv, amiben egyszerre lehet kihajtani az oldalakat, megsimogatni az állatokat és letisztult tartalommal találkozni, de Patricia Geis Jóéjtpuszi mindenkinek! könyve hasonló célokat tűz ki. Itt a gyerekek az esti rutin részeit gyakorolhatják be, viszont elég nehézkes a kartonból készült darabok mozgatása, rakosgatása.

Jó szívvel ajánljuk még a témában a Jó éjt Toppancs!, a Kisnyuszi aludni megy, a Jó éjszakát kisnyuszi mesekönyveket.

A szobatisztaság dilemmái

Valljuk be, a szobatisztasággal kapcsolatos útvesztők, “kaki parák”, pelenka megpróbáltatások is előkelő helyet foglalnak el a kisgyermekkorral kapcsolatos témák erdejében. Nagyon fontos szerep jut ebben a mesekönyveknek, mert a szobatisztaság témájához szorosan hozzátartozik, hogy a testünkkel egyre jobb viszonyt legyünk képesek ápolni, azaz a testtudatossággal elmélyülten foglalkozni. A testrészekkel való ismerkedésben megfelelő kiindulás lehet ez a könyv, ahol jókat derülhetünk azon (és kihajtós része is van), melyik állatnak milyen a “popója”.

Ehhez a témához tartozóan ajánljuk még a Pisilés, fogmosás, fürdés, A Bili-buli és a nagy kedvencünket, a Mese a vakondról, aki tudna akarta, hogy ki csinált a fejére című mesekönyveket.

Cselekedtetős, simogatós, mozgatható könyvek

Továbbra is hangsúlyozzuk, a könyv játék eszközként is felfogható, például jó, ha van kéznél olyan, amit be lehet vizezni, és ennek hatására előjön egy figura. A pancsolós könyvek közül ez a dinós nagyon izgalmas, csak ha víz éri, bukkannak elő a dinoszauruszok. Lehet spricnivel, vizes szivaccsal is próbálkozni.

Aztán az is jó, ha hangot ad, mozgatni lehet benne valamit, megváltozik attól valami, ha a kisgyerek hozzáér. Erre a célra az úgynevezett pop-up könyvek, húzd és mondd! sorozat darabjai vagy a formabeillesztőket tartalmazó könyvek kiválóak. Ebbe a kategóriába sorolható a Kedvencek, a Nyihaha!, az Autók az úton, A dzsungelben, A kukucs, itt a kert! című mesekönyvek, ezeket szívesen ajánljuk. A Scolar Kiadó nagysikerű kiadványa, a Megfújni és tapaszt rá! címmel sajnos most nem kapható, de az egyik legjobb mesekönyv, amiben tényleg végig játszani is lehet.

A cselekedtetős könyvek közül szeretnénk kiemelni azokat, amelyek illusztrációja, témája művészi igénnyel készült el, ilyen Hervé Tullet Pötty könyve, ahol a lenyűgöző grafikai megjelenítés mellett varázslatban lehet része a gyerekeknek. Ha tapsolnak, ha megrázzák a könyvet, ha rányomnak arra a pöttyre, amelyikre a könyv kéri őket, a következő oldalon mindig történik valami. Ez a mesekönyv egészen sokáig elkísér bennünket, és felnőttként is szívesen időzünk el vele.

Ugyanezen a logikán alapul az Érintsd meg a csodafát! című mesekönyv is, ami lírai hangvételű, az évszakok változásán kívül az élet körforgását is meg lehet belőle érteni, és mindezt könnyed, egyszerű és igazán szép képek segítik.

Egy orvosi vizsgálat előtt pedig kifejezetten hasznos, ha játszva készítjük fel a gyereket az ismeretlen és izgalommal teli pillanatokra. Ehhez mi az Első orvosi táska könyvemet ajánljuk.

Rövid történetek, első mesék

Amikor a gyermek már képes egy hosszabb mesét megfigyelni, egy összefüggő történet részleteit végighallgatni, akkor ezeket a mesekönyveket ajánljuk.

Pipp és Polli A piros lufi könyve kellően letisztult, egyszerű és rövid történet, sok ismétléssel, átlátható vizuális rendszerrel, jó megjelenítéssel, életszerű szituációkkal van tele.

Ajánljuk a Boribon könyveket, mert az illusztrációk ennek a korosztálynak tökéletesen követhetőek, a könyveknél fontos és követendő példa, hogy a szöveg és a kép elkülönül, tehát nincsen túl sok információ egy-egy oldalon. Ráadásul a bevezető Boribon könyvek (Boribon autózik, Boribon vendégei) kifejezetten a legkisebbeket célozza meg.

A Maszat sorozatot jól ismeri mindenki, közülük mi a Maszat játszik címűt ajánljuk, mert olyan helyzeteket lehet belőle a gyereknek átélni, amelyek egy közösségben nap mint nap előfordulnak, és mindezt érthető és izgalmas illusztrációk segítik.

A gyűjteményünk nem hiánytalan, viszont abban az értelemben hiánypótló, hogy kifejezetten a “korais” szempontok szerint, a kollégák ajánlásával készült.

További javaslatokat szívesen fogadunk és jó játék – és olvasás élményeket kívánunk!

Udvarnoky Zsófia

A borítókép Szimonidesz Hajnalka alkotása.

A gyűjtögetés fontossága

Gyakran beszélgetünk a szülőkkel a kisgyermekük játékfejlődése kapcsán a ki-és bepakolás fontosságáról, de vajon eleget tudunk ennek a kulcsfontosságú játékfejlődési szakasznak a hátteréről?

Ebben segít eligazodni most Kálló Éva a csecsemő-és kisgyermeknevelés egyik szakembere, a Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság korábbi társelnökének A gyűjtögetés címmel megjelent cikke a témában.

Miről lesz szó?

Ebben a cikkben azokról a jellemzőkről olvashatunk, amelyek egyaránt megfigyelhetőek a gyűjtögetés korai és későbbi fázisaiban is. Ez a korszak viszonylag hosszan elkíséri a gyerekeket, felületesen sokszor csak ki-és bepakolás időszakának nevezzük, de ennél sokkal többről van szó. Egyéves kor körül jelenik meg a többtárgyas manipulációba ágyazottan, és körülbelül kétéves korra beépül más játéktevékenységekbe, addig pedig sokféle állomáson megy keresztül. A lényege, hogy a gyermek valamiért kiválaszt számára fontos és érdekes tárgyat, tárgyakat, azokat egy helyre gyűjti és/vagy tárolóedénybe helyezi. És mit tanul mindebből?

A gyűjtögetés vágya hosszan elkíséri a gyermeki fejlődést, és ehhez (is) az érzékszervi tapasztalás elengedhetetlen

A gyűjtögetés fejlődési állomásai

Egyéves kor körül a kisgyermek miközben ismerkedik a tárgyakkal, ide és oda rakosgatja azokat, észreveszi, hogy közöttük vannak egyformák is. Először még elvétve teszi ezeket egymás mellé, aztán már egyre több szándékosság is megfigyelhető ebben. A tárgyak különbözőségeit még nem veszi észre (pl. kislabdák, építőkockák színe), ekkor még az a fontos, hogy ezekből mennyiséget gyűjtsön és örüljön annak, hogy egyben látja azokat. Könnyen elterelődik még erről a tevékenységről a figyelme, más tárgy vagy cselekvés felé fordul. Azonban másfél éves kor körül tapasztalhatjuk azt, a gyűjtögetés válik a fő tevékenységévé.

Fontos, hogy eddigre már nagyon sokféle textúrájú, színű, alakú tárgyról lett tapasztalata, a szájával, a lábával és kezével is sokszor felfedezte azokat, tehát amikor ezek közül az egyformákat megtalálja, már nem vizsgálgatja őket, hanem a hangsúly azon lesz, hogy belegyömöszölje, belerakosgassa, felhalmozza azokat egy másik, üreges tárgyba.

Mindeközben alakul ki az a tudása, hogy ezek a tárgyak többféle szempontból osztályozhatóak. Alakjuk, színük, nagyságuk szerint csoportosíthatóak, például a Duplo-építőből kiválogatja az ember figurákat, egy másik alkalommal meg a csak a sárga elemeket vagy a kocka alakúakat. Sőt, idővel már két szempontot is figyelembe tud venni, a színt és a formát is. Mindez azt is jelenti, hogy a gyűjtögetéssel elemez, összehasonlít, bizonyos tulajdonságokat kiemel, másokat figyelmen kívül hagy, azonos tulajdonságok szerint kategóriákat alkot. Vagyis kognitív műveleteket végez, cselekvésbe ágyazottan, észleléshez kötötten, bonyolult gondolkodási lépéseket él át és ért meg.

Ezekben a pötyi típusú játékokban az is a jó, hogy sok hasonló formájú elemből állnak

A beszéd- és nyelvelsajátítás szempontjából is kulcsmozzanat ez az időszak, a kategóriák kialakítása egybeesik azzal az időszakkal, amikor a gyerekek az első szavakat mondják, megneveznek dolgokat, azaz megértik, hogy a világ dolgai osztályozhatóak, és nevük van. Sőt, ha ezeket egymás után rakosgatják, azaz mondatokat alkotnak, egészen sokféle dolgot meg tudnak értetni önmagukból a külvilágból.

Lényegesen szempont, hogy eközben elsősorban önmagáért a cselekvésért teszi mindezt, nem az eredménnyel törődik, hogy mennyit gyűjtött össze, a csoportosítás, a válogatás öröme hajtja. De ahogy halad előre az idő, és egyre több információval rendelkezik, illetve közösségbe kerül, bizony a gyűjtögetésnek már a mennyiségi szempontja is legalább annyira fontossá válik számára. Nem lesz elég egy-egy darab az adott tárgyból, a gyűjtemény minden darabja szükséges, legszívesebben ráülne, el is rejti vagy ráhelyezi olyan területre, ami az övé. Sőt, ha egy időre el kell távolodnia ettől a kollekciótól, a távolból így is szemmel tartja. Ha egy másik kisgyermek vagy a testvére közelít az általa gyűjtött darabokhoz, zokon veszi. Ilyenkor nem tud ebből egyet adni, vagy semmit sem ad belőle, vagy a teljes gyűjteményt kínálja fel, keserves sírás után.

Kétéves korra a gyűjtögetés már nem önálló játéktevékenységként van jelen, hanem fejlettebb tevékenység részévé válik. Például amikor a gyermek tornyot szeretne építeni, kiválogatja a hozzá megfelelő elemeket, vagy amikor elhatározza, hogy kiskonyhájában főzni fog, összeszedegeti a megfelelő konyhai játékeszközöket. Tehát azért tud átlépni egy magasabb szintű játékfejlődési állomásra, mert előtte begyakorolta a tárgyakkal kapcsolatos osztályozási, válogatási szempontokat a gyűjtés során, és eközben ismét megélhette hatékonyságát, az „én csinálom” örömét.

Viszont a gyűjtés, a megőrzés vágya tovább él bennünk a gyermekkor során, sőt, felnőttkorban sem ismeretlen ez az érzés. A tó partjáról hazavitt kavics, a zsebben őrizgetett kagylók, a játszótéri botok mind-mind értékes kincsek, amiket még sokáig haza kell vinni, elrejteni mások elől, nagy becsben tartani.

Szabó T.Anna költő képe az Instagram oldaláról

Milyen módon támogathatjuk a gyermeket a gyűjtögetés időszakában?

Egyrészt a megértéssel máris közelebb járunk ahhoz, hogy megértsük, mi a jelentősége ennek a fejlődési állomásnak, ahol azért lássuk be, a gyermek viszonylag hosszan időzik el.

Legyenek otthon üreges tárgyak, kosarak, dobozok, vödrök, különböző átmérőjű üvegek is akár, mert ebben a kísérletezésben igen lényeges szempont a belepakolás, hogy abból a sok mindenből, amit a gyerek összegyűjt, mi mibe fér bele. Azaz az elemzés során azt is megtapasztalják a gyerekek, hogy a legkülönfélébb alakú, kiterjedésű tárgyból mennyi fér bele egy másik, befogadásra alkalmas tárgyba. Elég elvont lépés már, de ide tartozik az víz öntögetése is, persze kelt(het) némi feszültséget, ha a terítő állandóan vizes lesz, mert a furfangos másfél éves pohárból pohárba öntöget, de hát mikor fogja megtanulni ennek a szabályszerűségét?

Természetesen ki kell próbálni, hogy mi magunk is beleférünk-e abba az üreges tárgyba 🙂

Türelem, ez mindenképp kell hozzá, és annak a tudása is, hogy bizony a másfél-kétéves gyerek a gyűjtögető életstílusa mellett eléggé rendetlen. Vagyis annak tűnik, mert ugye azt már megértettük, eközben ő iszonyatosan sokat tapasztal, tanul. Mi eközben azt tehetjük, hogy megpróbálunk egy-egy részt rendbe rakni, olyat, ami már kevéssé érdekes, sőt, őt is bevonhatjuk ebbe a folyamatba, mert a rendrakás is osztályozás.

Nem elvárható, hogy önállóan elpakoljon maga után egy ennyi idős gyermek, de alkut köthetünk vele, hogy egy-egy korábbi gyűjteményét megpihentesse különböző fiókrendszerekben, hogy újabbaknak helyet adhasson.

Meg kell értenünk, hogy a gyermek sérelemként éli meg, ha a számára kedves tárgytól vagy tárgyaktól meg kell válnia. A fejlődés természetes része, hogy a kisgyermekek ragaszkodnak az általuk kiválasztott tárgyakhoz, éppen ezért természetese, ha a közösségben birtokolnak, és nem osztozkodnak.

A felnőtteknek kell ügyelniük arra, hogy ugyanazokból a tárgytípusokból sok legyen egy bölcsődei csoportban, és ha valaki előbb megszerzett valamit, de egy másik is ugyanarra pályázik, bizony jogos érzés, ha nincsen kedve azt odaadni. Mi természetesen segíthetjük ezt az egyezkedést, a cserét megbeszéléssel, némi kompromisszum megkötésével, de csak nagyon apró lépésekben.

A másfél-kétéves korú gyerekek megélik, és fejlődésük része, hogy amit gyűjtöttek, az az övék, azaz az én fejlődése szempontjából, még ha sok konfliktussal is jár, elengedhetetlen állomás, hogy ez az öröm, felfedezés és kompetencia élmény megadassék.

Udvarnoky Zsófia

Az ismertető Kálló Éva – Balog Györgyi Az önálló, szabad játék kezdete című könyvének A gyűjtögetés című cikke alapján íródott.

Kalandra fel!

Új évet köszöntünk, ráadásul jobban csengőt, a 2024 véleményünk szerint egy szép és harmonikus szám. Az elkövetkezendő egy év blog és facebook tartalmainak fő csapásirányait szeretnénk most meghatározni, és arról hírt adni.

Az elmúlt évben minden hónapnak volt egy összekötő, fő tematikája, ami alapján interjúkat, ötleteket, cikkeket osztottunk meg. A 2024-es évben komolyabb kihívás elé állítjuk magunkat, és már most tudjuk, az elkövetkező tizenkét hónapot átívelő közös gondolkodásunk az erőforrásaink, lelki tartalékaink és a mindig megújulásra váró energiáink témái körül forog majd.

Az óévből az újba való átlépés mindig is sokféle babonával, izgatottsággal, feszültséggel járt, rengeteg szokás, hagyomány kapcsolódik ehhez az ünnephez is. A népi kultúrában egész itiner gyűjteményt olvashatunk arról, hogy mit szabad és mit nem tennünk január 1-jén, egy sor pontos előírás szabályozza, hogyan készüljünk az új év fogadására. Ha átolvassuk a tanácsokat, jól látszik, hogy a legfőbb vágy, ami ezt a szokásrendet mozgatja nem más, mint hogy jó volna, ha mi is hatással lehetnénk arra, hogy alakul a következő évünk.

Sőt, a legjobb az volna, ha előre tudni lehetne, bő lesz-e a termés, egészséges marad-e mindenki, áll-e szerencse a házhoz, örülhetünk-e gyermekáldásnak, és végre rátalá-e a szerelem arra, aki eddig magányos volt.Sokan január 1-jén megmártóznak egy hideg vizű tóban, így remélve frissülést, egészséget, a szív-és érrendszeri betegségek megelőzéseként.

Ami biztos, az az, hogy szükségünk van egy kis megállásra, tervezésre, hiszen egy új év egyben egy új kezdet záloga is. Azaz bármilyen élethelyzetben is vagyunk, remélünk valamit, sokan fogadalmakat is tesznek, hogy ezúttal biztosan minden másképp lesz. Rengeteg sporteseményre való felkészülés indul az új évben, online mozgáscsoportokkal, több hetes kihívásprogramokkal. Elgondolkodtató, hogy míg októbertől decemberig minden azt hirdeti, vegyél még többet, egyél amennyit bírsz, januártól a megoldás is tálcán érkezik, „mi segítünk megszabadulni a plusz kilóktól”.

Az év vége a túlzás és a költekezés, túlhajszolás ideje, januártól pedig az önmegtartóztatás és spártai fegyelem venné kezdetét. Hogyan tudunk eközött a sok szélsőség között mégis eligazodni vagy valamiféle belső iránytűt megtalálni?

A tervkészítés már elindulás az erőforrások nyomában

Egy dolog állandó, mi magunk és a gondolataink, vágyaink, szándékaink és érzéseink. Óriási feladat és szabadság is ez, akkor, ha jól hasznosítjuk erőinket és eszközeinket, azaz erőforrásainkat.

A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint az erőforrás azt jelenti, hogy valamely szellemi, anyagi, gazdasági, társadalmi tényező vagy erő, amely lehetőséget biztosít egy vagy több konkrét cél eléréséhez vagy továbbfejlesztéséhez. Ez tehát lehet belső erőforrás is, de érkezhet kívülről is. Sőt, a műszaki nyelvezetben egy olyan gépezetet jelent, amely erőt szolgáltat, mint például az akkumulátor. Szoktuk is emlegetni, amikor egy kisgyerek bebújik az anyukája vagy apukája ölébe, hogy most töltőre teszi magát. 🙂

Mi úgy szeretnénk megközelíteni ezt a témát, hogy ebben az évben azokat a belső és külső erőforrásokat járjuk körül, amelyek erőt adnak, támaszt jelentenek, ahonnan tanácsot, információt és segítséget nyerhetünk.

Lehetnek ezek olyan erők, amelyek egy karnyújtásra vannak, de nem gondolunk rájuk, és bennünk rejlő, még kiaknázatlan források. Szeretnénk megkeresni azokat a személyeket, intézményeket, civil társulásokat, kezdeményezéseket, melyek kapcsolódnak intézményünk célkitűzéseihez, vagy támogató információkat és segítséget adnak mind a hozzánk járó családoknak, mind pedig a nálunk dolgozó szakembereknek.

A mentor szülői támogatás, az intézmény keresésben való többfókuszú segítségnyújtás, a környezetünkben fellelhető természetes segítők, a szakembereknek nyújtott szupervíziós és esetmegbeszélő támogatás mind ide tartoznak.

Úgy gondoljuk, hogy a január az útkeresés, az elindulás ideje is, azaz már önmagában az, hogy rá akarunk lépni egy útra, bepakolunk a tarisznyánkba, kifényesítjük távcsöveinket, leporoljuk a túrabakancsunkat, mind-mind erőt adnak, és nem kevés energia mozgósítani őket.

A kulcs az, hogy valami elindul bennünk, hogy kételkedünk, utakat mérlegelünk, irányokon gondolkozunk, veszünk egy mély levegőt. Jó dolog arra gondolni, hogy nem vagyunk egyedül ezzel az érzéssel, és hogy sok forrást, eszközt kereshetünk fel, akiktől energiát nyerhetünk. Induljunk el, és nézzünk szét, honnan várhatjuk a segítséget?

Udvarnoky Zsófia

Ha tényleg tudni akarod…

Idén karácsonykor is volt milyen könyvet várni, és reménykedni abban, hogy a fa alá bekerül. Az óhajaim meghallgattattak, s Vibók Ildi és Szegleti Gabriella könyve, a Ha tényleg tudni akarod című hozzám is megérkezett az ünnepben.

Vibók Ildi már sokadik gyerekkönyvét írja, ráadásul kétszeres Hubby díjas szerző (az Év Ifjúsági Könyv Írója díj – szerk.). Legutóbb a Furi című könyvét olvastam, amely a szenzoros feldolgozási zavarral küzdő gyerekekről szól. A szerző ezúttal is kért szakmai tanácsot könyve megírásakor, a Bethesda Kórház ADHD Ambulanciájának vezető pszichológusa, dr. Szegleti Gabriella volt a könyv szakmai tanácsadója.

A téma pedig több szempontból is különleges, egyrészt azért, mert a neurodiverzitás szakkifejezést említi rögtön a könyv borítóján, másrészt azért, mert az összes leggyakrabban előforduló eltérő fejlődési zavar jelenséget ebbe a kategóriába sorolja. Azaz a figyelemzavar legkülönfélébb típusairól, az autizmusról, a tik zavarokról, a részképesség problémákról ír, mindezt úgy, hogy az érintett gyerekek bőrébe bújik, és tanmeséken keresztül, az eltérő idegrendszeri működésből fakadó egy-egy nagyon jellegzetes tünetet, viselkedést ágyazza mesébe. A történetek szereplői iskolás gyerekek, talán egy osztály tanulói. Megjelennek a felnőttek is, a szülők, nagyszülők, testvérek és a tanárok is. Sőt, a könyv egyik záró története egy felnőtt ADHD-s édesanyáról szól. Azok a gyerekek is szerepelnek a könyvben, akik neurotipikusan fejlődnek, és a történetek főszereplőinek barátai. Egyik kedvenc történetem éppen ez, ahol ugyanazt a délutáni programot, majd összezördülést elmeséli egy autista kisfiú, és aztán annak tipikusan fejlődő barátja is.

A kép az Olvasókuckó FB oldal ajánlójából való

A könyv tele van jó szándékkal, magyarázattal, sőt, a fejezetek végén összefoglalókat is kapunk, melyek a legjellemzőbb viselkedési jegyeket tartalmazzák, amelyeket a környezet emleget a neurodiverz gyerekek kapcsán. Olyan tipikus panaszlisták ezek, amelyeket maguk az érintett gyerekek nap mint nap „megkapnak” a környezetüktől. Például, „tényleg nem tudnál viselkedni legalább most az egyszer?”, „na persze, megint ki nem ért ide időben?”, „az ég szerelmére, figyelj már oda egy kicsit!”.

Ez tehát az egyik legfőbb célja a könyvnek, hogy gondolkozzunk, mielőtt címkéket, bántó mondatokat fogalmazunk meg egy-egy valóban feltűnő, feszültséget keltő és látványos viselkedésjegy kapcsán. Ez talán a legszomorúbb része a könyvnek, hogy mennyi plusz konfliktus, bántás és szorongás ered abból, hogy ezeket a gyerekeket nem akarják megérteni. A történetek főszereplői nagyon is tisztában vannak nehézségeikkel, hogy mennyi olyan helyzet van, ahol nekik sokkal éberebben kell viselkedniük, több időre van szükségük, vagy éppen nagy nyugalomra, esetleg magányra. Sokkal reflektáltabbak, mint az őket körülvevő környezet, éppen ezért még fájóbb annak a megélése, hogy sajnos sok esetben csak legyintenek rájuk, vagy egy bántó mondattal illetik. Szerencsére feltűnik a könyvben olyan pedagógus, szülő és felnőtt, akik szeretettel, megértéssel és valódi figyelemmel veszik körül őket.

A megértés és a tünetek mögött meghúzódó lelkiállapot feltérképezése lenne a kulcs ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Ebben is kapunk segítséget, konkrét gyakorlati tanácsokat, hogyan tudjuk a környezetet valóban akadálymentesíteni, illetve az eltérően fejlődő gyerekeknek eszközöket adni ahhoz, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a hétköznapok erdejében.

A történetek mégis inkább tanmesék lettek, azaz statikusak, műviek és érződik, hogy legfőbb céljuk a tanítás, némileg szájbarágósan. Én úgy olvastam, hogy gyerekeknek és felnőtteknek szól ez a könyv, akik kíváncsiak, nyitottak és talán éppen azért olvassák ezt a könyvet, hogy önmagukat is jobban megértsék. Az utóbbi hónapokban jelent meg ugyanezzel a céllal Berszán Lídia Egymásmesék könyve, amely amellett, hogy az elfogadást célozta meg, és a hasonlóságokat fogalmazta meg a fogyatékossággal élő és a tipikusan fejlődő gyerekek között, amellett valódi meséket írt, sokkal élőbb és elképzelhetőbb karakterekkel, életszerű szituációkkal.

Fontos, hogy van ez a könyv, születhetne hozzá egy pedagógusoknak szóló módszertani kiadvány is, hogy hogyan lehetne ezeket a történeteket feldolgozni, a gyerekek számára közelebb hozni. Sajnáltam, hogy ezúttal Vibók Ildi nem fordított nagyobb figyelmet az illusztrációk finomságára, mert ez is hangsúlyos része egy gyerekkönyvnek.

Udvarnoky Zsófia

Megérkezés az ünnepbe – ünnepbe érkezés

Pár nap múlva elcsöndesedik minden, még a boltok is bezárnak egy kicsit, és ünnepre készülődünk. Vagy csak annak örülünk, hogy végre szabadságra mehetünk. Az is lehetséges, hogy van, aki alig várja, hogy újból kinyisson minden, és ne maradjon egyedül. Családok, férfiak és nők, felnőttek és gyerekek, sokan és sokféleképpen, együtt vagy egyedül. Boldogan, szomorúan, fáradtan és bizakodóan, nem egyformán.

A közelgő ünnepek kapcsán fontos kérdésekről gondolkoztunk Czeizel Barbarával, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ intézetigazgatójával.

Már szeptember végén, október elején karácsonyi dalok, dekorációk szivárognak be az életünkbe, miközben októberben még nyár volt. Szerinted hogyan tudunk ennyi zűrzavar, ingerelárasztás ellenére mégis megérkezni valamiféle ünnepbe, lecsendesedésbe?

Czeizel Barbara, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ intézetigazgatója

Nem könnyű. A rövid ősz után hirtelen érkezett meg a tél, sok vírussal, ami külön kihívás az ember szervezetének, a családoknak. Szóval szerintem most leginkább abban bízunk, hogy egészséges, békés karácsonyunk lesz, a betegségeket hátrahagyva, megnyugodva, egymásra hangolódva.

Sokfélék a családok, de a legfontosabb, amire mindannyian vágynak, vágyunk, az elfogadás, megértés, a támasz és szeretet. Nincs olyan család, ahol ne lenne ebben az időszakban is kihívás, különleges igény, vagy nehézség.

Merjünk nyitottak lenni magunkkal és másokkal, mert ez vezethet el egymás megemeléséhez, az egymáshoz való közelebb kerüléshez.

A karácsonyi időszak sokféle érzést kelthet bennünk, és nem feltétlenül szól ez csak a csillogásról, az ajándékozásról, a békéről. Ugyanakkor óriási szükségünk van minderre. Szerinted mi, mint intézmény hogyan tudunk jól segíteni a hozzánk járó családoknak abban, hogy a nehézségek, akadályok ellenére megélhessék egy ünnepben ezeket?

Fontos például megnyugtatni a szülőket, hogy a téli szünetben jó, ha tudnak pihenni is. Ők is, a gyerekek is, nem baj, ha kimarad néhány fejlesztés, mert ebben az időszakban, a korábban gyakoroltak jól be tudnak épülni az ünnepi mindennapokba. Munkatársaim ugyanakkor tudnak segítséget nyújtani a szülőkben felmerülő, erre az időszakra vonatkozó kérdések megválaszolásában: pl. hogyan, mit mondjunk el a tágabb család tagjainak, ha frissen kaptak egy diagnózist, vagy ha a szenzorosan érzékeny gyermekünk várhatóan nehezebben fogja viselni a nagyobb, ingergazdagabb családi eseményeket.

Számodra mit jelent az, hogy család?

Szűkebben elsősorban a gyermekeimet, a gyermekeim édesapját, a testvéreimet, a páromat, a testvéreim párjait, az ő és a párom gyerekeit. Tágabban a nagy Czeizel családot, ahol édesapám testvére, unokatestvérei, az ő gyerekeik és párjaik, unokáik és párjaik gyűlünk össze. De ide tartozik már a párom Németországban élő nagy családja, és a barátaim is. Nagy, színes család vagyunk így is.

Nekem azonban van egy másik, a „Korais” családom: 65 csodálatos munkatárssal és több száz ellátásunkban lévő családdal, akik megtisztelnek minket bizalmukkal. Ez egy még nagyobb, még színesebb választott család.

Hálás vagyok a sorsomnak, a gondviselésnek, minden családtagomnak, mert teljessé teszik az életemet úgy, hogy folyamatosan változunk, fejlődünk a kihívások megoldásának keresése útján, néha azért megpihenve, rátekintve az eddigiekre. Az elmúlt időszakban már megelégedettséget is érezve, ami nagy eredmény egy olyan hiperaktív, impulzív embertől, mint én.

Milyen tervekkel, gondolatokkal készülsz az új évre, és hogyan látod most a Korai jövőjét?

Mindig vannak terveim, terveink. Most az egyik legújabb szolgáltatásunk a „Mentor szülői támogatás” bevezetése jelenti az egyik legnagyobb örömöt, és izgalmat számomra. Erre a feladatra felkészített, régebbi „Korais” szülők fognak önkéntesként rendelkezésre állni abban, hogy segítsék a jelenleg hozzánk járó családokat a különböző kihívásokban, krízisekben. A 30 éves kutatásunk – ahol megkérdeztük a családokat arról, hogy milyen irányba fejlődjünk a jövőben – egyértelműen ezt az igényt fogalmazta meg.

Olyan élethelyzetekben, mint például egy frissen megkapott diagnózis feldolgozása, a hetek óta kialvatlan szülők tanácsokkal ellátása, a „túlélési technikák” átadása, vagy a játszótéren más szülőktől megtapasztalt megjegyzések, viselkedések lereagálása. Olyan szülőtársak fognak tudni segíteni, támaszt nyújtani, akik már átélték ezt az élethelyzetet. Az éppen krízis helyzetben lévő szülőknek ez egy olyan erőforrás lehet, amit mi, szakemberek nem biztos, hogy nyújtani tudunk. Pontosabban erősíteni, kiegészíteni tudjuk egymást a mentor szülőkkel a családok ellátásában.

Van olyan emlék vagy számodra fontos pillanat, ami valamilyen ünnephez kapcsolódik, és szívesen megosztanád az olvasókkal?

Ezek az emlékek többnyire azok, amelyeket a gyerekeim éltek meg a várakozás és az ünnepek alkalmával. A kisgyerekek, akik számára csoda lehet egy-egy ilyen ünnep, tudják a mi, akár nem mindig felhőtlen, ünnepekhez kapcsolódó élményeinket felülírni, újra értelmezni. Nekem sok ilyen szép megélésem van a mai napig.

Mindenkinek békés, nyitott, szeretettel teli Ünnepeket kívánok!

Udvarnoky Zsófia

Bóta Ildikó mozgásművészeti és testtudati terapeuta, Bowen alkalmazó, csaknem tíz éven át elnöke és szakmai vezetője volt az ArtMan Mozgásterápiás Egyesületnek, és sokáig kollégák is voltunk a Koraiban.

A közelgő Koraszülöttek Világnapja alkalmából most Intézményünk szülő-és családtámogatási lehetőségei közül szeretnénk bemutatni két terápiás ellátási alternatívát, két kedves és mindenre elszánt kollégánk tolmácsolásában.

Palugyay Dorottya gyógypedagógus és integrált szülő-csecsemő konzulens és Varga Rita logopédus és perinatális szaktanácsadó arról meséltek, hogy a koraszülöttség kapcsán terápiás gyakorlatukban milyen jellegzetes nehézségek és témák jelennek meg.

Több mint egy évvel ezelőtt történt Horvátországban egy baleset, ami a mai napig felfoghatatlan, hogy egyáltalán miként eshetett meg.

A játszótérhez mindannyiunknak van kapcsolódása, rengeteg emlék és érzés társulhat hozzá. A gyerekek kánaánja ez, mondanánk, de ugyanennyire fontos, hogy a felnőttek is jól érezzék itt magukat.

Milyen szempontok szerint tudjuk tudatosabban megfigyelni a minket körülvevő tereket? Mit jelent az, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is lehet?

Dúll Andrea környezetpszichológussal beszélgettünk minderről, aki az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánhelyettese, valamint az Ember-Környezet Tranzakció Intézet megalapítója és intézetigazgatója.

A következőkben összegyűjtöttünk néhány érdekes információt, melyek több szempontból is körüljárják, mit jelent az élethosszig tartó tanulás kifejezés.

Ez a tanév egy ünneppel és az arra való készüléssel kezdődött, ugyanis gyógypedagógiai óvodánk, a Fa óvoda húsz évvel ezelőtt indult el.

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeumban február óta, havi egy alkalommal Babával a PIMben című programsorozat indult.

A Múzeum rendezvényszervezőjét, Zöllner Annát, és a program másik szervezőjét, Simonyi Noémi konduktor és gyógypedagógust kérdeztük erről a hiánypótló és izgalmas lehetőségről.

A lovasterápiás ágak közül a legfiatalabb a pszichológiai lovasterápia. Auth Zsófia pszichológus és lovasterapeutát kérdeztük a lovakkal való kapcsolatáról és a lovasterápia gyógyításban rejlő lehetőségeiről.

Akit mélyebben érdekel a pszichológiai lovasterápia, jó szívvel ajánljuk az erről szóló újonnan megjelent hiánypótló, szerkesztett, nagyon színes, magyar nyelvű tanulmánykötetet, A pszichológiai lovasterápia címmel, a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat kiadásában.

Somlai Bea gyógypedagógus és DSZIT terapeutát kérdeztük arról, hogy kutyájával, Pankával hogyan dolgoznak együtt, és milyen tanulságai vannak ennek a közös tanulásnak.

A következőkben a 2022-ben újra kiadott és átdolgozott, Csányi Vilmos a Kutyák szőrös gyerekek című könyvéből fogunk néhány érdekes és tovább gondolásra alkalmas érdekességet, tudományos tényt megosztani a kutyák gondolkodásával kapcsolatban.

A Baba-mama együtt eszik oldal szerzőjét kérdeztük a családi főzés és étkezés praktikáiról, no és persze sok-sok ínycsiklandó ételről. Vigyázat, az interjú étvágygerjesztő hatással bír!

Az autisztikus kiégésről kevés szó esik, pedig sok érintett felnőtt mesél erről az állapotról. Arról pedig végképp alig beszélünk, hogy egy autista gyerek szülei szintén mérhetetlenül elfáradnak ebben az embert próbáló életfeladatban.

Szívünkhöz közel álló volt kollégánknak, Borbély Sjoukjének tettünk fel néhány villámkérdést. Májusban az anyáink, nagyagyáink öröksége volt a témánk.

Központunk számára Sjoukje tudása, gondolatai és ránk hagyományozott tapasztalatai igen értékes örökség, amihez mindig jó visszatérni.

Az Egyszülős Központ megálmodója, kuratóriumi elnöke Nagy Anna mesélt nekünk az egyszülők sokszínűségéről és közös küzdelmeikről, de arról is, milyen lehetőségekkel igyekeznek támogatni azokat, akik a Központtól segítséget kérnek.

A termékenység körüli nehézségekről beszélni manapság már sokkal elfogadottabb és kevésbé tabusított. Arról viszont kevés szó esik, hogy ha belekezdünk az asszisztált reprodukciós eljárásba, fontos, hogy kérjünk pszichés támogatást is.

Az interjúban dr. Bátki Anna klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta ebben segít most eligazodni.

Erről kérdeztük dr. Andrek Andrea pszichológust, aki az ELTE perinatális szaktanácsadó képzés egyik alapítója, és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság alelnöke.

Az esetmegbeszélés gyakorlatáról, nehézségeiről és mégis felemelő lehetőségeiről beszélgettünk Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus és DSZIT terapeutával.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ DSZIT teamje egy időben hozzá és Papp Tímea klinikai szakpszichológushoz járt esetmegbeszélő csoportba, amely időszakra mindig nagy szeretettel és rengeteg tanulási élménnyel emlékszünk vissza.

A korai intervenciós rendszerben az eltérően fejlődő gyereket nevelő családok megsegítésének a motorja a team munka. Sosem egy szakember áll a család mellett, és nem is vezet jó irányba, ha egyedül akarunk egy családi rendszert támogatni.

Rácz Zsuzsa gyógypedagógus kollégánk, aki mai napig nagy hatással van a Korai szemléletére és működésére, hitelesen tudott erről mesélni, egy Pest külső kerületének bölcsődei jó gyakorlata alapján.

A bölcsőde, óvodaválasztás témáiról gondolkodtunk márciusban. Fontosnak érezzük, hogy megjelenjenek azok a gyerekek és családok is, akik számára a közösségbe járás sokkal speciálisabb gondolkodást, környezetet jelent.

Kapronyi Ágnes gyógypedagógus kollégánkat, a Fa óvoda vezetőjét kérdeztük erről.

Fókuszban a szülők támogatása

Diagnosztika, az ellátás kiindulópontja

Komplex korai fejlesztés

Fókuszban a szülők támogatása

Mentorszülők – a legújabb támogatási forma

Online felületek

A bölcsőde- és óvodaválasztás kérdései és útvesztői mellett szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni a beszoktatás menetére. Keveset beszélünk róla, pedig életünk egyik meghatározó első élménye, és számos hiedelem, feszültség, félelem övezi a témát.

Elsősorban a bölcsődei beszoktatásról fogunk most szólni, de sok szempont, gondolat és jó gyakorlat átemelhető az óvodai közösségbe szoktatás folyamatába is. A kérdéskörben Mózes Eszter klinikai gyermek szakpszichológus segít eligazodni.

A bölcsőde- és óvodaválasztás kérdései és útvesztői mellett szeretnénk nagyobb hangsúlyt fektetni a beszoktatás menetére. Keveset beszélünk róla, pedig életünk egyik meghatározó első élménye, és számos hiedelem, feszültség, félelem övezi a témát.

Elsősorban a bölcsődei beszoktatásról fogunk most szólni, de sok szempont, gondolat és jó gyakorlat átemelhető az óvodai közösségbe szoktatás folyamatába is. A kérdéskörben Mózes Eszter klinikai gyermek szakpszichológus segít eligazodni.

„Nehéz kiengedni a zsenge gyermeket a nagyvilágba”

Februárban tízezrek vonultak utcára a kegyelmi botrány és a magyarországi gyermekvédelem állapota miatt. Utóbbi rendszer hibáit most a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója, dr. Gyurkó Szilvia magyarázza el nekünk.

Az alábbi cikk 2024.02.28-i Nők Lapjában jelent meg, a 10-11.oldalon

Normális tünet, abnormális gyerekkor

Kevesebb szakember, több gyerek

Teljes rendszert kell erősíteni

A Budapesti Korai Fejlesztő Központban már hagyománnyá vált, hogy február elején segítő, informatív tájékoztatót tartunk a szülőknek azzal kapcsolatban, hogy gyermekük három éves kora körül milyen közösségbe lépéssel kapcsolatos teendőik lehetnek.

Az alábbiakban Czeizel Barbara intézményigazgató előadásából szeretnénk kiemelni a legfontosabb tartalmakat és jó tanácsokat.

Szeretnénk bemutatni azokat a kollégáinkat is, akik ugyan a háttérben dolgoznak, mégis kulcsfontosságú munkaterületekért felelősek. Ezúttal a Korai egyik első munkatársával, Nagyné László Ildikó titkárságvezetővel beszélgettünk.

Hogyan változott meg mostanára a feladatköröd, összehasonlítva a kezdetekkel?

Ráadásul azóta sokszorosára nőtt a kollégák száma is. Nem hiányzik az a közelség, ami az elején megvolt, amikor csak nyolcan voltatok?

Az első beszélgetés kulcsfontosságú a szülővel. Mesélnél erről?

Az irodán dolgozol, minden nap bent vagy a Koraiban, mégis sokan nem tudjuk, hányféle munkaterületért vagy felelős. Foglald össze kérlek, mi mindennel foglalkozol a Koraiban!

Hogyan töltekezel, ki tudod-e kapcsolni időnként a Korait?

Az elkövetkező tizenkét hónapot átívelő közös gondolkodásunk az erőforrásaink, lelki tartalékaink és a mindig megújulásra váró energiáink témái körül forog majd.

A január hónap új kezdetet is jelent(het), sokféle döntést kell meghoznunk, újra megtalálnunk a motivációt a munkához, vagy éppen a családi élet menedzseléséhez, miközben lehet, energiakészletünk éppen lemerülőben van.

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológust kérdeztük arról, hogyan lehet természetes módon belevágnunk az új év kihívásaiba, és hányféle erőforrás szegélyezheti utunkat, ha jól körülnézünk.

A legkisebbek olvasmányai

Az alvás, önmegnyugtatás témái

A szobatisztaság dilemmái

Cselekedtetős, simogatós, mozgatható könyvek

Rövid történetek, első mesék

Gyakran beszélgetünk a szülőkkel a kisgyermekük játékfejlődése kapcsán a ki-és bepakolás fontosságáról, de vajon eleget tudunk ennek a kulcsfontosságú játékfejlődési szakasznak a hátteréről?

Ebben segít eligazodni most Kálló Éva a csecsemő-és kisgyermeknevelés egyik szakembere, a Magyarországi Pikler-Lóczy Társaság korábbi társelnökének A gyűjtögetés címmel megjelent cikke a témában.

Miről lesz szó?

A gyűjtögetés fejlődési állomásai

Milyen módon támogathatjuk a gyermeket a gyűjtögetés időszakában?

Új évet köszöntünk, ráadásul jobban csengőt, a 2024 véleményünk szerint egy szép és harmonikus szám. Az elkövetkezendő egy év blog és facebook tartalmainak fő csapásirányait szeretnénk most meghatározni, és arról hírt adni.

Idén karácsonykor is volt milyen könyvet várni, és reménykedni abban, hogy a fa alá bekerül. Az óhajaim meghallgattattak, s Vibók Ildi és Szegleti Gabriella könyve, a Ha tényleg tudni akarod című hozzám is megérkezett az ünnepben.

A közelgő ünnepek kapcsán fontos kérdésekről gondolkoztunk Czeizel Barbarával, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ intézetigazgatójával.

KapcsolatfelvételElérhetőségeink

Budapesti Korai Fejlesztő Központ –Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány

Budapesti Korai Fejlesztő Központ –
Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítvány