A hangot adó tárgyak hónapja kapcsán megkérdeztük néhány kollégánkat, melyik zeneszám a legkedvesebb számára. Íme néhány javaslat, olvassátok és hallgassátok szeretettel!
Czeizel Barbara intézményigazgató kedvence:
“Ebben a dalban benne van az élet, életünk elfogadásának ünnepe, annak a saját magunk által alakítható szépsége és az erre való törekvés értelme.”
Vigh Zsuzsi gyógypedagógus ajánlata:
“Egy kedves volt kolléganőm ajánlotta ezt a hárfa darabot, amikor az esőt, a vizet megidéző zeneszámot kerestem. Egyből beleszerettem. Ez a darab elringat és lebegtet. Becsukom a szemem és érzem a víz csobogását, lágy hullámzását. A dallamok játékossága mosolyt csal az arcomra és jó érzéssel tölt el.”
Varga Rita logopédus számára fontos dallam:
“Weöres Sándor az egyik kedvenc magyar költőm. A Marasztalás című költemény Gryllus-féle megzenésítésben olyan dal számomra, amit nem tudok csak egyszer meghallgatni. Mindig azon kapom magam, hogy az újrajátszás gombot nyomkodom, mert annyira rövid és annyira igaz.”
Keisz Kinga gyógypedagógus ajánlása:
“Chopinre mindig, minden helyzetben nyitott vagyok, ebben is rejlik számomra az univerzalitása. A hangulata vidám, mint a hozzákapcsolódó festmény (Pierre Auguste Renoir – Táncmulatság a Moulin de la Galette-ben). A dallama számomra a tavasz frisseségét és az üdeségét hordozza, így helyzettől függően felpezsdít, vitalizál, vagy éppen ellazít, kikapcsol. Az érzelmeimre is mindig pozitívan hat, így kedélyjavítónak sem utolsó. Mivel vizuális típus vagyok, belső filmszerű képek is színesítik a zenei élményt.”
Kedves szülők, családok, kollégák és minket követő olvasók! Fogadjátok szeretettel ezeket az ünnepi jókívánságokat, gondolatokat, amelyeket a kollégáink üzennek Nektek. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ minden munkatársa nevében boldog karácsonyt kívánunk!
Ezen a karácsonyon azt kívánom önöknek, hogy legyen alkalmuk elcsendesedni, önmagukra és egymásra figyelni; az ünnep napjaiban egyaránt legyenek meghitt pillanatok és örömteli találkozások! Kívánom, hogy meg tudják élni a karácsony örömét és békéjét, és legyen részük sok és sokféle szeretet-megtapasztalásban!
Csillag gyúlt a sötét égen, megszülettél szép Reményem. Csendben pihensz Anyád karján reménységünk éjszakáján.
Csillag gyúlt a sötét égen, aludj csendben szép Reményem! Atyád õrzi édes álmod, mint ahogy Te a világot.
..és egy hallgatnivaló: https://www.youtube.com/watch?v=tQhJdlsZb6U
Melegséget, sok mosolyt és nevetést kívánok a hozzánk járó családoknak és a kollégáimnak!
“Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive! (Juhász Gyula)”
Kívánok neked az ablakodba fényeket, a fényhez szép csendeket, a csendhez tiszta vágyakat, és a vágyhoz mindig társakat! Békés Karácsonyt kívánok!
A Karácsonytól mindenki mást vár. Vannak, akik nyugalmat, békességet, vannak, akik az összejövő család pezsgését, egyesek kisebb csodákat, mások csak “együtt lenni”. Kívánom, hogy mindenkinek teljesüljön a megálmodott Karácsonya!
“Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.” (Esterházy Péter)
Mindig megkérdezem a hozzám járó családoktól, hogy mit terveznek az ünnepekre, hogy töltik majd, mivel készülnek. Sajnos sokszor hallom azt a nehéz helyzetben lévő családoktól, hogy sehogy, semmivel, majd csak eltelik az a nap is mint a többi nehéz rutin nap… Nagyon megfájdul a szívem ilyenkor, mert azt gondolom, hogy bármennyire beteg, sérült a kisgyermek, egy pillanatnyi megállás, az illatok, a szép fények, az ünnepi zene, a szülők leheletnyi szusszanása bele kell, hogy férjen, mert ettől lesz olyan az élet, mintha minden rendben lenne, mintha átlagos lenne a különleges család, erre lehet majd visszaemlékezni, ebbe lehet egy kicsit belekapaszkodni, a továbbiakra erőt meríteni. Azt kívánom, hogy minden családba elérkezzen a csoda néhány perce, órára a szeretet ünnepén!
A boldogságban az a szép, hogy bennünk él. Figyeljünk most befelé, hogy rátaláljunk!
Mindannyian rajta vagyunk az úton.
Ez az út néha egyenesnek tűnik, máskor lankás, van, hogy nagy emelkedőkön kell átjutnunk, sokszor kiszámíthatatlan kanyarokat hoz. Csodálatos örömöket és kihívásokat élünk meg utazásunk során. Van mikor egyedül, van hogy társsal, társakkal járjuk be, útjainkat megosztva, keresztezve egymással. Ezek a megélt tapasztalatok , élmények tesznek minket teljesebbé – még ha sokszor nem is vágyjuk ezeket a kihívásokat – mégis gazdagabbá, válunk azzá akik ma vagyunk, s leszünk holnap azok, amire nem is számítunk.
Gyermekünk érkezése egy kivételes és örök pillanat ezen az úton, aki szemünk előtt nyílik, bontakozik ki éjjel és nappal a Ő saját különleges útját bejárva, a miénkhez kapcsolódva.
Békés, szeretettel teli utazást, időnként megpihenést kívánok minden családnak, kollégánknak, szeretteinknek és a magunk számára is.
Az interjút Illés Tímea gyógypedagógus kollégánk készítette.
Gyógypedagógusként rendszeresen konzultálunk szülőkkel. Elmesélik a mindennapi nehézségeiket, tanácsot kérnek egy probléma megoldására. Hosszú- és rövidtávú célokat határozunk meg. Látom, hogy a családok helyzetét nemcsak a gyermekük állapota határozza meg, sokféle életutat járnak be. A gyermekvállalásra való felkészülés, a várandósság, a születés és a gyermek fejlődése, az ezek során megélt élmények, a szűkebb és tágabb környezetük befolyással vannak rájuk. A következő történetet egy három éves autista kisfiú édesanyja osztotta meg.
Egyáltalán nem könnyű, hiszen szinte az összes hibádat össze kell szedni. Vagy legalábbis végig fogod gondolni, hogy mikor mit hibázhattál. Mert amikor az ember kitölt egy harminc oldalas kérdőívet a gyermekről, a várandósságról, a szülés körülményeiről, vagy arról, hogy mikor kúszott, vagy mosolygott először, szinte látja maga előtt a hibáit, vagy éppen azt, hogy valójában mindent megtett. Egészen onnantól, hogy beszedte-e a terhes vitamint, odáig, hogy megkapott-e minden oltást. Mire mindezt végiggondoltam, rájöttem, hogy az égvilágon mindent megtettem, és akkor mégis jött az egyéves státusz, ahol azt kaptam a szemembe, hogy: „Anyuka, foglalkozni kéne a gyerekkel.” Igen, ez így nézett ki, hogy azt feltételezték, hogy én nem foglalkozom a gyerekkel.
A vizsgálatok végül is arra ösztökéltek, hogy megnézzem alaposan, és még annál is alaposabban, hogy mi is történt valójában. Fél éves koráig hasfájós volt, egyfolytában sírt, és nem lehetett kimozdítani ebből az állapotból egyáltalán. Az egyéves státusz után mennünk kellett a neurológushoz, ahová születésétől jártunk, és egyszer csak jött a javaslat, hogy nézze meg a pszichológus kolléga is. Ez mondjuk hidegzuhany volt, ahogy az is, hogy két szemvillanás alatt csináltak egy koponyaröntgent is. Máig nem tudom, miért. De az biztos, hogy nem mászott a fiam. Kihagyta ezt a lépést, állni állt, meglehetősen bizonytalanul, de mászni nem mászott. Kúszni kúszott, ráadásul teljesen szabályosan, ahogy a katonáknak illik, úgy. Mellesleg minden vizsgálatkor eljön egy kérdés, mégpedig az, hogy mi zavar most a legjobban, mi a legnagyobb nehézségünk. És akkor azt mondtam, mert addigra már felmerült bennem, hogy igazából nem érzékeli azt, ha hozzá szólunk, tehát olyan, mintha nem hallana, és nem is reagál hangos zajokra, nem ijed meg, nem történik semmi, miközben egy buszmegálló előtt lakunk. Ott jönnek a buszok, van csattanás, meg a légfék hangja. Meg azt, hogy nem hallgat a nevére, nem figyel. Meg nem mutogat. Meg nem érdekli, hogy benn vagyok-e a szobában vagy nem. Ezután jött a pszichológus, és kezdődtek a kérdések elölről. Ott azt mondtam, hogy az a legnagyobb problémám, hogyha kimegyek a szobából, gyakorlatilag a gyerek nem érzékeli, hogy nem vagyok ott. Olyan, mintha nem lenne olyan inger, ami felkeltené az érdeklődését. Le is tesztelték. Mondták, hogy menjek ki. Kimentem a folyosóra, becsuktam az ajtót. Eltelt negyedóra, semmi. Visszamentem, és a gyerek rezzenéstelen arccal csinálta azt, amit előtte. És széthajigált mindent, az volt a játéka, hogy kiborított mindent. Funkcionalitásában semmit nem tudott használni. Egy csörgőt sem. A doktornő ekkor a Pethő Intézettel jött. Na, ott volt egy nagy megrettenés. Itt meg kell, hogy említsem, hogy mindaddig a család nem tudott erről. Egyedül kavarogtunk a rendszerben, pedig akkor már kezdett gyanús lenni a dolog. Ekkor még mindig várni kellett, kért egy újabb kontrollt, 1-2 hónap múlva, hátha… Nem lett jobb a helyzet. Másfél éves kora körül én már teljesen kétségbe voltam esve. A kontrollvizsgálaton ugyanaz történt. Vagyis semmi. A papíron szerepelt a javaslat, hogy az eltérő fejlődés miatt forduljunk például a Koraihoz. És akkor én megnéztem a Korai oldalát, és derengeni kezdett a dolog. 18 hónapos volt, amikor jelentkeztünk, 20, amikor először vizsgálták. Ez volt talán az eddigi legrosszabb időszaka. Csapkodta az ajtókat, amiket, ha jobban belegondolok, már hason csúszva is csinált. Kapcsolgatta a villanyt, mikor már elérte a kapcsolót, de szinte már kényszeresen. Tehát nem arról volt szó, hogy időnként csinálja, és ez tetszik neki, hanem nem akarta abbahagyni. Következő fázisa a fejütögetés volt és ordított hozzá. Meg, hogy továbbra sem mutogatott semmire. Az első szava azt volt, hogy golyó, azt aztán elfelejtette. Volt olyan időszaka, hogy nem mondott semmit az ordításon kívül, ráadásul ilyen dallamban csinálta, mint valami indián sámáni szertartáson.
Ez volt a legrosszabb időszak, ősztől, amíg el nem jutottunk a Koraiig, az a pár hónap. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, már a hajunkat téptük mindentől. Napi 8 órát, amíg fent volt, üvöltött. Lassan, sok-sok tapasztalat, és mások tapasztalata árán elkezdtem érteni, hogy mik azok a dolgok, amik így összekötik az autizmusban az embereket. Megmondom őszintén, nulláról indultam. Mert mi a társadalom minimális tudása ezzel kapcsolatban? Megszámolja a gyufákat az autista, ez az egyik véglet. A másik véglet, pedig az, hogy de csak az autista, akivel ha más útvonalon mész haza, akkor kiborul. Hát nem egészen erről van szó. És ekkor jön az, hogy ez barátságokat, emberi kapcsolatokat tesz tönkre a legrosszabb esetekben. Én a mai napig nehezen magyarázom meg a kevéssé látható dolgok miatt azt, hogy egyáltalán miért merül föl, hogy probléma lenne a gyerekkel. Ha az elfogadást én most összeállítanám egy másik szóval, az a hátráltatás elkerülése lenne. Ha csak annyit tud tenni a környezet, hogy nem hátráltat, nekem az már elég. Nem kell segíteni, nem kell ebben mindenkinek részt vennie, egy dolgot tegyen meg, ne hangoztassa a kételyeit, és ezzel ne hátráltasson minket abban, hogy elfogadjuk a helyzetet. Aki ennél többet tesz, az már nagyon jó, én ennek nagyon örülök, hálás vagyok érte. Aki 5 percnél többet hajlandó erről hallgatni, azért is hálás vagyok. Az ember ugyanis hozzászokik ahhoz, hogy egy közösségben van. Most innentől fogva, ha nincs egy közösség, aki elfogadja és érti, akkor teljesen el van veszve. Nem tudja, hogy mit kell csinálnia, milyen sorrendben, nem tudja a hivatalos dolgokat, nem tudja a nem hivatalos dolgokat, semmit nem tud. Beszéltem olyan anyukával, aki az SNI státuszt nem vállalta fel, a fejlesztéseket magánúton intézte. A másik út, hogy megpróbálom az ellátó rendszerből kicsikarni, amit lehet. Korábban, amikor még nem beszélt például, én azt éreztem, hogy nincsen más esélyünk arra, hogy a világgal – adott esetben később a tanárokkal, kortársakkal – elfogadtassuk azt, amilyen, ha a körülötte lévők nem tudnak erről.
Az idő az nagyon sokat segít, mert az biztos, hogy semmi nem fog egyik napról a másikra változni. El kell, hogy teljen nagyon sok idő, mire valami megérik. Nekem az elején nyilván kellett a pszichológiai támogatás. A korai fejlesztés szakaszában én ezt kötelezővé tenném, mint amikor egy rendőr traumát él át. Mert ez az, egy durva trauma, mások szerint gyászidőszak, amikor a várt gyermeket el kell engedni, és megfogalmazni magunkban, hogy lehet, hogy abból majd csak vajmi keveset tud majd megvalósítani, amiről álmodtunk. Ráadásul a szülőnek is mindig lesz olyan, amit nem fog érteni, és ez fennáll majd egész életében. De legalább abban az időszakban, amíg intenzív fejlesztésre jár a gyerek, a fejlesztéssel egy időben a szülőt ültessék be a pszichológushoz. Illetve az ellátórendszer készítse fel a szülőket a teendőkre. Én ezt a kis idillt képzeltem el magunknak, amikor itt álltunk, és míg az „átlagos” háromévesek szülei az óvodaválasztáson törték a fejüket, mi azt néztük, tud-e egyáltalán egy 20 fős csoportban működni, és fog-e szólni, hogy pisilnie kell, egyáltalán lesz-e olyan, hogy szól, hogy éhes. Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni, sokszor harcolni is kell azért, hogy a „fentről elrendeltek” helyett a számára megfelelő közeget biztosíthassuk neki. És ebben a véget nem érő harcban iszonyú nagy szüksége van az érintetteknek minden segítő kézre, vagy csak egy jó szóra.
Az elfogadással kapcsolatban két rokonunk jutott eszembe. Két teljesen különböző emberről beszélünk, különböző szintű elfogadással. Az idősebb a gyermek keresztanyukája, egyébként orvos, és tapasztalata is volt azzal kapcsolatban, hogy milyen, hogyha egy ismerős gyermekéről kiderül: autista. Talán ő az egyetlen, aki a dolgok tevékeny oldalát fogta meg, aki úgy állt hozzá, hogy elfogadom, hogy egy szakértő team azt mondja, hogy á vagy bé irányba kell indulni, és utána azt próbálom megerősíteni. Volt egy teljesen másik hozzáállás az ő öccse részéről, aki fiatalabb korosztály, gyermekük még nincsen. Napokon keresztül semmi mást nem csináltak a feleségével kart-karba öltve, minthogy olvastak. Tehát még mielőtt hozzászóltak volna bármit, próbáltak magukra bármiféle tudást felszedni, és aztán egyszer csak felhívott és elkezdett kérdezni. Akkor éreztem, hogy nagyon kezdi érteni, hogy miről van szó. Olyan célzott kérdéseket tudott föltenni, ami azt mutatta, hogy az előzetes tudása már elég ahhoz, hogy ezt a helyzetet fel tudja fogni. Két teljesen eltérő megközelítés volt, ami nagyjából leképezi a társadalomnak azon részét, aki így vagy úgy, de érintett lesz az autizmusban. A többieknek pedig egy teljes homály az egész. Semmit nem tudsz róla, de azt meg végképp nem, hogy olyan is létezik, hogy kívülről semmit nem látsz rajta, egy cuki babának, vagy cuki bölcsisnek látod csak.
Lang Barbara, Luca édesanyja októberben blogot indított a kislányuk és a családjuk hétköznapjairól, amelyek korántsem hétköznapiak. Három kérdést tettük fel neki ezzel kapcsolatban, fogadjátok szeretettel!
Milyen céllal indítottad el ezt a személyes naplót és kiknek szántad?
Az oldal kettős célt szolgál, egyrészt nyit a társadalom felé azért, hogy a társadalom is nyitni tudjon felénk idővel. Luca súlyosan, halmozottan sérült 4 éves kislány. Azzal, hogy megmutatjuk, milyen az élet vele, milyenek a hétköznapjaink, az ünnepeink, a problémáink, belelátást engedünk azoknak egy ismeretlen világba, akiknek nincs a közvetlen környezetében fogyatékkal élő, de nyitott, el- és befogadó a másságra. Tesszük mindezt azért, mert elképzelni ezt nem lehet, és ez nem az empátia hiánya miatt van. Őszintén szólva arra jöttünk rá, hogy még a közvetlen környeztünk is csak nagyon kis mértékben látja az életünket, problémáinkat. Azt csak akkor lehet, ha valaki mondjuk eltöltene velünk egy teljes hetet. Egy-két óra például ebből a szempontból akár teljesen félrevezető is lehet. Fontos, hogy megmutassuk, hogyan segíthetnek jól, mert számtalan módon lehetséges, nem csak egy bankszámlaszámra való átutalással, amivel általában találkozni szoktak az emberek.
Másrészt az évek során összegyűjtött tapasztalatokat, ötleteket, információkat szívesen osztjuk meg az érintett családokkal, mert ez rengeteg időt, energiát spórolhat, ami igencsak kell másra és sajnos ezek a szükséges információk nincsenek össze-, egybegyűjtve a fogyatékkal élőket gondozó családok számára.
Szimpatikus a virtuális napló hangneme, stílusa, grafikai megjelenése, és kíváncsivá tett, vajon mi a szakmád?
A versenyszférában dolgoztam felsővezetőként, egy sales house-t vezettem Luca születéséig. Ennek ellenére abszolút bölcsész gondolkodású embernek tartom magam, egy pedagógusi és egy újságírói diplomával a zsebemben. A médiában dolgoztam, de nem a tartalomkészítői oldalon. Ezzel most kezdtem el foglalkozni. Az oldalt egy profi csapat fejlesztette, így tudott olyan lenni, amilyennek megálmodtam.
A bejegyzésekhez hozzá lehet szólni, a blognak Facebook oldalt is indítottál, azaz van lehetőség téged megszólítani és párbeszédet kezdeményezni. El tudod képzelni, hogy létrehozz egy szülőcsoportot?
Hosszú távon ennek sok kifutása lehet, most egyelőre az a cél, hogy minél több emberhez eljusson a Lucababa blog, minél többen megismerjék és lássák, hogy egy rendszeresen jelentkező, frissülő oldalról van szó. Szeretnék közösséget építeni, ehhez szükséges a multiplatform.
Annak örülnék, ha meg tudna indulni a kommunikáció, a beszélgetés. Annak még inkább, ha érintett és érdeklődő egy platformon tudna beszélgetni. Akár kérdezni egymástól, nem csak tőlem. A kapacitásom ugyanakkor véges. Egy hetente egyszer-kétszer frissülő blogot tervezünk, képekkel, videókkal, könnyedebb és kicsit fajsúlyosabb, komolyabb témákkal. Elsődleges cél, hogy ezt a magam felé tett vállalásomat tudjam tartani hosszú távon.
2022. november 19-én jelenik meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ tanulmánykötete, melyben friss kutatási eredményeink bemutatása mellett helyet kapnak munkatársaink által írt, a Központ jógyakorlatait bemutató cikkek is A kötethez, melyet a jubileumi konferencián résztvevők ingyenesen megkapnak majd, Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus írt ajánlást.
“Álmaiban minden szülő egy egészségesen fejlődő gyermek képét dédelgeti. Amikor kiderül, hogy a fejlődés eltér az optimálistól, az első kérdés így hangzik: hova forduljak segítségért? A Korai Fejlesztő Központ három évtizede erre a kérdésre adott válasz. Magam sem tudom, hányszor javasoltam kétségbeesett és elbizonytalanodott szülőknek, hogy keressék a Korait, mert tudtam, ott szakmailag és emberileg is jó kezekben lesznek. Jó kezekben lenni pedig igen fontos, különösen ha legnagyobb értékünkről, a gyermekünkről van szó.
A Korai egy olyan közösség, egy olyan csapat, akik missziót látnak el. Nem véletlenül használom a misszió kifejezést. Aki missziót lát el, olyat vállal magára, amit mások nem, olyan úton indul el, amin addig nem jártak, olyan módszereket vezet be, amiket addig nem használtak, olyan szemléletet honosít meg, ami korábban ismeretlen volt. A Koraira mindez igaz. A Korai ritka képződmény: egyszerre progresszív szemléletű ellátóhely, ahol a legmodernebb megközelítéssel dolgoznak a szakemberek, és pezsgő szellemi műhely, amire a legnagyobb elismeréssel nézhetünk.
Ebben a kötetben bepillantást nyerhetünk az elmúlt évtizedek történetébe, izgalmas kutatásokba, de főleg abba a holisztikus szemléletbe, ami annyira jellemző a Korai működésére. Ha kívánhatok, akkor nem kívánok mást, mint töretlen lelkesedést, és hitet az eddigi munka folytatásához.” (Orvos-Tóth Noémi)
A kötetben az alábbi írások szerepelnek:
„Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni”
Czeizel Barbara: Köszöntő
Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hazai kora gyermekkori intervenciós színtéren
Kemény Gabriella: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a köznevelés, az egészségügy és a szociális ellátás határterületén
Berényi Zsuzsanna: Egy gyermek útja a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
Dr. Makó Veronika: A szenzoros feldolgozás és az önszabályozás jellegzetességei volt koraszülött gyermekeknél
Duzmath Zsófia Dalma: Az „Early Start Denver Model” autizmus specifikus korai intervenciós modell beilleszthetőségea hazai szakszolgálati ellátórendszerbe
Kapronyi Ágnes: Jó gyakorlat a súlyosan és halmozottan sérült gyermekek fejlesztésének tervezésében
Ráczné Vigh Zsuzsa: Varázslatok hete – óvodai élménypedagógiai projekt
Rajnik Kata: Mentálhigiéné a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: Legfontosabb változások a kora gyermekkori intervenció hatására
Tóth Anikó, Károly Fruzsina, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Anna, Lábadi Beatrix: Szabályozási funkciók és viselkedési nehézségek összefüggése óvodáskorú koraszülött gyermekeknél
Czeizel Barbara, Vályi Réka, Fehér Boróka, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Beatrix: A COVID 19 koronavírus világjárvány hatása a fejlődési nehézséggel küzdő gyermeket nevelő családokra
Aki kérdez, Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus, és aki válaszol, Varga Rita gyógypedagógus-logopédus, perinatális szaktanácsadó.
Hogy határoznád meg, a perinatális szaktanácsadás mit jelent és milyen életkorú gyerekekkel foglalkozik?
A perinatális szó szűkebb értelemben a szülés-születés körüli időszakra utal. Tágabb értelemben a fogantatástól, a várandósságon át egészen a gyermekágyig tartó élmények, hatások is ide tartoznak. A perinatális szaktanácsadó a várandósság tervezésének idejétől egészen a kisgyermek 3 éves koráig kísérheti a családokat. A korai pre- és perinatális élmények meghatározó jelentőséggel bírnak, emiatt a kisgyermek első életéveiben érdemesnek találom a szülők támogatását a korai élmények feldolgozásában az esetleges nehézségek esetén.
Mi jelöli ki egy perinatális szaktanácsadó kompetencia határait és hogyan? Kérlek, egy példát is említs a saját szakterületed kapcsán!
Mielőtt a kérdésre válaszolnék fontosnak tartom leírni, hogy a perinatális szaktanácsadó szakirányú továbbképzés az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán két évente induló holisztikus és interdiszciplináris képzés, olyan szakemberek számára, akik a születés körül dolgoznak vagy a kisgyermekek oktatásában, nevelésében segítik a családok életét. Számos szakterületről érkező szakember válhat perinatális szaktanácsadóvá: pszichológus, szülész-nőgyógyász szakorvos, szülésznő, dúla, gyógypedagógus, csak, hogy néhányat említsek. A már végzett perinatális szaktanácsadó feladatkörét alapvégzettsége, munkahelye és nem utolsó sorban érdeklődési területe határozza meg. A kompetenciahatárok tartása fontos, de ezek meghúzása egyénenként és alapvégzettségek alapján eltérőek lehetnek. A szaktanácsadás során a pre- és perinatális időszak témái, a megtapasztalt élmények, azok feldolgozása áll a középpontban. Előfordulhat, hogy halmozódó, akár transzgenerációs trauma bukkan felszínre ebben a szenzitív időszakban, ilyen esetben például mindenképpen pszichológus segítsége szükséges.
Hogyan zajlik a munkafolyamat, ki/k és milyen gyakorisággal vesz/vesznek részt a találkozásokon?
A Korai Fejlesztő Központban perinatális szaktanácsadóként azon családok számára nyújtok segítséget, akik a fogantatás, várandósság, szülés-születés és a korai időszak során nehézségeket éltek meg. Meghallgatom, támogatom, összefüggésekkel ismertetem, valamint szükség esetén más szakemberhez irányítom a családokat. A konzultáció segítséget nyújt a megélt élmények és érzések megosztásában, melyet értő figyelemmel és érzékenységgel kísérek. A felmerülő kérdésekre segítek választ találni, a nehéz élményeket átkeretezni. A heti rendszerességű találkozások alkalmával a szülővel vagy szülőpárral dolgozom, első sorban az anyákkal. A konzultációk során a gyermek jelenlétét is fontosnak találom, valamint örömmel és szívesen látom az apákat, hisz az ő megéléseik is jelentőségteljesek, ráadásul sokszor bennük is maradnak még kibeszéletlen élmények. Az első interjú után kronológiai sorrendben haladunk a főbb életesemények ívén keresztül, hangsúlyt fektetve a család számára jelentős témákra, nehézségekre. A tanácsadás folyamatára 5 alkalmanként rátekintünk, ezután közösen döntünk arról, hogy lezárjuk vagy folytassuk a közös munkát tovább.
Említs kérlek olyan témákat, amelyek leggyakrabban a perinatális szaktanácsadás témái között szerepelnek!
A teljesség igénye nélkül:
A gyermek iránti vágy gondolata, a fogantatásra való készülés, esetleges fogantatási nehézségek. A várandósság megélése, a várandósság idején történő egyéb életesemények, veszélyeztetett várandósság. A szülés-születéstörténet, a szülés módja, a szülésélmény. A koraszülés, az ehhez kapcsolódó nehéz érzések, veszteségek. A születést követő legkorábbi életesemények, az aranyóra megléte vagy hiánya. A kórházban tartózkodás, az ott szerzett tapasztalatok. Korai kapcsolódás, szoptatás, hordozás. Gyermekágyi időszak. A nő anyává, a férfi apává, a pár szülővé és családdá válása. A fókusz pedig a történések mögött húzódó érzelmi megélésen és feldolgozáson van. Mit és hogyan éltek, élnek meg a szülők? Mit élhet át a csecsemő/kisgyermek? Milyen érzések kapcsolódnak az eseményekhez?
Milyen társszakmákkal gondolkodik együtt egy perinatális szaktanácsadó?
A perinatális tudomány egy integrált tudományterület, a korai életidő élettani és lélektani változásait vizsgálja. Így sokféle szakma képviselője öleli körbe ezt az időszakot és gondolkodhat közösen egy perinatális szaktanácsadóval: pszichológus, szülő-csecsemő konzulens, korai intervenciót végző gyógypedagógus, szülész-nőgyógyász, szülésznő, dúla, koraszülöttek ellátását végző szakember (NIC-en vagy PIC-en), gyermekorvos, neurológus stb.
Mondhatjuk, hogy a perinatális szaktanácsadás egyik célja a prevenció, és sokféle kapcsolati nehézség előzhető meg általa?
Azt gondolom, hogy igen, segíthet abban, hogy a pre- és perinatális időszakban tapasztalt nehézségek időbeni felismerésében, elfogadásában és oldásában segítsen. Ezzel megelőzve azt, hogy a szülő egyedül maradjon kérdéseivel, nehéz érzéseivel, szorongásával, ami gátolhatja őt a másokkal (akár a saját gyermekével) való kapcsolódásban. A konzultációk során a történetek, a hozzájuk kapcsolódó érzések meghallgatása és az adott témákkal kapcsolatos edukáció is jelentőséggel bír. Nem gondolom, hogy egyedül egy perinatális szaktanácsadó segíthet ilyenkor. Más segítő szakember, egy empatikus, közeli ismerős is sokat tehet a krízist megélő szülőkért, ha értő figyelemmel, empátiával és nyitottsággal hallgatja meg történetüket.
Számodra mi a legkedvesebb téma a perinatális területről?
Két „szívem csücske” téma is eszembe jutott. Az egyik a szülő-gyermek közötti kapcsolódás, kötődés, ennek alakulása (már a prenatális időszaktól kezdve), szükség esetén ennek támogatása. A másik téma a veszteségek, az azokkal járó érzések, lelki folyamatok, valamint az ebből táplálkozó formálódás, növekedés. Veszteséget nem csak egy sajnálatos haláleset során élhetünk meg. Minden olyan helyzetben, amikor más történik, mint amire készültünk, más, mint amire vágytunk, megjelenik bennünk a veszteség. Ha nem is volt vagy már túlvan az anya-baba páros az életveszélyen, akkor az anyai veszteségélményt a környezet sokszor bagatellizálja vagy ignorálja („Örülj, hogy egészségesek vagytok!”). Úgy gondolom, hogy az örömteli és nehéz érzések együtt is jelen lehetnek, a veszteség érzésének, megélésének és feldolgozásának pedig helye, méghozzá változást hozó helye van. Ebben szeretném az anyákat, apákat és kisgyermekeiket támogatni. Az említett két téma pedig összefüggésben áll egymással. Ebből is érezhető talán, mennyire izgalmas és néha fájdalmas, mégis gyönyörű a perinatális terület.
Köszönjük, hogy válaszoltál a kérdésekre, és nagyon várjuk a további közös gondolkodást Veled! 🙂
Interjút készítettünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központban dolgozó két családterápiát végző kollégánkkal, Borbáth Zsuzsannával és Keresztes Cecíliával, hogy jobban megismerhessük a munkájukat. Fogadjátok szeretettel ezt a beszélgetést!
Szeretném, ha egy kicsit bemutatnátok a szakmai életutatokat, és azt is, hogy abban a családterápia hol kap helyet.
Borbáth Zsuzsanna: Szociális munkásként végeztem az ELTÉ-n, a gyermekvédelemben és a családok segítésében, valamint kórházban dolgoztam főként, illetve önkéntesként a hospice keretein belül. Jelenleg óvodai és iskolai szociális segítőként dolgozom Budapesten. A családterápiás képzést együtt végeztük Cilivel, jelenleg is képzésben lévő családterapeuták vagyunk, szupervízió mellett vállalunk családokat. Jó régóta dolgozunk együtt, először egy családok átmeneti otthonában próbáltuk ki a családterápiás gondolkodást, ahol erre igen nagy szükség mutatkozott. Néhány évvel ezelőtt kapcsolódtunk be a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkájába.
Keresztes Cecília: Én is szociális munkás vagyok, a régi Wesley-n tanultam Solt Ottiliától, Havas Gábortól, majd tizenöt évig a Magyar Hospice Alapítványnál dolgoztam. Egy kicsit dolgoztam a Gézengúz Alapítványnál is, és 8 éve a Van Esély Alapítványnál vagyok kurátor. A napi szintű kommunikációért, működtetésért felelek, illetve esetmegbeszélő csoportokat és a szakmai programokat vezetem. Itt hajléktalan emberekkel foglalkozunk, a hajléktalanságból kivezető utak, lehetőségek vannak a középpontban. Vannak a családomban olyan betegségek, veszteségek, amelyek miatt is közel áll hozzám a munkátok, és a családterápiás szemléletet itt nagyon is aktuálisnak érzem.
Jól tudom, a családterápián belül vannak különféle irányok, specifikációk?
Zsuzsi: Többféle végzettséggel lehet a családterápiás képzettséget szerezni, és ez határozza meg aztán az irányt is. Azaz, hogy milyen családokkal tudunk foglalkozni. A kompetencia határainkat jelöli ki a végzettségünk, és egyben utat is mutat.
Cili: A családterápián belül sokféle irányzat, iskola és módszer van, mi nem köteleztük el magunkat egyik mellett sem, hanem mindig azt és úgy használjuk, ami illeszkedik az adott helyzethez, családhoz. Sokat szoktunk foglalkozni a családok struktúráival, határaival, a családi szerepekkel és szinte mindig előkerülnek a generációkon átívelő családi mintázatok is. Nagyon fókuszálunk az érzelmekre, és sok gyakorlati technikát, játékos, rajzos, mozgásos technikát is használunk. A Zsuzsi által elmondottakra visszatérve, olyan is előfordul, hogy mi egy első lépcső lehetünk abban, hogy egy család felismerhesse, milyen további segítségekre lehet szüksége. Például ha egy súlyos trauma feldolgozásáról van szó, vagy függőségről, étkezési zavarról. Ezek gyakran előfordulnak olyan családoknál, akik folyamatos stresszben élnek, és ilyen stressz lehet az is, ha valaki eltérő fejlődésű gyermeket nevel. Az én szakmai életutamat végigkíséri a veszteségekkel való megküzdési módszerek átadása, és ez a téma nagyon is középpontban áll a korai intervencióban részesülő családok életében, hiszen néha ott is veszteségként élünk meg egy diagnózist, egy eltérést, egy betegséget, és ezzel meg kell küzdenünk.
És hogyan fogalmaznád meg ezt a párhuzamosságot a két terület között?
Cili: A szociális munka és a családterápia is egy életigenlő munkaforma, többek között arra tanít, hogyan lehet egymással könnyebben élni és jobban lenni. Ez a gondolat különösen fontos számomra, és úgy hiszem a korai intervenció területén is, azaz, hogy találjuk meg a belső erőforrásainkat úgy, hogy megpróbáljuk újból felépíteni önmagunkat, kapcsolatainkat, viszonyulásainkat. Valamint az is ad egy speciális látásmódot, hogy mi Zsuzsival milyen területeken dolgoztunk együtt, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk.
Milyen problémákkal fordulhatnak hozzátok a Koraiba járó családok?
Zsuzsi: A családterápia olyan segítő folyamat, amely abból indul ki, hogy a család nagyon szoros egység és tagjai erősen hatnak egymásra. A családban történő változásokhoz nem könnyű alkalmazkodni, különösen akkor, ha az váratlan és megrázó, mint pl. egy diagnózis, egy betegség vagy egy súlyos veszteség. Ilyen esetekben tud segíteni a pár-, és családterápia, amely a jelenre és a pozitív változásokra koncentrálva közelebb hozhatja egymáshoz a családtagokat, és segíti a megértést, az újfajta működést egy rég kialakult családban. Például amikor egy családban egyszerre van eltérően és tipikusan fejlődő testvérpár, és az hogyan hat a családi rendszer egészére. Gyermeknevelési kérdésekkel és a gyermek fejlődésével kapcsolatos aggodalmak okán, illetve terhességgel és a születéssel kapcsolatban megélt élmények és ezek hatásai a párkapcsolatra is lehetnek a témáink. Aztán az örökbe fogadó családok speciális problémái is előtérbe kerülnek, illetve hogy mindenféle kihívás hatására hogyan terhelődik meg egy szülőpár kapcsolata és miként lehet abban konkrét segítséget és új szempontokat adni. Az átlagosnál sokkal nehezebb élethelyzetekből is lehet megerősödve kikerülni és ilyenkor is lehetnek kompetens, érzelmi biztonságot nyújtó szülők egy kiegyensúlyozott, változásokra jól reagáló családban.
Cili: Ezek olyan témák, amelyekre egy szülőkonzultáción kívül még érdemes lehet elmélyülnünk, időt és teret adnunk nekik. Például egy sérült kisgyermek nevelésében vissza-visszatérő kérdés, hogy hogyan kell és lehet korlátokat szabni, szabályokat bevezetni. Olyan könnyű belecsúszni abba, hogy éjszaka újra és újra felkelünk a gyermekünkhöz, kiszolgáljuk minden igényét, és közben nem is vesszük észre, akaratlanul is fenntartunk egy nem jól működő forgatókönyvet. Jellemző, hogy a konzultációra megérkező szülők először csak hosszan, hosszan mesélnek, gyakran nagyon felfokozott érzelmekkel, mert annyira próbálják állni a sarat, igyekeznek mindent egyedül megoldani, hogy csak gyűlnek bennük a félelmek és fájdalmak, mire hozzánk eljönnek. És sokszor arra is itt van először alkalom, hogy egy szülőpár egymásra igazán odafigyeljen, és egymással igazán beszélgessen. Önmagában az, hogy nem viszi el a figyelem fókuszát a sérült gyermek, nagyon felszabadító tud lenni.
Azt hiszem, mindezekből az is következik, hogy maga a segítségkérés sem könnyű, ezért konzultációs témává kell már váljon ez is.
Zsuzsi: Igen, és ezt nagyon érzékeljük is, sőt, átérezzük, és látjuk annak is a realitását, hogy egy jóval nagyobb figyelmet és állandó fejlesztést igénylő kisbaba mellett a szülőknek magukra már sokszor nem jut idejük. Miközben éppen az ebből adódó megváltozott életritmus és szokások elszigetelődéshez vezethetnek, és sokszor a szülő a saját családjából sem azokat a segítségeket kapja meg, amire a leginkább szüksége lenne.
Cili: Ilyenkor nagyon gyakran annyira bekebelez minket a szülői szerepünk, hogy az összes többi teljesen háttérbe szorul, mint például a szakmai életünk, vagy hogy mi párkapcsolatban élő nők és férfiak vagyunk, akik igénylik a magánéletet, és úgy akarunk kapcsolódni egymáshoz, hogy közben magunkkal is többnyire elégedettek vagyunk. Ez a hiány egy idő után nem viselhető tovább. Ennek feloldásához sokszor egy pár alkalmas beszélgetés is elég.
Mondhatjuk, hogy a családterápia mellett párterápiára is van lehetőség az ellátásban?
Zsuzsi: Azt szoktuk kérni, hogy első alkalommal a teljes család jöjjön el, hogy lássuk őket egységében. Nagyobb gyerekekkel már nagyon jól lehet együtt családterápiát végezni, de itt a Koraiban a gyerekek életkora is meghatározza, hogy ezek az alkalmak inkább a párra koncentrálnak. Törekvésünk mindig, hogy a nagyobb testvér vagy akár a nagyszülők is bevonhatóak legyenek ebbe a folyamatba.
Cili: Előfordul, hogy a beszélgetések során egyre inkább a párkapcsolati nehézségekre kerül a fókusz, és egy idő után csak a szülőpár jár hozzánk, hiszen egy erős, bizalommal teli párkapcsolat ad jó alapot a megküzdésre, és a család kiegyensúlyozott működésére
Mennyi ideig tarthat egy családterápiás folyamat?
Cili: Az egy-két alkalmas, megoldásközpontú tanácsadástól kezdve egészen fél vagy egy évig tartó terápiás ellátásig. A mi gyakorlatunkban a minimum hat alkalom szokott lenni, és általában fél évig tart, kétheti gyakorisággal. Már az elején megbeszéljük, hogy hova szeretnénk közösen eljutni, melyek azok az irányok, amelyeket érintenünk kell. Megbeszélünk előre néhány alkalmat, hogy mikor is fogunk ezekkel dolgozni, és tudatosan tervezzük a terápia többi folyamatát is.
Mi a tapasztalatotok, tanulható családterápiás helyzetben az önreflexivitás, az önelemzés módszere?
Cili: Igen, a családterápián kvázi újraalakulnak gyakorlatok abban, ahogy a családtagok egymással kommunikálnak, viselkednek, és ahogy működik a család egésze. Az is előfordul, hogy a terapeuták között sincs egyetértés mindenben, és az, hogy ezt hogyan tudják megjeleníteni a terápiában, az minta lehet a pár vagy család számára is. Azaz a családterapeuták interakciós technikái példát adhatnak arra, hogyan lehet egy vitában önmagunkra is rálátni.
Zsuzsi: Szerintem ebben a nem verbális eszközök nagyon sokat segítenek, hogy akinek nehezebb szavakba öntenie az érzéseit, találjunk más csatornát arra, hogy mégis felismerje az érzéseit. Azaz a családterápiás eszköztárnak sokféle játék, más területről ismerős önelemzési technika is része.
Köszönjük szépen a beszélgetést, nagyon jó volt átgondolni, hogy a családterápiában meglévő prevenciós szemlélet milyen szervesen be tud épülni a korai intervenció gyakorlatába!
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
A két lábbal, szimmetrikus mozdulattal előre lökdöshető „nyuszibicikli” után a legtöbb gyermek életében a pedálos háromkerekű bicikli, majd a pótkerekekkel felszerelt kétkerekű szokott következni. Az utóbbi években mintha elfelejtődött volna a roller, viszont most új színfolt az egyensúlyozni tanulásban a fémvázas, stabil tanulóbicikli, amelynek két kereke van, viszont nincs pedálja.
Mire jó ez a fajta kerékpár? Amellett, hogy használata nagy örömet okoz már a három-négyéveseknek is, a koordinált mozgás fejlődésében egy újabb elem gazdagodását jelenti: az erővel, a lendülettel és a sebességgel való bánni tudás képességét engedi kibontakozni. Be kell lássuk, hogy a kerékpározás nemcsak a pedállal történő erőátvitel ügyes kivitelezésétől függ, hanem elsősorban az egyensúlyozást lehetővé tevő komplex észlelések integrációjától. Érzékelni kell a kerékpár és a test dőlésének irányát, a haladási sebesség mértékét, az előttünk lévő közeli és távoli útszakaszok emelkedését, lejtését, a gödröket, és döccenőket. Ennek alapján kell a megfelelő testi választ kidolgozni, különösképpen a lendületet adagolni, amelyet ebben az esetben úgy lehet hatékonyan szabályozni, ha már nem a két láb egyidejű mozgásával, szimmetrikus mozdulattal, hanem váltott lábbal történik. Ha az útszakasz lehetővé teszi, a gyerekek megtanulhatják azt is, hogy hogyan lehet kihasználni a befektetett energiát, vagyis felkapják mindkét lábukat, nem adnak újabb lendületet, csak kormánnyal tartják az irányt. Mivel a tanuló kerékpárok fel vannak szerelve fékkel is, az éppen jó fékezés erejét is kitapasztalhatják.
Az a kisgyerek, aki tanulóbicikli után kap igazi pedálos kétkerekűt, gyorsabban tanulja meg és sokkal biztonságosabban tud majd kerékpározni, mert előtte már több tapasztalatot szerzett a járművel együttes gyors mozgás kézben tartásáról. A tanulókerékpárnak a biztonságos lendületkezelés mellett vannak egyéb előnyei is, amelyeket eltérő mozgásfejlődési típusú gyerekeknél jól lehet használni. Ide tartoznak azok a gyerekek, akik sajátos és különböző okok miatt bátortalanok, félnek az egyensúlyozástól. Ők igen nagy fejlődési lehetőséget kapnak, hiszen a tanulóbicikli használata számukra is biztonságos – mindkét láb a földön lehet – mégis megadja az „én csinálom”, „egyedül csinálom” örömét, melyek olyan visszajelzések saját kompetenciájukról, amelyeknek esetleg híján voltak. Nagyobb szabadságot is kapnak mindezzel, távolabbra mehetnek az anyukájuk szoknyája mellől, és kipróbálhatják magukat az éppen megfelelő mértékű, saját maguk által beállított mértékű kihívásnak megfelelően. Hihetetlen élmény lehet egy ilyen kisgyereknek, ha például egy nagyobb testvérrel vagy a szülővel együtt mehetnek el közös kerékpárútra.
Vannak olyan gyerekek is, akiknek problematikus az aszimmetrikus mozgások kivitelezése. Ők gyakran kihagyták mozgásfejlődésükből a kúszást vagy a mászást. Úgy változtatták kisbaba korukban a helyüket, mint ahogyan a nyuszik ugrálnak, tehát a váltott jobb-bal mintázat helyett a két kéz – két láb mintázat szerint. Ezek a gyerekek általában nehezen tanulnak meg pedált hajtani, és így kizárják magukat a kerékpározás örömeiből. A triciklit is két lábbal lökdösik előre. Azok a gyerekek, akik nehezen alakítanak ki egyoldali dominanciát, vagyis nem tudják maguk sem, hogy jobbkezesek-e vagy balosok, hol egyikkel, hol a másikkal rajzolnak, esznek, fésülködnek, szintén sokat nyerhetnek ebből a mozgásformából. Számukra azonban a tanulókerékpár használata – élvezete – után szerencsés, ha hadrendbe áll a roller is.
Még egy apróság, ami azért nem elhanyagolható: a tanulóbiciklinek hála a szülők életéből valószínűleg kimarad a derékgörbítő, loholtató, idegtépő biciklizni tanítási procedúra. Lehet, hogy nem is hiányzik majd?
A cikk forrása. www.dszit.hu
A cikket írta: dr. Szvatkó Anna klinikai szakpszichológus, gyógypedagógus
Sebestyén Dórával, a Mazsival az élet című instagram és facebook oldalak szerkesztőjével készítettünk interjút, fogadjátok szeretettel!
Jól tudom, hogy nagyon hasonló területen dolgozunk?
Igen, kisgyermeknevelő vagyok egy bölcsődében. Most fogok visszamenni szeptembertől dolgozni, megvártuk, hogy Mazsi három éves legyen. Ő óvodát kezd, én pedig újra dolgozni fogok.
Az Instagram oldaladat több, mint huszonhatezren követik, ami nagy dolog. Összefoglalnád ennek a történetét az első lépéstől mostanáig?
Már a bölcsiben azt tapasztaltam, hogy sok gyereknek gondot okoz, hogy mit kezdjen magával és hogyan foglalja el magát. Ekkor határoztam el, hogy én a gyerekemmel majd nagyon sokat fogok együtt játszani. Aztán jött a covid és rengeteg fórumon olvastam, hogy az anyukák, nagymamák kétségbeesetten kérnek tanácsot, mivel foglalják el a gyerekeiket. Ekkor jött az ötlet, hogy felveszem a kislányommal, Mazsival a játékötleteket, feltöltöm, és hátha valakinek segíteni tudok ezzel. Ahogy bővült a követők száma, én is egyre többféle technikával színesítettem a repertoárt, már lett videó is, nem csak képek. Az otthon is fellelhető tárgyakból szoktam kitalálni a játékokat, olyanokat, amelyek tényleg csak pár perces előkészületet igényelnek. Emlékszem, hogy akkor robbant be úgy igazán az oldal, amikor egy szelesebb időszakban a saját gyerekkoromból vett játékot javasoltam. Egy zacskóra kötöttünk zsinórt és papírsárkány helyett azt eregettük, s ezt még kicsit feldíszítettük Mazsival, lett szeme, szája és haja is. Nagyon sokan nézték meg ezt a videót, és a nézettség meghozta azt is, hogy egyre több embert ért el az oldalam.
Mazsi egyben társszerzője is ennek az oldalnak, ha jól gondolom.
Igen, gyakran fordul elő, hogy kitalálok egy tevékenységet, amit aztán ő tovább gondol, és az is belekerül ezekbe az ajánlókba. Sőt, most már ő szokta mondani, hogy gyere anya, találjunk ki valami új játékot. Én azt vallom, hogy az a legfontosabb, hogy odaüljünk a gyerekünk mellé, és babráljunk együtt. A háztartás megvár, de ez a három év úgy elrepült, szörnyű. Még annyi, de annyi mindent szerettem volna vele kipróbálni.
Óriási változáson ment keresztül ez az oldal, és igen gyakoriak a megjelenések is. Érzel olyasmit, hogy ez már egy munka is egyben?
Pont jókor jött ez a projekt, már épp egy kicsit unatkoztam, és ez nagyon sokat adott. Valóban mára már munka is, rengeteg idő felvenni, rögzíteni az előkészületeket is, megvágni, zenét alá szerkeszteni, leírni a játék menetét. Vettem egy állványt is, hogy jól látható legyen minden. Amikor viszont ezeket a videókat feltöltöm az oldalamra, attól lesznek úgy igazán a saját szellemi termékeim, hogy az adott játékot lépésről lépésre segítek megmutatni, a hozzávalókat megjeleníteni, és arról is információt nyújtani, milyen területeket fejleszthetünk ezekkel. Még nem tudom, szeptembertől hogyan fogom tudni ezt folytatni, de mindenképp szeretném.
Honnan meríted az ötleteket?
A legtöbb játék az én ötletem, és sok közülük a gyerekkoromból származik. Az édesanyám óvónő, rengeteget játszottunk együtt, és külföldi oldalakról is szoktam ihletet meríteni. A videók kedvéért Mazsi előre megmutatja, mit találtam ki az adott tárgyakkal, azt felvesszük, de aztán lekapcsoljuk a technikát, és kezdődhet a mi játékunk. Az a legfontosabb, hogy neki ez élményt adjon.
A ti játékaitok nem kész játékok, hanem már maga az elkészítésük, a folyamat is játék. Ez egy állásfoglalás is részedről?
Nálunk is rengetegféle kész játék van, maximum cserélgetem őket, hogy Mazsi is jobban átlássa őket. Ugyanakkor azt is szeretném mondani az oldalaimon, hogy az otthoni tárgyakból is lehet varázsolni valami újat, és ezzel nagyon nagy örömet okozhatunk a gyerekünknek. Egy PET palack és némi rizs, amit beleszórunk, nagyon izgalmas tud lenni, és sokszor tényleg nem kell ennél több. Közben minőségi időt töltünk együtt, és talán jobban is tudunk rá figyelni ilyenkor. Finoman próbálom jelezni az oldalaimon is, hogy nem egymás mellett, hanem együtt, egymással tudunk jól időt eltölteni.
Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik tartanak attól, hogy ezekhez a játékokhoz kézügyességre és sok előkészületre van szükség?
Azt egészen biztosan mondhatom, hogy ezekhez a játékokhoz kézügyességre nincs szükség, én sem vagyok ebben ügyes. Van egy-két játék, ami tényleg egy kicsivel több előkészületet igényel, de a legtöbb tíz perc alatt megvan. Az biztos, hogy ezek maszatolósak több időt vesznek el, főleg az utómunkálatok. Egyébként Mazsi főleg ezeket imádja, a szenzoros, koszolós, trutymákolós játékokat. Kicsit ki kell lépnünk a komfortzónánkból a gyerek érdekében, illetve az ilyen típusú játékokkal egy csomó szabályt is taníthatunk nekik. Például azt, hogy ezzel vagy azzal, csak az asztalnál, vagy csak az előre kijelölt takarón lehet játszani, mert különben minden piszkos lesz. Azért ez is egy fontos tanítás, amit így könnyebb és életszerűbb megtanítanunk.
Szerinted ez a szemlélet hatással lesz a munkádra is?
Pont azon gondolkoztam mostanában, hogy ezeket a típusú játékokat szeretném a bölcsibe is bevinni. A húgom is bölcsiben dolgozik, és az anyósom is, és már mindketten kipróbálták a csoportjaikkal a játékötleteimet. Nyilván ezek a játékok nagyobb figyelmet igényelnek a felnőttektől, hogy a gyerekek biztonságos térben próbálgathassák magukat, viszont legalább ennyire sokat is adnak. Ragasztgatni, gyurmázni egyébként is szoktunk, de inkább az óvodai létnek részei ezek a „csinálós” játékok. Azt gondolom, hogy három éves kor előtt álló gyerekekkel már a bölcsődében is el lehet kezdeni ebben a szellemben foglalkozni.
Jól gondolom, hogy sokan írnak neked levelet?
Igen, többféle témával kapcsolatban megkeresnek a szülők. Szobatisztaság, szenzorosság, beszédindítás. Amiben van tapasztalatom, azt szívesen megosztom velük, de tovább szoktam őket irányítani olyan oldalak, vagy szakértők felé, akik célirányosan tudnak segíteni. A bölcsődei élettel, beszoktatással kapcsolatban is kapok kérdéseket, ezekre már sokkal jobb érzéssel válaszolok, és alakultak barátságok is a közösségi médián keresztül.
Köszönjük az interjút, és kíváncsian várjuk, hogy milyen tapasztalatokkal leszel gazdagabb, amikor majd a bölcsődébe is be tudod vinni ezeket a játékokat és szemléletet. Sok szerencsét kívánunk és a játékaidait jó szívvel ajánljuk a hozzánk járó családoknak is.
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
A fényképek a Mazsival az élet instagram oldaláról származnak.
A játékokat Hajtó Krisztina gyógytornász, gyógypedagógus kollégánk gyűjtötte össze, szemezgessetek!
Az egész testfelülettel való érzékeléshez:
∙ a lábakkal érdemes kezdeni, majd a kezekkel-karokkal folytatni, és ha a gyermek engedi és a játszótéren/strandon megvalósítható, akkor lehet hátat, hasat, nyakat is!
∙ száraz homokkal megszórni a testrészeket
∙ nedves homokkal megszórni a testrészeket
∙ sárral bekenni a testrészeket
∙ vízzel lelocsolni a testrészeket
∙ gödröt ásni, és eltemetni a kezeket-karokat / lábat száraz ill. nedves homokba, jól meglapogatni a homokon kereszül, majd önállóan előhúzni
∙ a nedves homokot sima felületté simítani, és ujjal rajzolni bele
Játék a homokkal – kezek ügyesítése:
∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat kézzel ásni, markolni, szórni, ujjat belenyomni ∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat marokkal vödörbe tenni és azt így megtölteni ∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat lapáttal vödörbe tenni és azt így megtölteni ∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat vödörből kiönteni
∙ homokkal, vízzel vagy sárral teli nehéz vödröket megpróbálni felemelni, járó gyereknél cipelni ∙ száraz homokra vizet önteni és kézzel összekeverni
∙ vödör vízbe száraz homokot szórni kézzel
∙ különböző állagú sarakat készíteni vödörben, kézzel keverni, gyúrni, valamilyen felületen szétkenni tenyérrel, talppal
∙ kemény sárból kézzel golyót formázni, ezt célba dobni (vödörbe, lavórba, gödörbe) ∙ száraz ill. nedves homokba elásott játékot megkeresni, kézzel kiásni, kilógó résznél fogva kihúzni ∙ a homokba kis botocskákat, tobozokat, kavicsokat beleszúrni, belenyomni ∙ homokformát megtölteni, óvatosan lefordítani és megkocogtatni, hogy kijöjjön a homokforma
Hogyan alakítsuk a játék környezetét, mi a szerepe a rendnek és a rendetlenségnek egy kisgyermek hétköznapjaiban, erre válaszol most volt kollégánk és a korai intervenció módszertanának egyik legmeghatározóbb szakembere, Dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus, pszichológus.
A képeskönyvek
A képeskönyvek olyan fejlesztő eszközök is egyben, amelyek felfedezése hatást gyakorol a gondolkodásra, a finommanipulációra, a társas és kommunikációs fejlődésre és az érzelemszabályozásra is. Csak akkor jöhetnek be a könyvek a játékkészletbe, ha nem helyettesítik a valós tárgyakat, ha a könyvek segítségével nem akarunk „rendes” gyerekeket nevelni, akik nem maszatolnak, nem állandóan rumlit csinálnak maguk körül, hanem szépen rendesen „el” vannak egy könyvvel. A valódi tárgyakat nem pótolhatja semmilyen könyv! Arra viszont jók, hogy az állatokat és a járműveket tanulmányozhatjuk segítségükkel, amelyeket élőben nem olyan könnyen ismerhetünk meg úgy igazán. A mindennapi tárgyakról és eseményekről is lehet könyvet találni, ami lehetővé teszi a saját élmények feldolgozását. Kár viszont, hogy kevés jó képeskönyv készül az egy, két éves korosztálynak. Nekik még fénykép jellegű ábrázolásra lenne szükségük, gondolkodásuknak kedvezne, ha a fontos tárgyakat vagy állatokat nem azonnal bonyolult összefüggésekben, alig felismerhetően jelennek meg képben, hanem némileg kiemelve a környezetükből ahhoz, hogy a gyermekkel saját szintjén beszélgetni lehessen arról, amit ábrázol, össze lehessen a képeket vetni a saját élményekkel, tapasztalatokkal. Leleményes szülők maguk is csinálhatnak gyermeküknek egy ilyen első képeskönyvet, saját fényképeik segítségével. Ebben a korban viszont a lapozgatás is fontos: akkor érdemes saját képeskönyvet „gyártani” ha nagyobb képek könnyen lapozgató albumba kerülhetnek.
Tanul eszközt használni!
Bizony, a bababarát kréták és ceruzák, a ujjfestékek mind olyan kellékek, amivel a gyerek már ebben a korban találkozhat, s nagy élményt nyújthatnak neki.. Másfél év körüli korban figyelnek fel a kicsik arra, hogy nem csak kézbe vehetik és manipulálhatnak az őket körülvevő tárgyakkal, hanem arra is, hogy vannak eszköz jellegű tárgyak, amelyek segítségével saját „produktumok jöhetnek létre.” Gyereke válogatja, hogy mennyire lesz neki fontos ez a felismerés. Van olyan gyerek, aki tanulja, vagy magától jön rá az új lehetőségre, de még jó sokáig nem „izgatja” őt, s van, akinek a felfedezés után minden toll és ceruza „veszélyt” fog jelenteni, aki a felfedezés után a legszívesebben telerajzolná a lakás minden falát. Ha viszont rajzolni szeretne, fontos hogy a papír legyen nagy, s a rajzeszköz legyen jól megfogható és könnyen hagyjon nyomot. S hadd feküdhessen a pici a földön alkotó munkája során, s a felnőttek ne akarjanak még mindenáron nevet adni produkciójához! Amennyiben izgatja a nyomhagyás a gyermeket, teremtsük meg hozzá a feltételeket! Nyáron, a szabadban könnyebben pancsolhatunk ujjfestékekkel. Tavasszal, ősszel, csak korlátozottan engedhetjük meg ezt a fajta pancsolást, bár kint a szabadban, a botokkal való firkálás a sárban ,pótolhatja ezt az örömet.
Jöhet a játékpolc!
Nem árt egy polc is a gyermeknek. Csecsemőkorban elsősorban sok helyet igényelt, a szülők nagyobb térben ide-oda tettek különböző játéktárgyakat a földre, bízva abban – s az gyakran be is jött – hogy ez az izgalmas környezet egyszerre elégíti ki játék- és mozgásigényét. Egy éves kor után viszont a tárgyakat már másképpen, inkább egymással összefüggésben érdemes tálalni. Ez azt jelenti, hogy ami összetartozik, összeillik, azt ebben az összefüggésben kínáljuk neki, hogy lássa, mivel mit érdemes csinálni. Praktikus is, ha a szoba egyik sarkában csak az ő dolgai vannak. Jó, amikor a játékdobozok, játékkosarak mellett most már játékpolca is lesz. A berendezett polc mutatja neki a rendet, s a polcon elrendezett tárgyak rövidesen természetes környezetté válnak számára.
Kell- e a rend, amikor ő csak pakol?
Persze, kezdetben ő elsősorban mestere lesz a szétszedésnek, nem az összepakolásnak Amikor együtt játszunk vele, hogy a szeme láttára mi építünk fel neki valamit egyforma elemekből, amikor összegyűjtjük az egymáshoz illő tárgyakat és visszatesszük azokat az edényekbe, amikor felfűzzük a lefűzött un. montessori tornyot, amikor beletesszük a játék babát az ágyába és be is takarjuk őt, ő, a gyermekünk, érteni és élvezni fogja ezeket a látványos összefüggéseket. Még akkor is, amikor ő maga még nem képes követni a mintánkat, hanem még inkább szétszed, szétdobál és kipakol.
Csupa játékszer a lakás?
Akkor milyen gyakorisággal pakoljuk össze azt a sok limlomot, amit széthagy? Naponta vagy hetente szolgáljuk őt egy frissen, az ő elvárásainak megfelelően kihívó környezettel? Olyannal, amiben az összetartozó tárgyak egy helyen vannak, a baba az ágyában szendereg és nem a kockák között, a nagyobb golyók, kis labdák vagy gesztenyék csábítóan együtt vannak a kosarakban, a képeskönyvek elérhető polcokon fekszenek? A válaszunk az, hogy egyszer, kétszer naponta, s nem több, még akkor sem, amikor ő, a drága gyermek, egy negyedóra alatt megsemmisíti a mi rendünket. Valóban csak nekünk szúr szemet a rendetlenség. A látszólagos káosz csábíthat új összefüggések felismeréséhez! Viszont csak akkor indulhat be, illetve fejlődik a saját kreativitása, amikor ez is van (a rend) és az is van (a rendetlenség), amikor tőlünk kapja a rendet és a biztonságot, s mi nézhetjük jó szemmel is az ő rendbontó tevékenységét. A rend idővel beépül élményvilágába, de mi, a szülők, a rend szeretetét még egy ideig hiányolhatjuk nála.
Nem minden káosz, ami annak látszik
A gyermek élete egész struktúráját, napjai folyamatos rendjét tőlünk, szüleitől tanulja. Nem csak akkor kapja tőlünk, amikor rendet csinálunk körülötte, hanem akkor is, amikor egy bizonyos rendszerben neveljük őt: amikor a dolgok természetes egymásutániságát tapasztalja. A főzés után az evést, a vacsora után a fürdetést, stb. Ezek a tapasztalatok teszik lehetővé neki azt, hogy idővel megértse a saját szerepét, a szülei különböző szerepei mellett. Ezzel a félig-meddig megértéssel is eljátszik ő, amikor altatja és eteti a babát, kocsikáztatja a mackóját, amikor „szerel”, rendezi és átrendezi saját környezetét, kuckót épít magának. Ez a fejlettebb szerepjáték viszont csak később jelenik meg, ennek egy és két éves kor között még csak csíráit tapasztaljuk. A második életév még elsősorban a funkciójáték időszaka.
A cikket írta: Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus
Száraztészta, víz, kartondoboz, mosogatószivacs…a legegyszerűbb, nem utolsó sorban legolcsóbb, otthon fellelhető tárgyak. Mégis megannyi lehetőség az otthoni (fejlesztő) játékok elkészítéséhez. Az alábbi cikkben összegyűjtöttünk néhány olyan játékötletet videóval, mellyel feldobható a nyári szünet adta extra szabadidő. A javasolt játékokat az időjárástól függően lakásban, de akár a szabadban is játszhatjátok.
Hogy hogyan kerül a konyhába egy sündisznó?? Nézzétek meg, és kiderül!
A tésztaszűrő, a konyha egyik legjobb játéka. Ez a játék fejleszti a gyermek finommotorikáját, szem-kéz koordinációját. A feladat egyszerű: A tésztaszűrő réseibe tésztákat kell dugni. Persze kell hozzá egy kis kitartás … De ahogy egyre több tészta a résekbe kerül, egyszer csak kész lesz a sündisznó.
A csippentő fogás, azaz a mutatóujj és a hüvelykujj egyre pontosabb koordinálása fontos állomás a gyerekek finommotoros fejlődésében. Ez a játék pár otthon is fellelhető tárggyal segít ebben.
Ehhez a játékhoz is minden megtalálható otthon. Csak egy üres cipősdobozra, néhány színes szalagra és pár darab száraztésztára van szükség.A tésztákat felfűzzük a szalagokra, majd a végüket összecsomózzuk. Ha nem csak színes, hanem különböző mintájú szalagokat választunk, tovább nehezíthetjük a feladatot. A tésztákat a doboz réseibe tömködjük úgy, hogy ne lehessen áthúzni a szalagot a kartonon. Majd a szalagokat óvatosan behúzzuk a dobozba, és már indulhat is a játék. A gyerekek feladata, hogy olyan szalagokat húzzanak ki a dobozból, amilyet mondunk neki. Ez a játék fejleszti a csippentőfogást. A mutató és hüvelykujj koordinációját, amely fontos mérföldkő a baba mozgásfejlődésében. Valamint jó gyakorlat a színek és mintázatok felismerésében.
A következő játék kiválóan alkalmas a figyelem és a színek felismerésének fejlesztésére. Jó szórakozást!
A hagyományos színegyeztető játékokat otthon fellelhető egyszerű eszközökből is el tudjuk készíteni. Csak tálak, különböző színű befőttesüveg tetők vagy kupakok kellenek hozzá. Ez a játék fejleszti a vizuális észlelést és a figyelmet. És taníthatók vele a színek nevei is.
Egy kis házi ragasztó, pár mosogatószivacs, egy hosszabb csík karton és kész is az otthoni mezítlábas park.
Először a házi ragasztót készítjük el, két egyszerű hozzávalóból: Két evőkanál lisztet kb. 1 dl vízzel elkeverünk, amíg tejföl állagú nem lesz. Egy kartonpapírból vágjunk ki tetszőleges méretű csíkot, és készítsünk elő minél több mosogatószivacsot. Kenjük be pár szivacs puha oldalát, és ragasszuk fel a kartonra egymás alá. Aztán a maradék szivacs másik, keményebb oldalát is kenjük be, hogy mindkét felületet érzékelni lehessen. Vegyünk elő két lexikont, és tegyük rá nyomatékként a szivacsokra, majd várjunk egy órát a száradásra. Jöhet a játék! Vegyétek le a zoknit, és indulhat a séta. A különböző felületek érzékelésével és az egyensúlyozási helyzettel kellő kihívást teremtünk a fejlődő idegrendszernek.
A csoportalkotás is lehet játék… Nem mellesleg mindig jól jön a segítség a házimunkában
A zoknipárosító játékban az a jó, hogy a lehető legtermészetesebb módon gyakorolhatják vele a legkisebbek is, mit jelent a csoportalkotás. Szemfülesnek kell lenni, és észrevenni a különbségeket, miközben nagyon motiváló a játékhelyzet.
Tudtad, hogy egy kosárral és pár méter fonallal ilyen jó játékot lehet készíteni?
Ez a játék fejleszti a gyermek szem-kéz koordinációját. Egy kosár, pár méter fonal, és néhány beazonosítható tárgy kell a játékhoz. A feladat a tárgyak megragadása a fonalból készült akadályon keresztül. Ezzel fejleszthetjük a legkisebbek problémamegoldó képességét. És a feladat teljesítéséhez szükséges teljes fókuszáltságot.
Sütit sütni együtt mindig jó, és ami fontos, az egyik leghatékonyabb fejlesztési lehetőség is!
Bármilyen süteményt készíthetünk együtt gyermekünkkel. A tészta összekeverése közben taktilis tapasztalatokhoz jut a hozzávalók különböző állaga révén. A gyúrás során erősödnek a kéz izmai. A sodrófa a kezek egyszerre történő használatára késztet. A szaggatás során ráérezhet a megfelelő erőkifejtésre.
A videókat Kajzinger Emese gyógypedagógus készítette.
Sokan nem is tudják, hogy az édesapáknak külön ünnepnapja van is hazánkban. Magyarországon 1994 óta indult el a kezdeményezés, hogy hivatalosan is megjelenjen ez az ünnep az anyák napja mellett, de nincs benne a köztudatban, még most sem. Amíg május első vasárnapján minden virágüzlet csúcsra járatja a nyitvatartását, és virágtengerben úszik minden, bajban vagyunk azzal, hogy az apukáknak mivel is fejezhetnénk ki a hálánkat, szeretetünket. Már ha egyáltalán ezt szükséges tárgyhoz kötötten megjelenítenünk. Bár néhány kozmetikumokat forgalmazó cég oldalakon keresztül ajánlja, milyen borotválkozás utáni krémnek örülhetne az édesapánk, és pólót is nyomtathatunk apákat dicsőítő szavakkal, de igazán van egy kis feszengés akörül, mivel is lehetne megragadni ennek a kapcsolatnak a sajátosságát. Hogy kik ők, az apukák, és minek örülnének.
Egyre több cikket, tanulmányt olvashatunk arról, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott az apák családban betöltött szerepe, a róluk alkotott társadalmi kép. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez az új apa kép jelentősen más, mint amit akár a mostani apák apáinak szerepeiről tudtunk.
C
Ma az édesapák is elmehetnek GYED-re, bent lehetnek gyermekük születésénél, együtt járnak feleségükkel kismama jógára, és szó szerint megtanulnak együtt lélegezni velük. Beszoktatják a gyermekeiket az óvodába, és ha az élet úgy hozza, teljesen egyedül is képesek felnevelni gyermekeiket. Ma már kifejezetten előnyt jelent és férfias attitűdnek számít, ha egy férfi jól főz, nem ódzkodik kislánya menstruációs görcsei közepette őt elviselni és érzékenyen ellátni, és sokszor épp egy apa érez rá arra, hogyan lehet álomba ringatni csecsemőjét. Sok édesanya örül, hogy férje védett térben ugyan, de képes vadulni gyermekükkel, hogy örömmel birkóznak, huppannak, rohannak, másznak és kifulladásig játszanak együtt csikizőset. Az édesapák pedig boldogan vesznek részt ebben az összeolvadásban, és számos kutatás támasztja alá, hogy ez a sajátosan apai kapcsolat a mentális jóllétünk egyik biztos záloga. Ugyanennyire lágyságuk, finomságuk, akár hallgatni tudásuk is gyógyító lehet, és az anyai aggodalmakat elsimító jelenlét a teljes családrendszerre jó hatással van.
Apának lenni sokféleképpen lehet, és az élet rengetegféle színben keverheti ki ezt a képet. Nem biztos, hogy megadatik az az ajándék, hogy a férfiaknak vér szerinti gyermeke legyen, mégis apává válhatnak egy örökbefogadott gyermekkel való kapcsolatban. Az is előfordulhat, hogy nem olyan gyermekük születik, akit elképzeltek. Betegség, tragédia, válás és megannyi nehézség terhelheti az apákat, ám az a szándék, hogy gondoskodni akarnak egy másik emberről, akinek azt akarják megmutatni minden cselekedetükkel, hogy nagyon vágytak rá, és akarják őt, életre szóló ajándék mindkét fél részére. Fontos lenne, hogy ezt nap mint nap hangsúlyozzuk, hogy lássuk, hogy ezek az új apa szerepek milyen óriási feladatokat is állítanak elénk. Azoknak, akiknek másfajta apa tapasztalata van, máshonnan kell erőt meríteniük ehhez a feladathoz, és annak az elvárásnak sem könnyű megfelelni, hogy egyszerre kell a család anyagi bázisát megteremteni, és az anyai szerepek mellett az apaiakat is elég jól csinálni.
Én azt kívánom apák napján, hogy minden édesanya, nő érezze, mekkora felelőssége van abban, hogy biztonságot adó, elfogadó és szeretetteli kapcsolatban tudjon együtt élni azzal a férfival, akivel ha úgy alakul az életük, apa születhessen!
Kedves dédpapák, nagypapák, akik néhány lépéssel előrébb jártok, s akik szintén új szerepeket tanultok, titeket is ünneplünk, hiszen nyomotokban járva tanuljuk meg ezeket az új kihívásokat.
A DSZIT (Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás) honlap ajánlója – még több játszótér
A veszprémi állatkertet Kittenberger Kálmánról, a híres magyar Afrika-kutató, zoológusról nevezték el. Az állatkert a Közép-Dunántúli Régió kedvelt turisztikai célpontja. Veszprém belvárosából gyalog is megközelíthető. Az állatkert különleges természeti adottságokkal rendelkezik, két részből áll. Az állatok egy része a Fejes-völgyben van elhelyezve, a többi pedig az azzal szomszédos Gulya-dombon.
Az állatkert területén található két kisebb kültéri játszótér, de ami jobban felkelti a látogatók érdeklődését, az a Fejes-völgyben, a trópusi házban található fedett játszótér, a „Kölyökdzsungel”. A dzsungel témájú játszótér azonnal izgalomba hozza a gyerekeket, akik alig várják, hogy kipróbálhassák a játékokat. Egy igazi dzsungel kalandban vehetnek részt, ami során kedvükre kúszhatnak, bujkálhatnak, felmászhatnak a falon, kipróbálhatják a kötélhálókat és hidakat, csúszdákon csúszhatnak, és meglovagolhatnak például egy teknősbékát.
A játszótér leginkább 4-5 éves kortól használható ki, amikor már egyedül is magabiztosan közlekedik a gyermek a különféle magaslatokban és ingó köteleken Az itt megtalálható játékok intenzíven fejlesztik az egyensúlyérzéket, a mozgás-koordinációt és jelentősebb szerepet kap a bőrünkön keresztüli tapasztalás is a különböző felületekkel való találkozás során, mint például a fém csúszdák, az eltérő anyagú kötelek, a faforgáccsal borított föld.
A veszprémi állatkert gyereknek és felnőttnek egyaránt feledhetetlen élményt nyújt, azonban érdemes a „Kölyökdzsungel” meglátogatását az állatkerti séta végére tenni, ugyanis, ha egy gyermek oda bemegy, elég nehéz onnan kicsábítani. Akiknek pedig marad még energiája és ideje, az állatkert mellett egy kalandpark is található.
Fejlesztő gondozás- számtalan lehetőség a tanulásra
„Olyan kevés időm van foglalkozni, játszani ezzel a gyerekkel, mert egész nap csak etetek, pelenkázom őt… és akkor még tornáztatni, fejleszteni is kellene itthon?!” hallhatjuk ezt olykor halmozottan sérült kisgyermeket nevelő szülőktől.
Hogyan tudjuk ezeket a helyzeteket élvezetesebbé tenni? Mit tehetünk azért, hogy a gondozással töltött idő esetleg lecsökkenhessen?
A halmozott sérülés a gyermekek többségénél a mozgás, a beszéd és az értelmi képességek elmaradásával jár, de érintett lehet a látás és a hallás is. Nagyon különböző kombinációkban jelenhet meg mindez, általában mégis két területen biztosan minden halmozottan sérült gyermeknek szüksége van a fejlesztésre: a gondozás és a kommunikáció.
Az, hogy a gyermek ezeken a területeken mit ér el, ez fogja meghatározni, hogy nagyobb korában milyen minőségű életet tud majd élni, az önállóságnak milyen fokán áll, illetve, milyen mértékű támogatásra, segítségre lesz szüksége.
A fejlesztés, tanulás és nevelés ideálisan az egész napot átszövi. Ez azt jelenti, hogy a fejlesztőcélú foglalkozások nem érnek véget a csoportos, vagy egyéni fejlesztő foglalkozások befejeztével. Tízórai, ebéd, fogmosás, pelenkázás, mind-mind olyan terület, ahol tovább gyakorolhatók, kibővíthetők, sőt értelmet nyernek a különböző fejlesztések során megtanult részképességek. A gondozási szituációk olyan kétszemélyes bizalmi helyzetek, melyben a szülő és a gyermek (vagy szakember és gyermek) igazán egymásra tud figyelni. Ezt a meghitt együttlétet és figyelmi erőteret érdemes kihasználni a gyermek fejlődése érdekében, a figyelem, a mozgás, az önellátás, a kommunikáció és az önrendelkezés terén. A gyermekek ilyenkor kerülnek talán a legközelebb a szülőhöz, vagy segítőjükhöz, így megfigyelhetik egymást, egymás reakcióit, ezáltal mélyülhet a kapcsolatuk is.
Halmozott sérülés esetén gyakran apró lépésekben való, lassú haladásra számíthatunk. Tudjuk, hogy tanulás/fejlődés kulcsa a szinte szünet nélküli gyakorlásban, a megfelelő ismétlésszámban és a kommunikációs beágyazottságban rejlik.
Aki sérült gyermeket nevel, tapasztalja nap, mint nap, hogy mennyi időt, energiát kell fordítani a gondozási helyzetekre: étkezésre, pelenkázásra, tisztálkodásra. És milyen gyakran ismétlődik…
Ezekben a helyzetekben pont a gyakoriság és az ismétlésszám miatt is számíthatunk változásokra, eredményre.
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
A legfontosabb, hogy megismerve a gyermekek jelzéseit és igényeit, ezekre építve és ezeket tiszteletben tartva végezzük a gondozási tevékenységeket.
Eleinte minden tevékenységet állandó sorrendben, azonos lépések mentén végzünk, hogy a helyzet ismerőssé váljon. Ehhez persze intenzív párbeszédre van szükség a szülők és szakemberek között, illetve a gyermeket gondozó minden segítő között. Erre részletes, konkrét feladatokra lebontott tervet is ajánlott készíteni, így jobban látni majd az elért eredményeket is.
A gyerekek idővel a helyzet aktív résztvevőivé válnak, akik jelzéseikkel, mozdulataikkal hatással vannak/ lehetnek a folyamatokra. Sokszor az alábbiakhoz hasonló apró mozdulatokat, reakciókat várjuk el első lépésként: pl. pelenkacserénél egy oldalra fordulást, fogmosásnál szájnyitást, nyúlást a fogkefe felé, vagy csak egy egyszerű fintort amikor megérzi a fogkrém illatát. Ez minden gyermeknél más és más lehet.
Célunk, hogy a gyermekek az önállóság minél magasabb fokát elérjék, illetve, hogy a gondozási helyzetek együttműködésen alapuljanak és komfortos legyen mindkét fél számára.
A súlyos mozgásállapotú gyermekeknél a fókusz az együttműködésre, önrendelkezésre tevődik át, ilyenkor a kommunikáció gyakorlása, önkifejezés fejlesztése lesz a fő cél, hogy idővel a gyermekek saját gondozásuk irányítóivá válhassanak. Gondolhatunk arra, hogy ki tudják-e fejezni jó, vagy rossz érzéseiket: pl. éhes vagyok, jóllaktam…; dönthessenek például az események sorrendjéről: ma először fürödjünk, utána mossunk fogat…
A beszéd gyakori hiánya miatt az AAK (Augmentatív és Alternatív Kommunikáció) adta lehetőségeket, módszereket használjuk: gesztusokat, tárgyjeleket, tárgyak és tevékenységek képeit, ill. már elvontabb, szimbolikus (pl. PCS) képeket.
Miben tud tanácsot adni a gyógypedagógus, mozgásfejlesztő szakember?
A fejlesztő gondozás céljainak, technikáinak és lépéseinek megtervezéséhez kérhetjük a kérdésben jártas szakemberek közreműködését.
A felmerülő kérdéskörök:
Kommunikáció:
Hogyan jelezzem a gyermekem számára, mi fog következni? Mit tehetek, hogy ne ijedjen meg a tevékenységváltásoktól?
Hogyan tudom oldani az olyan helyzeteket, melyeket gyermekem esetleg nem szeret? Milyen mondókákkal, énekekkel?
Milyen választási helyzetek, lehetőségek vannak gondozás közben, melyekben gyermekem gyakorolhatja a választást, a helyzet aktív résztvevője lehet?
Önállóság:
Mi a legideálisabb testhelyzet az étkezéshez? Milyen eszközt használjuk az ültetéshez a megfelelő pozícióhoz? Megfelelő-e az éppen használt etetőszék?
Milyen eszközöket használjak az étkezéshez, mi lenne a számára megfelelő kanál, tányér, vagy pohár,
Mi lesz a következő lépés (pl. mit próbáljak ki a cumisüveg után)?
A pelenkázást milyen mozdulatokkal érdemes végezni, mi az a mozdulat, mozgássor, amiben a gyermekem is együtt tud majd működni? Hogyan kell állva pelenkát cserélni?
Mikor kezdjem el a szobatisztaságra nevelést? Hogyan? Ehhez milyen eszközöket javasol?
A fogmosást hogyan kezdjük el? Mit csináljak, ha gyermekem elutasítja azt? Milyen fogkefét érdemes/lehet használni?
Mint látjuk igen sok kérdés merülhet fel a gondozási szituációk kapcsán. Érdemes ezt olykor a szakemberekkel való beszélgetések fókuszába helyezni, tanácsot kérni, közösen gondolkozni. A fejlesztő gondozás egy jól megragadható lehetőség a mindennapokban arra, hogy a gyermekek élvezzék ezeket a tevékenységeket, sőt még alakítói és résztvevői is lehessenek, esetleg valamilyen mértékű önállóságot is elérhessenek.
Az elmúlt 30 év számunkra felemelő volt. Amikor pár kollégával elindítottuk a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, nem is sejtettük, hogy mennyi minden fog velünk történni, mennyi nehézségben és önfeledt boldog pillanatban lesz részünk, hogy hány család életébe hozunk majd változást, mennyi könnyel és őszinte mosollyal leszünk gazdagabbak.
1992-ben két kiváló kollégával dr. Gallai Máriával és Dubecz Dorottyával együtt álmodtuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, és hoztuk létre a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt, mely fenntartója az intézményünknek.
Tettük ezt azzal a céllal, hogy az egyik legellátatlanabb populáció, a 0-3 éves korú eltérő fejlődésű kisgyermekek és családjaik hozzáférhessenek ahhoz a megfelelő színvonalú ellátáshoz, mely a gyermek állapotához és a család igényeihez illeszkedik.
Munkatársaink száma azóta 6-ról több mint 60-ra emelkedett, többek között gyógypedagógusok, gyermek szakorvosok, mozgásterapeuták, pszichológusok és különböző terápiában jártas szakemberek tagjai a csapatunknak.
Szolgáltatásainkat pedig ma már egy széles terápiás kínálattá alakítottuk a szakma – a családközpontú kora gyermekkori intervenció – fejlődésének megfelelően.
Szakmai tevékenységünket a szakmapolitikai lobbival tettük teljessé. Így hatalmas eredményként éltük meg, hogy 1993-ban nevesített köznevelési feladat lett a korai fejlesztés.
A 90-es években volt bölcsőde illetve óvoda épületekben kaptunk átmenetileg helyet, sőt egy éven keresztül egy munkásszállón láttuk el a családokat.
Első állandó telephelyünk a zuglói lett, melyet 1996-tól használunk, az Önkormányzattal kötött megállapodást értelmében, mint állami feladatot ellátó nem állami fenntartású intézmény.
2003-ban a Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hozzánk forduló családok megnövekedett száma, a gyermekek igényei és szükségletei alapján jelentős szolgáltatásbővítést hajtott végre, ehhez az Újbudai Önkormányzat biztosította és biztosítja azóta is számunkra a budai ingatlant. Az épület felújítását és bővítését 2015-ben álmodtuk meg egy akkor potenciálisnak tűnő pályázati felhívásra készülve. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ új épülete csodálatra méltóan széleskörű összefogással, végül 2019-ben, mindössze 7 hónap alatt készült el.
Így tudtuk kiteljesíteni intézményünk módszertani funkcióját is, melyben kiemelt fókuszt kap a legfiatalabb életkorú csecsemők, a halmozottan és súlyos-halmozottan sérült, valamint az autizmusban érintett kis gyermekek diagnosztikája és ellátása is, továbbá az ehhez kapcsolódó akkreditált képzéseink. Intézményünk több egyetemi kar szerződött gyakorlóterepe.
Eltelt 30 év, közel 15.000 családdal dolgoztunk együtt, rengeteg szakembernek biztosíthattunk képzéseket: gyógypedagógusoknak, pedagógusoknak, orvosoknak, mindenkinek, aki erős hittel szeretett volna segíteni más emberek életén. A falakon kívül pedig gyökeres változásokat sikerült elérnünk a hazai kora gyermekkori fejlesztésben, ugyanakkor van is még dolgunk ezen az úton.
Mindehhez természetesen csodálatos kollégákra is volt szükségünk. Olyanokra, akik a legnehezebb időkben is velünk voltak, akik valahol a lelkük legmélyén mindig találtak erőt a következő kihívásokhoz, akik sokszor a saját problémáikat hátrébb sorolva, képesek voltak mások nehézségein segíteni, támaszt nyújtani.
Nem tudunk elég hálásak lenni nekik. Minden volt és jelenlegi munkatársunknak, barátunknak! Ezt a 30 évet azonban nem csak a kollégáknak, de nektek szülőknek, is szeretnénk megköszönni!
Nélkületek, a segítségetek, pozitív, és előre vivő visszajelzéseitek nélkül biztosan nem sikerült volna. Nektek hála, – ha 1-1 pillanatra el is bizonytalanodtunk – mindig tudtuk, hogy szükség van ránk. A munkánkra. A vízióinkra. Tényleg köszönjük!
Most újra a segítségeteket kérjük: amennyiben lehetőségetek van rá, a lenti gombra kattintva, adótok 1%-ával támogassátok munkánkat, hogy még minimum 30 évig tehessük azt, amihez a legjobban értünk: sok-sok gyermeknek és családnak segíthessünk!
Segítsük, támogassuk egymást a jövőben is azért, hogy minden egyedi módon fejlődő gyermeknek megvalósuljon a minőségi oktatáshoz, ellátáshoz való joga, hogy minden magyar érintett család életminősége jobb legyen, mint most!
A Koraiból néhány kolléga az immáron tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő, séta az autizmussal élőkért rendezvényen vett részt.
Április másodika az autizmus nemzetközi világnapja, és a Cseperedő Alapítvány, amely ebben az évben ünnepli tizenöt éves fennállását, ebből az alkalomból idén is megrendezte az ünnepi sétáját. Az idei április különösen szeszélyes, április 2-án ráadásul nagyon viharos is volt, így 23-án került sor a közös ünneplésre. A rendezvénynek, amely tizenegy éve ismétlődik, komoly hagyományai, rituáléi vannak, és szeretetteljes, családias a hangulat.
Miután kézbe vehettük a séta programját, amelyen fényképek is segítik a programok közötti tájékozódást, pontban 10 órakor szélforgókkal a kezünkben elindultunk a MTA épülete elől a Március 15-e tér irányába. Önkéntesek segítették a csoport egyben tartását, és ahogy szépen-lassan egymásra hangolódtunk, lett egy közös ritmusunk. Igen színes társaság sétált együtt, persze sok ismerőssel és kedves ismeretlennel lehet ilyenkor találkozni. Volt tanítvánnyal és annak családjával, régi kollégával, egy szülővel, aki még évekkel ezelőtt kért szakmai segítséget, és kisgyerekekkel, akik hol előre szaladnak és vissza, duplán megtéve a sétát. A szél finoman pörgette a szélforgókat, és a sok kékbe öltözött sétáló valóban egy ritmusra kezdett lépni.
A Március 15. térre érve egy színpadon már a szervezők terelték egybe a közösséget, buborékfújókat kaptunk kézbe, és közben a fényképekkel illusztrált programra kék pöttyöt tehettünk az új programpont mellé. Idén először szakember mondott beszédet a program nyitányaként, dr. Simó Judit gyermekpszichiáter.
A beszéd egyik kulcsfogalma az együttműködés volt, amely fogalom igen sokféle szempontból került előtérbe. Az autista gyermekek és családjaik támogatásában igen sokszínű azon szakemberek köre, akik a napi gyakorlatban, különféle ellátási rendszerben, eltérő háttértudással, mégis egy cél felé haladva vesznek részt abban, hogy az érintettek jobban érezhessék magukat. Ugyanakkor kevéssé hangsúlyozzuk azt a tényt, hogy ahhoz, hogy ezt a támogatást, kísérést megfelelően végezhessük, előbb magunkkal kell tisztában lennünk. Szó volt a terápiás kapcsolat folyamatáról, ami nem mindig gördülékeny, amiben újra és újra meg kell újulnunk, és ez a rugalmasság és elemzés mindkét fél számára elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezze magát benne, és ezáltal együtt tudjon működni. A szakembernek tehát szüksége van arra, hogy folyamatos önreflexiót gyakoroljon, és ennek keretében azokat a szempontokat, amelyeket nap mint nap tanít a hozzá fordulóknak, azt a saját viselkedésével is képviselje. Legyen egyfajta minta ahhoz például, hogy hogyan lehet nyíltan kommunikálni, meghallgatni a másikat, valóban kíváncsian viszonyulni a másik, adott esetben eltérő gondolatmenetére.
Úgy tűnik, szükségünk lenne arra, hogy valóban meghalljuk és meghallgassuk egymást, ezt pedig először a szakmák közötti valódi párbeszéddel és saját kommunikációnk, társas viselkedésünk elemzésével kell kezdenünk. Ha ez megvalósulna, inspirálóan hathatnánk egymásra, és már nem is csak együttműködésről, hanem együttes közreműködésről beszélnénk.
Simó Judit igen fontos beszéde után meghallgathattuk Szabó T. Anna erre az alkalomra írt Csigaház című versét, amelynek refrénjét – „Nehéz velem? Veled is! Nehéz neked? Nekem is! Én is viszem, te is viszel, csigaházunk cipelni kell” – Kulka János olvasott fel, további versszakait pedig a gyerekek. A vers után Kárász Eszter lépett a színpadra, őt kísérte Darvas Kristóf, Bata István és Nemes Janó. Elhangzott a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal is, melyet ezúttal is együtt énekeltünk, majd pedig egy havazós dal, amelyhez a közönség nyújtotta a „buborékos talpalávalót”.
Még a séta legelején kaphattunk kívánság szalagokat, amelyekre fontos gondolatokat, vágyakat, érzéseket írhattunk fel, és a rendezvény záróakkordjaként egy erre az alkalomra készült fára fel lehetett tűzni őket. A kívánság-fára azok gondolatai is felkerülhettek, akik nem tudtak velünk sétálni, mégis szerettek volna üzenni. A rendezvény végén sokan ennél a fánál fotózkodtak, és a hamuba sült pogácsa után még kedvünkre piknikezhettünk, rajzolhattunk, óriás buborékokat készíthettünk. Erre a pár órára a nap is kisütött, és a közös ritmust is megtaláltuk. „Nehéz velem? Veled is. Nehéz neked? Nekem is. Én is viszem, te is viszel, csigaházunk cipelni kell.”
Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus
A rendezvényen készült fotókat Stelczámer Ágnes készítette.
A csecsemőkor után izgalmas, de könnyűnek nem nevezhető szakasz következik a kisgyermek fejlődésében. A tárgyakról az eseményekre, személyekre terelődik a figyelme. Fontos marad a játék is, de máshogyan mint eddig.
Játéka funkciójáték lesz
A csecsemő még mindenért nyúlt, ami a keze közelébe került. Nem voltak előzetes feltételezések, tervek arra vonatkozóan, hogy mi mire jó. Az első évben az elemi kísérletezés volt jellegzetes a játékában, a második évben már ennek a gyümölcse: mit tud most az eddig megszerzett tudással összehozni? A második évben a gyerek – ránézve a tárgyakra – már el tudja képzelni, hogy milyen érzés lesz megfogni azokat, de arról még kevés fogalma van, hogy a tárgyak mire jók, mit lehet velük tenni. Ez az egy és két évesek “tananyaga” lesz tehát, kitalálni azt, hogy mivel mit lehet tenni.
Azért nevezzük funkciójátéknak a tevékenységét, mert ilyenkor a gyermek keresi a tárgyakban a lehetséges funkciókat. Éppen úgy kísérletezik és gondolkodik , mint ahogyan ezt az első évében tette, amikor még csak elrendezni próbálta a spontánul szerzett tapasztalatait, de most már más szinten teszi. Örül az apró, egymással összehasonlítható tárgyaknak, nagy golyóknak, kis labdáknak, gesztenyéknek, s annak, hogy azokat több módon tudja egybe tartani és szétrakni, felfűzni, egymásra és egymás mellé tenni. Örülhet kis kockáknak, amelyeket gyűjteni tud és szétszórni, egymásra vagy egymás mellé tenni, örülhet a fűzés tudománynak, az egyszerű, még 3 dimenziós ki- és berakós tábláknak, örül a fajátékoknak.
Már majdnem szerepjáték
De másfajta játékok is fontosak, mást is tanulhat a tárgyakkal tenni, ha azok alkalmasak rá. Gondolunk itt az egyszerű szerepjáték jól kivitelezett kellékeire, az egyszerű, de egyértelmű babára, a játékautóra, a kis favonatra. Ezekkel a kellékekkel még nem szerepjátékot játszanak a kicsik, csupán egy elemet vesznek ki a szerepből, amely örömöt okoz nekik, ha gyakorolhatják. Az egyik kicsi babakocsit tologat perceken keresztül, babával vagy nélküle, betakargatja a babát többször egymás után, az összehajtást és a lengetést élvezve és gyakorolva, a másik pici folyamatosan autót tologat, a gurítgatás öröméért.
Funkciógyakorlásra és saját élményei feldolgozására a szerepjátékok egyszerű, tartós használatra kivitelezett tárgyakkal is alkalmasak. Még nem szerepjátékot játszanak az egy és két év közötti gyerekek, csupán a tárgy felismerése vezet az ismerős cselekvés egy bizonyos mozzanatához. Nem kellenek hozzá bonyolult játékkészletek, az egyszerű babához elég egy babaágy, vagy egy babakocsi, a nagyobb üreges autóhoz vagy fa kocsihoz csak kockák, vagy egy-két “utas”, babafigura. Amikor a kicsi felfedezi a játékban rejlő lehetőségeket, általában még csak egy vagy két összefüggést ismer fel, és azt kezdi el gyakorolni. Nem gondolkodik még szerepben, hanem utánozza a szerepnek egy mozzanatát. Azt a tevékenységet választja, amely kellemes mozgásélményt ad és sokat lehet ismételni.
A funkciójáték is továbbfejlődik
A kicsi játékában az a csodálatos, hogy jól nyomon követhető benne gondolkodásának fejlődése. Így lesz a funkciójátékoknak egy részéből szerepjáték. Van a játéknak azonban egy olyan része is, ami egyre magasabb szintű funkciójáték lesz, és az is marad. Azokról a játékokról van szó, amelyekben a pici elsősorban a saját kézügyességét ismeri fel, és továbbfejleszti. Ilyen funkciójáték például a fűzés, vagy a duplo illetve lego elemek egymáshoz illesztése. Ebben a játékban a teljesítménynek csak később lesz szerepe, milyen hosszú lehet a lánc, hány elemet hogyan tud összerakni, csak később lesz fontos. Az elején még nem a végeredmény a legfontosabb, hanem a tevékenység közben megélt öröm: ilyen ügyes vagyok én!
Játsszunk- e együtt?
Mennyire kellenek az egy-két éves gyerekek játékához a szülők? Mennyit játsszanak együtt?
Most csak annyit mondanék: annyit játsszatok együtt, amennyire ez neked mint szülőnek is jó. Az egy-két éves gyerek ugyan kicsit többet igényel majd mint a csecsemő, és gyakrabban megzavarja a felnőttet saját tevékenységében, mint amikor még kisebb volt, de egy kis “rákapcsolódással” (“Nézzük meg, alszik-e már a baba?” “Tegyünk-e a labdákat a kosárba, jó?”, “Majd segítek neked egy kicsit rendet csinálni”) vissza lehet őt “vinni” a saját játékvilágába. Amikor egy gyerek így együtt van a szülőjével, egyszerre dolgozza ki a saját lehetőségeit és tanulja a családbeli pozícióját. Megfelelő játékneveléssel elérhetjük azt, hogy ez a „munkamegosztás” természetessé válik, hogy a szülő ne váljon a kicsi rabszolgájává.
Mint minden évben, amikor beköszönt a meleget adó napsütés, mindenki szívesebben tölti a szabad levegőn az idejét. A hétvégi családi programok megszervezése sok fejtörést okoz a szülőknek, de, ha ráéreznek a túrázás, kirándulás, piknikezés ízére, attól kezdve mindenki tudni fogja mi is a legjobb időtöltés a család számára. Hétről-hétre ugyanazt a területet be lehet járni, hiszen ilyenkor hétről-hétre változik a látvány, az illatok. A család közösen kereshet egy fát, bokrot, amelyet a gyerekekkel közösen megfigyelhetnek, hogyan változik az, bimbók, levelek kibújása, később virágzása, termése. Természetesen egyszer a legelső alkalommal kicsit többet kell törni a fejünket arról, mire is lesz szükségünk a kirándulás során. Elárulom…, igazából igen kevés dologra. Talán az egyik legfontosabb, a nyitottság és a jó kedv!
Vigyünk magunkkal egy plédet, vagy olyan dolgot (polifoam, mindenkinek egy kispárnát) amire leülhetünk. A kispárnát viheti a család minden tagja külön-külön a hátizsákjában. Kell még kés, esetleg egy kicsi vágódeszka, kiskanál, fogpiszkáló, vászonzacskók, egy szemeteszsák, műanyagtányér, innivaló, víz, és papírtörlő, labda, naptej. (A tavaszi napsütés talán még veszélyesebb is, mint a nyári.) És már indulhatunk is! Sétánk, kirándulásunk helyszínéhez közeli boltba vásároljuk meg azokat a dolgokat, amit szívesen esznek a családtagok. A szülők ismerik legjobban a gyermekeik igényét, kedvenc ételeiket. A boltban a család tagjai kiválaszthatják, hogy mit ennének a túra ideje alatt. Hagyjunk a gyerekeknek választási lehetőséget arról, hogy kiflit, vagy zsömlét kérnének (ekkor lesz szükség a vászonzacskóra), hogy almát vagy banánt, hogy sajtot vagy felvágottat, hogy paprikát vagy retket…stb. Igen, és valamilyen finomság is bekerülhet a hátizsákba!
Sétálás közben rendezzünk futóversenyeket, majd csigalassúságú menetelést, hogy a gyerekek megtapasztalhassák a szélsőséges mozgásformákat, szervezetükre gyakorolt hatását. Ezzel kicsit átélhetik a stressz-nyugalom érzését. Mutassunk nekik példát arra, hogyan tudnak nagy levegőt venni, szippantsunk bele az ilyenkor még oly tavaszillatú levegőbe. Ha menetközben találunk virágokat, azt is szagoljuk meg közösen. Az ételek ízének 60%-át a szagláson keresztül tapasztaljuk meg (gondoljunk a citromra), és természetesen nagyon fontos a vizuális inger is. Menet közben gyűjthetünk apró kavicsokat, letört gallyakat, minél többféle, különböző tapintatú természetes anyaggal ismertetetjük meg a gyerekeket, annál tapasztaltabbak lesznek.
Megsimogathatjuk a fák törzsét, átölelhetjük azokat. Menet közben felhívhatjuk a gyerekek figyelmét a különböző hangokra is. Faág reccsenése a talpunk alatt, (bíztathatjuk őket, hogy próbálják ki), a madarak csicsergésére, a szél susogására. Ezeket meg is próbálhatjuk leutánozni. Ha útközben találunk olyan faágat, amely teljesen biztonságos arra nézve, hogy a gyerek felkapaszkodjon rá és lógjon, akkor tegyük meg, hiszen így tapasztalatot élhet át a saját testének mélyebb érzeteiről. Amikor találunk egy kidőlt farönköt, egyensúlyoztassuk, sétáltassuk meg rajta a gyereket. Menet közben figyeljünk a folyadék bevitelre is, időközönként kínáljuk meg a gyerekeket, lehetőleg vízzel.
Amikor úgy érezzük, hogy elérkezett az evés ideje, akkor kérdezzük meg a gyerekeket, hogy hol szeretnék megenni a boltban kiválasztott ételeket. Ha van erre a célra megépített pad, asztal akkor ülhetünk oda is, és mellette is le tudjuk tenni a plédet. Amikor a szabadban eszünk, dupla örömet tapasztalhatunk: az illatok a látvány a hangok mind eltérnek a megszokottól és együtt elkészíthetjük az ízletes ételünket a természet lágy ölén. Ha útközben sarazásra is sor került, akkor az otthonról hozott vízzel leöblíthetjük a gyerek kezét, sajátunkat, mielőtt neki látunk az étkezéshez. Lehetőleg ne használjunk nedves törlőkendőt, hiszen mindnek van szaga, az elrontaná a természet nyújtotta hatást! Vonjuk be a gyerekeket az „evőfészek” kialakításába (terítés, az elemózsia kipakolása).
A gyermek arról is dönthet, hogy csak törni szeretné a pl: kiflit, vagy sajtot, vagy külön-külön harapni. Nem kell mindig szendvicsként felkínálni. Kézzel-lábbal ehet, ha úgy akar! A fogvájót azért készítettük be induláskor, hogy a felkarikázott ételeket felszúrhassák a gyerekek, szülők és úgy falatozzanak. Finommotorika fejlesztésre csodálatos dolog, dupla élvezet!
A kirándulás, túrázás, séta, piknik minden korosztály számára ideális. A babakocsis gyermekek még szunyókálni is tudnak a friss levegőn, míg nagyobb testvéreik mozgással, felfedezéssel a környezet megismerésével, tapasztalatok átélésével élvezik ki a természet nyújtotta lehetőségeket. A túra megtervezésekor vegyük figyelembe a gyermek életkorában meglévő terhelhetőségét (séta hosszát), amelyet fokozatosan növelhetünk.
Ha elérkezett az indulás ideje, a szerves hulladékot (almahéja) tehetjük egy fa tövébe, bokor aljába, a bekészített szemeteszsákba pedig a többi hulladékot. A morzsákat pedig a madaraknak hagyhatjuk ott.
Miért kapta ezt a címet? Indulj el egy úton…., mert úgy vélem, hogy csak először tűnik komplikáltnak nekivágni egy ilyen kalandnak, de utána már könnyedén megy!
A csecsemők és kisgyerekek alvása az egyik első a legfontosabb témák közül, amik a szülőket foglalkoztatni szokták. Az evés (szopik-e, eszik-e eleget és jól) a gyerekek másik alapvető megnyilvánulása, ami kezdetben megnyugvást, örömöt, vagy éppen aggodalmat, kétségbeesést hoz.
A szülő számára az evés a gyerek túlélési, fejlődési képességét mutatja, az őt szoptató, etető szülőnek pedig egy jóleső kompetencia-érzést: képes vagyok táplálni, “életben tartani”.
Az alvás más. Orvosi, neurológiai szempontból ugyan informatív lehet az alvási “képesség” is, hiszen a túl sok alvás is jelezhet bajt, az elalvás, vagy átalvás nehézsége, vagy akár a rossz ébredés is lehet olyan jel, amire fel kell figyelnünk. Mégis, az, hogy a családba érkező gyerek alszik-e, az a szülők számára is “húsbavágó” kérdés lesz. Ha sokat sír, aggódunk, és keressük az okokat. Ha nem alszik el, ha örökké felébred, ha nehezen alszik vissza, ha nem annyit és akkor alszik, ahogy azt jónak tartjuk, kétségbe vagyunk esve, és akár “fenyegetve” is érezhetjük magunkat.
Hogy lehet “fenyegető” egy ártatlan, pici gyerek, ráadásul a sajátunk? Különösen az első gyereknél elementáris érzés (persze az anya már átélte azt az élményt, hogy a testén belül “valaki más” tartózkodik), hogy egyik legalapvetőbb biológiai szükségletünkben ennyire befolyásolva, akadályozva lehetünk. A “gyerekemért mindent megteszek”, és a szeretet érzése persze alakul, de ettől még nehéz lehet a sokaknak addig ismeretlen élmény, hogy meg kell szakítania éjszakai regenerálódását, illetve annak ideje lecsökken. Ráadásul közben kell még kiheverni a terhesség végét, a szülés-születés kisebb vagy nagyon is nagy drámáját.
Azért érdemes ezekről szólni, mert mindez befolyásolhatja azt is, ahogy a gyerekünkkel viselkedünk, ahogy vele bánni tudunk.
A pár hetes, hónapos gyerek esetében bizonytalanok vagyunk, nem ismerjük még Őt. Ha éppen nem eszik vagy alszik, félünk, hogy sírni fog. Nehéz még elképzelni, hogy másra is képes lesz, hogy lesz olyan, hogy ébren van sírás nélkül. Főleg az, hogy ehhez nem kell feltétlenül karban tartani, foglalkozni vele. El fogja tudni foglalni magát? Fog békésen nézelődni, elkezd majd játszani?
A szülőnek, anyának joggal van arra igénye, hogy a sok gondoskodás, etetés mellett lehessen nyugalma, ideje önmagára, a felnőtt élete folytatására is. Ez az önfeláldozó, jó anyánál, apánál is így van.
Hogy lehet ezt megoldani? Tarthatják felváltva a karjukban, hordozóban magukra köthetik, ringathatják bölcsőben, rábízhatják valaki másra… De ezeknél is előnyösebb “megoldás”, ha a csecsemő eleget és jól alszik, és elkezd, eleinte csak rövid időkre, békésen nézelődni.
Érdekes módon, az egyik gondolat, amit meg kell kérdőjeleznünk, éppen az a hiedelem, hogy nekünk kellene elaltatni a kicsiket! Mindenki magától alszik el. Mi magunk sem tudjuk, hogyan csináljuk! (Legkevésbé akarattal lehet elaludni – sőt, a szándék még akadályozza is az elalvást.)
Valójában mit teszünk? Szokásokat, rituálékat alakítunk ki, amiket szinte mindig végigcsinálunk lefekvés előtt. “Fészket rakunk” magunknak, konkrét és szimbolikus értelemben. Maga az elalvás egy önkéntelen változás, amit az idegrendszerünk hoz létre: egyik tudatállapotból egy másikba kerülünk, nem-akaratlagos módon, úgy, hogy észre sem vesszük.
Életre szóló alap-képesség, ha valaki el tud aludni, az egészségének egyik alapja. Ha ehhez pótszerekre, külső segítségre van szüksége (legyen az képernyő, altató vagy egy sör), az nem szerencsés, sokszor káros.
Vagyis, a kisgyereknek is akkor teszünk jót, ha nem mi akarjuk őt elaltatni mindenféle varázslattal, hanem abban segítjük, hogy ő maga kialakíthassa a saját szokásait, és valamiképp olyan állapotba tudja hozni magát, hogy egyszer csak ez a naponta ismétlődő rejtély, az álomba esés-zuhanás megtörténjen. Nem tudjuk előre, az ő “módszere” mi lesz. Ujjszopás, fészkelődés, takaró-csücsök-morzsolgatás, vagy egyéb. Ezt ő fogja kialakítani. Mi a gondoskodást, testi-lelki biztonságot, szellős alvóhelyet, meleg takarót tudjuk neki nyújtani. És azt, hogy számíthat ránk, nem hagyjuk magára! A közelben vagyunk, ha kell, odamegyünk hozzá.
Ne szoktassuk lehetőleg semmi olyanhoz, amit hosszú távon nem szeretnénk végezni, nyújtani! A felnőttnek se lesz jó hónapokig a sétálgatás, rázogatás, autózás, stb, de a gyerektől sem szép egy idő után elvenni azt, amihez mi szoktattuk hozzá. Ha pedig már éppen belekeveredtünk valami hasonlóba, ne haragudjunk magunkra, szép fokozatosan ki lehet ezekből a szokásokból keveredni 🙂
Érdemes viszont jól megfigyelni: mit csinál, amikor fáradt? Hogyan próbál megnyugodni, vigasztalódni? Szereti-e, ha jól be van takarva, vagy éppen izeg-mozog, melege van, mindent lerúg magáról? Megtalálta-e már az ujját? (Érdemes erre várni, kibírni azt a kis időt, mielőtt cumit adnánk neki.) Van-e kedvenc tárgya, jó tapintású, neki biztonságot adó textil, játék, egyéb, amit elalváshoz érdemes következetesen odaadni, -készíteni neki? Milyen az ő egyéni napi ritmusa? Hogyan változik, szerveződik újra, ahogy nő?
Próbáljunk meg szabadulni attól az erős gondolattól is, hogy ha egy csecsemőt betesznek az ágyába, akkor neki aludnia kell! Ez egyáltalán nem biztos. Talán meglepő, de az aktív, mozgó-játszó időket érdemes néhány hónapos kortól váltogatni pihenő időkkel. Ehhez is figyelnünk kell: ha elfáradt, tegyük be az ágyába – ennek nem kell egy elkülönített, zárt szobában lennie, elég, ha védett, nyugalmasabb hely, ami nincs tele ingerekkel, játékokkal. Idővel fog tudni ezzel élni: a játszóhelyen aktívabb lesz, az ágyban visszahúzódik, gőgicsél, nézelődik. És vagy elalszik, vagy nem, de a pihenés akkor is szükséges és időt nyerünk. Először lehet, hogy csak 10 percet, de ez nőni fog. Így segítjük abban, hogy saját állapotait, szükségleteit tanulja felismerni, később kifejezni, hogy az önszabályozása fejlődjön. Ezekre is egész életében szüksége lesz, akár átlagos a fejlődése, akár attól eltérő.
Közben saját aggodalmunk is csökkenhet, elkezdhetünk egyre jobban bízni az ő képességeiben, és az a bizonyos “fenyegetettség” is csökkenni fog.
Tehát amikor így igyekszünk kísérni a kisgyerek fejlődését, bízva abban, hogy fokozatosan kialakítja a szokásait, többek között az elalvási képességét, érdemes felismernünk, mennyiben befolyásol minket saját fáradtságunk, saját igényünk a nyugalomra. Ha nem izgulunk azon, hogy “miért nem alszik el már?”, és nem próbáljuk mindenféle módon “elaltatni”, kevésbé keveredünk olyan szokásokba, amiket később nehéz lesz leépíteni. Ha apránként próbálkozunk, és közben az ő “válaszait” figyeljük, előbbre jutunk: mi megnyugodhatunk, hogy nem kell minden percben valamit tennünk vele, sokszor elég, ha a közelben vagyunk, a nyugodtabb felnőtt mellett pedig ő magára találhat, és eljuthat a nagy vívmányig: elalszik önállóan.
Nem egyedül! Hiszen nem hagyjuk magára, egészen az alvás “partjáig” kísérjük, és a közelben maradunk. A belső “morajlásra”, “csobogásra” ő hangolódik rá, mígnem észrevétlenül már az álom “hullámain” ringatózik.
Az egymásra hatás megközelítése manuálos szemléletből
Kedves szülők és érdeklődő szakemberek!
Szeretnék mesélni egy számomra nagyon fontos megközelítésről, szemléletről, amit a fejlesztő, gyógyító munkában dolgozók jól ismernek, de keveset esik róla szó. A terhesség időszakában nem is kérdés, hogy anya és gyermeke egy testben, nagyon szoros fizikai és lelki kapcsolatban élnek, össze vannak kötve igen hosszú ideig. Teljesen érthető, hogy hatnak egymásra. A várandósság ideje alatt ezt igen sokat halljuk a nőgyógyásztól, a védőnőtől a leendő anyuka egészséges életmódjával, táplálkozási szokásaival, megfelelő vitamin és ásványi anyag ellátottságával, életvitelével, pihenési igényeivel kapcsolatban. Viszont erről az egymásra hatásról mintha megfeledkeznénk, miután megszületik a baba. Az újszülött továbbra is nagyon szoros testi, lelki kapcsolatot igényel. Anyukája táplálja jó esetben anyatejjel, ő gondozza, teszi tisztába, altatja, vigasztalja. Mindez fizikai kapcsolatban valósul meg, és továbbra is hatnak egymásra. A koraszülött gondozásban ma már (hála és köszönet érte!) egyre elterjedtebb hazánkban is a “kenguru” módszer. Ez azt jelenti, hogy az ideálisnál korábban érkezett babáknál megfigyelték, hogy a szülőkkel való tényleges fizikai közelség jótékony hatással van a babákra. Anyukájuk, apukájuk csupasz mellkasára helyezik őket, biztosítva ezzel a még nagyon hiányzó kapcsolatot, bőr – bőr kontaktust. Ezek a “kenguruztatott” babák jobban fejlődnek, nyugodtabbak társaiknál.
Ez a szoros testi, lelki kapcsolódás a gyerek számára az életben maradás feltétele és körülbelül 8 -10 hónapos korra kezd picit távolodni. Szépen mutatja ezt az eltávolodást a mozgásfejlődésük is. A 8 – 10 hónapos baba már kúszik, mászik, esetleg felállva fedezi fel a környezetét, bejárja a lakást és nyitni kezd az “idegenek” felé is. De az egymásra hatás még erősen működik! A babák különleges szenzoraikon keresztül érzékelik az anyuka hangulatát, érzéseit, és reagálnak is rá. Sokszor mondják is az anyukák, hogy érzik, ha baja van a babájuknak. Kérdem én, miért is gondoljuk azt, hogy ez az érzékelés fordítva nem így működik?
Gustav Klimt Anya gyermekével (részlet) Sokat kerestem, hogy milyen kép is kerüljön ide illusztrációnak. Mígnem megakadt a szemem a szobában ezen a képen, számomra ez bármely profi fotónál jobban fejezi ki az anya és gyermeke közötti kapcsolatot, amit ki szerettem volna hangsúlyozni. Amikor festettem a FessNeki stúdióban én is a gyerekeimmel való szoros kapcsolódást, összetartozást éltem meg. Méltó dísze a kezelőmnek és öröme a hozzám járó gyerekeknek.
Fejlesztések alatt sokszor látjuk, hogy a szülő az, aki valami diszkomforttal, testi vagy érzelmi problémával küzd, fáradt vagy feszült. A gyerekek “csak” ezt tükrözik, erre reagálnak. Ilyenkor vannak a megmagyarázhatatlan vagy vigasztalhatatlan sírások, alvási vagy etetési problémák az orvosilag egyébként egészséges babáknál is. Jó és nem elhanyagolható megközelítés ilyenkor az anyuka segítése. Minél kisebb a baba, annál szorosabb a kapcsolat, és a segítség is kézzel foghatóbb. Ha anyuka jól van, nyugodt, azt a baba is érzi és viselkedésével tükrözi. Számos esetben tapasztaltam, hogy pusztán az anyuka kezelésével a baba panaszai is oldódnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy-egy sírós babánál kizárólag az anyukának lehet feszültsége, de hogy kihatnak egymásra az biztos. Az én megközelítésemben fontos szerepet játszik a noninvazív azaz kellemetlen – esetleg fájdalmas beavatkozástól mentes módszer. A BOWEN technika erre teljesen alkalmas. Ha lehetőség van rá, és a baba egészségi állapota megengedi, hat hetes koráig ha nem muszáj még nem nyúlok hozzá, neki ez az első pár hét a külvilághoz való alkalmazkodásról, anyának és gyermekének egymás megismeréséről szól, nem zavarom benne őket. Az anyukájának sok segítséget tud nyújtani a szóbeli tanácsadás, amit a védőnők igyekeznek ellátni, viszont vannak olyan feszültségi állapotok, amelyeket a legjobb szaktanács sem tud megnyugtatóan feloldani. Hogy Jung szavaival éljek, „Gyakran a kéz oldja meg a talányt, mellyel az értelem hiába küzdött”.
Ilyenkor csak az anyukát kezelem feszültség oldó Bowen technikával.
Nagyon sok esetben jó hatást érünk el az együtt kezeléssekkel is. A Bowen, mint technika kivitelezhető anya és gyermeke térben és időben egy helyen való együtt kezelésére. A kapcsolat, az egymásra hatás kölcsönösen és mindkét irányba működik. A babák befogadóbbak, ha az anyukák feszültségmentesek vagy egy-egy állapottal szemben elfogadóbbak, kevésbé aggódnak. Nem utolsó sorban igen fontosnak tartom a saját testi tapasztalat szerzését is. Sok fejlesztő, kezelő módszernél jelen vannak a szülők, de nem tudják, nem érzik mi történik, mit érez a gyermekük. Határozottan jó megoldásnak találom, ha „kipróbálják” a módszert. A saját testi élmény megtapasztalása után láthatóan nagyobb a módszer iránti elfogadottság is.
Mindezek mellett az együtt kezelések eredményei magukért beszélnek.
Interjú Gönye Lili, konduktorral, a Magyar Zsonglőr Egyesület oktatójával
Húsz éves a Magyar Zsonglőr Egyesület, és ebből az alkalomból egy hiánypótló kiadványt jelentettek meg, a Cirkusz Mindenkié[1] címmel. A kézikönyv a cirkuszpedagógia alkalmazási lehetőségeinek sokszínűségét hivatott bemutatni, mindezt magyar nyelven, többféle szakma területéről szerzett tapasztalattal. Mi Gönye Lilit kérdeztük, aki konduktorként sérült gyerekek, fiatalok fejlesztését, szociális integrációját támogatja ezzel a módszerrel.
Hogyan ismerkedtél meg a cirkuszpedagógiával?
Körülbelül öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Magyar Zsonglőr Egyesülettel, és Craig Quat-tal, aki egy amerikai zsonglőr és feltaláló. Ő sokat foglalkozik ezzel a témával, és járt utána többek között annak, hogyan lehet a cirkuszi eszközöket adaptálni olyanoknak, akik nem vagy nehezen tanulják meg használni a klasszikus értelemben vett cirkuszi eszközöket. Hozzá köthető a juggle board, vagy más néven zsonglőrtábla megalkotása is. Szerveztek vele egy nemzetközi képzést, amelyen az Egyesületből hárman mi is részt vehettünk, aminek középpontjában az állt, hogy hogyan tudunk még több sérülésspecifikus eszközt elkészíteni együtt. Engem ez a képzés vezetett oda, hogy nagyon szeretnék ezzel foglalkozni. A Bárczi suliban (Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Szakiskola-szerk.) aztán volt is lehetőségem délutános pedagógusként cirkuszi szakkört, cirkuszos foglalkozásokat tartani.
Említetted egy előadásodban, hogy a cirkuszpedagógia egyik lehetősége az integráció.
Igen, Győrújbarátban az Egy a Világunk Alapítvány felkérésére én szervezem, és négyen vezényeljük le a cirkuszos foglalkozásokat ép és sérült fiatalok számára. Nagy kihívást jelent ezeknek az alkalmaknak a végiggondolása, hogy elegendő kihívást tudjunk teremteni, de ne állítsunk megugorhatatlan célokat sem. Éppen azon gondolkodunk, hogy a foglalkozás egy részében kiscsoportokat alkotunk, és a konduktív pedagógia eszköztárából többet merítve megnézzük, tudunk-e így több fejlesztési lehetőséget kínálni a kacifántosok számára (sérült fiatalok-szerk.), a többiek pedig addig a zsonglőr tudásukat csiszolhatják tovább.
Mi a tapasztalat azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud beépülni a cirkuszpedagógia az ellátási lehetőségek közé?
Van erre több példa is, hogy szakkör jelleggel, élménypedagógiai céllal beépül egy-egy intézmény életébe a program. Egyik büszkeségünk, hogy Pesterzsébeten a gyermekvédelmi központhoz tartozó Pince Ifjúsági Klubban a délutáni programok között a szociális cirkusz is megjelent. Sőt, az egyik roma fiatal, aki már gyakorlottabb, maga is többször tartott bemutató vagy gyakorló foglalkozásokat, és számára is ad ez egy életcélt, hogy mi mindent lehet kezdeni az életben.
A cirkuszos jelenlét egyik kulcsa a gyakorlás. A gyakorlás, ami egyszerre lehet kínkeserves és flow élmény is. Hogyan tudod motiválni a fogyatékos fiatalokat arra, hogy újra és újra nekifussanak a próbálkozásoknak?
Nem kell motiválni, annyira varázslatosak ezek az eszközök, hogy önmaguktól késztetést éreznek arra, hogy használják is őket rendszeresen. A kinézetük, a formájuk cselekvésre késztet, s számtalan variációs lehetőség rejlik bennük. A tányért bepörgetés után például lehet adogatni egyik pálcáról a másikra vagy akár egy ujjal átvenni virágcsokrot csinálni belőle, és különféle trükköket bemutatni. Meg kell találni mindenkinél, a saját fejlettségi szintjén, hogy hogyan tudja használni az adott eszközt, hogy legyen reális sikerélménye. Azt tapasztalom, hogy azok, akik egyébként nagyon nehezen tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel, és fizikai aktivitást is alig tesznek, ezekben a helyzetekben századjára is lehajolnak a leesett eszközért, és újra próbálják azt.
Te hogyan veszel ebben részt?
Én nem a vezetőjük vagyok, hanem egyenrangú partner, aki szintén játszik velük. A játék akkor jó, ha mindenki ott van, odafigyel és részt vesz. Ha valaki kiszáll, borulnak a dolgok, szó szerint. Mindenkire szükség van, együtt kell működni. Azt érezhetik, hogy fontos vagyok, kellek, és figyeljek. Vannak szabályok, amiket előre megbeszélünk, elsősorban a testi épség megóvása érdekében, de pihenni is lehet, csak azt előtte jelezni kell. Alapvető szociális és kommunikációs készségeket tanulunk, játszva.
Például azt is, hogy súlya vannak, ha valódi figyelemmel ajándékozzuk meg egymást.
A foglalkozásokon, ha van kedve hozzá a csapatnak, szoktunk bemutatózni. Bekapcsolunk valami jó zenét, tapsolunk, és beállhat valaki a kör közepére, aki megmutatná a tudományát a többieknek. Egyik oldalon az önbizalom megszerzése, a lámpaláz kezelése, a befogadói oldalon pedig annak a tanulása, hogy valóban tudjak örülni a másik sikerének, ezeket szinte észrevétlenül megtanuljuk, tapasztaljuk itt együtt. Átszellemülünk, itt szabadabbak vagyunk, több a lehetőség a választásra, de az elutasításra is. Egyszerű dolgok végül is, amikhez a cirkusz teret ad.
Milyen korosztállyal dolgozol és hogyan tudsz differenciálni?
A zsonglőröktől (Magyar Zsonglőr Egyesület– szerk.) egy nagyon jó alapot kaptunk, ehhez már csak a szakmai, pedagógiai szempontjainkat kellett hozzátenni, hogyan épüljön fel egy óra. Sokat próbálgattunk, kísérleteztünk, és főleg, újraterveztünk. Vannak súlyos mozgássérültek, Down szindrómások, autizmus spektrum zavarral élők, tehát sokfélék, és a mozgásállapotuk is az. Meg kell őket ismerni, és állandóan követni a fejlődésüket, meddig mehetünk el, hol kell visszavenni a tempóból, és más úton nekifutni. Hat-hét-nyolc éves kortól egészen tizennyolc éves korig megjelennek a foglalkozásokon, és sokszor ezek a korcsoportok egyszerre vannak jelen.
Nagyon tetszett, amit a korábban említett előadásodban mondtál, hogy a gyerekek találták ki és jó lett! Te melyik eszközt szereted a legjobban?
A board (juggle board –szerk.) a kedvencem, és a családtagjaimmal is gyakran elővesszük, játszunk vele. Igazi agymunka egyébként ezzel az eszközzel foglalkozást végig vinni, facilitálni, annyi variációs lehetőség van benne. Illetve a vezető minden idegszálával igyekszik a másik félre hangolódni, a mozdulataira reagálni. Teljesen le is zsibbad utána az agyam, de olyan jóleső módon. A többi eszközzel is tudok bánni, de ebben már egészen jó vagyok.
Most Szegeden élsz, hogyhogy?
Időközben azt tapasztaltam, hogy nem tudok még eleget, és a mozgásfejlesztés a szívem csücske, ezért elhatároztam, hogy gyógytornász leszek. S szeretnék egy szocialis cirkuszi csoportot alakítani itt is, sérülteknek.
Sok sikert kívánunk hozzá!
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
A Budapesti Korai Fejlesztő Központba járó gyermekek szüleinek- különösen azoknak, akiknek gyermeke jelen év augusztus 31-ig betölti a 3. életévét- most már hosszú évek óta tartunk január végén tájékoztatót arról, hogy a Koraiból, a korai fejlesztés ellátási rendszeréből kikerülve, milyen lehetőségeik, jogaik és kötelezettségeik vannak a gyermek bölcsődei, de még inkább óvodai beíratásával kapcsolatban. Erre azért van szükség, mert a köznevelési „főszabály” kimondja, hogy 3 éves korától mindenkinek óvodába kell mennie. Azonban, azok a gyerekek, akik állapotuk miatt még nem érettek az óvodai nevelésre, maradhatnak bölcsődében, illetve korai fejlesztésben.
Ez a tény nekünk, szakembereknek is sok kihívást jelent, nem hogy a szülőknek. Hiszen épp, hogy bekerültek a korai ellátásba és igyekeznek elfogadni, a gyermekük állapotára vonatkozó diagnózisokat, eljárás rendeket, a fejlesztés mikéntjét és módját, máris egy új oktatási kategóriával, annak különböző lehetőségeivel (integrált, speciális-gyógypedagógiai, stb.), azok fenntartóival, a különböző feltételekkel kell, hogy megismerkedjenek. Április végéig ugyanis módjuk és lehetőségük kell legyen a legjobb választáshoz mind maguk, a gyerekük szempontjából. Nem utolsó sorban, a fogadó intézmények is fel kell készülniük a jogosult gyermekek fogadására szakmai, létszám és erőforrás szempontjából is.
Ez nem egyszerű folyamat, ezért a továbbiakban röviden kifejtem a jogszabályi kategóriákat, és a lehetséges módjait a gyermekközösségi létnek.
Az írás mellékletében található diasor, útmutatót nyújt arra vonatkozólag, hogy a szülők, hol tudnak tájékozódni a felmerülő intézményekről, hogy tudnak személyesen is kapcsolatot felvenni azokkal, meggyőződni a feltételekről, mikor kell felülvizsgálatra menniük a szakértői bizottságokhoz, hogy megtörténjen a választott intézmény kijelölése.
A Köznevelési Törvény fogalomrendszere szerint a különleges bánásmódot igénylő gyerekek, tanulók kifejezést használjuk. Ez a szóhasználat egyfajta gyűjtő fogalom, amely az elnevezés által is tükrözi azt a szemléletet és törekvést, hogy sok félék vagyunk, sok félék a családok és gyerekeik is, ám mindenkinek egyformán – mégis sajátos módon – helye van a köznevelés rendszerében.
A törvény szerint az alábbi rendszer szerint gondolkodhatunk:
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezek a kategóriák az érintett gyerekek egyedi igényeinek megfelelő ellátását és oktatását, a feltételek megteremtésének jogát és elvárását, az ezekhez való hozzáférés jogosultságát kell, hogy biztosítsák!,
A különleges bánásmódot igénylő gyermekek és családjaik sajátosságai mellett a bölcsőde, óvoda elsődleges tevékenységi köre a csoportszobában, az intézménybe zajló befogadó légkör és az ahhoz kapcsolódó mindennapi gyakorlat biztosítása, szervezése, legyen szó integrált, részlegesen integrált, vagy speciális – gyógypedagógiai ellátásról.
Inklúzió, integráció, differenciálás: ezek a fogalmak gyakran keverednek, néha egymást helyettesítve szerepelnek a szakmai, vagy a mindennapi szóhasználatban. A fogalmak azonban nem egymás szinonimái, érdemes foglalkozni ezek elkülönítésével és összefüggéseivel.
Az inklúzió egy szemlélet, amely a befogadáson alapszik, azon az elven, hogy az eltérés nem akadálya az együttességnek, sőt, egyes esetekben gazdagítja, színesíti a többség életét. Az inkluzív pedagógia azon alapszik, hogy a másságot relatívnak tekinti, attól függ, hogy kihez képest vagyunk mások, hogy kik között élünk. Ezen a szemléleten alapuló gyakorlat szerint minden ember, minden gyerek más, (noha tény, hogy léteznek kisebb és nagyobb eltéréssel élők). Amennyiben a másság kiterjesztődik minden gyerekkel történő bánásmódra, a valóban nagyon más gyerekkel való attitűd nem tér el kirívóan, hiszen mindenkivel kicsit „másképp” bánunk. (Természetesen, mint már volt róla szó, a közösség, a csoportélet keretein és lehetőségein belül)
Az integráció egy helyzet, amely akkor teremtődik, ha különleges bánásmódú gyereket fogadunk. Inkluzív légkör akkor is megteremthető, ha nincs integrálandó gyerekünk, de integrálni inkluzív viszonyulás nélkül nem lehetséges, legfeljebb csak formálisan.
A differenciálás pedagógiai módszervariációk tárháza, amelyek alkalmazása által valósul meg az egyénhez igazított fejlődési lehetőség a csoporton belül. Az egyéni bánásmód azt jelenti, hogy eltérő lehetőségeket teremtve más és más módon van joguk és módjuk nevelődni az egyes gyerekeknek. Ezért elmondhatjuk, hogy akkor differenciálunk, ha az eltérő célkitűzések mellé más és más lehetőségeket, feladatokat teremtünk az egyes gyerekek számára, más és más módszerekkel, eszközökkel, eltérő időkeretet biztosítva az egyes tevékenységek elvégzéséhez, valamint az eltérő elvárások miatt mást és másképp értékeljük őket, kiemelve azt, amiben könnyen és jól fejlődnek, segítve pedig azt, amiben nehezen. (dr. Bakonyi Anna; 2010)
Az sajátos nevelésű gyerekek integrációja folyamán szót kell ejteni azokról a feltételekről, jogszabályi előírásokról (melyeket biztosítani kell!), amelyek nélkül az elvek csak elvek maradnak, vagy a megvalósítás nem lesz sikeres és hatékony. A feltételek közé tartozik az, hogy megállapítsa a szakember a szülőkkel közösen az érintett kisgyerekről, illetve állapotáról az integrációra való alkalmasságát. Itt nem csak arról van szó, hogy a sérülés foka alkalmassá teszi-e őt a beilleszkedésre, hanem arról is, hogy tud-e fejlődni a személyisége ebben a tágabb/környezetben, vagy számára inkább egy kisebb létszámú speciális-gyógypedagógiai csoport lenne megfelelő.
Számtalan kérdés, számtalan dilemma, vágy és realitás, szükséglet és lehetőség, szabályok és eljárásrendek azok melyekkel a szülőknek foglalkozni kell ebben az időszakban.
Szeretnénk ezen az úton támogató, tanácsadó , szakmai szempontú partnerek lenni itt a Koraiban.
Czeizel Barbara, gyógypedagógus, intézményigazgató dr. Bakonyi Anna cikkei alapján
Egy 7 éves amerikai kislány gondolatait szeretnénk tolmácsolni olvasóink felé, aki pár perces videójában saját és gyermektársai védelmében igyekszik meggyőzni a komoly felnőtt közösséget arról, hogy a kukucsjáték bizony képes megváltoztatni a világot. Mára már tudományos tény, hogy az első 5 év tapasztalatai minden kisgyermek életében kulcsfontosságú az egészséges testi és lelki fejlődés szempontjából. Mégis egy olyan egyszerű játék, mint a kukucsolás, hogyan hathat ilyen intenzíven az idegrendszer és a személyiség fejlődésére? Miért kiemelten fontos a pozitív kapcsolódás gyermekünkkel a korai időszakban? Illetve miért lehet kifejezetten káros az okoseszközök gyakori használata a kapcsolatunk szempontjából? Molly segítségével ezekre a kérdésekre is igyekszünk a blogbejegyzésünkben választ adni.
Számtalan kutatás felhívta már arra a figyelmünket, hogy az első 5 életévünk kiemelt jelentőségű az agyfejlődés szempontjából. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a fejlődési és tanulási folyamat már méhen belül elindul. Már jóval a megszületésünk előtt tanulni kezdünk édesanyánk pocakjában. További rohamos gyarapodás és fejlődés jellemző az első életévre is. Az egyéves kisgyermek agya nagyjából kétszer akkora, mint amikor megszületett. Gyorsabban fejlődik agyunk a korai években, mint bármikor máskor életünk során. Azonban ez a rohamos fejlődés senkinek sem megy egyedül… Minden kisgyermeknek szüksége van a fejlődését támogató környezetre ahhoz, hogy a benne rejlő lehetőségeket kibontakoztassa.
Molly az alábbi öt területen kéri a felnőttek, a szülők, vagyis a mi segítségünket ahhoz, hogy minden apró tudós lehetőséget kapjon az egészséges fejlődésre már az első életévek során: 1. Kapcsolódjunk gyermekünkhöz!
2. Beszélgessünk vele!
3. Játsszunk közösen!
4. Teremtsünk egy harmonikus otthoni környezetet!
5. Vegyük körbe magunkat egy támogató közösséggel!
Ezen ismeretek birtokában térjünk vissza a kukucs-játékra! A kisgyermekek szinte egész nap keresik a figyelmet és a kapcsolódási lehetőséget a szüleikkel. Ez közel sem véletlen… Nagyon jól tudják, hogy a kapcsolódás kulcsfontosságú a fejlődésük szempontjából. A kukucsolás, a kezei vagy egy kendő mögé elrejtező, majd váratlanul visszatérő mosolygós szülői arc segíti a bizalom kialakulását és az emlékezet fejlődését. Nem véletlenül bíztat bennünket arra Molly, hogy kapcsolódjunk, beszéljünk és játsszunk a legkissebbekkel, minél korábban és minél gyakrabban. Az utánzás kiemelten fontos tanulási lehetőség a legkisebbek számára. Kis túlzással akár azt is kijelenthetjük, hogy az utánzás a kultúra motorja. Megtanulja általa a csecsemő, hogy miként viselkedjen a családjában, majd később a tágabb közösségekben. Eleinte nagyrészt az utánzás segítségével tárul fel előtte a tárgyi világ működése is. Így tanulja meg, hogy mire való egy fésű vagy egy pohár. A nyelvelsajátítás során is fontos szerepet kap. Ahogy képesek vagyunk utánzás által megtanulni, hogy hogyan illik viselkedni az étkezőasztalnál, ugyanúgy segít nekünk szüleink tisztán artikulált, hangokat jól elkülönítő, dallamos „gügyögése” abban, hogy megtanuljuk anyanyelvünk hangkészletét. Azonban ne feledjük, az utánzás nem olyan játék, ami egyedül is játszható…
Mi történik tehát akkor, ha a kapcsolódásra folyamatosan nyitott kisgyermek egy okostelefonba vagy tabletbe elmerülő szülővel találkozik? A kapcsolat kettejük között megszakad… A legtöbb kisgyermek ilyenkor valamilyen módon igyekszik felvenni újra a kapcsolatot a szülővel, hangicsál, kurjant egyet vagy éppen közelebb mászik. Azonban ha a többszöri újrakapcsolódási kísérlet kudarcba fullad, a szülő figyelme továbbra is elérhetetlen számára, akkor az hamar zavarodottsághoz és intenzív stresszélményhez vezet. Természetesen egyszer-egyszer mindannyiunkkal előfordul, hogy fontos üzenetet vagy hívást kapunk. Azonban ha tartósan azzal találkozik gyermekünk, hogy szükség esetén nem vagyunk elérhetőek számára, mert elmerült a tudatunk az okoskütyük világában, akkor az negatívan hat a biztonságérzetére és a kettőnk közötti bizalom kialakulására. Továbbá az utánzás szempontjából nézve is érdemes átgondolnunk, hogy milyen mintát adunk ezzel gyermekünknek…
Zárógondolatként pedig szeretnénk Molly szavait idézni: „Életünk során a felnőttekkel kialakított pozitív kapcsolataink adják azt a bizalmat a világban és önmagunkban, amire szükségünk van. Ezáltal válunk képessé kipróbálni új dolgokat, továbbá felfedezni a környezetünket. Ez segít nekünk abban, hogy gyerekek lehessünk. Kérlek, emlékezzetek arra, hogy életünk legfontosabb időszaka az az első öt év, ami már anyukánk pocakjában elindul. És mi az a nagyon hatékony dolog, amit ti is tehettek? Befogadjátok a jelzéseinket és reagáltok rá, minél korábban és minél gyakrabban. Minden együtt töltött pillanat lehetőség arra, hogy kapcsolódjunk, beszéljünk és játszunk. Képzeljétek csak el, hogy mekkora változást érhetnénk el a világban, ha minden felnőtt mindenhol így tenne. Nekünk gyerekeknek ez sokkal többet jelent, mint puszta játék. Ez számunkra a jövőt jelenti. Látjátok? A kukucs-játék tényleg meg tudja változtatni a világot!”
Az emberi egyedfejlődés egy elképesztő utazás. Amikor egy kisbaba megfogan, már az ivarsejtek egyesülése pillanatában benne van az apró kis sejtekben a teljes ember megformálásának minden információja. A néhány napos embrió pár sejtjéből kifejlődik egy teljes újszülött, egy új ember. Az élet legnagyobb csodája, hogy két sejtből a fejlődés során hogyan alakulnak ki a különböző típusú sejtek annak megfelelően, hogy mi lesz később a feladatuk. Alakulnak bőrsejtek, izomsejtek, kialakulnak a zsigerek és így tovább. És kialakul a test nagy karmestere, az idegrendszer is. Az idegrendszer fejlődése során az idegsejtek is differenciálódnak és specializálódnak az adott feladatra. Az emberi agy és a teljes idegrendszer fantasztikusan összetett gépezet, mely különféle formájú, elhelyezkedésű, méretű és funkciójú idegsejtek millióiból áll, amelyek összehangoltan és tökéletes csapatmunkával végzik a dolgukat.
Az idegrendszeri fejlődésben fontos szerepet kap az úgynevezett kritikus időszak, melyben a fejlődő agy a leginkább képlékeny és a leginkább érzékeny a környezeti hatásokra, illetve ingerekre. Ez a gyermek életének első két évében a legintenzívebb, de természetesen egészen a kamaszkorig elhúzódik. Ez az egyik oka annak, hogy miért kap ilyen fontos szerepet a korai intervenció (beavatkozás), a korai fejlesztés a gyermekek életében. Ebben a korai életkorban hatékonyan és aktívan lehet a gyermeki fejlődés irányát és tempóját befolyásolni a megfelelő fejlesztéssel. Miről is van szó pontosan? Az újszülött agyban rengeteg idegsejt és kapcsolati lehetőség van. Sokkal-sokkal több, mint amennyi felnőtt korra megmarad. Az intenzíven fejlődő agyterületekben akár az idegsejtek fele is elpusztul, mert a későbbi működtetés során rájuk már nem lesz szükség. Az agyunk nagyon gazdaságosan működik, igyekszik a lehető legkevesebb energiával a legoptimálisabb működést elérni. De akkor miért van a kisbabáknak ennyivel több idegsejtje? Mert ez az állapot lehetőséget ad a “hibázásra”, téves kapcsolódásokra, mellékutcákra, zsákutcákra anélkül, hogy a fejlődést komolyabban befolyásolná. Az alábbi egyszerű példával remekül lehet ezt a mechanizmust szemléltetni: Szeretnék megadni valakinek egy telefonszámot, pl. 1-2-3-4-5. Ha az illető akár egyetlen számot is hibásan, vagy olvashatatlanul ír le a sorban, az információ máris elvész és értelmét veszti. Nem fogja elérni a másikat telefonon. Írjuk le telefonszámot most betűkkel a számok helyett: egy-kettő-három-négy-öt. Tegyük fel, hogy az illető ebből a 19 karakterből többet is hibásan ír le: egg-ketto-hrom-négy-ött. Az információ mégsem vész el, igaz? Értelmezhető marad a számsor néhány téves karakterrel együtt is, mert ennyi hibát ki tud küszöbölni a rendszerünk. Valahogy az idegrendszer fejlődése során is ez történik. A példánknál maradva minél többször írjuk le az adott számsort, annál biztosabban marad meg a helyes telefonszámunk. Az idegrendszer megtanulja, és a végén 19 helyett elég lesz 5 karakter is ugyan annak az információnak az átadásához. Tehát az idegrendszernek hosszú távon elég 5 „karakternyi” sejtet és összeköttetést életben tartani a 19 helyett. A többi pedig elvész, azaz elpusztul. Ez igazán gazdaságos megoldás. Az idegrendszernek ezt a tulajdonságát, rugalmasságát nevezzük plaszticitásnak. Szépen párhuzamba állítható mindez a gyermek pszichomotoros fejlődésével is. A kisbabánk cselekszik, tapasztal, érzékel. A próba-szerencse típusú tanulás során sok tévedés lehet, még sokszor nem célravezető megoldást választ. Próbálkozik így, próbálkozik úgy, megfigyeli és megtapasztalja a reakciókat, környezetének változásait, a fizika törvényszerűségeit. A sok-sok gyakorlásban a tevékenysége egyre kifinomultabb és precízebb lesz, funkcionálisan a legmegfelelőbb, mely egyben az energia felhasználás szempontjából a leggazdaságosabb is.
Forrás: pixabay.com
Érhetik a fejlődő szervezetet azonban ártó hatások is. Fejlődő magzatunkat már az anyaméhben is rengeteg inger éri. Az anya különböző betegségei, gyógyszerek, környezeti ártalmak, szennyezett élelmiszerek, pszichés faktorok, majd a születés körülményei, a szülői és gyermeki genetika, a személyiség és sok minden más is hatással lehet a kis emberkére. Annyira összetett az emberi egyedfejlődés folyamata, hogy legtöbbször nehéz megmondani, hogy mi milyen hatással volt, okozott-e bármi kárt vagy sérülést a fejlődő kis agyban. Sokszor nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi áll az eltérő fejlődésmenet hátterében. Sokszor nincs is egy konkrét ok, hanem több tényező együttes hatására vezethető vissza. A fejlesztés hatékonysága természetesen függ a meglévő és kimutatható problémák mértékétől, de mindenképpen korai életkorban érdemes elkezdeni. Amikor egy kisgyermeknél eltérő fejlődésmenetet tapasztalunk, akkor a megfelelő fejlesztéssel többek között az idegrendszer plaszticitását is kihasználjuk. Természetesen emellett sok minden mást is, hiszen komplex és összetett, kölcsönös együttműködésen alapuló munkáról beszélünk. A megfelelő ingerekkel, helyzetekkel, feladatokkal, akár az otthoni környezet máshogyan történő kialakításával is lehetőségünk van jó irányba terelgetni a fejlődést.
Forrás: https://pxhere.com
A környezeti ingerek, a mozgás és a (kezdetben próba szerencse típusú) tanulás kulcsfontosságú az optimális idegrendszeri fejlődésben. Nem mindegy mivel és hogyan tölti el a gyerek életének ezt a kritikus időszakát egészséges fejlődésmenet esetén sem. Aki egész nap a lakásban van, a tévé előtt üldögél, vagy kütyüzik, az nem jut elegendő tapasztalathoz, mozgáshoz, tanulási lehetőséghez. A szabad levegőn történő rendszeres nagymozgás, kirándulás, játszótér, játszóház, egy séta a parkban vagy a Duna-parton mind-mind pozitívan befolyásolja a fejlődő idegrendszert. A fizikai törvényszerűségek saját testen történő megtapasztalása alapozza meg többek között a későbbi téri tájékozódást, térbeli gondolkodást.
Összefoglalva tehát a korai fejlesztés egyik nagy ütőkártyája a fejlődő idegrendszer plaszticitásának és rugalmasságának kihasználása. A tanulási folyamatok, a mozgásos tapasztalatok, a játék és a megfelelő környezeti ingerek egyvelege jó talajt ad a gyermek fejlődéséhez. Ennek alakításában és támogatásában tud sokat segíteni az időben megkezdett fejlesztés, melyben mind a szülők, mind a gyermekek barátságos, biztonságos és elfogadó légkörben tanulhatnak egymásról, egymástól és a terapeutától.
Mint ahogy minden egyes ember, úgy minden pár, minden család is különböző, egyedi és megismételhetetlen a maga külső, belső, egyéni és egymáshoz viszonyuló tulajdonságaival, gyengeségeivel, erősségeivel, vágyaival, terveivel és jövőbeli reményeivel.
A szeretet és a biológia rejtelmei révén egy férfi és egy nő gyermeket hoznak létre. Kevésbé nyilvánvaló azonban az, hogy hogyan ad életet egyetlen gyermek két szülőnek. Mert a születés pillanatában a nő anyává, a férfi apává válik, és két új, alapvető identitás kialakulása veszi kezdetét.
Az esetek nagy részében a várandósság hónapjai – s az azt megelőző időszak, néha akár hosszú évek – várakozását, reményeit, álmodozásait és félelmeit a végtelen öröm érzése váltja fel a gyermek megszületésével. Ezt követően ugyanakkor az új helyzetnek és szerepnek való megfelelés mindenki számára sok kihívást jelent. Ilyenek lehetnek a férfi-nő, a férj-feleség, valamint az apa-anya, szülői szerepekre jellemző saját és társadalmi elvárások.
Míg az egészséges gyermek születése többé, teljesebbé, erősebbé teszi a nőt, mint anyát, a férfit, mint apát, a szülőket, az eltérő fejlődésű gyermek világra jötte törést okozhat az énképben.
A korábbi elképzeléseiket, vágyaikat, önmagukkal, a másikkal szembeni elvárásaikat, jövőbeni terveiket hirtelen vagy folyamatában kell újra tervezni, építeni. A gyermek állapotát leíró diagnózisok sokszor nehezen érthetőek, és senki – beleértve a szakembereket – sem tudja pontosan, hogyan alakul majd a gyermek sorsa, állapota. Tágabb értelemben egy egész család válik törékennyé, mivel sok a bizonytalanság, elszigeteltnek és kiszolgáltatottnak érezhetik magukat.
A családdá válás kihívásain túl a szokásos nehézségekhez alaposan hozzájárulhatnak az egészségügyi, anyagi, szervezési gondok a különböző ellátások eléréséért – akár a diagnosztika, akár a megfelelő fejlesztések, terápiák vonatkozásában – a küzdelem a megváltozott élethelyzettel.
Nem csak az eltérő fejlődésű gyermek születése által sérülhet a család. A különleges helyzetből adódó plusz terhek felszínre hozhatják a családi kapcsolatokban rejlő problémákat, bizonytalanságokat. A tágabb család, a barátok, ismerősök, a szakemberek viselkedése, kommunikációja, az érzékeny, elfogadó, nyugalmat sugárzó jelenléte támaszt nyújthat ebben a nagyon érzékeny, kiszolgáltatott helyzetben, ugyanakkor a nehezen definiálható „nem megfelelően támogató” viselkedés további kimondatlan sebeket ejthet a frissen szülővé vált páron.
Egyre többet hallhatunk az érintett családokról, de a többségi társadalom számára többnyire még mindig a látszólag „épek” világán kívüli kép bontakozik ki róluk, noha ők is teljes jogú tagjai a közös életünknek ebben az országban.
Bárki, mi is válhatunk érintetté.
A KSH adatai és a köznevelési adatok alapján kijelenthető, hogy a magyar lakosság közel 6,7%-a, azaz kb. 660 ezer ember fogyatékos. Ha belegondolunk abba, hogy ugyanennyi családot, azaz minimum háromszor ennyi embert érint ez a tény, akkor már közel 2 millió emberről beszélhetünk.
Ideje, hogy váljanak láthatóvá, legyen valódi ismeretünk róluk, és ne csak ismeretünk, hanem tapasztalatunk is a velük való együttélésről. Járjanak a gyerekeinkkel közösen óvodába, iskolába, moziba, színházba, közlekedjenek, nyaraljanak velünk…, valamint teremtsünk lehetőséget az egyéni élethelyzetek könnyítésére, tehermentesítésére. Hiszen létünk alapja a közösség, amelynek része az egyes ember, része a család és a családba születő, ott élő, esetleg eltérő fejlődésű gyermek is. Attól, hogy a várva várt gyermek nem egészséges, a család és a családtagok társadalmi szerepe – legalábbis azonnal – nem változik meg. Meghatározó körülményeik azonban mások lesznek. Ennek a változásnak az oka egyrészt a szülők lelki megrázkódtatása, másrészt a környezet, így a szakemberek, családtagok, barátok reakciója, viselkedése, majd a gyermeket befogadó vagy nehezen befogadó oktatási, ellátási, társadalmi környezet.
Az, hogy egy család ebben a helyzetben hogyan tud tovább élni, működni nagyban függ tehát a társadalmi környezettől, ami őket körül veszi.
Az itthoni közgondolkodásban a fogyatékosság megítélése, egyáltalán a diverzitás elfogadása, és az inklúzió tekintetében van változtatni való.
Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy miként viszonyulunk a „másság”, így a fogyatékos emberek és családjuk ügyéhez.
Ragaszkodnunk kell az együttélés és az elfogadás elvéhez, illetve nem is ragaszkodnunk, inkább természetesnek kell megélnünk. Gyakran az az érzésem, hogy mi, szakemberek szakmai ismereteink birtokában és gyakorlati teendőink során a legjobb szándékunk mellett is csak háttérként tekintünk a családra. A különböző módon értelmezhető elfogadás, befogadás akkor valósulhat meg, ha a szakemberek, a közélet és a hétköznapi élet szereplői is nagyobb empátiával, megértéssel fordulnak mind az eltérően fejlődők, élők, mind családjaik felé. Ha vállalják azt a segítő és közvetítő szerepet, mely nem hagyja a megváltozott élethelyzetű embereket eltávolodni a társadalom többi tagjától. Tudom, hogy sokakban jelen van ez a szemlélet. Öröm látni terjedését, de még távol vagyunk attól, hogy igazi változásról beszélhetnénk. Ám, ami távol van, az is elérhető, és el is kell érni.
A Budapesti Korai Fejlesztő Központ immáron harminc éve működik. Gabi és szülei 1994-ban kérték a központ munkatársainak segítségét, mert a kisfiúnál Down-szindrómát állapítottak meg. Egészen hét éves koráig járt ide, később kiegészítő fejlesztések keretében. Most 28 éves, befejezte az iskolát, sportol, zenél, intézményünkben pedig a kerti munkákban és az adminisztrációs feladatokban segít. Édesanyjával, Mariann-nal beszélgettünk.
Amikor legutóbb beléptem a Korai Budai épületébe, Gabi fogadott a bejáratnál, épp a faleveleket szedte össze, és nagyon kedvesen rám köszönt. Az volt az érzésem, hogy ő itt otthon van. Jól érzem?
Igen, mert egyrészt kiskorában is sokat járt, másrészt mi a Budai Házban évekig működtettünk egy alapítványt, ami iskola melletti fejlesztést tett lehetővé. Ide járt Gabi is más gyerekekkel együtt. Úgyhogy igen, azt kell, hogy mondjam, teljesen.
Minden nap megy a Budai Házba vagy bizonyos napokon?
Kedden és pénteken jár oda, hétfőn edzésre jár, csütörtökön meg dobolni, szerdán én vagyok vele itthon. Ha kinti munkáról van szó, akkor az aznapi munkáját a gondnok mondja el, ha belső feladatokban kell segíteni, azt a titkárságtól kapja.
Kinek volt az ötlete ez a munka a Koraiban?
Megmondom őszintén, letámadtam ezzel a Barbarát (Czeizel Barbara gyógypedagógus, intézményigazgató – szerk.), és mondtam neki, hogy Gabi igazán kertészkedni szeretne a legjobban, és hozzám is jár be a könyvtárba, illetve rengeteg különböző munkát végzett az iskolában, meg sportol is. Mi lenne, ha kipróbálnánk heti két alkalommal, önkéntes munka keretében a kertben? Rossz idő esetében a belső munkát tudja segíteni, hiszen tud olvasni, könnyen tanul meg új dolgokat.
Mit szokott mesélni erről? Mennyire fárad el ebben?
Gabi nem nagyon szokta bevallani, hogy elfárad vagy fáj valamije. Nagyon szereti a kertet, és ezért is gondoltam, hogy ez jó lenne, bizonyítványa is van a kertészetről és otthon is rengeteget kertészkedik. Locsol, füvet vág, eleve élvezi a kint létet. Felvették volna egy kávézóba is, de nem akart menni.
Szoktak arról beszélgetni, hogy ez egy munkahely és mit jelent ez?
Egyrészt tudja, hogy ez egy munkahely. Fontos, hogy megtanulja a munkahely fogalmát, hiába járt ki eddig az iskola mellett dolgozni is. Másrészt hogy megtapasztalja, mit jelent élesben a feladatok elvégzése és a munkahelyi viselkedés. Fontosnak tartottam, hogy olyan dolgot csináljon, amit szeret. Én szeretek könyvtáros lenni, ő szeret kertészkedni.
Ami az ő választása és egyben szenvedélye, nem mellesleg munkába fordítható.
Mindig támogattuk abban, hogy amit szeretne, azt ki is próbálhassa. Így kezdett el sportolni, zenélni, főzni. Rengeteg mindent szeret, és kerek perec meg tudja mondani azt is, ha valami nem jó, nem akarja csinálni. Találtam neki egy színjátszó csoportot, minden nagyon ideális volt, de három-négy hónap után azt mondta, abba akarja hagyni. Nagyon fontosnak gondolom, hogy legyen saját véleménye. Itt kanyarodnék vissza a Koraihoz, ahova kilenc hónapos korától hét éves koráig jártunk. Amellett, hogy nagyon fontos szakmai segítséget kaptunk, az egyik legfontosabb üzenete az volt, mindig kérdezzem meg, hogy mit szeretne, és tanítsam meg a gyereket dönteni.
Elmesélné, hogy is vezetett az út a Koraiba?
1994-ben, amikor már felocsúdtunk ebből a rémálomból hogy baj van Gabival, és nem volt internet, nem lehetett senkitől kérdezni, szakértő orvosok, ápolók is csak annyit tudtak mondani, inkább nem mondanak semmit, mert nem akarnak megijeszteni. Ez szörnyű volt. Azt is mondták, hogy le is mondhatunk róla és intézetben is nevelkedhet, de akkor nem lesz belőle semmi. Nem tudom, van-e Önnek gyereke, de ha nincs, akkor is el tudja képzelni, hogy milyen érzés, amikor már hónapokon keresztül etet egy kisbabát és össze van nőve vele. Nem éreztük azt, hogy le kéne róla mondanunk. Három hónapos korára lett bizonyított a Down-szindróma. Egy ajánlás útján kerültünk a Koraiba, először Dorkához (Dubecz Dorottya, gyógypedagógus – szerk.), aztán Krisztihez gyógytornára (Hajtó Krisztina gyógytornász, gyógypedagógus –szerk.), majd Márti nénihez zenecsoportba (Gelencsérné Tamási Márta zeneterapeuta, zenepedagógus- szerk.). Nagyon sokrétű és személyes segítséget is kaptam, amire nagy szükségem volt. Barátokat is szereztem, és úgy éreztem, nem vagyok egyedül. A váróból sok szülőt ismertem meg, és szereztem mai napig tartó kapcsolatokat. Meg tudtuk beszélni a problémákat, hogy nem csak én bőgöm át az éjszakát, hanem más is, nem csak én nem tudom, mi lesz később, hanem más se tudja. Aztán, bár nem diplomáztam le, de elvégeztem a Pedagógiai Intézetben egy gyógypedagógiai képzést.
És mit adott ez a képzés?
Gabi ágyhoz kötött beteg lett több évig, csontsorvadása lett. Azért, hogy az ember ne bolonduljon meg, találnom kellett valamit, ami kiszakít a huszonnégy órás napi aggódásból, én a tanulást választottam. Valamit tenni kellett azért, hogy ne csak a gyerekekre koncentráljak. Anyukám és Tibi is (a férj-szerk.) segített abban, hogy tanulhassak. Adott egy bizonyos fokú rálátást. Két oldalról tudtam nézni, és ebből össze tudtam rakni egy olyan vonalat, ami nekem segíthetett, illetve nem is nekem, hanem hogy Gabinál ezt jóra fordítsam. Aztán kitaláltam egy iskola melletti fejlesztést nagyobb gyerekeknek, délutánonként gyógytornászok és gyógypedagógusok segítségével. Később aztán a mindennapi élet programjaival foglalkoztunk, bevásárlás, színházba járás, közlekedés, vendégség, kiállítások, képzőművészeti tanfolyamok, amit csak meg tudtunk szervezni. Volt itt Down-szindrómás gyerek, autista fiatal, viselkedésproblémás gyerek, akikkel kiscsoportban foglalkoztunk, körülbelül 4-5 éven át. Sajnos ez mára megszűnt.
Hogyan szervezik Gabi hétköznapjait, mi a munkamegosztás a családban?
A nagyobbik fiam már elköltözött, Gabi egyelőre velünk él, hogy ez változik, vagy sem, azt majd az élet adja. A férjemmel együtt csinálunk mindent, félállásban vagyok azért, mert a nagyobbik részét én szervezem a Gabi körüli teendőknek. Sokat adott neki az is, hogy teljes családban nőtt fel, talán ez is hozzájárult, hogy ilyen jókedvű. Azt is tapasztaltam, hogy egy sérült gyerek születésénél nagyon kevés család marad egyben. Csak csodálni tudom azokat a nőket, akik ezt egyedül koordinálják végig.
Gabi testvérét egy riportból ismertem meg. Nagyon megható volt látni a testvérkapcsolatukat, és hogy milyen komoly támaszként van jelen, miközben ő is kapott egy nagy csomagot.
Nem tudom, hogy azért, mert kicsi közöttük a korkülönbség, vagy mert természetesnek vettük, de az biztos, hogy bármikor bármiben számíthattam rá, és most is. Szenzációs testvér, akinek nagyon sok ütést kellett elviselnie a kortársaitól Gabi miatt, sokat bántották.
Bár már nem lakik otthon, hogyan vesz részt a hétköznapokban Gabi testvére?
Kinn dolgozik gépészmérnökként Németországban a párjával, és ez így van jól. Azt szeretném, hogy ő élje a saját életét. Ha hazajön, teljesen természetes, hogy moziba viszi Gabit, mintha el sem váltunk volna. De én azt szeretném, hogy ne legyen rajta ez a feladat. Nem azért mert nem birkózna meg vele, de így teljesebben tud élni. Mindig annyira figyelembe vett minket és a Gabit, most már kell, hogy szabadon éljen. Ez egy mindennapi verkli, és nehéz. Ahhoz, hogy ő teljesebben kinyíljon, ahhoz nem lehetünk ott állandóan az árnyékában.
Hogyan szokták ünnepelni a karácsonyt?
Mi augusztus óta várjuk a Télapót! Gabi egy mikulás sapkával a fején megjelenik a háttérben, és összenevetnek az anyukájával. A december az a szent hónap, amikor jön a Télapó, Gabinak a szülinapja van, a karácsony, úgyhogy szinte minden napra jut valami. Mindig közösen díszítjük a fát, már fel van írva, hogy mi legyen a menü, mindenkinek megvan a dolga. Gabi csomagolja az ajándékok nagy részét, szeretjük ezt a hónapot, csak kicsit fárasztó már ez a nagy készülődés, de ez egy központi hónap.
Az ünnepről sajnos eszembe jut a járvány is. Szoktak beszélni Gabival arról, hogyan tud magára vigyázni?
Elég nagy társasági életet élünk, és sok barátunk van, de ezeket a találkozásokat csökkentenünk kellett. Gabinak van egy jó tulajdonsága, hogy nagyon hisz magában, mi pedig mindent megbeszélünk vele. Maszkot hord, fertőtlenít, távolságot tart, odafigyel, leszokott arról, hogy ölelgesse az embereket, ezek hiányoznak is neki, viszont a teljes hite megvan, hogy ő jól van. Megkapta az oltást, ezt is megbeszéljük vele, milyen oltást kaphat, mire számíthat, mindent de mindent együtt megbeszélünk, és még ha rossz várható, azt is tisztázzuk egymás között. A Dorka (Dubecz Dorottya gyógypedagógus – szerk.) mondta annak idején, hogy a Gabi nagyon céltudatos, higgyem el, mindent el fog érni, amit szeretne. És azt gondolom, hogy igen, ez így van. Ő egy olyan ember, akinek céljai vannak, aki a mi kis segítségünkkel, jól éli az életét, ahogy szeretné.
Amikor a kertről beszélgettünk, említette, hogy a „Gabinak olyan a kert, mint nekem a könyvtár”. Miért ezt a hivatást választotta?
Mindig szerettem olvasni, és amikor gimnazista voltam, jártam könyvtár fakultációra. Amikor az ELTE-n a könyvtárszakon, ahol elvégeztem a könyvterápiát is, megkérdezték, mit szeretnék, hogy egyszer megvalósuljon, én ezt válaszoltam. Mind a két fiamat könyvtárba hordtam, az egyik lehet, hogy nem tanul meg soha rendesen olvasni, de én úgy gondolom, hogy a könyvek szeretete nem ott kezdődik, hogy rendesen olvasunk. Hanem ott, hogy tiszteljük őket. Ha nyerek a lottón, lesz egy könyvesboltunk Gabival, és nem azért, hogy könyveket áruljunk, hanem hogy meséket olvassunk, illetve hogy sok olyan típusú felnőtt, mint Gabi bejöjjön egy-egy délután vagy este, és olvassunk együtt meséket, történeteket.
Azt kívánom, hogy ez az álom teljesüljön, mert ez egy gyönyörű gondolat és nagy szükségünk volna rá!
Számtalan szülő keres meg szakembert azzal a kérdéssel: normális-e az, amit az ő másfél-két éves gyermeke csinál? Nem arról panaszkodik, hogy még nem indult, s beszélni sem tud még, hanem arról, hogy szinte megőrül tőle: a gyermeke nem foglalja el magát, szerinte nem játszik, egész nap rajta csüng, rosszalkodik, nem fogad szót, stb., s a hónapok óta nem tapasztal viselkedésében haladást egy „normálisabb” magatartás felé.
Nem játszik
„A csecsemőt még csak hagyján, az mindennel játszik, ami a keze közelébe kerül”, mondja sok szülő, amikor egy érdeklődő felnőtt arra kíváncsi, ők ketten mit is csinálnak egész nap, mennyire marad az anyának ideje arra, hogy mással is foglalkozzon, mint a kis trónörökössel. Jó néhány szülő úgy éli meg a második életévet, mint egy igazi próbát. Most fog kiderülni, hogy ki is az ő gyereke valójában, de ő, mint szülő is fog vizsgázni abból, hogy milyen nevelő ő, mennyire képes arra, hogy a gyerekét megértse, s szabályozni is tudjon. Amikor már járni tanult a pici, hamar úgy érzi, vége az arany életüknek, a gyerek utána jön egész nap, s nem is játszik igazán semmivel. „Sokkal nehezebb vele, mint amikor még csak kúszott és mászott”, sóhajtja. Akkor még mindennel el volt. Most már semmi sem jó neki. Meg akarja kapni, aztán annyi…
Igazat kell adnom az így nyilatkozó szülőknek. Valóban nehezebb… A már tipegő gyerek elfelejtkezik egy ideig arról, ami azelőtt olyan fontos volt neki: a játékról, amit meg tudott szerezni, s aminek tulajdonságai oly fontosak voltak neki. A tipegő gyerek anyukája után totyog, valamit cipel, vagy von maga után, de szó sincs arról, hogy olyan elmélyülten játszana, mint azelőtt. „Nem győzök elpakolni előle”, folytatódik a panaszáradat. Mert, bár felületesebb az érdeklődése a tárgyak iránt, mint csecsemőkorában volt, két lábon járva mégiscsak több dologgal találkozik, mint amikor még csak mászott, s azok a tárgyak, amelyeket most felfedez, mind kellenek neki. Ezt jelezni is szokta: kérem, akarom, jelzik erőszakos hangadásai felénk, mondják. „Ha viszont egy ideig nem hallom a hangját, akkor az a baj: tuti, hogy valami tiltott dolgot csinál”, folytatja aztán a szülő.
Valóban, ebben a korban még nincs lelkiismeret furdalás, még semmi „belső hang” nem akadályozza a picit abban, ami neki jó.
Nem hallgat a jó szóra
Mikortól lehet a kicsit arra tanítani, hogy vannak dolgok, amelyek jók és szabadok, s olyanok is vannak, amelyek lehetnek jók, de nem szabadok? Miből értse meg, hogy a homokozóban szórhatja a homokot, ott kézzel és lapáttal nyúlhat a vonzó anyagba, de a növényeink földjével már nem teheti meg ugyanezt? Elsősorban a lakásunk az ő világa, amely világ számos lehetőséget, de rengeteg tilalmat is rejt magában. A konyhánkban nem nyúlhat a tűzhelyhez, s nem nyithatja ki a hűtőszekrényt. Talán egy-két polcról pakolhat egyet s mást, s egy szekrény az övé is lehet akár, de itt ennél több nem jár neki . Különben már az is elég idegesítő, amit maga után hagy, a sok lábas meg fedő a földön.
A szobában a szobadíszeket tanulni kell tisztelni például, meg a növényeket, s ott jó néhány bútordarab is lehet, amely nem igazán arra való, hogy felmásszon rá. Veszélyes neki, és magának a bútornak sem jó: felborulhat, összepiszkolódhat, stb. Hiába vannak a gyermek játékdobozai is a szobában, ő inkább mást választ, mint azt, ami azokban van. Izgalmasabb kihúzni a könyveket a polcról, kiszedi a kazettákat a fiókból, mint jó néhány, már ismerős játékszert újra meg újra kipróbálni. Végül is minden tevékenysége ugyanazt a célt szolgálja: minden helyzetben izgatja őt az, hogy mivel mit lehet csinálni. Mit lehet rajta felfedezni?
Másfél-két évesen tehát valóban egy szertelen kis kutató lehet abból az elmélyülten manipulálni tudó csecsemőből, valóban nehéz „civilizálni” őt. Mindegyik szakember inti a szülőket arra, hogy türelmesek legyenek, megértők, hogy szépen beszéljenek a gyermekükhöz, hogy magyarázzák el neki, hogy tényleg nem lehet, stb. Sok szülő viszont azt éli meg mintha csak az övé nem hallaná, mintha neki baja lenne a fülével vagy az értelmével. Mintha csak az övét nem érdekli a szép szó, az övé csinálja tovább ami nem szabad, azt csinálja ami az ő kis fejében van, stb.
Lehet itt valamit tenni?
Folyton láb alatt van
Valóban, a szemünk fénye, aki egy évvel ezelőtt még csak egy édes kisbaba volt, egy és két éves kor között más oldalról mutatja meg magát. Szerencsére, mert fejlődik. Megviselt szülőknek azonban nehéz észrevenni gyermekük haladását a mindennapokban, amikor sokkal feltűnőbb az, hogy mindig ott van, ahol nem kellene lennie, mint az, hogy mennyire habzsolja az életet. „Folyton láb alatt van”, szól a gyakori panasz tehát, s valóban… Egy ideig a szülők tűrő- és bíróképességét teszi próbára gyermekük állandó léte ott, ahol számára zajlanak az események.
Hogyan ítélje meg egy átlag szülő ezt a helyzetet? Miből tudja meg, hogy az, ami náluk történik „normális- e”, vagy nem? Végül is mit lehet elvárni egy másfél-két éves gyerektől, mennyire játsszon, mennyire értsen szóból, amikor még nem beszél, s mennyire irányíthatja a szüleit. Fordítva is lehet ugyanezt a kérdést feltenni: mikor, hol lehet vége a szülői türelemnek, s mikor mit lehet megértésben és a tettek szintjén elvárni a gyermektől?
Sokat ért, de még nem fogad szót
Egy és két éves kor között új világok nyílnak meg a gyerek előtt. Már az első évben is számos felfedezést tett a mozgás és a játék terén, de ebben az évben meg fogja ismerni a dolgokat az egymással való összefüggéseikben, legalábbis a mindennapi dolgokat. „Tananyaga” most elsősorban a saját és hozzátartozói mindennapi élete lesz: mi zajlik körülötte, mire lehet rávenni a környezetét, mi van a zárt ajtók mögött, a fiókokban, hová mennek a jövő-menő családtagjai, miért nem mehet akárhová ő is, miért nem járkálhat és pakolászhat ő is, ahol csak kedve tartja? Merthogy most már elképzelései, feltételezései vannak, amelyek túlmennek az „itt és a most” -on, ezért másképpen kíváncsi most, mint amikor még csak csecsemő volt.
Kíváncsisága oly mértékű, és egy átlag család átlag lakása olyan mennyiségű ingert nyújt számára, hogy hónapokon keresztül nem tud betelni azzal, hogy mit csinálnak mások körülötte, s mi mindent lehet a környezetében megvizsgálni. Persze, elsőszámú áldozata ennek a helyzetnek a gyermek édesanyja, illetve az, aki napközben a leginkább otthon van vele. A nagyobb testvér sem rossz alany a nyúzásra, de ha kicsi a korkülönbség két gyerek között, ettől a helyzet még csak fokozódhat. Ilyenkor a szülő inkább hajlik arra, hogy időlegesen külön válassza a két gyereket, minthogy arra beállítódjon, hogy a hasznára lehet a nagyobbik gyereke azzal, hogy a kicsi figyelmét leköti amikor ebben segít neki.
Meddig tart ez a szülői energiákat nem kímélő helyzet?
Két éves kor körül
Talán két éves korig tart körülbelül, hisz minden gyerek egyéniség, aki egyéni módon keresi a helyét egy szintén egyéni módon működő családban. Lehet korábban is kondicionálni, azaz szigorral, netán büntetéssel is szoktatni a kicsit, de nem biztos, hogy ez jó hatással lesz a személyiségfejlődésére. Ez nem jelenti azt, hogy két éves korig jó, ha a gyerek azt csinálhatja, amit akar, hanem inkább azt, hogy addig a korig érdemes kerülni a kiélezett helyzeteket, elfogadni azt, hogy mi magunk vagyunk a legérdekesebb tananyag a pici számára, s amikor nem szeretnénk vele foglalkozni, egy olyan környezetben hagyjuk kísérletezni, játszani, amely ő hozzá van beállítva, jó játékokkal, minimális veszéllyel. Az sem baj, ha ráccal ellátunk egy ajtónyílást, amikor nagyon nem akarjuk, hogy valamikor valahol legyen, pl. főzéskor a konyhában. Vannak szülők, akik nem tudnak főzni, amikor a gyermekük láb alatt van. Másokat idegesíti, amikor ott matat az íróasztaluk körül. Különben nekik, a szülőknek is járhat a nap folyamán egy „csendes pihenő”, ami nem mindig esik egyben a pici alvásával. A külön játszóhely a második életévben is indokolt lehet tehát, konstruálásához legfontosabb szempont most nem a „bezárás” egy neki előkészített környezetbe, hanem inkább a „kizárás”, ott , ahol az a szülő érdeke. Mindig fontos hogy hallhassák, láthassák egymást, hogy a rács ellenére a kapcsolat szülő és a kis kutató között folyamatos maradhasson.
Két éves kor körül a kicsi már értheti és elsajátíthatja azokat a szabályokat, amelyeket betartatni szeretnének vele, már megtanulhatja, mihez nyúlhat, és mihez nem, mi az övé, és mit nem engedik meg neki. De még akkor sem várhatjuk el tőle azt, hogy ő ezeket a szabályokat azonnal be is tartsa. Ebben a korban csak akkor tudna betartani a szabályt, ha „próba” közben jelen vagyunk mi felnőttek is. Nem „sunyi” a kicsink, amikor a hátunk mögött megint „rossz”, csak egyszerűen nem fogja még fel azt, hogy a szabály akkor is érvényes, amikor az, aki hozza, nincs jelen.
Türelemre van szükség tehát, s akkor nem romlik el tilalmainktól a kicsi hangulata, ha mi sem veszítjük el a türelmünket. Abban, amit be szeretnénk tartatni, egyértelműnek kell lennünk, határozottnak, anélkül hogy „kemény” lenne a hangunk. Elég, ha komolyak vagyunk ilyenkor. Igaz, van olyan gyerek, aki könnyen rázendít, tiltakozva sírni kezd, s közben szempillái közül figyeli meg ennek hatását. Nevessünk együtt ilyenkor, de még a bájosan „rafinált” gyermekünknek sem engedjünk. Keveset tiltsunk tehát, s ne kezdjünk a tiltást túl korán, de ha helyzet van, vegyünk magunkat és őt is komolyan.
Nem gondolom, hogy minden kérdésre választ adtunk most. Mindegyik gyerek egyéni dilemmák elé állíthatja a szüleit. Könnyebbek azok a gyerekek, akik nem minden új helyzetre, új ingerre „ugranak”, akik a második év folyamán is képesek arra, hogy elmélyülten játszanak. Ők lesznek azok, akik később is könnyebben koncentrálnak, befelé fordulnak amikor a helyzet azt kívánja, ők lesznek az introvertáltabb gyerekek. Nehezebbek viszont azok, akikről talán már csecsemőkorukban is kiderült, hogy heves vérmérsékletűek, akik azonnal és hosszan akarnak valamit, s kézzel-lábbal tiltakoznak minden helyzet ellen, amely első látásra nem kedvükre való. S végül vannak a gyermekek, akik az átlagnál lassabban fejlődnek, általánosságban vagy pusztán egy részterületet, pl. a beszédet illetően. Itt nem arról van szó, hogy másfél évesen már beszélni kellene, de amikor pl. beszédmegértési gondokkal küzd, könnyen sérülhet a kommunikációs készsége is. Ilyenkor joggal válhat gondterheltté a szülő, mert egy általános problémára, mely szerint az egy és két év közötti gyermek a leginkább önmaga szerint fedezi fel a világot, rárakódik egy speciális: gyermek nem érti őt meg elég jól, s emiatt öntörvényűnek látszik.
A tél közeledtével észrevétlenül is bekúsznak életünkbe a boltban halomra álló csoki mikulások, karácsonyi vásárok, kivilágított utcák és a reklám dömping. Kinek kedves és várakozással teli, kinek fárasztó a sok inger, vannak igazi grincsek is. Nézzük meg az autizmus szemüvegén keresztül, mit jelent mindez, hogyan segíthetünk gyerekeinknek ezt az időszakot kellemessé tenni.
Az első, ami általában az autizmus esetében fontos szempont: a tervezhetőség és előrejelzés. Az egymásra hangolódás ebben az időszakban közös, bármely szokásrendszereket is követünk, használjuk ezt ki arra, hogy tudatosan autizmus-baráttá alakítjuk a körülményeket. Érdemes vizuális segítséget alkalmazni, amikor megtervezzük az ünnepi időszak tevékenységeit. Jelezzük előre a gyerek szintjén aznap, mit tervezünk: lássa, mikor és kihez megyünk vendégségbe, mi várható ott. Vonjuk be a család többi tagját is a tervezésbe, kérjük meg, hogy vegyék figyelembe a gyermek szükségleteit.
Fontos közhely, hogy a kevesebb több. Ez hatványozottan igaz érintett gyerekünknél ebben az időszakban is. A sok inger nehézséget okozhat. Igyekezzünk a dekoráláshoz természetes anyagokat használni, és csak jelzés szintjén megváltoztatni a könyezetet. Alapozzunk a gyermek szenzoros teherbírására. Akár ingerkereső, akár ingerkerülő típus, fontos megtalálni az optimális mennyiséget ami még nem billenti ki.
Az ajándékokra is ez vonatkozik, ne halmozzunk, elég egy-egy hőn vágyott játék. Vannak gyerekek, akik nem szeretik a meglepetéseket, náluk érdemes együtt kinézni az áhított tárgyat, és tervezetten kivitelezni az ajándékozást. Családi meseírás is jól jöhet. A napi rutin ilyenkor sokszor felborul és mivel családonként eltérnek a szokások, érdemes egy sajátot írni, így igazán személyre szabott lehet a forgatókönyv. Ezáltal az ünneplés menete átláthatóvá és kiszámíthatóbbá válik. A mesét egyszerűen pár mondatban írjuk meg, és illusztráljuk képekkel. Ehhez fényképek és saját készítésű pálcikaemberes rajzok is jók lehetnek, a gyerek értéséhez igazodjunk. Mint az éneklés esetében is, itt sem fontos, hogy jól rajzoljunk, elég ha a gyermek és mi értjük, hogy mi van oda rajzolva.
A készülődésbe bevonhatjuk őket, nagyon jó dolog kóstolgatni, süteménytésztát gyúrni, különböző anyagokat megismerni akár a dekorálás, akár a sütés-főzés során. A cukor fogyasztásra is figyeljünk oda, észrevétlenül is előkerülnek a sütemények, édes kísérők, érdemes odafigyelni, hogy ne essünk túlzásba. Az adventi időszakban is érthetőbb az idő múlása, ha nem kis ajándékokkal kedveskedünk, hanem ha olyan jópofa vizuális dolgot csinálunk, amit napi szinten tudunk alakítani. Egy napról napra fejlődő karácsonyfa, amelyre utolsó nap kerül fel a csillag, vagy egy növekedő mikulás szakáll, amely karácsony estéjére éri el végső formáját.
Próbáljunk befelé is figyelni, mi az, ami nekünk szülőknek jó és kellemes, és ezt összehangolni a gyermekünk szükségletével.
„Olyan pici, törékeny és gyenge, vajon mi lesz belőle, ha felnő?”
Ezt a kérdést biztosan minden édesanya és édesapa felteszi, mikor a várva várt gyermekük korábban érkezik a világra. Sok-sok család számára jelent kihívást az az élethelyzet, mikor a pici idő előtt hagyja el a biztonságot jelentő anyaméhet. Bárhol élnek is a világban, ugyanaz a gondolat foglalkoztatja őket: hogyan lehet ekkora apró kis élet majd erős, magabiztos felnőtt.
A tapasztalatok, a nemzetközi és hazai hosszú távú nyomon követő kutatások is egyre megnyugtatóbb választ adnak erre a kérdésre. Bár a koraszülöttség ténye rizikót jelent az élet kezdetén, ma már jó eséllyel érik utol kortársaikat a második év körül ezek a kicsik, felnőtt korukra sokan közülük már semmilyen módon sem különböznek a többiektől.
Az esély függ attól is, hogy mennyivel korábban érkezik a baba, milyen súllyal, illetve milyen más nehézséggel, betegséggel kell még megküzdenie az élete indulásakor.
Mit jelent a koraszülöttség? Mikor koraszülött a baba?
A 40 hét méhen belüli tartózkodás helyett azok a babák, akik a 37-nél korábbi várandóssági héten jönnek a világra, koraszülöttek.
Koraszülöttnek tekinthető az a pici is, aki időre, vagy majdnem időre érkezik, de súlya nem éri el az abban az időszakban átlagosan várt mennyiséget, vagyis kissúlyú újszülött.
A születési időt és a súlyt tekintve tovább csoportosítják a kicsiket.
A születés ideje szerint vannak azok a babák, akik közel a 37. várandóssági héthez születnek (33-36. hét), a 28. és 32. hét között világra jöttek, valamint az extrém korán érkezők, akik a 28. hét előtt születnek. Mindemellett a súly szerint kissúlyú a 2500 gr alatt, igen kissúlyú az 1500 gr alatt, és extrém kissúlyú újszülöttek, akik 1000 gr alatti súllyal születnek.
A kutatásokból tudjuk, hogy a koraszülöttek életkilátásai alapvetően a születési idő és súly mentén valószínűsíthető, de az éretlen szervezetet ért más betegségek is befolyásolják azt. Ilyen lehet a tüdő éretlenségéből adódó krónikus tüdőbetegség (BPD – bronchopulmonalis dysplasia), az agyvérzés (IVH), az oxigénhiány miatt átélt agyi trauma (PVL – periventrikuláris leukomolácia) és a retina részleges vagy teljes leválása (ROP).
Milyen rizikót jelent, ha nagyon korán érkezik a baba?
Az idő előtti megszületés rizikója abban rejlik, hogy még éretlen a baba idegrendszere és éretlenek a szervei is, így a világrajövetel pillanatában a hirtelen megváltozó környezeti ingerekre nincs még felkészülve.
A méhen belül egyenletes meleg, puha helyen a magzatvíz ölelte körül, tompított fényeket és hangokat hallott, izmai mozogtak miközben a magzatvíz segítette erőfeszítéseiben.
A megszületés után azonban erős fények és hangos zajok fogadják, amely az érzékszerveken keresztül az idegrendszerét is megterheli a babának. Hirtelen önállóan kell lélegeznie és kitetté válik a hőmérséklet ingadozásának, a testét ért különböző érintéseknek. Érett újszülöttet is megpróbáló helyzet ez, a koraszülöttek pedig védtelenebbek. Az említett társuló betegségek jelzik a megküzdés nehézségét, a légzést, az agyi működést és a látást érintik.
Hogyan fejlődik egy koraszülött kisbaba?
Tudta-e, hogy bár a mozgásfejlődés mérföldköveinek megjelenése a látványosan követhető a csecsemők fejlődése során, a koraszülött babák esetében mégis inkább a figyelem szervezése, az alvás-ébrenlét, az indulatok szabályozása okozza a legtöbb nehézséget? Miért van ez így?
Azért, mert az éretlen idegrendszer számára a legnagyobb kihívást a külvilágból érkező ingerek (hangok, látvány, szag, íz, hőmérsékletváltozás stb.) hatásaira adott megfelelő válasz jelenti.
Nehéz szelektálni az ingerek között, ezért nehéz a babának a figyelmét egy dolog felé irányítani. Nehéz az érzetek között különbséget tennie, így kevésbé tudja, mikor éhes, mikor álmos, és ezt kevésbé tudja finoman, pontosan jelezni a környezete felé. Mindebben erősen rászorul az őt gondozó felnőttekre, családtagjaira.
Mit tehetnek a szülők koraszülött kisbabájukért?
Őrizzék az álmát!
Alvás közben olyan fontos biokémiai folyamatok zajlanak szervezetében, amelyek a növekedését, gyarapodását, idegrendszeri érését támogatják. Az alvás-ébrenlét szabályozását is úgy képesek elsajátítani, ha azt nem kizárólag csak kívülről kapja, hanem lehetősége van megérezni szervezetének szükségleteit.
Tartsák! Hordozzák! Ringassák!
A babáknak, így a koraszülött kisbabáknak még inkább szükségük van a biztonságra. Elemi szükséglet az evésen alváson túl az ölben, ringatva biztonságban lenni szükséglete. A kisbaba számára ezt leginkább a szeretett gondozói képesek megadni. Ebben a szoros testi kapcsolódásban tanulják meg együtt, hogy egymás számára milyen jelzések a fontosak, hogy megértsék egymást és ezt a tudást viszi tovább majd a baba amikor képes lesz az önállóbb időtöltésre.
Beszéljenek hozzá!
Már méhen belül hallják a babák szeretteik hangját, képesek őket a megszületésük után ezer közül is felismerni. Anya, apa, testvér hangját ismerik és megnyugtatja őket! Az éneklés, dúdolás a legnagyobb bajban is gyógyírt jelenthet. Biztonságosabban érzik magukat, ha beszélnek hozzájuk, elmondják nekik, mi fog történni velük, mert ez a szívükhöz szól. Azt jelzi számukra „Itt vagyok veled!”.
Kik tudnak még segíteni?
Amíg az élet kezdetén az éretlen szervezet szorul támogatásra, addig a kórházakban működő PIC (Perinatális Intenzív Centrum) osztályon látják el a kicsiket. Ezt követően is fontos még a szoros orvosi nyomon követés, hogy a későbbi növekedéshez, fejlődéshez és tanuláshoz szükséges biológiai akadályokat leküzdhessék a gyermekek. Később azonban a korábban már említett figyelmi szerveződés és szabályozási funkciók érésének támogatása érdekében érdemes felkeresni olyan intézményt, ahol nem csak a motoros képességek alakulásával foglalkoznak a szakemberek, hanem a család egészének adnak olyan elsősorban pedagógiai, pszichológiai támpontokat, melyek segítenek a koraszülött csöppség fejlődésének támogatásában.
Mivel minden baba más, egyéni szükségletei vannak. Fontos, hogy pontosan neki és a családjának szóljanak a tanácsok arról, hogy neki hogyan jó ha etetik, neki mivel jó játszani, neki hogyan javasolt szervezni a szokásrendjét stb.
Mi is szívesen állunk Önök mellé!
Koraszülött Prevenciós Programunk munkatársai minden koraszülött babát nevelő családot várnak, akik Budapesten, vagy vonzáskörzetében élnek.
Kora reggel kinézve az ablakon, amikor még tejszerű köd borítja a tájat és a szürke egyhangúság ül mindenen, gondolni sem akarunk arra, hogy kidugjuk az orrunkat a szabadba. Pedig éppen ilyenkor kell nekierednünk, s a család minden tagjával együtt kirándulnunk, testet-lelket „átmozgató” túrára indulnunk. Izmaink kellő átmozgatásához, vérkeringésünk normalizálásához, harmonikus oxigénellátásunkhoz, ahhoz, hogy igazán kimelegedjünk, majd a hűvös levegő „csípte”, otthon melegében kipirosodó arcunkat megmosolyoghassuk, hogy igazán megéhezzünk és kellemesen elfáradjunk, az egyik legjobb elfoglaltság, ha a családunkkal, kicsikkel és nagyokkal, esetleg háziállatunkkal együtt kimerészkedünk a természetbe. Határozzuk el magunkat, s ha már úticélt is választottunk, akkor a kiránduláshoz szükséges elemózsiát a gyerekekkel együtt készítsük össze.
Többféle élelemmel készüljünk, pláne ha az étkezés hektikusan alakul, esetleg a gyermek válogatós, vagy nehezen köthető le a figyelme az étkezés közben, akkor jó, ha a kirándulás alatt olyan ételek vannak túlnyomó többségben nálunk, amelyeket a gyerek mindig szívesen fogyaszt. Ugyanakkor megpróbálhatjuk ezeket a finomságokat más csomagolásban és formában magunkkal vinni, és ebbe a folyamatba intenzíven vonjuk be a gyerekeket is. Ha a banán és egy bármilyen keksz általában szívesen „elfogyasztódik”, akkor csináljunk belőle emeletes szendvicset (egy keksz, rá két karika banán és így tovább), majd kérjük meg a legkisebbet, hogy ezeket a rétegeket tegye egymásra, és esetleg díszítésként tehetünk a tetejére valami meglepőt. Ajánljunk fel két lehetőséget (pl. zizi vagy kölesgolyó), hogy a gyerek választhassa ki, mi kerül a különleges torta tetejére. Aztán ezt egy színes fedeles dobozba vagy újrahasznosítható szalvétába csomagoljuk, és adjunk nevet is ennek, hogy amikor a gyermek megéhezik, választani tudjon, mit enne szívesen. Ha bevonjuk őt ennek a finomságnak az elkészítésébe, lesz vele erről az élményről közös emlékünk, és amikor dombon kaptatva, réten futkározva, fején sapkáját teljesen átizzadva egészséges éhségérzetet érez, fel fogja tudni idézni ezt az élményt: ahogyan megfogta ezeket az állagokat, és ahogyan együtt, örömmel készítették ezeket. Ettől igazán biztonságos és motiváló lesz számára a helyzet.
Nem is muszáj előre szendvicset készítenünk otthon, hisz’ az is lehet célja egy gyerekkel való közös kirándulásnak, hogy a nagyrétre kiérve együtt készítjük el szendvicseinket. Ma már egyre több kirándulóhelyen lehet padra, fatörzsre letelepedni, és ha van nálunk egy igazán gusztusos kínáló tál, felkarikázott uborkaszeletekkel, koktélparadicsomokkal, vékony cikkelyekre vágott sonkadarabokkal, esetleg lereszelt sajttal, talán még reszelt répával, némi majonézzel, karika kolbászkákkal, akkor garantáltan mindenki más és más, kedvére való, tápláló mixet tud készíteni belőle saját tányérján. Ha valaki abonett-függő, vagy éppen a puffasztott rizsért él-hal, netalán csak kölesgolyót fogyaszt, vagy mindig kiflit, akkor ez legyen odakészítve a tányérjára, felvágva, vagy eltördelve, hogy aztán fel lehessen öltöztetni a ropogtatnivalókat ezzel-azzal. Egy ilyen kínáló tál bizony nagy csomag, semmiképp ne az apukák vagy az anyukák cipeljék egyedül a dobozkákat és a bennük rejlő finomságokat, a gyerekek is kapjanak hátizsákot, és együtt pakoljunk bele az ő táskájukba is a csomagokból. Fontos, hogy megérezzék, milyen is cipekedni, hogy érezhessék, súlyt képesek vinni, hogy ehhez erőlködniük kell, és hogy minden lépés más lesz ettől. Ilyenkor a testükről és az izmaikról elengedhetetlenül fontos információt tapasztalnak meg, amelynek hatására sokkal biztosabban fognak tájékozódni a saját testükön, és a szükségleteiket is biztosabban tudják felismerni idővel. A táskákba tegyünk folyadékot is, sokszor előbb szomjúságot érzünk, és csak eztán éhséget, néha még össze is keveredik, pontosan melyiket, éppen ezért fontos, hogy mindig legyen a csomagjaink között.
Engedjük meg, hogy a túrázás, kirándulás alkalmával koszosak lehessenek a kicsik, nem is igazán tudnánk ezt elkerülni. Jó érzés megsimogatni a fák törzseit, megszagolgatni a faleveleket, kicsit átélni, milyen az, ha megszúrja ujjunkat a gesztenye szúrós háza, ha földes lesz a kezünk és az ujjaink között elmorzsolgathatjuk azt. Izgalmas tapasztalás, ha olyan bogyókat, amiket szabad az erdőből hazavinni, együtt szedjük le és attól esetleg egy picit piros vagy sötét lilás lesz a tenyerünk, vagy ahogy a mohát simogatva kellemes csikizős érzetet élünk át. Ezek a kellemes tapintásos, szaglással és a bőrérzékeléssel kapcsolatos ingerek kifejezetten fokozzák a szájtérben lévő jó érzéseket, ma már tudományos tény, hogy ha a kezünket minél többféle változatos inger éri, az a száj körüli területekre is pozitív hatással lesz, például fejlődik tőle az a tudásunk, hogy hol helyezkedik el a szájban a nyelv, és hogy egyáltalán képesek vagyunk azt külön is mozgatni.
Jó, ha van a hátizsákunkban kézfertőtlenítő kendő, és azzal áttörölve a sokféle tapasztalatot szerzett gyerekkezeket, nyugodt szívvel készíthetjük el együtt a túra csúcspontját, a közös lakomát. Falevelekből és ágakból alátétet csinálhatunk, arra egy-két szalvétát helyezve pedig biztonságos körülmények között, rögtönzött erdei tányért készíthetünk gyermekünknek. Fontos, hogy együtt fogyasszuk el az otthonról hozottakat, mi felnőttek is képesek legyünk nyugodtan eszegetni. Akkor se csüggedjünk, ha a gyerek csak kóstolgat vagy nem eszik nagy mennyiséget, ugyanis egy ilyen kirándulásnak sokkal inkább az étvágy felkeltésében és a szervezet vitalizálásában van szerepe, amit újra és újra ismételni kell, és amelynek kulcsa a sokféle tapasztalatot gyűjtő, közösen átélt élmény.
A magyar védőnői szolgálat Európában egyedülállóan és kiemelkedő módon van jelen az egészségügyi alapellátás palettáján. Munkájuk és tevékenységük alapelve, hogy támogatást és tájékoztatást nyújtsanak a kisgyermeket nevelő családok, különösen az édesanyák számára. A védőnő az a szakember, aki mind a kisgyermekek fejlődésére vonatkozó elméleti és tapasztalati tudás birtokában, mind pedig kapcsolati hálója révén segíti a gyermekek fejlődésének támogatását, és amennyiben szükséges a különböző szakellátásokhoz – legyen az egészségügyi, szociális, vagy az oktatási ágazat – való eljutást is. Hazánkban az érvényes jogszabályok alapján a védőnők már a várandósság ideje alatt kapcsolatba kerülnek a családdal, a kismamával, hogy aztán egyénre szabott, szükséglet alapú gondozási terv alapján családlátogatásokkal, a védőnői szolgálatnál végzett szűrésekkel elkísérjék gyermekünket egészen iskolás korig a házi gyermekorvossal együttműködésben. Feladatuk itt nem ér véget, de a családokkal a gyermek közösségbekerülésével már ritkábban találkoznak. A védőnők látogatják az óvodákat is, valamint az iskolás korú gyermekek szűrővizsgálatait már nem a tanácsadókban, hanem az iskolákban végzik. a gyermeket az óvodában, iskolában keresik fel.
A védőnő a várandós anyával már a várandósság ideje alatt legalább havonta találkozik. Ez követően a gyermekágyas anyát és az újszülöttet a kórházból való hazajövetelt (illetve az erről kapott jelzést) követően 48 órán belül meglátogatja, majd az első 6 hétben legalább hetente kapcsolatot tart velük. A gyermek növekedésével ezek a látogatások ritkulnak. A gyermeket egyéves koráig havonta, majd ezután 3 éves korig kéthavonta, 3-6 éves kor között évente 4 alkalommal, illetve ha a gyermek közösségbe jár, évente legalább két alkalommal látja a védőnő. A védőnői látogatásokat és a tanácsadások rendjét rendelet szabályozza, de érdemes ezekre a találkozásokra, mint lehetőségre tekintenünk, hiszen – és különösen igaz ez az első gyermek esetében – igen fontos életszakaszoknál vannak jelen a család életében, azért hogy segítsenek. Óriási a felelősségünk, hiszen az elsők között vannak, akik szakszerű tudásukkal segíteni tudják az újdonsült szülőket, meghallgatják és ha szükséges, tanácsokkal látják el őket. A baba fejlődésének nyomonkövetése mellett az édesanya számára is segítséget adnak, amennyiben ez szükséges a gyermekágyi időszakban.
Hogyan dolgozik egy jó védőnő?
A várandósság elején, majd a baba születésekor a védőnő az édesanyával együtt közösen gondozási tervet készít. Ez tartalmazza a látogatások és tanácsadások számát, a különböző beavatkozások, szűrések, vizsgálatok elvégzésének indítékait és időpontját, stb. A gondozási tervet a védőnő folyamatosan egyezteti a családdal, rugalmasan alkalmazkodva a család igényeihez. Figyelembe veszi, ha a család ritkább látogatást igényel, de azt is, ha szeretnék sűrűbbé tenni a találkozásokat. A gondozási terv összeállítása lehetőséget teremt az édesanyának arra, hogy az együttműködésükkel kapcsolatban megfogalmazza elképzeléseit és igényeit, s így végül mindegyikük számára hasznos és megnyugtató megoldásra jussanak. A legtöbb szülő nagyon értékesnek éli meg a védőnővel való kapcsolatát, a támogatást gyermekük fejlődésével és mindennapi ellátásával kapcsolatban. Sok család azonban óvakodva tekint a látogatásra, attól tartva, hogy a védőnő egyfajta ellenőrző szerepet tölt be, azon aggódnak, mit néz a védőnő a lakásban. Ez azonban csak azokban a helyzetekben jelenik így meg, ahol a gyermek valóban veszélyeztetett. Ezekben az esetekben azonban ez tényleg szükséges. A legtöbb szülő igényli a rendszeres segítséget és tanácsadást. A jó védőnő megtalálja a középutat.
elmondja a családnak előre miért szükségesek a kisgyermekkori szűrések, vizsgálatok, konzultációk,
elmondja, hogy milyen gyakran fog hozzánk eljönni, a szűrések, vizsgálatok, a környezettanulmány miatt,
elmondja, hogy hogyan tud segíteni a várandóság alatt és a baba születését követően
biztat, hogy kérdezzünk bátran, illetve megkérdezi, mi foglalkoztatja a kismamát,
figyel ránk, a szorongásainkra, meghallgat bennünket,
felkészült, és több minőségi ideje van azokra a témákban, melyekben a gyermekorvos kevésbé kompetens, illetve kevesebb ideje van: pl. szoptatás, hozzátáplálás, alvás,
megmutatja és értelmezi a dokumentumokat, amit köteles kitölteni családunkról, gyermekünkről,
tanácsokat ad a gyermek valamennyi élethelyzetével kapcsolatosan, akár bölcsőde- óvodaválasztásra vonatkozóan, illetve hogy probléma esetén hová tudunk fordulni.
Választhatok-e védőnőt? Hol találom meg a területileg illetékes védőnőt?
A védőnő adott körzetben látja el a kisgyermeket nevelő családokat. A házi gyermekorvos körzetéhez képest kisebb területet lát el, így alkalma van a személyesebb kapcsolatfelvételre a családokkal. A védőnő, a házi gyermekorvossal ellentétben nem választható, azt a szakembert kell felkeresnünk, ahol életvitelszerűen élünk, függetlenül attól, hogy hova szól a lakcímkártyánk. A területileg illetékes szolgálat pontos elérhetőséget ezen az oldalon találod: http://84.206.43.26/AntszDistricts/HealthCareVisitorSearch.action?clientid=vedonoi
Amennyiben lakóhely szerinti gyermekorvost választjuk, a védőnő szorosan együttműködik a gyermekorvossal a gyermek ellátása során, és többnyire egy épületben dolgoznak. A szabadon választott orvos esetében az együttműködés nem ennyire egyszerű, de a kapcsolattartásra így is törekednek a védőnők, mely számukra kötelező is.
A családok számára a védőnőkkel való együttműködés kötelező
Mi az a szülői kérdőív és miért érdemes időt szánnom rá?
Az elmúlt években jelentős előrelépés történt abban, hogy a szülőt valóban partnerként tekintsék a szakemberek. Ennek egyik eszköze, a szülői megfigyelésen alapuló kérdőív, mely megelőzi a védőnői tanácsadást. Ennek elsődleges célja a szülők gyermekeik fejlődésével kapcsolatos ismereteinek bővítése és a védőnők, házi/gyermekorvosok munkájának segítése. A gyermek legjobb ismerője a szülő, ezért az ő megfigyelése, tapasztalata nagyon fontos a fejlődés menetének nyomonkövetéséhez. A Szülői kérdőív az alábbi fejlődési területeket érinti: nagymozgás, finommotorika, kommunikáció, beszéd, értelmi és szociális fejlődés. A Szülői kérdőívet 1 hónapos és 6 éves kor között összesen 12 alkalommal tölti ki a szülő. A kérdőíveket itt megtekintheted, de a védőnőtől minden esetben megkapod a szűrés előtt: http://www.gyermekalapellatas.hu/fejlesztesek/vedonoi_szurovizsgalat_szuloi_kerdoiv
A szülői kérdőív kérdéseinek őszinte megválaszolásával a szülők tájékozódhatnak arról, hogyan halad gyermekük a fejlődés útján, továbbá segíthetik gyermekük fejlődését a megfelelő környezet biztosításával, valamint időben felismerhetnek olyan tüneteket, fejlődésbeli, elmaradást vagy elakadást, amelyek megfelelő támogatással, fejlesztéssel, kezeléssel megszüntethetők, illetve súlyosabbá válásuk megelőzhetők. A védőnő előzetesen tájékoztatja, felkészíti a szülőt az adott életkorban várható fejlődés menetéről, megbeszéli a szülővel az arra vonatkozó szülői kérdőív kérdéseit, az azokkal kapcsolatos fontos tudnivalókat, a felmerülő kérdéseket, annak érdekében, hogy a szülő jól értse, mit kell figyelnie és hogyan kell megválaszolnia a kérdést, illetve kitöltenie a kérdőívet.
A védőnők által nyújtott segítség hatalmas érték mind a családok, mind gyermekek szempontjából.
Engedjék meg, hogy bemutassam a családomat, a gyerekeimet, s ezzel egyúttal arra is fény derül, hogyan, s miként kerültem kapcsolatba a korai fejlesztéssel.
Hat gyermekem van. Közülük hivatalos formában 3, kevésbé hivatalos formában – így vagy úgy, kis- vagy nagymértékben – tulajdonképpen mind a hat részesült, ill. jelenleg is részesül korai fejlesztésben.
Hogy melyiknek miért és mire volt szüksége, s ehhez hogyan és hol jutott hozzá, és mindebben kinek és milyen szerepe volt, nos, úgy gondolom, ez szolgálhat néhány tanulsággal a gyakorlat terepén dolgozó szakemberek számára is.
A legidősebb fiam szinte egyidős a magyarországi korai fejlesztéssel, 20 éves. Az öt évfolyamos gimnázium elvégzése után most éppen a szóbeli érettségire készül, két tárgyból emelt szinten vizsgázik, műszaki egyetemre készül. Sokáig arról álmodott, hogy pilóta lesz. S hogy ez az álom nagy valószínűséggel nem válik valóra, abban szerepe van a beszédhibájának is: dadog. Néha alig észrevehetően, néha annyira, hogy nehéz megérteni, mit mond. A dadogás nála már a beszédindulásnál jelentkezett. Ekkor hallottam először: „Ne aggódjon, anyuka, majd kinövi!” Ezt mondta a gyerekorvos, a védőnő, a bölcsődei gondozó néni, a nagyszülők. Teszem hozzá, én is dadogtam, de nem kinőttem, hanem kemény logopédiai múltam van! Ezért is próbáltam sürgetni valami terápiát, de végigbújva a szakirodalmat, végül is belenyugodtam, hogy hároméves koráig várunk. Akkor a gyerekorvos javaslatára egy pszichopedagógus kezdett foglalkozni vele, igen szerény eredménnyel. Egy év után felkutattam az egyik szakirodalom neves szerzőjét, felhívtam, elmentem hozzá, megmutattam neki a fiamat. Az ő javaslatára kerültünk a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola Damjanich utcai logopédiájának dadogó csoportjába. A logopédia tudtommal nem tartozik a korai fejlesztéshez, de abból a szempontból érdekes lehet, hogy valami eltérést tapasztaltam a normál – ez esetben – BESZÉDfejlődéshez képest, s így viszonylag korai életszakaszban kezdeni kellett valamit a problémával. A megtalált logopédiai terápia hihetetlenül hatékony és eredményes volt. Két évig jártunk hetente Mácsainé Hajós Katalin csoportjába, aki nemcsak a beszédhibát javította, hanem a gyerek egész személyiségét bontogatta, nyitogatta végtelen szeretettel és türelemmel. Amíg a gyerekek játszottak, addig a szülők szülőcsoportban beszélték meg a felmerülő problémákat pszichológus irányításával. Abszolút érvényesült a családcentrikus szemlélet. A fiam az első év során tünetmentessé vált. Paradicsomi időszak volt ez ebből a szempontból, aminek sajnos az iskolakezdés, ill. egy rosszul megválasztott tanító néni vetett véget. Az ezt követő számtalan terápiás próbálkozás már nem tartozik a konferencia témakörébe.
Közben megszületett az első kislányom 1997-ben. Kb. öthónapos lehetett, amikor kezdtem felfigyelni rá, hogy a mozgásfejlődése mintha lelassult volna. A barátnőm vele egyidős ikrei már vidáman hancúroztak, az én kicsi lányom nyugodtan feküdt a hátán és eszébe sem jutott megfordulni. Hathónapos korában komolyan kezdtem aggódni. A védőnő nem nagyon volt ránk kíváncsi, csak telefonon érdeklődött néha, aggodalmamra pedig próbált megnyugtatni: „Anyuka, a gyerekek különböző ütemben fejlődnek, nem kell aggódni, majd behozza!” A gyerekorvos „diagnózisát”, azt hiszem, érdemes közkinccsé tenni, ő a következőt mondta: „Semmi baj, csak meditatív a gyerek”. Az orthopéd orvos szerint minden rendben, jó balerina lesz a lányból. Ezt abból következtette ki, hogy szinte akadálytalanul tudta „hajtogatni” a gyereket, pl. a lábát a füléhez. Ez ugyan remek jövőképnek ígérkezett, de nem nyugtatott meg, amikor még 8 hónapos korában is meditálva készült a balett-táncosi karrierre. Elvittem babaúszásra, hátha kedve kerekedik a három dimenziós mozgásra. Nem kerekedett, ezért a barátnőm tanácsára elvittem egy ambuláns konduktív tanácsadásra, de a konduktor úgy látta, elég néhány tornagyakorlat. Innentől szorgalmasan tornáztunk, s egy idő után eljutottunk odáig, hogy ha felültettem, meg tudott ülni egyedül, de önálló mozgásra még mindig képtelen volt. Ekkor már kilenchónapos volt. Elbizonytalanodtam. Rajtam kívül gyakorlatilag senkit nem érdekelt, hogy az édes, mosolygós, amúgy teljesen kiegyensúlyozott kislányom mozgásfejlődése hónapokkal le van maradva. Lehet, hogy tényleg túlaggódom a dolgot?! Eltelt még egy hónap, változás nem történt. Nem tudtam elfogadni, hogy ekkora különbséget normálisnak tekintenek, hiszen más hasonló korú gyerek már járni tanult, ő pedig még meg sem tudott fordulni. Nem hagyhattam annyiban, de fogalmam sem volt, merre induljak, mit kéne tennem, kihez fordulhatnék. Az egészségügy oldaláról semmiféle segítséget vagy támpontot nem kaptam. Végül valakinek az ismerősének az ismerőse történetesen egy PIC-osztályon dolgozott gyerekorvosként, hozzá vittem el a tízhónapos üldögélő lányomat. Ő volt az első, aki egyet értett velem, igen, valóban ez már túlzás, ekkora lemaradással kezdeni kell valamit. Kissé bizonytalanul Dévény Anna nevét említette, meg valami kezelést, ami talán segíthet.
Panni néni, az azóta híressé vált Dévény-terápia kidolgozója ránézett a kislányomra, s azt mondta: „Te jó ég, milyen hipotón ez a gyerek!” Én meg azt gondoltam rémülten: „Te jó ég, mi van?! Magas a vérnyomása?! Vagy alacsony …?!” Hát így kezdtünk el DSGM-re járni.
Egyéves korától egy integrált bölcsődében kapott korai fejlesztést, ami kognitív fejlesztésből és gyógytornából állt, de a DSGM terápiát folytattuk. Ügyelve minden mozgásfázisra, 16 hónaposan tette meg az első lépéseit. A DSGM-terapeuta javaslatára lefolytatott neurológiai vizsgálatok nem derítettek fényt az okokra.
Most 16 éves, s bár nem lett balerina, 7 évig tényleg táncolt egy együttesben. Ennyiben igaza volt az orthopéd orvosnak.
Mint hallhatták, az első két gyermekem problémáira csak igen kacskaringós utakon sikerült megoldásokat találnom. Mégis fontosnak tartottam elmondani Önöknek, mert azt gondolom, hogy a legtöbb szülő, aki hasonló helyzetbe kerül, ugyanúgy bizonytalan, tanácstalan, s nem tudja, merre induljon vagy induljon-e egyáltalán. Ebből a szempontból talán tipikus a botladozásaim története.
Magyarországon most már sok lehetőség nyílik a korai fejlesztésre, számos – határainkon túl is ismert – terápia hazája lettünk az elmúlt 20 évben, világszerte elismert szakembereink vannak. Mégis az érintett szülők a legtöbbször nehezen jutnak információhoz vagy csak egyoldalú, hiányos képet kapnak a lehetőségeikről annak ellenére, hogy az eltérő fejlődésű gyerekek ellátása terén sok változás történt az utóbbi időkben. Tapasztalatból tudom, hogy a mai gyakorlat sajnos még mindig az, hogy a szülők adják “kézről kézre” a megszerzett információkat (ez nem sokat változott az eltelt 20 év alatt), illetve manapság az internet néha nem teljesen megbízható forrásaira és tanácsaira támaszkodnak. Meg kell említeni azonban, hogy örvendetesen megszaporodtak az ebben a témában hiteles és hasznos információkat közvetítő oldalak is. Ellenben a koraszülött, illetve az intenzív ellátást követően nincs orvosi protokoll, így nagyrészt a szerencsén múlik, ki mit talál meg, miről hall szubjektív véleményt, s laikusként mi mellett dönt. A szülők többnyire magukra vannak utalva, merre induljanak veszélyeztetett vagy – esetleg már diagnózis birtokában – biztosan terápiára szoruló kisgyermekükkel.
Az eltelt másfél évtized alatt sok minden megváltozott körülöttem, a családomban, én magam is sokat változtam. Ne vegyék szerénytelenségnek, de ma már bátran nevezem magam határozott és kompetens szülőnek, aki képes – ha kell – viszonylag objektív véleményt alkotni a saját gyerekéről, képes felismerni és elfogadni, ha segítségre van szüksége a gyerekének, és képes felkutatni, majd igénybe venni a lehetséges és rendelkezésre álló segítségeket. De az idáig vezető út nem volt egyszerű, s – hogy Kálmán Zsófia könyvére utaljak – „bánatkővel volt kirakva”.
Abban bíztam, hogy annyi kálvária után a harmadik gyermekemmel már simábban mennek majd a dolgok. Nem így történt.
Egy teljesen problémamentes terhesség után a 39. héten tervezett császármetszéssel jött világra a kisfiam. Máté két napos volt, amikor a kórház gyermekorvosa – a kórteremben mindenki számára jól hallhatóan – szárazon közölte, hogy méhen belüli infekció gyanúja merült fel, készüljek fel rá, hogy a gyerekem nem fog látni, hallani, beszélni és mozogni. „Van kérdése?” – szegezte nekem gépiesen. Nem volt. Azt hiszem, sokkot kaptam.
És itt most szeretnék megállni egy pillanatra, bár a következő gondolatok csak áttételesen kapcsolódnak a korai fejlesztéshez. Rendkívül fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az orvos vagy bármilyen más szakember empatikus hozzáállása, segítőkészsége, a helyzettel és a feladattal szemben érzett felelőssége, hogy ti. ismeri és átérzi szavainak súlyát (mondhatnám, mázsás súlyát), nos, mindez meghatározhatja egy szülőnek a gyerekéhez, a gyerek elfogadásához, illetve a gyerek fejlesztéséhez való hozzáállását, későbbi attitűdjét a szakemberekhez. Ez nagy és nehéz feladat, de egészen biztos, hogy ha a korrekt, őszinte és szakmailag is megalapozott véleményhez nem társul érzékeny odafordulás és emberség, ha nem szán rá elég időt, akkor – rossz esetben – helyrehozhatatlan hibát követhet el, aminek a következményei egész családok életét befolyásolhatják. Ezt nagyon fontos tudatosítani. Én tapasztaltam, hogy egy együtt érző, de nem sajnálkozó szakember sok akadályon átsegítheti a szülőket.
Mivel Máté esetében konkrét fizikai jelek utaltak arra, hogy a fejlődése nagy valószínűséggel a megszokottól eltérő lesz, tudtuk, az első kivizsgálások után fejlesztésre lesz szüksége. A kórházi szobatársamtól kapott információ-morzsák alapján szinte azonnal időpontot kértünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központba. Az ember nem könnyű szívvel keres fel egy ilyen intézményt. Én a mai napig is úgy érzem, nincs – vagy legalábbis én nem tudok nagyobb fájdalmat elképzelni, mint amikor az ember nézi a gyermekét és tudja, milyen hihetetlenül nehéz út vár rá … Nekem az első vizsgálat a Koraiban meghatározó élményt jelentett. Nemcsak a fejlesztések további menetére gondolva, hanem – és elsősorban – a kisfiammal való kapcsolatom alakulásában is. Máté akkor 2 hónapos volt, addigra éppen elég kórházi élményünk volt már. A vizsgálat elején egy jelentéktelen momentumnak látszó dolog történt: az egyik szakember kedvesen mosolyogva megkérdezte, felveheti-e Mátét. „Persze” – válaszoltam azonnal szintén mosolyogva, de nehéz megfogalmazni, hogy akkor mi zajlott le bennem néhány pillanat alatt. Eddig ilyet soha senki nem kérdezett tőlem. Máté egy eset volt, akivel egyértelműen ezt meg azt csinálni kellett és nyilván én mint kötelességtudó anyuka átengedem „szabad felhasználásra” az Esetet. Megdöbbentő volt a felismerés – katartikus. Először vett minket egy szakember emberszámba, először éreztem, hogy Mátéban meglátja a kisbabát – az Embert … Abban a furcsa, valóságból kissé kiragadott lelkiállapotban nem jegyeztem meg, ki volt az. Ma sem tudom, de azóta is hálás vagyok neki, mert tőle kaptuk vissza a megtépázott méltóságunkat. Attól kezdve tudtam Máténak tudatosan is az édesanyja lenni.
Szerencsénk volt, hiszen tulajdonképpen véletlenül kerültünk a Koraiba: valakinek a valakije már járt ott és ajánlotta nekünk. Máté születése után a védőnőt egyszer láttuk, az első kötelező családlátogatás alkalmával, utána egyszerűen eltűnt, nem jelentkezett, semmiféle segítséget nem kaptunk tőle (pedig kértem …), a gyerekorvos kedvesen biztatott, reménykedve mesélt a praxisában előfordult más hasonlóan súlyos, de pozitív kimenetelű esetekről, de bevallottan nem ismerte a fejlesztési lehetőségeket, a különböző módszereket, szakmai segítséget nem kaptunk tőle.
Nehéz volt felmérni a realitást, a szakemberek sem nagyon nyilatkoztak a jövőt illetően, de az apró mozaikokból arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs veszteni valónk, mindent meg kell próbálnunk Máté érdekében. Kutattunk a neten, bújtuk a szakirodalmakat, kérdezősködtünk itt is, ott is, begyűjtöttük az információkat az ismerősöktől, szülőtársaktól, szomszédtól, nagybácsitól. Így aztán egész tárháza van nálunk a kipróbált és ki nem próbált terápiáknak, kezeléseknek, gyógymódoknak, csodaszereknek és csodát ígérő „gyógyítóknak”.
Próbáltunk mérlegelni, megkérdeztük számunkra hiteles szakemberek véleményét az egyes módszerekről, de persze mindenkinek megvolt a maga favoritja és ellenjavalltja. De a döntés joga és felelőssége a miénk maradt. Ez gyakran rendkívül nyomasztó volt. Mi alapján döntsünk? Egy átlagos szülő laikusként csöppen abba a helyzetbe, hogy megalapozottan kellene választania módszerek, kezelések, gyógyszerek, műtét vagy nem-műtét között. Arra, hogy végül jól döntött-e, talán sosem kap választ, de ilyenkor a szakember tanácsa, magyarázata, megerősítése nagyon sokat érhet.
Máté korai fejlesztése 3 éves korában egy integrált bölcsődében folytatódott, továbbra is kiegészülve a DSGM-mel, valamint hydroterápiával és lovasterápiával, kommunikáció-fejlesztésre a Bliss Alapítványba jártunk. Máté súlyosan-halmozottan sérült. Nem találtunk a számára megfelelő ellátást nyújtó óvodát, így 5 éves korában visszatértünk a Korai Fejlesztőbe, ezúttal a speciális Fa csoportba. Ez Máté számára maga volt a Mennyország. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor időnként azért fakadt sírva a csemetém, mert délután haza kellett menni … A korai fejlesztésből kinőve a Csillagház tanulója lett, jelenleg is oda jár.
2004-ben megszületett Domi, aki végre amolyan „dudvagyereknek” sikerült: minden különösebb beavatkozás nélkül nőtt, mint a dudva a kertben. Mozgásos ügyessége hamar kiderült, de az óvodai évek alatt sok gondot okozott – elsősorban az óvónőknek – túlzott mozgékonysága, fegyelmezetlensége. A többször megismételt kivizsgálás sem igazolta azonban a gyanújukat, Domi nem ADHD-s, vagyis nem hiperaktív. Ettől persze még falra lehet mászni tőle néha … Ilyenkor Ranschburg doktor úr szavai szoktak eszembe jutni, aki azt mondta egy előadásában: „Az árnyébban heverésző, lusta oroszlán szemszögéből minden gepárd hiperaktív :)”. Minden esetre az a kis alapozó terápia biztosan nem ártott neki. Azóta saját kategóriát alkottunk: hipermobilis szuperaktív, amit a sportolás, úgy tűnik, megfelelő mederben tart.
2011 tavaszán egy ikerpárral bővült a család, Lucával és Simonnal. Simiről 3 és fél hónapos korában született az első orvosi diagnózis, de addig ezúttal is volt néhány „kanyar”, sőt, utána is … Azt, hogy valami nem stimmel vele, néhány napos kora óta sejtettem, valahogy „más” volt. Éreztem. Persze mindenki szerint rémeket láttam. Heteken át próbáltak nyugtatni: hiszen ő iker, ráadásul a kisebbik, még erőtlen, majd belejön, egyébként is fiú, azok lustábbak, és különben is Máté miatt túlreagálom a dolgokat. Minden esetre a barátnőm szavai jellemezték a legjobban akkoriban Simit: „sok neki a világ”. Kicsit feszesnek éreztem, így elkezdtünk DSGM-re járni, szinte „haza mentünk”. A terapeuta Lucát kicsit hipotónnak látta, ezért őt is kezelte egy darabig. Amikor Simi súlyfejlődése megállt, majd fogyni kezdett, sürgősen elvittem egy gasztroenterológushoz, de ő mindent rendben talált a 3 hónapos fogyó csecsemőnél … Nem mondhatnám, hogy ezzel megnyugtatott! Orvostól orvosig mentünk vele, ismét a saját fejünk után, mert a házi gyerekorvos nem látott okot az aggodalomra, bár egyértelmű volt, hogy a kicsi nem fejlődik úgy, mint az ikertestvére. Augusztusban aztán fellélegeztünk: egy ismerősnek az ismerőse által kiírt egyszerű vér- és vizeletvizsgálatból kiderült, mi baja a kisfiunknak: I-es típusú diabétesz. Tulajdonképpen örültünk ennek: végre – a sok eredménytelen orvosi vizit után – megtudtuk, mi a baj. Ráadásul ez egy “élhető” betegség. Kicsit “macerásabbak” vele a hétköznapok, de Simi teljes életet élhet. Azt gondoltuk, az inzulinpumpa majd rossz emlékké varázsolja a megelőző 3 hónapot. Csalódnunk kellett: a vércukorértékei rettenetesen ingadoztak, sehogy sem sikerült normalizálni. Az orvos szerint ez így rendjén volt, de én egyre elégedetlenebb és kétségbeesettebb lettem, végül ősszel úgy döntöttünk, orvost váltunk.
Az új doktornő, dr. Luczay Andrea azonnali genetikai vizsgálatot javasolt, mivel a tünetek alapján egy nagyon ritka genetikai rendellenességre, DEND szindrómára gyanakodott. (Ez lassabb fejlődéssel, epilepsziával és újszülöttkori cukorbetegséggel járó tünetegyüttes.) Ekkor Simi 7 hónapos volt.
Akkor már 2 hónapja heti rendszerességgel jártunk ismét a Budapesti Korai Fejlesztő Központba. Nekem természetes volt, hogy hozzájuk fordulok, ha baj van a gyerekkel. Oda is „haza mentünk”. És hozzá kell tennem, úgy is fogadtak minket. Nagyszerű érzés volt, hogy kedves ismerősként üdvözöltek, s biztos lehettem benne, jó kezekben vagyunk – annak ellenére, hogy nem indult be látványosan a fejlődés, mint azt reméltem. Simi továbbra is „valahogy furcsa” volt.
Végül novemberben a neurológián kötöttünk ki. Az EEG súlyos működészavart mutatott, de epilepsziát nem. Ennek ellenére megkezdődött az epilepszia-kezelés protokolljának megfelelő gyógyszerezés, valamint megkaptuk az empatikus és derűlátó prognózist is: kis növényként fogja leélni az életét. És Simi tényleg egyre rosszabbul lett: már különös, bizarr viselkedést produkált, sikoltozott, csapkodott, aztán apátiába süllyedt, az éjszakák rémisztőek és álmatlanok voltak. Egyre több ijesztő dolog utalt arra, hogy valahogy nem jó irányba megyünk. A neurológus elzárkózott bármi változtatás elől, egyre csak az epilepszia protokolljára hivatkozott, amit én egyre kevésbé értettem, hiszen a rendszeres ellenőrzés alapján továbbra sem volt epilepsziás. Végül tavasszal ismét az orvosváltás mellett döntöttünk. Simi ekkor már majdnem 1 éves volt. Az új neurológus, dr. Altmann Anna fokozatosan leállíttatta az antiepileptikumot, ezután Simi sokkal jobban lett, lassan megindult a fejlődése, kitisztult az EEG-je, nemsokára teljesen negatív lett. Mindeközben, még karácsony előtt megérkezett a genetikai vizsgálat eredménye: igazolták a DEND szindrómát (jelenleg Simi az egyetlen diagnosztizált beteg Magyarországon). Az endokrinológus irányításával megkezdődött a célzott gyógyszeres kezelés és tovább folyt a korai fejlesztés is. Ez jelenleg is gyógytornából, értelmi fejlesztésből, DSGM-kezelésből és egy speciális mozgásterápiából áll napi gyakorlatsorral. Mindezeknek hála időközben a mi „kis növényünkből” kúszónövény lett, s komoly reményünk van rá, hogy rövidesen futórózsa lesz, hiszen már tud ülni, térdelni, négykézláb állni, mászni, ügyesen manipulál és azt is tudja, hogy sziszeg a pösze kígyó :).
Végül szeretném megemlíteni jelenlegi védőnőnket, Kis Zsuzsát, aki az eddigi tapasztalataimmal szöges ellentétben végig mellettünk állt, sok mindenben segített, támogatott, biztatott, tartotta bennem a reményt, néha a lelket is. Köszönöm neki!
Önöknek pedig köszönöm a figyelmet! Remélem, kacskaringós történetünkből – minden egyedisége dacára – le tudnak vonni általános következtetéseket, tanulságokat, hogy a hazai korai intervenció még jobbá, könnyebben elérhetővé és hozzáférhetővé váljon minden érintett család számára, hogy könnyebbé és természetesebbé váljon az információ-áramlás, hogy a védőnőknek, gyerekorvosoknak, szakorvosoknak kéznél legyenek a tájékozódást és választást segítő kiadványok, s hogy legyen végre egy jól működő közös határmezsgye az egészségügy és a gyógypedagógia között.
Szerző: Kovács Andrea
Előadásként elhangzott a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet és az Országos Tisztifőorvosi Hivatal konzorciumi együttműködésében megvalósuló TÁMOP 6.1.4„Koragyermekkori (0-7 év) program ”ÚJ UTAK A GYERMEK-ALAPELLÁTÁSBAN”elnevezésű szakmai nyitórendezvényén Budapesten 2013. május 28-án.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Kiegészítő sütik
Ez a weboldal a következő kiegészítő sütiket használja:
Yoast SEO
WP-optimize
Email Address Encode
A feltétlenül szükséges sütiket mindenkor engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.