Ahogy ti láttátok: a konferencián innen és túl

Interjút készítettünk Antoni-Alt Petronella gyógypedagógus kollégánkkal, a jubileumi konferenciánk egyik fő szervezőjével. Témánk a konferenciához kapcsolódó reflexiós kérdőívek voltak, azaz, hogy a résztvevők hogyan élték meg ezt az eseményt.

Fontos szereped volt a Korai 30 éves jubileumát ünneplő konferencia lebonyolításának szervezésében. Szerinted mi volt a legfontosabb célkitűzése ennek a konferenciának?

Lényegesnek tartottuk, hogy visszanézzük, mi történt a harminc év alatt, miben fejlődtünk. Sokat beszélgettünk arról, hogyan dolgoztunk régen, mi változott mostanra, de ugyanennyire lényeges szempont volt a jövőbe tekintés is. Aztán az is szándékunk volt, hogy megkérdezzük azokat a családokat, akik a Korai első időszakában hozzánk fordultak segítségért, miként emlékeznek vissza ezekre az évekre, és most hogyan boldogulnak a gyerekeik. Talán, ha lehet rangsorolni, akkor a szakmai párbeszéd volt az egyik legfontosabb célunk, hogy kapcsoljunk össze olyan intézményeket, jogalkotókat, civil szervezeteket, alapítványokat, akiknek kiemelt szerepe van abban, hogy a fogyatékossággal élő felnőtteket hogyan tudjuk jól segíteni a mindennapokban, és mi lenne az, ami a társadalom nyitottságán sokat változtatna.

Megragadhatóak-e visszatérő témák, amelyek a reflexiós kérdőívben megjelentek?

Többen megjelenítették, hogy hangsúlyosabbnak kellene lennie a Korain túli életnek, azaz jobban kellene kapcsolódnunk azokhoz az intézményekhez, szervezetekhez, akikhez akkor kerülnek a gyerekek, amikor tőlünk elmennek. Vagyis jobban kellene segítenünk és előkészítenünk a következő életszakaszt. Ehhez kapcsolódóan megjelent, hogy jó lett volna láttatni, melyek azok az intézmények, ahova a hozzánk járó gyerekek aztán tovább tudnak menni. Próbálunk a bölcsődékkel, óvodákkal kapcsolatot tartani, a XI. kerületi önkormányzat felé jelezni, hogy hány óvodaköteles gyermek várható a soron következő tanévben, de tény, hogy ez a törekvésünk még sok munkát igényel, és a kritikából, a motiváló visszajelzésből tudunk építkezni. Kaptunk sok szívmelengető visszajelzést is, többen megfogalmazták, hogy a járványhelyzet óta ez volt az első olyan konferencia, amire személyesen jöttek el. A szünetekben igen megható és szeretetteljes összetalálkozások, szakmai és baráti beszélgetések valósultak meg. Kiemelődött az is, hogy milyen feltöltő és inspiráló volt látniuk azt a csapatmunkát, ahogyan a Koraiban dolgozunk. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a konferencia minden egyes eleméből, részletéből sugárzott. Az önkéntesektől kezdve, az összes irodai munkatárson át, a kollégák mindenre kiterjedő és magas szakmai színvonalú munkájáig, mindez egy méltó és ünnepi környezetben, a Radisson Blu Béke Hotelben.

Azt hiszem, akkor ez is egy fontos visszacsatolás a kérdőívek alapján.

Mindannyiunk közös tapasztalata, hogy a segítő hivatású szakemberek erőforrásai az évek előre haladtával gyorsan elapadhatnak. Mégis van kiút, és az is erőforrás lehet, ha eszünkbe jut, hogy hol találhatunk sorstársakat. Nekünk ebben óriási szerencsénk van, a Korai „szupereje” elsősorban a csapata, hogy többnyire egy helyen dolgozunk, és mindig összedolgozunk. Sokan elszigetelten, meghúzódva, állandóan utazva, egymástól távol dolgoznak. Nagyon gyakran egy vidéki szakszolgálatban egy ember látja el a korai fejlesztést, mégis megpróbáltuk láttatni, hányféle lehetőség van akár a védőnői szolgálathoz, a házi gyerekorvosokhoz, egy alapítványhoz, akár a magánellátáshoz kapcsolódni, és nem egyedül maradni. Ebben nagyon mélyen hiszünk, hogy mindig vannak sorstársak, a szigetek között kapcsolatot kell létrehozni. Ennek a gondolatnak konkrétan megtartó ereje van, és nagyban megelőzi a pályaelhagyást, kiégést.  

Úgy tudom, hogy voltak, akik a konferencia hatására elhatározták, becsatlakoznak egy-egy felnőtt fogyatékosokat támogató alapítvány munkájába.

Igen, többen is jelezték, hogy kapcsolódni akarnak ilyen szervezetekhez, alapítványokhoz. Ez köszönhető egyrészt a délelőtti kerekasztal beszélgetésnek, és a szekciók azon célkitűzéséhez, hogy a résztvevőknek lehetősége volt egymással beszélni, kapcsolatot teremteni. Vagyis áttételesen a kapcsolódásokban mégis megjelentek a Korain túli intézmények, kialakulhattak új szakmai kapcsolatok, a team munka reményében.

Neked mi volt a legjobb és a legnehezebb ebben a konferenciában?

A konferencia legkedvesebb pillanata számomra az első kávészünet alatt történt. Sokan kint voltak az állófogadás helyszínén, és ahogy végignéztem rajtuk, mindenütt csillogó tekintettel, őszinte örömmel találkoztam. Intenzív érzéseket fejeztek ki egymás felé a résztvevők, és mindenkin érezhető volt, hogy már nagyon ki van éhezve arra, hogy találkozzon rég nem látott ismerősökkel, barátokkal, kollégákkal. Ez az élmény felbecsülhetetlen volt, azt éreztem, hogy ezért csináltuk az egész konferenciát, hogy valódi találkozások jöhessenek létre. Talán még hosszabb szünetekre is szükség lett volna. A konferenciát megelőző este volt a legnehezebb számomra, hogy éreztem, nincsen még minden a helyén, és ennek a feszültségét el kellett viselnem. Azt is sajnáltam, hogy nem tudtam minden szekción ott lenni.

Hogyan fogadták a résztvevők, hogy a délutáni programokban aktivitásra hívtuk meg őket?

Sokan jelezték, hogy megdöbbentő volt, hogy ilyen programokkal vártuk őket, hogy ennyi bevonódásra volt lehetőség. A résztvevők már a konferencia előtt, egy rövid összefoglaló alapján ki tudták választani, melyik szekcióra kíváncsiak, és szerencsére mindenkinek tudtunk is helyet biztosítani. A kisebb létszámokban való találkozások lehetővé tették az intenzív munkát. A válaszokból az derül ki, hogy érzelmileg is nagyon bevonódtak, és hogy a szekciók eredeti célkitűzése megvalósult, azaz olyasmit jeleztek vissza, amit a szervezők alapvetően szerettek volna megjeleníteni. Sőt, arra is lehetőség volt, hogy jó gyakorlatokat osszanak meg egymással a résztvevők, hogy egymást is sikerült motiválniuk. Olyan szekció is volt, ahol saját élményen, belső folyamatokon keresztül inspirálódhattak a vendégek, és így jutott el hozzájuk az üzenet.

 A visszajelzésekben az együttműködés egyik lehetőségeként megjelent a mentorálás hálózatának megteremtése is. Ha most többféle forrással is rendelkeznél, hogyan szerveznéd meg ennek a lehetőségét?

Szerintem a jövő egy szakmai hálózat kiépítése lenne, ahol aktív szerepe van a tudásmegosztásnak, az emberi kapcsolódásnak és a közös élményeknek, minőségi időnek. Lehetne ennek egy központja, rendszere, aminek keretén belül csillagtúrában járnánk egymáshoz, közös konferenciákon, tréningeken vennénk részt. Ez a munkánk elismert és dedikált része lehetne. Ugyanakkor jelenleg az a valóság, hogy a szakemberek túlterheltek, sokszor konferenciára is úgy juthatnak el, ha azt az adott napot bepótolják a munkahelyükön. Jó volna, ha ez változna, és nem csak álom maradna.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Labdára fel!

Jó a nyár, jó a tél,
jó az út, jó a szél,
jó a labda – nézd, szalad; –
jó a hold és jó a nap.

Jó a fán a labdarózsa,
mintha fényes labda volna,
Jaj! még egyszer elszalad,
elgurul a fák alatt.

Elgurul a labdarózsa,
mint a hold, mint a nap,
fuss utána, elszalad,
hogyha gyorsan elkapod,

tenyeredbe markolod,
s mégse rózsa, mégse hold –
akkor mégis labda volt.

Nemes Nagy Ágnes: Labda

A hónap kiemelt játékeszköze, amire ezúttal nagyobb figyelmet fordítunk, a labda. Amikor egy újonnan hozzánk érkező családdal és kisgyerekkel ismerkedünk, az első foglalkozások egyik alapkelléke a labda. Az ismerkedés, a játékba hívás, a biztonság megteremtésének szinte alapvető eszköze ez az egyszerű, de nagyszerű tárgy. Kifejezi a gyermek számára, hogy kapcsolódni szeretnénk hozzá, a felé való gurítással párbeszédbe hívjuk őt. Megnyitjuk vele azt a csatornát, amin keresztül egymással gondolatokat, vágyakat, érzéseket tudunk kifejezni. A labda azonnal működésbe lép, feloldja azt a csendet, zavart és mozdulatlanságot, amit egy első találkozás okoz. Eleinte mi vagyunk azok, akik többször gurítjuk a gyermek felé, és felkínáljuk annak a lehetőségét, hogy ő is visszagurítsa azt nekünk. Azaz azt közvetítjük felé, hogy ő is aktív alakítója, kompetens személye lehet ennek az ismerkedős szituációnak, és a cselekedeteinek következménye van. A labda abban is segít nekünk, hogy keretet és teret teremt ahhoz, hogy a gyermek szabadon, gátlások nélkül megélhesse, egy új és idegen közegben is bizalommal fordulhat mások felé, érteni fogják őt.

A labda sokféle lehet, a megfelelő méretű kiválasztásával éppen kézre áll, meg lehet markolni, akár össze lehet nyomni, oda lehet csapni a földhöz, meg lehet vele cirógatni, simogatni, dögönyözni a gyermek testrészeit, érintésével, pláne ha valami izgalmas tapintatút választunk, azonnali örömöt, izgalmat és motiváló érzéseket élhet át a gyermek. A korai életkorú gyermekek gondolkodásának alapja, hogy mindent cselekvésben és mozgásban gyakorolnak, fejlesztenek tökélyre, tapasztalatokon keresztül tanulnak. A labdát lehet cipelni, akár egyszerre többet is, lejtőkről és csúszdákról legurítani, sőt, ha épp dobálós kedvünkben vagyunk, egy tálba célba is lőhetünk vele. Elbújtathatjuk, tölcsérben pörgethetjük, feldobhatjuk, lábbal is belerúghatunk, és becsomagolhatjuk különféle textíliákba. A gyermek ebben az állandó kísérletezés közben megélheti, a labda mozgatásával ő szabályozhatja a távolságot, új és ismeretlen területeket fedezhet fel, irányításával megtanulhat közte és egy másik ember között kapcsolatot létrehozni, kezdeményezni, és nem utolsó sorban folyamatos mozgásban tartja őt is.

Később már azt is megmutathatjuk a gyermeknek, hogy a labdával egyszerre többen is lehet játszani, körben ülni vagy állni, labdát adni egyik kézből a másikba, a biztonságos kettes kapcsolódás után megnyithatjuk a figyelmét a több fős társas helyzetek felé. Sőt, amikor a labdát biztonsággal tudjuk átadni, továbbadni, énekelhetünk is ehhez a körbeadogatáshoz. Így pedig az egyszerre többféle irányú figyelmet és szenzoros integrációt támogatjuk, és nem utolsó sorban azt az érzést élhetjük át, jó dolog egy közösséghez tartozni.

A labda gömbölyűségéről se feledkezzünk meg, harmóniát, szépséget, egészlegességet, örömet hordoz, amellyel jó érzés azonnal kapcsolatba kerülni. Ez alapvető igényünk, így hát labdára fel!

Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

Büszkeségünk, a Beszédindító hangos kártyák

Interjút készítettünk Alfaro Karina korai intervenciós szakgyógypedagógus, logopédussal, akinek nemrég jelent meg a beszédindítást segítő, speciálisan összeállított, nyelvi fejlődést támogató kártyacsomagja.

Kérlek, hogy foglald össze, milyen út vezetett a logopédia szak elvégzése után a korai nyelvi fejlesztés területéig?

1997-ben végeztem a Főiskolán (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar-szerk.). Előző évben halasztottam egy tanévet, Costa Ricában dolgoztam egy zeneterapeuta mellett asszisztensként. Amikor hazajöttem, Urbán Kati néni (Urbán Károlyné Varga Katalin gyógypedagógus, zeneterapeuta-szerk.) megkért, hogy a tapasztalataimról tartsak előadást a Magyar Zeneterápiás Egyesület egyik ülésén. Ez alkalommal ismerkedtem meg Tamási Mártival (Gelencsérné Tamási Márta zeneterapeuta, zenepedagógus-szerk.), aki akkor már a Korai Fejlesztő Központban dolgozott zeneterapeutaként, később ő ajánlott be munkatársnak. Én az ajánlatra rögtön igent mondtam. Nagyon hamar éreztem, hogy ez egy nagyon izgalmas terület számomra a logopédián belül. A Koraiban mindig tudtam fejlődni, egyrészt a kollégákkal való közös munka által, másrészt mindig megtaláltak újabb és újabb feladatok. Előbb az autizmus diagnosztikai folyamatán belül kiegészítő beszédvizsgálatot kezdtünk csinálni, később pedig szükségessé vált az önálló nyelvi fókuszú vizsgálat is, amit közel tíz éve csinálunk együtt Siba Mónikával (Siba Mónika gyógypedagógus, szülő-csecsemő konzulens-szerk.). Megalakult a logopédiai munkacsoport, melyet én vezetek. Úgy érzem, hogy tudok fejlődni, mindig vannak új feladatok, és én szeretek a kihívásoknak megfelelni.

Jól gondolom, hogy az évtizedek alatt sokat változott a hozzáállás a korai beszédtünetek felismerésének fontosságát illetően?

Nagyon izgalmas volt megélni, hogy kezdetben inkább nagyobb, három év körüli gyerekek érkeztek a Koraiba, és komplexebb esetekkel dolgoztam, például mozgássérült vagy értelmileg akadályozott gyerekekkel.  Aztán ahogy haladt előre az idő, a szülők hamarabb észlelték, hogy a gyerek beszéde nem vagy késve indul, már alacsonyabb életkorú gyermekekkel jelentkeztek be a nyelvi fókuszú vizsgálatokra. Így idővel egyre inkább a speciálisan nyelvi késéssel, illetve az elhúzódó nyelvi fejlődésű gyerekekkel kezdtem el többet foglalkozni.

A diagnosztika pontosságával párhuzamosan egyre jobban kirajzolódott, mi miatt nem indul el egy gyermek beszéde?

A diagnosztikai munkában nagyon szeretem azt, hogy a vizsgálat folyamán megpróbálom „kinyomozni”, miért nem indul el a kisgyerek beszéde. Többféle lehetséges oki háttér létezik. Organikus ok, például egy fülkürt hurut, vagy orrmandula megnagyobbodása, motoros nehezítettség, koordinációs zavar. Lehet a gondolkodás bizonyos részterületeinek nehézsége miatt is, vagy állhat a háttérben a szenzoros feldolgozás zavara, figyelmi problémák. Kapcsolati okokra is visszavezethető a beszéd késése. Logopédiai munkacsoportunk nagyon színes, és lefedi ezeket a területeket, mégis minden logopédusnak komplexen kell együtt dolgoznia azzal az adott nyelvi késéssel küzdő gyermekkel és családjával.

Az jutott eszembe, hogy a logopédiai feladat sokszínű, de ez a kártyacsomag mégis egy közös pont mindannyiunk munkájában.

A kicsi gyerekekkel először főleg tárgyakkal dolgozunk, de ahhoz, hogy a gyermekek gondolkodása, nyelvhasználata fejlődjön, kell, hogy megjelenjenek a képek. Már nem olyan konkrétak, mint a tárgyak, segítik a dolgoknak a megnevezését. Mindig is olyan képeket szerettem a gyerekek kezébe adni, amelyeken nincsen túl sok információ, letisztultak, egyértelműek és emellett esztétikusak is. Az is fontos szempont volt, hogy a képeken a hangutánzó, hangulatfestő szavak, valamint funkciószavak is megjelenjenek hívóképek formájában, amelyek kommunikációra jól használhatóak, és azt segítik, hogy a gyermek hamarabb kompetenssé váljon a társas interakciókban. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy abban segítsük meg előbb a gyerekeket, hogy el tudjanak kérni dolgokat, kifejezzék a vágyaikat, tudjanak igent vagy nemet mondani, vagy akár egy történést képesek legyenek kommentálni, például egy-egy hangulatfestő kifejezéssel. Ezek a szempontok is szerepet játszottak a kártyacsomag összeállításakor, így válogattam össze a képeket, témákat. A kártyák között találhatók olyanok, melyekkel az artikuláció ügyesítését segíthetjük elő. A korai életkorú gyerekek nyelvi terápiájában még nem az artikuláció pontossága miatt használjuk ezeket a hívóképeket, hanem általuk ráirányítjuk a gyerekek figyelmét egyrészt a motoros tervezésre, annak az adott hangnak a képzésére, és szenzorosan pedig felhívjuk a figyelmüket az adott hang hangoztatásának sajátosságaira. Ugyanakkor célom volt az is, hogy egy képről ne csak egy hang jusson az eszünkbe, hanem akár egy rövidebb történet, amit aztán a szülő a gyerekével tovább szőhet. Ezek a mini történetek jó lehetőséget adnak a beszédértés fejlesztésére is.  

Mesélj kérlek a gyönyörű illusztrációkról is, hogy mi miért alakult így!

A képeket Grész Kriszta (grafikus-szerk.) rajzolta meg, már régebb óta ismertük egymást, tudtam, hogy jól fogunk tudni együtt dolgozni. Elmondtam, hogy mit szeretnék megjeleníteni, mi legyen a képhez írt hangutánzó szó, ezután már ő is érezte, hogyan lehetne tovább vinni egy-egy gondolatot képben. Az ő ötlete volt, hogy a figurák mindig legyenek mozgásban. Előbb mindegyiket papíron ceruzával is megrajzolta, két évig dolgoztunk a kártyákon. Az sem véletlen, hogy milyen a mérete ezeknek a kártyáknak, célom volt, hogy kicsiknek is jól kézbe vehetőek legyenek. Sőt, lehessen hozni-vinni, pakolni, utaztatni, bedobni valahova. Ebben az életkorban mindig tevékenységekben kell gondolkozni a fejlesztés vagy játék során. Jó minőségű kartonon, fóliázva vannak ezek a képek, azaz strapabíróak.

Ezeket a kártyákat hogyan lehet megvásárolni?

Tőlem lehet rendelni, szeretném megőrizni ennek a személyességét, és természetesen azt is, hogy ez az én szellemi termékem. Ezeknek a kártyáknak ebben a formában van igazán értelme, nem kizárólag a képeken van a hangsúly, hanem a formán, a használhatóságon is, és nem szeretném, ha sokszorosításra kerülne. Igaz, sok munkával jár a postázás, de jó tudni, hogy mi az útja a kártyacsomagnak, hol fogják majd használni. Most már legalább száz helyen ott van, még Felvidéken és Erdélyben is. Nagyon boldog vagyok, hogy sikere van.

Tudsz abban segíteni a szülőknek, hogy hányféleképpen tudnak játszani a kártyákkal?

Van egy facebook és egy Instagram oldalam is (Korai beszédindítás, logopédia, pszichológia-szerk.), ahol rendszeresen teszek közzé bejegyzéseket, játékötleteket a hangos kártyákkal kapcsolatban (#beszedinditokartyak-szerk.). Azt gondolom, hogy a kártyák maguk is ötleteket adnak, hogy hogyan játszunk velük. Rakosgatjuk, nézegetjük őket, nem kell egyszerre az összeset, elég kiválasztani pár darabot, és csak azokkal foglalkozni, vagy azokról mesélni. Sokszor a beszédértés is sérül a nyelvi késében, és a kártyákkal ezt a területet is fejleszthetjük, rákérdezhetünk egy-egy részletre, vagy felhívhatjuk a gyerek figyelmét összefüggésekre. Amikor már kezd beszélni egy kisgyermek, ő maga is mesélhet a képekről.

Azt hiszem, hogy ezek a képek el is tudják kísérni a gyerekeket hosszú ideig, mert tényleg annyi lehetőség van bennük. Gratulálunk ehhez a nagyon igényes és hasznos kártyacsomaghoz, és várjuk a folytatást!

Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

A kártyákat itt tudjátok megrendelni: https://huszkarendelo.blogspot.com/p/beszedindito-hangos-kartyak.html



Híínta-paaalínta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Dunááába, zsuppsssz….avagy ringatózás az érzelmek hullámain

A kép forrása: https://fuggoagy.hu/

Egy terápiás pillanatot szeretnék megosztani veletek, ami egy DSZIT-es foglalkozás keretében történt velem. Egy három éves kisfiúról van szó, akinek a legkoraibb időszakában kevés lehetősége volt arra, hogy szenzoros tapasztalatokhoz jusson, és a saját testéről, izomerejéről és mozgásáról kellő gyakorlással sok-sok információt gyűjthessen. Két és fél évesen kezdte el pótolni ezeket az élményeket, többek között egy egyéni DSZIT foglalkozás keretében. Sok problémája származott abból is, hogy nehezen olvasta le a másik ember arcáról az érzelmeit, és ő is bajban volt, amikor egy adott helyzettel kapcsolatban meg kellett volna éreznie, az jó-e neki vagy sem, kellemes-e számára még az adott inger, vagy nem. Ebből fakadóan a legváratlanabb pillanatokban, minden előzmény nélkül felcsattant, keserves sírásra fakadt, hosszú percekig nem lehetett megnyugtatni, és a szülei nem tehettek mást, várták, hogy kikeveredjen ebből az állapotból. Semmi nem használt, az érintéstől még idegesebb lett, ha beszéltek hozzá, még hangosabban kiabált. A mi gyomrunk is összeugrott ilyenkor, és tehetetlennek éreztük magunkat. Ott volt egy gyerek, aki a földön fekve kínlódott, tekergett, artikulálatlanul üvöltött, és látszólag semmi nem használt.

Ez a kisfiú egy nyugodt pillanatban a csepphintát választotta az egyik óránkon, és kérte, hogy tegyem bele. Szinte rögtön elengedte magát benne, és lábait felhúzva, összegömbölyödve ringatózott előre-hátra, és néha körbe-körbe is. Ahogy a hintázás ritmusa egyre folytonosabb lett, ő is egyre felszabadultabbá vált, kacagott, gurgulázva nevetett és eufórikus állapotba került. Hol összehúzta a hinta bejáratát, hol kinyitotta, rám nevetett, illetve várta, keressem meg. Telt-múlt az idő, és egyszer csak azt kérdezte, vagyis inkább a tekintete, a gesztusai és a testtartása egyértelműen azt jelezte felém, mondjam meg, ez, ami most történik vele, milyen. Azaz hogyan érezheti most ő magát. Felbátorodva azon, hogy az előbbi viccelődő, önfeledt kukucs játék után most egyértelműen egy másik kommunikációs nyitányt intézett felém, megszólaltam. Azt mondtam neki, hogy ez most jó, te most nagyon jól érzed magadat. Minden rendben van és örülsz annak, hogy elbújsz, majd megtalállak. Elmosolyodott, és alig hallhatóan azt ismételgette, ez jó, ez jó. Majd elgondolkodott és a hinta bejáratán, résén keresztül csak az arcát dugta ki felém, mindenféle grimaszokat vágott. Jobban mondva az érzelmek egész palettája jelent meg előttem, a legkülönfélébb arcmozdulatokkal. Úgy értelmeztem ezt, hogy azt akarja mondani, nézzem és mondjam meg, milyen sokféleképpen érezheti ő magát. Segítsek neki megérteni, melyik mit jelent, melyik érzésnek, mi a neve, és hogy ő olyankor hogyan érzi magát. Hogy ebben a biztonságos, körülölelő helyzetben, a tér minden irányában való hintáztatás közben azt tapasztalta meg, most tud annyira nyitott és tanulásra motivált állapotba kerülni, hogy a felnőttre támaszkodva, tőle kérdezve megpróbálja megérteni, mit is él át.

Ekkor értettem meg, hogy ez a tanulási folyamat sokkal bonyolultabb és nehezebb is, mint gondolnánk. Hogy annak, akinek ez nem tud önmagától kibontakozni, társas kapcsolatban szerveződni, aki a másik ember arcáról nehezen olvassa le az érzelmeket, és a maga érzéseinek felismerésében is nap mint nap bizonytalan, ez a tanulási folyamat sokszor kínkeserves.  Emiatt is érezheti magát nagyon elkeseredve, elveszve, magányosnak, és élhet át nagy érzelmi kilengéseket. Komoly küzdelem ez egy szülőnek, apró, sokszor alig észrevehető jelekből kell olvasnia, és ezekre ráerősítve tulajdonképpen megtanítani a gyermekének azt, hogy érezheti magát biztonságban. Hogy a világ lehet kiszámítható, és hogy ő képes lehet arra, hogy ebben tájékozódni tudjon. Ez nagyon nehéz, és ehhez meg kell tanulnia, hogy ezek között az érzések között hogyan tegyen rendet. Mit jelent, ha ő ilyen arcot vág, akkor hogy reagál rá a másik, és így tovább. Igen ám, de ha már sokszor éltük át a gyermekünkkel ezeket az érzelmi megpróbáltatásokat, veszíthetünk a nyitottságunkból. Nekünk ezt terapeutaként észre kell vennünk, és óvatosabban közelítenünk a család felé. Ugyanakkor nagy segítség lehet, ha ezekről az apró jelekről beszélgetni tudunk, ha egy-egy terápiás óráról aztán együtt gondolkodhatunk.

Ezzel a személyes történettel pedig egyúttal azt is szeretném megvilágítani, hogy óriási szerencse, hogy ilyen hasznos játék, mint amilyen a hinta, rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy támogassuk egy gyermek fejlődését. Ez az egyensúlyi élmény az, ami az idegrendszert érlelő hatása mellett, vagyis azzal együtt az érzelmeink szabályozásában is ilyen hatékonyan segít. Használjátok minél többet, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni!

Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus, DSZIT terapeuta

„Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni”

Az interjút Illés Tímea gyógypedagógus kollégánk készítette.

Gyógypedagógusként rendszeresen konzultálunk szülőkkel. Elmesélik a mindennapi nehézségeiket, tanácsot kérnek egy probléma megoldására. Hosszú- és rövidtávú célokat határozunk meg. Látom, hogy a családok helyzetét nemcsak a gyermekük állapota határozza meg, sokféle életutat járnak be. A gyermekvállalásra való felkészülés, a várandósság, a születés és a gyermek fejlődése, az ezek során megélt élmények, a szűkebb és tágabb környezetük befolyással vannak rájuk. A következő történetet egy három éves autista kisfiú édesanyja osztotta meg.

Egyáltalán nem könnyű, hiszen szinte az összes hibádat össze kell szedni. Vagy legalábbis végig fogod gondolni, hogy mikor mit hibázhattál. Mert amikor az ember kitölt egy harminc oldalas kérdőívet a gyermekről, a várandósságról, a szülés körülményeiről, vagy arról, hogy mikor kúszott, vagy mosolygott először, szinte látja maga előtt a hibáit, vagy éppen azt, hogy valójában mindent megtett. Egészen onnantól, hogy beszedte-e a terhes vitamint, odáig, hogy megkapott-e minden oltást. Mire mindezt végiggondoltam, rájöttem, hogy az égvilágon mindent megtettem, és akkor mégis jött az egyéves státusz, ahol azt kaptam a szemembe, hogy: „Anyuka, foglalkozni kéne a gyerekkel.” Igen, ez így nézett ki, hogy azt feltételezték, hogy én nem foglalkozom a gyerekkel.

A vizsgálatok végül is arra ösztökéltek, hogy megnézzem alaposan, és még annál is alaposabban, hogy mi is történt valójában. Fél éves koráig hasfájós volt, egyfolytában sírt, és nem lehetett kimozdítani ebből az állapotból egyáltalán. Az egyéves státusz után mennünk kellett a neurológushoz, ahová születésétől jártunk, és egyszer csak jött a javaslat, hogy nézze meg a pszichológus kolléga is. Ez mondjuk hidegzuhany volt, ahogy az is, hogy két szemvillanás alatt csináltak egy koponyaröntgent is. Máig nem tudom, miért. De az biztos, hogy nem mászott a fiam. Kihagyta ezt a lépést, állni állt, meglehetősen bizonytalanul, de mászni nem mászott. Kúszni kúszott, ráadásul teljesen szabályosan, ahogy a katonáknak illik, úgy. Mellesleg minden vizsgálatkor eljön egy kérdés, mégpedig az, hogy mi zavar most a legjobban, mi a legnagyobb nehézségünk. És akkor azt mondtam, mert addigra már felmerült bennem, hogy igazából nem érzékeli azt, ha hozzá szólunk, tehát olyan, mintha nem hallana, és nem is reagál hangos zajokra, nem ijed meg, nem történik semmi, miközben egy buszmegálló előtt lakunk. Ott jönnek a buszok, van csattanás, meg a légfék hangja. Meg azt, hogy nem hallgat a nevére, nem figyel. Meg nem mutogat. Meg nem érdekli, hogy benn vagyok-e a szobában vagy nem. Ezután jött a pszichológus, és kezdődtek a kérdések elölről. Ott azt mondtam, hogy az a legnagyobb problémám, hogyha kimegyek a szobából, gyakorlatilag a gyerek nem érzékeli, hogy nem vagyok ott. Olyan, mintha nem lenne olyan inger, ami felkeltené az érdeklődését. Le is tesztelték. Mondták, hogy menjek ki. Kimentem a folyosóra, becsuktam az ajtót. Eltelt negyedóra, semmi. Visszamentem, és a gyerek rezzenéstelen arccal csinálta azt, amit előtte. És széthajigált mindent, az volt a játéka, hogy kiborított mindent. Funkcionalitásában semmit nem tudott használni. Egy csörgőt sem. A doktornő ekkor a Pethő Intézettel jött. Na, ott volt egy nagy megrettenés. Itt meg kell, hogy említsem, hogy mindaddig a család nem tudott erről. Egyedül kavarogtunk a rendszerben, pedig akkor már kezdett gyanús lenni a dolog. Ekkor még mindig várni kellett, kért egy újabb kontrollt, 1-2 hónap múlva, hátha… Nem lett jobb a helyzet. Másfél éves kora körül én már teljesen kétségbe voltam esve. A kontrollvizsgálaton ugyanaz történt. Vagyis semmi. A papíron szerepelt a javaslat, hogy az eltérő fejlődés miatt forduljunk például a Koraihoz. És akkor én megnéztem a Korai oldalát, és derengeni kezdett a dolog. 18 hónapos volt, amikor jelentkeztünk, 20, amikor először vizsgálták. Ez volt talán az eddigi legrosszabb időszaka. Csapkodta az ajtókat, amiket, ha jobban belegondolok, már hason csúszva is csinált. Kapcsolgatta a villanyt, mikor már elérte a kapcsolót, de szinte már kényszeresen. Tehát nem arról volt szó, hogy időnként csinálja, és ez tetszik neki, hanem nem akarta abbahagyni. Következő fázisa a fejütögetés volt és ordított hozzá. Meg, hogy továbbra sem mutogatott semmire. Az első szava azt volt, hogy golyó, azt aztán elfelejtette. Volt olyan időszaka, hogy nem mondott semmit az ordításon kívül, ráadásul ilyen dallamban csinálta, mint valami indián sámáni szertartáson.

Ez volt a legrosszabb időszak, ősztől, amíg el nem jutottunk a Koraiig, az a pár hónap. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, már a hajunkat téptük mindentől. Napi 8 órát, amíg fent volt, üvöltött. Lassan, sok-sok tapasztalat, és mások tapasztalata árán elkezdtem érteni, hogy mik azok a dolgok, amik így összekötik az autizmusban az embereket. Megmondom őszintén, nulláról indultam. Mert mi a társadalom minimális tudása ezzel kapcsolatban? Megszámolja a gyufákat az autista, ez az egyik véglet. A másik véglet, pedig az, hogy de csak az autista, akivel ha más útvonalon mész haza, akkor kiborul. Hát nem egészen erről van szó. És ekkor jön az, hogy ez barátságokat, emberi kapcsolatokat tesz tönkre a legrosszabb esetekben. Én a mai napig nehezen magyarázom meg a kevéssé látható dolgok miatt azt, hogy egyáltalán miért merül föl, hogy probléma lenne a gyerekkel. Ha az elfogadást én most összeállítanám egy másik szóval, az a hátráltatás elkerülése lenne. Ha csak annyit tud tenni a környezet, hogy nem hátráltat, nekem az már elég. Nem kell segíteni, nem kell ebben mindenkinek részt vennie, egy dolgot tegyen meg, ne hangoztassa a kételyeit, és ezzel ne hátráltasson minket abban, hogy elfogadjuk a helyzetet. Aki ennél többet tesz, az már nagyon jó, én ennek nagyon örülök, hálás vagyok érte. Aki 5 percnél többet hajlandó erről hallgatni, azért is hálás vagyok. Az ember ugyanis hozzászokik ahhoz, hogy egy közösségben van. Most innentől fogva, ha nincs egy közösség, aki elfogadja és érti, akkor teljesen el van veszve. Nem tudja, hogy mit kell csinálnia, milyen sorrendben, nem tudja a hivatalos dolgokat, nem tudja a nem hivatalos dolgokat, semmit nem tud. Beszéltem olyan anyukával, aki az SNI státuszt nem vállalta fel, a fejlesztéseket magánúton intézte. A másik út, hogy megpróbálom az ellátó rendszerből kicsikarni, amit lehet. Korábban, amikor még nem beszélt például, én azt éreztem, hogy nincsen más esélyünk arra, hogy a világgal – adott esetben később a tanárokkal, kortársakkal – elfogadtassuk azt, amilyen, ha a körülötte lévők nem tudnak erről.

Az idő az nagyon sokat segít, mert az biztos, hogy semmi nem fog egyik napról a másikra változni. El kell, hogy teljen nagyon sok idő, mire valami megérik. Nekem az elején nyilván kellett a pszichológiai támogatás. A korai fejlesztés szakaszában én ezt kötelezővé tenném, mint amikor egy rendőr traumát él át. Mert ez az, egy durva trauma, mások szerint gyászidőszak, amikor a várt gyermeket el kell engedni, és megfogalmazni magunkban, hogy lehet, hogy abból majd csak vajmi keveset tud majd megvalósítani, amiről álmodtunk. Ráadásul a szülőnek is mindig lesz olyan, amit nem fog érteni, és ez fennáll majd egész életében. De legalább abban az időszakban, amíg intenzív fejlesztésre jár a gyerek, a fejlesztéssel egy időben a szülőt ültessék be a pszichológushoz. Illetve az ellátórendszer készítse fel a szülőket a teendőkre. Én ezt a kis idillt képzeltem el magunknak, amikor itt álltunk, és míg az „átlagos” háromévesek szülei az óvodaválasztáson törték a fejüket, mi azt néztük, tud-e egyáltalán egy 20 fős csoportban működni, és fog-e szólni, hogy pisilnie kell, egyáltalán lesz-e olyan, hogy szól, hogy éhes. Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni, sokszor harcolni is kell azért, hogy a „fentről elrendeltek” helyett a számára megfelelő közeget biztosíthassuk neki. És ebben a véget nem érő harcban iszonyú nagy szüksége van az érintetteknek minden segítő kézre, vagy csak egy jó szóra.

Az elfogadással kapcsolatban két rokonunk jutott eszembe. Két teljesen különböző emberről beszélünk, különböző szintű elfogadással. Az idősebb a gyermek keresztanyukája, egyébként orvos, és tapasztalata is volt azzal kapcsolatban, hogy milyen, hogyha egy ismerős gyermekéről kiderül: autista. Talán ő az egyetlen, aki a dolgok tevékeny oldalát fogta meg, aki úgy állt hozzá, hogy elfogadom, hogy egy szakértő team azt mondja, hogy á vagy bé irányba kell indulni, és utána azt próbálom megerősíteni. Volt egy teljesen másik hozzáállás az ő öccse részéről, aki fiatalabb korosztály, gyermekük még nincsen. Napokon keresztül semmi mást nem csináltak a feleségével kart-karba öltve, minthogy olvastak. Tehát még mielőtt hozzászóltak volna bármit, próbáltak magukra bármiféle tudást felszedni, és aztán egyszer csak felhívott és elkezdett kérdezni. Akkor éreztem, hogy nagyon kezdi érteni, hogy miről van szó. Olyan célzott kérdéseket tudott föltenni, ami azt mutatta, hogy az előzetes tudása már elég ahhoz, hogy ezt a helyzetet fel tudja fogni. Két teljesen eltérő megközelítés volt, ami nagyjából leképezi a társadalomnak azon részét, aki így vagy úgy, de érintett lesz az autizmusban. A többieknek pedig egy teljes homály az egész. Semmit nem tudsz róla, de azt meg végképp nem, hogy olyan is létezik, hogy kívülről semmit nem látsz rajta, egy cuki babának, vagy cuki bölcsisnek látod csak.

Konferencián innen és túl – tudósítás

Tudósító: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

Egy hete tartottuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ fennállásának harmincadik, jubileumi konferenciáját. Aki tömegközlekedéssel érkezett, már az odavezető úton találkozhatott régi ismerősökkel, barátokkal, kollégákkal, majd a Radisson Blu Béke Hotelbe belépve hirtelen minden nagyon színessé, intenzívvé és meghatóvá változott. Önkénteseink, kisgimnazisták a Korai színeibe öltözve, a lehető legkedvesebb fogadtatásban részesítve köszöntöttek, majd a regisztrációs pultnál a titkárságon dolgozó kollégák irányítottak útba bennünket. Ekkor kaphattuk kézbe az Innen és túl című tanulmánykötetet, amely igyekszik áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával. Ezeket a gondolatokat és eredményeket mutatja be a jubileum alkalmából megjelenő tanulmánykötetben.

Kezünkben a tanulmánykötettel frissítőt vehettünk magunkhoz, és alkalmunk nyílt legalább egy-két ismerőssel, rég nem látott kollégával beszélgetni, örülni egymásnak, majd Bombera Krisztina megnyugtató hangja arra figyelmeztetett, kezdődik a délelőtti programsorozat. Elsőként egy igen megható és megrázó dokumentumfilmet néztünk meg, amely folytatása volt a 25 éves jubileumi konferenciára készült filmnek. Öt fiatal és családja életébe nyerhettünk betekintést, akik gyerekként a Koraiba jártak. A leginkább őket érintő kérdés és probléma is egyben, az önálló életvitel, a támogatott lakhatás, az önállóság megélése és a párkapcsolati kérdések, amely témák egyben arra is rámutattak, jelenleg milyen lehetőségei vannak egy sérült fiatalnak ma Magyarországon ezeken a területeken. Nincs elég olyan intézmény, amely teljeskörűen tud foglalkozni velük, és a szabadság érzését is megadja.

A film után nehéz volt megszólalni, zavarodottság, nyugtalanító érzések sora maradtak bennünk.  Czeizel Barbara vette át a szót és tartotta meg előadását a Korai harminc éve tartó munkájáról. Összefoglalta egyrészt, hogy mit is jelent az, hogy az intézmény állami feladatot lát el, milyen alappilléreken nyugszik, és hogy egyszerre hányféle „arca” van. Azaz, hogy egyszerre vagyunk ambuláns ellátó intézmény és végzünk járóbeteg szakellátást, azaz egy diagnosztikus kivizsgálás útján jutnak be egyéni és csoportos fejlesztésre a hozzánk forduló családok. A Budai épületünkben működik egy óvoda súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek számára, és nappali csoportok, amelyek az autista gyerekek óvodai integrációját segítik. Oktató intézmény is vagyunk, az ország több pontjáról is érkeznek hozzánk kollégák, akik a legkülönfélébb képzésekben vehetnek részt. Azaz a Korai komplex szolgáltatást nyújtó intézmény, ugyanakkor a társadalmi környezettel is igyekszik kommunikálni, ez a konferencia is jó példa erre.

A családközpontú kora gyermekkori intervenció gyakorlatáról is szó esett, amely egyben egy ágazatközi és szakmapolitikai, szemléletformáló gondolkodás elindítása volt mind az intézményben, mind pedig a társszakmákkal és társintézményekkel való együttműködésben. A rendszerben való gondolkodás újabb és újabb kihívások elé állítja a korai fejlesztéssel foglalkozó gyógypedagógusi szakmát és minden korai életkorú gyermekkel és családjával foglalkozó kollégát is.

Barbara átadta a szót dr. Fehér Borókának (szociális munkás, szociálpolitikus- szerk.) és dr. Vályi Rékának (szociológus- szerk.), akik hatásvizsgálatot végeztek a volt Koraiba járó családokkal, itt dolgozó kollégákkal és szakemberekkel, a narratív interjú technika eszközével. A kutatás célja az volt, hogy vajon hogyan változott meg a családok élete a korai diagnózistól, valamint hogyan hatott ez a munka a társszakmákra, szakmai és társadalmi környezetre. Az eredményekről a tanulmánykötetben olvashatunk többet, Boróka és Réka egy-egy beszélgetés részletét elevenítették fel, a kutatásban megjelenő témakörök kapcsán.

A kávészünet után a délelőtt egyik leginkább várt programpontja következett, a kerekasztal beszélgetés, amelyben részt vett dr. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa, dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus és pszichológus, Csiznier-Kovács Andrea a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület volt elnöke, civil aktivista, Dénesné Spitzer Éva, a Mozaik Közhasznú Egyesület az Autizmussal Élő Emberekért elnökségi tagja, Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, Élő Fruzsina pszichológus, az Egy Sima Egy Fordított Egyesület az Inklúzióért elnöke és dr. Márkus Eszter, az ELTE BGGYK dékánhelyettese. A beszélgetést Bombera Krisztina újságíró moderálta, és hangolta össze.

A beszélgetés felütése a nap elején látott filmhez kapcsolódott, hogy a családokat, akik sérült gyermeket nevelnek, nincsen igazán kinek tovább adni a korai intervenciós ellátás követően. A beszélgetőpartnerek mindegyike véleményt formált arról, hogy mit jelent számára az inklúzió, mitől működhet és hol ütközik akadályokba.

Aáry-Tamás Lajos kiemelte, hogy ahhoz, hogy többféle inklúzív modell létrejöhessen, valódi párbeszédre és információátadásra van szükség, sok konferenciát kell szervezni a korai fejlesztésben részesülő gyerekeket ellátó szakembereknek, és meghívni olyan pedagógusokat, akik később vélhetően találkozni fognak ezekkel a gyerekekkel az osztálytermekben. Csiznier-Kovács Andrea kiemelte, hogy bár része lenne a pedagógusképzésnek a sajátos nevelési igényű gyerekek sajátosságainak megismerése, és mennyire fontos volna már kisgyermekkorban elültetni a gyerekek fejében azt, hogy segíteni menő dolog, és teljesen rendben van az, hogy nem vagyunk egyformák. Dénesné Spitzer Éva kiemelte a foglalkoztatás kapcsán, hogy mekkora nagy szerepe van a közvetítői kommunikációnak, hogy legyen egy ember a megváltozott munkaképességű ember mellett, aki az adott munkahely környezetét érzékenyíti, ellátja információval és megpróbálja megtalálni azt a párbeszédes formát, amiben ezek a sajátosságok valóban átadhatóak. Élő Fruzsina egy keserédes viccel kezdte a gondolatmenetét, hogy már a postán visszakérdeznek, „egyesület az illúzióért?”, ha az Egyesület az Inklúziért ügyeit intézik, mert nem értik az elnevezést sem. Kiemelte a természetes pedagógia szerepét az oktatásban, hogy a gyerekeknek teljesen mindennapos környezetben vagy játékhelyzetben rengeteg fontos gondolatot át lehet adni azzal kapcsolatban, mit jelent az, ha valaki másképpen tanul, máshogyan mozog, eltérően érzékeli a világot. Gloviczki Zoltán hangsúlyozta, ő ezt a szót, hogy inklúzió, nem szereti, mert benne van az is, hogy feltételezzük, létezik egyfajta normalitás, miközben éppen azt tapasztaljuk, hogy mindannyiunknak szüksége lehet a segítségre az információszerzésben, a tanulásban, az alkalmazkodásban vagy a társas együttlétben. Márkus Eszter pedig kiemelte, hogy generációs áttörés lehetne az integráció-inklúzió témájában, ha például a kisgyereket pozitív élmény éri ezzel kapcsolatban a közösségében, és ezt otthon elmesélve mintát adhat a szüleinek, vagy akár szemléletet formálhat.

A résztvevők az akadályok kapcsán abban közös nevezőre jutottak, hogy a tudásmegosztás a kulcs és a nyitottság ahhoz, hogy változást érjünk el a valódi inklúzióban. Ehhez pedig szükség volna több olyan szakmai eseményre, ahol nem csak a pedagógus szakmák képviselői, hanem közgazdászok, orvosok, jogászok, lelkészek is a meghívottak között vannak. A fogyatékosságügyi kérdés ugyanis interdiszciplináris terület, és ahogy a gyógypedagógus-pszichológus-pedagógus társszakmáknak is közös hangot kellene találniuk, akár a felnőttképzés átalakításában, úgy azt is észre kell vennünk, hogy az oktatás és ezen belül az inklúzió kérdése lényegesen több szereplős történet, mint gondolnánk.

A kerekasztal beszélgetés után ínycsiklandó ebédet ehettünk, és volt arra lehetőségünk, hogy testileg és lelkileg is rákészüljünk a délutáni szekciókra. Összesen hét szekció mutatkozott be, a koraszülött gyermekek és családjaik kísérésével foglalkozó munkaközösség, a logopédia team, a szenzoros-mozgásos munkaközösségek, az autista kisgyermekeket nevelő családok kísérésére létrejött szakmai munkacsoport, a diagnosztikai team, a fejlődésükben jelentősen akadályozott gyermekek ellátásával foglalkozó munkaközösség és az evésfókuszú fejlesztéseket összefogó szakmai csapat.

Rendkívül sokszínű és tartalmas szekció programokat élhettünk át, terveink között szerepel, hogy ezeket egyenként is bemutassuk nektek. A Korai egyik legfőbb ereje a közössége, aki ezen a napon (is) különös szeretettel és lelkesedéssel fogott össze, hogy megmutassa mind a 250 résztvevőnek, milyen munka és hivatás zajlik az intézmény falai mögött.

Várjuk a folytatást, és jó volt együtt lenni, közösen gondolkozni!

A képeket köszönjük Hajtó Krisztina gyógypedagógus, gyógytornász kollégánknak! 🙂

„…nyit a társadalom felé azért, hogy a társadalom is nyitni tudjon felénk idővel.”

Lang Barbara, Luca édesanyja októberben blogot indított a kislányuk és a családjuk hétköznapjairól, amelyek korántsem hétköznapiak. Három kérdést tettük fel neki ezzel kapcsolatban, fogadjátok szeretettel!

Milyen céllal indítottad el ezt a személyes naplót és kiknek szántad?

Az oldal kettős célt szolgál, egyrészt nyit a társadalom felé azért, hogy a társadalom is nyitni tudjon felénk idővel. Luca súlyosan, halmozottan sérült 4 éves kislány. Azzal, hogy megmutatjuk, milyen az élet vele, milyenek a hétköznapjaink, az ünnepeink, a problémáink, belelátást engedünk azoknak egy ismeretlen világba, akiknek nincs a közvetlen környezetében fogyatékkal élő, de nyitott, el- és befogadó a másságra. Tesszük mindezt azért, mert elképzelni ezt nem lehet, és ez nem az empátia hiánya miatt van. Őszintén szólva arra jöttünk rá, hogy még a közvetlen környeztünk is csak nagyon kis mértékben látja az életünket, problémáinkat. Azt csak akkor lehet, ha valaki mondjuk eltöltene velünk egy teljes hetet. Egy-két óra például ebből a szempontból akár teljesen félrevezető is lehet. Fontos, hogy megmutassuk, hogyan segíthetnek jól, mert számtalan módon lehetséges, nem csak egy bankszámlaszámra való átutalással, amivel általában találkozni szoktak az emberek.

Másrészt az évek során összegyűjtött tapasztalatokat, ötleteket, információkat szívesen osztjuk meg az érintett családokkal, mert ez rengeteg időt, energiát spórolhat, ami igencsak kell másra és sajnos ezek a szükséges információk nincsenek össze-, egybegyűjtve a fogyatékkal élőket gondozó családok számára.

Szimpatikus a virtuális napló hangneme, stílusa, grafikai megjelenése, és kíváncsivá tett, vajon mi a szakmád?

A versenyszférában dolgoztam felsővezetőként, egy sales house-t vezettem Luca születéséig. Ennek ellenére abszolút bölcsész gondolkodású embernek tartom magam, egy pedagógusi és egy újságírói diplomával a zsebemben. A médiában dolgoztam, de nem a tartalomkészítői oldalon. Ezzel most kezdtem el foglalkozni. Az oldalt egy profi csapat fejlesztette, így tudott olyan lenni, amilyennek megálmodtam.

A bejegyzésekhez hozzá lehet szólni, a blognak Facebook oldalt is indítottál, azaz van lehetőség téged megszólítani és párbeszédet kezdeményezni. El tudod képzelni, hogy létrehozz egy szülőcsoportot?

Hosszú távon ennek sok kifutása lehet, most egyelőre az a cél, hogy minél több emberhez eljusson a Lucababa blog, minél többen megismerjék és lássák, hogy egy rendszeresen jelentkező, frissülő oldalról van szó. Szeretnék közösséget építeni, ehhez szükséges a multiplatform.

Annak örülnék, ha meg tudna indulni a kommunikáció, a beszélgetés. Annak még inkább, ha érintett és érdeklődő egy platformon tudna beszélgetni. Akár kérdezni egymástól, nem csak tőlem. A kapacitásom ugyanakkor véges. Egy hetente egyszer-kétszer frissülő blogot tervezünk, képekkel, videókkal, könnyedebb és kicsit fajsúlyosabb, komolyabb témákkal. Elsődleges cél, hogy ezt a magam felé tett vállalásomat tudjam tartani hosszú távon.

A blog elérhetősége: https://lucababa.hu/

A kérdéseket feltette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

A 30 éves Budapesti Korai Fejlesztő Központ hatása a családok életére és a szakmára

2022. november 19-én jelenik meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ tanulmánykötete, melyben friss kutatási eredményeink bemutatása mellett helyet kapnak munkatársaink által írt, a Központ jógyakorlatait bemutató cikkek is A kötethez, melyet a jubileumi konferencián résztvevők ingyenesen megkapnak majd, Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus írt ajánlást.

“Álmaiban minden szülő egy egészségesen fejlődő gyermek képét dédelgeti. Amikor kiderül, hogy a fejlődés eltér az optimálistól, az első kérdés így hangzik: hova forduljak segítségért? A Korai Fejlesztő Központ három évtizede erre a kérdésre adott válasz. Magam sem tudom, hányszor javasoltam kétségbeesett és elbizonytalanodott szülőknek, hogy keressék a Korait, mert tudtam, ott szakmailag és emberileg is jó kezekben lesznek. Jó kezekben lenni pedig igen fontos, különösen ha legnagyobb értékünkről, a gyermekünkről van szó.

A Korai egy olyan közösség, egy olyan csapat, akik missziót látnak el. Nem véletlenül használom a misszió kifejezést. Aki missziót lát el, olyat vállal magára, amit mások nem, olyan úton indul el, amin addig nem jártak, olyan módszereket vezet be, amiket addig nem használtak, olyan szemléletet honosít meg, ami korábban ismeretlen volt. A Koraira mindez igaz. A Korai ritka képződmény: egyszerre progresszív szemléletű ellátóhely, ahol a legmodernebb megközelítéssel dolgoznak a szakemberek, és pezsgő szellemi műhely, amire a legnagyobb elismeréssel nézhetünk.

Ebben a kötetben bepillantást nyerhetünk az elmúlt évtizedek történetébe, izgalmas kutatásokba, de főleg abba a holisztikus szemléletbe, ami annyira jellemző a Korai működésére. Ha kívánhatok, akkor nem kívánok mást, mint töretlen lelkesedést, és hitet az eddigi munka folytatásához.” (Orvos-Tóth Noémi)

A kötetben az alábbi írások szerepelnek:

  • „Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni”
  • Czeizel Barbara: Köszöntő
  • Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hazai kora gyermekkori intervenciós színtéren
  • Kemény Gabriella: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a köznevelés, az egészségügy és a szociális ellátás határterületén
  • Berényi Zsuzsanna: Egy gyermek útja a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
  • Dr. Makó Veronika: A szenzoros feldolgozás és az önszabályozás jellegzetességei volt koraszülött gyermekeknél
  • Stelczámer Ágnes: SEED Fejlődési Skála/ BKFK-SEED prediktív jellege egy nyomon-követéses vizsgálat tükrében
  • Duzmath Zsófia Dalma: Az „Early Start Denver Model” autizmus specifikus korai intervenciós modell beilleszthetősége a hazai szakszolgálati ellátórendszerbe
  • Kapronyi Ágnes: Jó gyakorlat a súlyosan és halmozottan sérült gyermekek fejlesztésének tervezésében
  • Ráczné Vigh Zsuzsa: Varázslatok hete – óvodai élménypedagógiai projekt
  • Rajnik Kata: Mentálhigiéné a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
  • Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: Legfontosabb változások a kora gyermekkori intervenció hatására
  • Tóth Anikó, Károly Fruzsina, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Anna, Lábadi Beatrix: Szabályozási funkciók és viselkedési nehézségek összefüggése óvodáskorú koraszülött gyermekeknél
  • Czeizel Barbara, Vályi Réka, Fehér Boróka, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Beatrix: A COVID 19 koronavírus világjárvány hatása a fejlődési nehézséggel küzdő gyermeket nevelő családokra

Regisztráció

A tanulmánykötet letölthető innen.

„…a családterápia is egy életigenlő munkaforma, többek között arra tanít, hogyan lehet egymással könnyebben élni és jobban lenni.”

Interjút készítettünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központban dolgozó két családterápiát végző kollégánkkal, Borbáth Zsuzsannával és Keresztes Cecíliával, hogy jobban megismerhessük a munkájukat. Fogadjátok szeretettel ezt a beszélgetést!

Szeretném, ha egy kicsit bemutatnátok a szakmai életutatokat, és azt is, hogy abban a családterápia hol kap helyet.

Borbáth Zsuzsanna: Szociális munkásként végeztem az ELTÉ-n, a gyermekvédelemben és a családok segítésében, valamint kórházban dolgoztam főként, illetve önkéntesként a hospice keretein belül. Jelenleg óvodai és iskolai szociális segítőként dolgozom Budapesten. A családterápiás képzést együtt végeztük Cilivel, jelenleg is képzésben lévő családterapeuták vagyunk, szupervízió mellett vállalunk családokat. Jó régóta dolgozunk együtt, először egy családok átmeneti otthonában próbáltuk ki a családterápiás gondolkodást, ahol erre igen nagy szükség mutatkozott. Néhány évvel ezelőtt kapcsolódtunk be a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkájába.

Keresztes Cecília: Én is szociális munkás vagyok, a régi Wesley-n tanultam Solt Ottiliától, Havas Gábortól, majd tizenöt évig a Magyar Hospice Alapítványnál dolgoztam. Egy kicsit dolgoztam a Gézengúz Alapítványnál is, és 8 éve a Van Esély Alapítványnál vagyok kurátor. A napi szintű kommunikációért, működtetésért felelek, illetve esetmegbeszélő csoportokat és a szakmai programokat vezetem. Itt hajléktalan emberekkel foglalkozunk, a hajléktalanságból kivezető utak, lehetőségek vannak a középpontban. Vannak a családomban olyan betegségek, veszteségek, amelyek miatt is közel áll hozzám a munkátok, és a családterápiás szemléletet itt nagyon is aktuálisnak érzem.

Jól tudom, a családterápián belül vannak különféle irányok, specifikációk?

Zsuzsi: Többféle végzettséggel lehet a családterápiás képzettséget szerezni, és ez határozza meg aztán az irányt is. Azaz, hogy milyen családokkal tudunk foglalkozni. A kompetencia határainkat jelöli ki a végzettségünk, és egyben utat is mutat.

Cili: A családterápián belül sokféle irányzat, iskola és módszer van, mi nem köteleztük el magunkat egyik mellett sem, hanem mindig azt és úgy használjuk, ami illeszkedik az adott helyzethez, családhoz. Sokat szoktunk foglalkozni a családok struktúráival, határaival, a családi szerepekkel és szinte mindig előkerülnek a generációkon átívelő családi mintázatok is. Nagyon fókuszálunk az érzelmekre, és sok gyakorlati technikát, játékos, rajzos, mozgásos technikát is használunk. A Zsuzsi által elmondottakra visszatérve, olyan is előfordul, hogy mi egy első lépcső lehetünk abban, hogy egy család felismerhesse, milyen további segítségekre lehet szüksége. Például ha egy súlyos trauma feldolgozásáról van szó, vagy függőségről, étkezési zavarról. Ezek gyakran előfordulnak olyan családoknál, akik folyamatos stresszben élnek, és ilyen stressz lehet az is, ha valaki eltérő fejlődésű gyermeket nevel. Az én szakmai életutamat végigkíséri a veszteségekkel való megküzdési módszerek átadása, és ez a téma nagyon is középpontban áll a korai intervencióban részesülő családok életében, hiszen néha ott is veszteségként élünk meg egy diagnózist, egy eltérést, egy betegséget, és ezzel meg kell küzdenünk.

És hogyan fogalmaznád meg ezt a párhuzamosságot a két terület között?

Cili: A szociális munka és a családterápia is egy életigenlő munkaforma, többek között arra tanít, hogyan lehet egymással könnyebben élni és jobban lenni. Ez a gondolat különösen fontos számomra, és úgy hiszem a korai intervenció területén is, azaz, hogy találjuk meg a belső erőforrásainkat úgy, hogy megpróbáljuk újból felépíteni önmagunkat, kapcsolatainkat, viszonyulásainkat. Valamint az is ad egy speciális látásmódot, hogy mi Zsuzsival milyen területeken dolgoztunk együtt, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk.

Milyen problémákkal fordulhatnak hozzátok a Koraiba járó családok?

Zsuzsi: A családterápia olyan segítő folyamat, amely abból indul ki, hogy a család nagyon szoros egység és tagjai erősen hatnak egymásra. A családban történő változásokhoz nem könnyű alkalmazkodni, különösen akkor, ha az váratlan és megrázó, mint pl. egy diagnózis, egy betegség vagy egy súlyos veszteség. Ilyen esetekben tud segíteni a pár-, és családterápia, amely a jelenre és a pozitív változásokra koncentrálva közelebb hozhatja egymáshoz a családtagokat, és segíti a megértést, az újfajta működést egy rég kialakult családban. Például amikor egy családban egyszerre van eltérően és tipikusan fejlődő testvérpár, és az hogyan hat a családi rendszer egészére. Gyermeknevelési kérdésekkel és a gyermek fejlődésével kapcsolatos aggodalmak okán, illetve terhességgel és a születéssel kapcsolatban megélt élmények és ezek hatásai a párkapcsolatra is lehetnek a témáink. Aztán az örökbe fogadó családok speciális problémái is előtérbe kerülnek, illetve hogy mindenféle kihívás hatására hogyan terhelődik meg egy szülőpár kapcsolata és miként lehet abban konkrét segítséget és új szempontokat adni. Az átlagosnál sokkal nehezebb élethelyzetekből is lehet megerősödve kikerülni és ilyenkor is lehetnek kompetens, érzelmi biztonságot nyújtó szülők egy kiegyensúlyozott, változásokra jól reagáló családban.

Cili: Ezek olyan témák, amelyekre egy szülőkonzultáción kívül még érdemes lehet elmélyülnünk, időt és teret adnunk nekik. Például egy sérült kisgyermek nevelésében vissza-visszatérő kérdés, hogy hogyan kell és lehet korlátokat szabni, szabályokat bevezetni. Olyan könnyű belecsúszni abba, hogy éjszaka újra és újra felkelünk a gyermekünkhöz, kiszolgáljuk minden igényét, és közben nem is vesszük észre, akaratlanul is fenntartunk egy nem jól működő forgatókönyvet. Jellemző, hogy a konzultációra megérkező szülők először csak hosszan, hosszan mesélnek, gyakran nagyon felfokozott érzelmekkel, mert annyira próbálják állni a sarat, igyekeznek mindent egyedül megoldani, hogy csak gyűlnek bennük a félelmek és fájdalmak, mire hozzánk eljönnek. És sokszor arra is itt van először alkalom, hogy egy szülőpár egymásra igazán odafigyeljen, és egymással igazán beszélgessen. Önmagában az, hogy nem viszi el a figyelem fókuszát a sérült gyermek, nagyon felszabadító tud lenni.

Azt hiszem, mindezekből az is következik, hogy maga a segítségkérés sem könnyű, ezért konzultációs témává kell már váljon ez is.  

Zsuzsi: Igen, és ezt nagyon érzékeljük is, sőt, átérezzük, és látjuk annak is a realitását, hogy egy jóval nagyobb figyelmet és állandó fejlesztést igénylő kisbaba mellett a szülőknek magukra már sokszor nem jut idejük. Miközben éppen az ebből adódó megváltozott életritmus és szokások elszigetelődéshez vezethetnek, és sokszor a szülő a saját családjából sem azokat a segítségeket kapja meg, amire a leginkább szüksége lenne.

Cili: Ilyenkor nagyon gyakran annyira bekebelez minket a szülői szerepünk, hogy az összes többi teljesen háttérbe szorul, mint például a szakmai életünk, vagy hogy mi párkapcsolatban élő nők és férfiak vagyunk, akik igénylik a magánéletet, és úgy akarunk kapcsolódni egymáshoz, hogy közben magunkkal is többnyire elégedettek vagyunk. Ez a hiány egy idő után nem viselhető tovább. Ennek feloldásához sokszor egy pár alkalmas beszélgetés is elég.

Mondhatjuk, hogy a családterápia mellett párterápiára is van lehetőség az ellátásban?

Zsuzsi: Azt szoktuk kérni, hogy első alkalommal a teljes család jöjjön el, hogy lássuk őket egységében. Nagyobb gyerekekkel már nagyon jól lehet együtt családterápiát végezni, de itt a Koraiban a gyerekek életkora is meghatározza, hogy ezek az alkalmak inkább a párra koncentrálnak. Törekvésünk mindig, hogy a nagyobb testvér vagy akár a nagyszülők is bevonhatóak legyenek ebbe a folyamatba.

Cili: Előfordul, hogy a beszélgetések során egyre inkább a párkapcsolati nehézségekre kerül a fókusz, és egy idő után csak a szülőpár jár hozzánk, hiszen egy erős, bizalommal teli párkapcsolat ad jó alapot a megküzdésre, és a család kiegyensúlyozott működésére

Mennyi ideig tarthat egy családterápiás folyamat?

Cili: Az egy-két alkalmas, megoldásközpontú tanácsadástól kezdve egészen fél vagy egy évig tartó terápiás ellátásig. A mi gyakorlatunkban a minimum hat alkalom szokott lenni, és általában fél évig tart, kétheti gyakorisággal. Már az elején megbeszéljük, hogy hova szeretnénk közösen eljutni, melyek azok az irányok, amelyeket érintenünk kell. Megbeszélünk előre néhány alkalmat, hogy mikor is fogunk ezekkel dolgozni, és tudatosan tervezzük a terápia többi folyamatát is.

Mi a tapasztalatotok, tanulható családterápiás helyzetben az önreflexivitás, az önelemzés módszere?

Cili: Igen, a családterápián kvázi újraalakulnak gyakorlatok abban, ahogy a családtagok egymással kommunikálnak, viselkednek, és ahogy működik a család egésze. Az is előfordul, hogy a terapeuták között sincs egyetértés mindenben, és az, hogy ezt hogyan tudják megjeleníteni a terápiában, az minta lehet a pár vagy család számára is. Azaz a családterapeuták interakciós technikái példát adhatnak arra, hogyan lehet egy vitában önmagunkra is rálátni.

Zsuzsi: Szerintem ebben a nem verbális eszközök nagyon sokat segítenek, hogy akinek nehezebb szavakba öntenie az érzéseit, találjunk más csatornát arra, hogy mégis felismerje az érzéseit. Azaz a családterápiás eszköztárnak sokféle játék, más területről ismerős önelemzési technika is része.

Köszönjük szépen a beszélgetést, nagyon jó volt átgondolni, hogy a családterápiában meglévő prevenciós szemlélet milyen szervesen be tud épülni a korai intervenció gyakorlatába!

Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

JÖN! JÖN! JÖN! – INNEN ÉS TÚL

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ 30 éves jubileumi konferenciája

Időről időre igyekszünk áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával.

Ennek a kora gyermekkori intervenciót, korai fejlesztést körbejáró kutatásnak eredményeit, és az ezekre reagálva adott válaszainkat, terveinket mutatjuk be a hamarosan meghirdetésre kerülő konferenciánk alkalmával.

Időpont: 2022. november 19. 8:00-17:00

Helyszín: Radisson Blu Béke Hotel  (1067 Budapest Teréz krt. 43.)

Tervezett program:

A regisztráció és a konferencia programjának további részletei itt elérhetők.

Mazsival az élet

Sebestyén Dórával, a Mazsival az élet című instagram és facebook oldalak szerkesztőjével készítettünk interjút, fogadjátok szeretettel!  

Jól tudom, hogy nagyon hasonló területen dolgozunk?

Igen, kisgyermeknevelő vagyok egy bölcsődében. Most fogok visszamenni szeptembertől dolgozni, megvártuk, hogy Mazsi három éves legyen. Ő óvodát kezd, én pedig újra dolgozni fogok.

Az Instagram oldaladat több, mint huszonhatezren követik, ami nagy dolog. Összefoglalnád ennek a történetét az első lépéstől mostanáig?

Már a bölcsiben azt tapasztaltam, hogy sok gyereknek gondot okoz, hogy mit kezdjen magával és hogyan foglalja el magát. Ekkor határoztam el, hogy én a gyerekemmel majd nagyon sokat fogok együtt játszani. Aztán jött a covid és rengeteg fórumon olvastam, hogy az anyukák, nagymamák kétségbeesetten kérnek tanácsot, mivel foglalják el a gyerekeiket. Ekkor jött az ötlet, hogy felveszem a kislányommal, Mazsival a játékötleteket, feltöltöm, és hátha valakinek segíteni tudok ezzel. Ahogy bővült a követők száma, én is egyre többféle technikával színesítettem a repertoárt, már lett videó is, nem csak képek. Az otthon is fellelhető tárgyakból szoktam kitalálni a játékokat, olyanokat, amelyek tényleg csak pár perces előkészületet igényelnek. Emlékszem, hogy akkor robbant be úgy igazán az oldal, amikor egy szelesebb időszakban a saját gyerekkoromból vett játékot javasoltam. Egy zacskóra kötöttünk zsinórt és papírsárkány helyett azt eregettük, s ezt még kicsit feldíszítettük Mazsival, lett szeme, szája és haja is. Nagyon sokan nézték meg ezt a videót, és a nézettség meghozta azt is, hogy egyre több embert ért el az oldalam.

Mazsi egyben társszerzője is ennek az oldalnak, ha jól gondolom.

Igen, gyakran fordul elő, hogy kitalálok egy tevékenységet, amit aztán ő tovább gondol, és az is belekerül ezekbe az ajánlókba. Sőt, most már ő szokta mondani, hogy gyere anya, találjunk ki valami új játékot. Én azt vallom, hogy az a legfontosabb, hogy odaüljünk a gyerekünk mellé, és babráljunk együtt. A háztartás megvár, de ez a három év úgy elrepült, szörnyű.  Még annyi, de annyi mindent szerettem volna vele kipróbálni.

Óriási változáson ment keresztül ez az oldal, és igen gyakoriak a megjelenések is. Érzel olyasmit, hogy ez már egy munka is egyben?

Pont jókor jött ez a projekt, már épp egy kicsit unatkoztam, és ez nagyon sokat adott. Valóban mára már munka is, rengeteg idő felvenni, rögzíteni az előkészületeket is, megvágni, zenét alá szerkeszteni, leírni a játék menetét. Vettem egy állványt is, hogy jól látható legyen minden. Amikor viszont ezeket a videókat feltöltöm az oldalamra, attól lesznek úgy igazán a saját szellemi termékeim, hogy az adott játékot lépésről lépésre segítek megmutatni, a hozzávalókat megjeleníteni, és arról is információt nyújtani, milyen területeket fejleszthetünk ezekkel. Még nem tudom, szeptembertől hogyan fogom tudni ezt folytatni, de mindenképp szeretném.

Honnan meríted az ötleteket?

A legtöbb játék az én ötletem, és sok közülük a gyerekkoromból származik. Az édesanyám óvónő, rengeteget játszottunk együtt, és külföldi oldalakról is szoktam ihletet meríteni. A videók kedvéért Mazsi előre megmutatja, mit találtam ki az adott tárgyakkal, azt felvesszük, de aztán lekapcsoljuk a technikát, és kezdődhet a mi játékunk. Az a legfontosabb, hogy neki ez élményt adjon.

A ti játékaitok nem kész játékok, hanem már maga az elkészítésük, a folyamat is játék. Ez egy állásfoglalás is részedről?

Nálunk is rengetegféle kész játék van, maximum cserélgetem őket, hogy Mazsi is jobban átlássa őket. Ugyanakkor azt is szeretném mondani az oldalaimon, hogy az otthoni tárgyakból is lehet varázsolni valami újat, és ezzel nagyon nagy örömet okozhatunk a gyerekünknek. Egy PET palack és némi rizs, amit beleszórunk, nagyon izgalmas tud lenni, és sokszor tényleg nem kell ennél több. Közben minőségi időt töltünk együtt, és talán jobban is tudunk rá figyelni ilyenkor. Finoman próbálom jelezni az oldalaimon is, hogy nem egymás mellett, hanem együtt, egymással tudunk jól időt eltölteni.

Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik tartanak attól, hogy ezekhez a játékokhoz kézügyességre és sok előkészületre van szükség?

Azt egészen biztosan mondhatom, hogy ezekhez a játékokhoz kézügyességre nincs szükség, én sem vagyok ebben ügyes. Van egy-két játék, ami tényleg egy kicsivel több előkészületet igényel, de a legtöbb tíz perc alatt megvan. Az biztos, hogy ezek maszatolósak több időt vesznek el, főleg az utómunkálatok.  Egyébként Mazsi főleg ezeket imádja, a szenzoros, koszolós, trutymákolós játékokat. Kicsit ki kell lépnünk a komfortzónánkból a gyerek érdekében, illetve az ilyen típusú játékokkal egy csomó szabályt is taníthatunk nekik. Például azt, hogy ezzel vagy azzal, csak az asztalnál, vagy csak az előre kijelölt takarón lehet játszani, mert különben minden piszkos lesz. Azért ez is egy fontos tanítás, amit így könnyebb és életszerűbb megtanítanunk.

Szerinted ez a szemlélet hatással lesz a munkádra is?

Pont azon gondolkoztam mostanában, hogy ezeket a típusú játékokat szeretném a bölcsibe is bevinni. A húgom is bölcsiben dolgozik, és az anyósom is, és már mindketten kipróbálták a csoportjaikkal a játékötleteimet. Nyilván ezek a játékok nagyobb figyelmet igényelnek a felnőttektől, hogy a gyerekek biztonságos térben próbálgathassák magukat, viszont legalább ennyire sokat is adnak. Ragasztgatni, gyurmázni egyébként is szoktunk, de inkább az óvodai létnek részei ezek a „csinálós” játékok. Azt gondolom, hogy három éves kor előtt álló gyerekekkel már a bölcsődében is el lehet kezdeni ebben a szellemben foglalkozni.

Jól gondolom, hogy sokan írnak neked levelet?

Igen, többféle témával kapcsolatban megkeresnek a szülők. Szobatisztaság, szenzorosság, beszédindítás. Amiben van tapasztalatom, azt szívesen megosztom velük, de tovább szoktam őket irányítani olyan oldalak, vagy szakértők felé, akik célirányosan tudnak segíteni. A bölcsődei élettel, beszoktatással kapcsolatban is kapok kérdéseket, ezekre már sokkal jobb érzéssel válaszolok, és alakultak barátságok is a közösségi médián keresztül.

Köszönjük az interjút, és kíváncsian várjuk, hogy milyen tapasztalatokkal leszel gazdagabb, amikor majd a bölcsődébe is be tudod vinni ezeket a játékokat és szemléletet. Sok szerencsét kívánunk és a játékaidait jó szívvel ajánljuk a hozzánk járó családoknak is.

Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

A fényképek a Mazsival az élet instagram oldaláról származnak.

Játék a babával.

Hogyan alakítsuk a játék környezetét, mi a szerepe a rendnek és a rendetlenségnek egy kisgyermek hétköznapjaiban, erre válaszol most volt kollégánk és a korai intervenció módszertanának egyik legmeghatározóbb szakembere, Dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus, pszichológus.

  • A képeskönyvek

A képeskönyvek olyan fejlesztő eszközök is egyben, amelyek felfedezése hatást gyakorol a gondolkodásra, a finommanipulációra, a társas és kommunikációs fejlődésre és az érzelemszabályozásra is. Csak akkor jöhetnek be a könyvek a játékkészletbe, ha nem helyettesítik a valós tárgyakat, ha a könyvek segítségével nem akarunk „rendes” gyerekeket nevelni, akik nem maszatolnak, nem állandóan rumlit csinálnak maguk körül, hanem szépen rendesen „el” vannak egy könyvvel. A valódi tárgyakat nem pótolhatja semmilyen könyv! Arra viszont jók, hogy az állatokat és a járműveket tanulmányozhatjuk segítségükkel, amelyeket élőben nem olyan könnyen ismerhetünk meg úgy igazán. A mindennapi tárgyakról és eseményekről is lehet könyvet találni, ami lehetővé teszi a saját élmények feldolgozását. Kár viszont, hogy  kevés jó képeskönyv készül az egy, két éves korosztálynak. Nekik még fénykép jellegű ábrázolásra lenne szükségük, gondolkodásuknak kedvezne, ha a fontos tárgyakat vagy állatokat nem azonnal bonyolult összefüggésekben, alig felismerhetően jelennek meg képben, hanem némileg kiemelve a környezetükből ahhoz, hogy a gyermekkel saját szintjén beszélgetni lehessen arról, amit ábrázol, össze lehessen a képeket vetni a saját élményekkel, tapasztalatokkal. Leleményes szülők maguk is csinálhatnak gyermeküknek egy ilyen első képeskönyvet, saját fényképeik segítségével. Ebben a korban viszont a lapozgatás is fontos: akkor érdemes saját képeskönyvet „gyártani” ha nagyobb képek könnyen lapozgató albumba kerülhetnek.

  • Tanul eszközt használni!

Bizony, a bababarát kréták és ceruzák, a ujjfestékek mind olyan kellékek, amivel a gyerek már ebben a korban találkozhat, s nagy élményt nyújthatnak neki.. Másfél év körüli korban figyelnek fel a kicsik arra, hogy nem csak kézbe vehetik és manipulálhatnak az őket körülvevő tárgyakkal, hanem arra is, hogy vannak eszköz jellegű tárgyak, amelyek segítségével saját „produktumok jöhetnek létre.” Gyereke válogatja, hogy mennyire lesz neki fontos ez a felismerés. Van olyan gyerek, aki tanulja, vagy magától jön rá az új lehetőségre, de még jó sokáig nem „izgatja” őt, s van, akinek a felfedezés után minden toll és ceruza „veszélyt” fog jelenteni, aki a felfedezés után a legszívesebben  telerajzolná a lakás minden falát. Ha viszont rajzolni szeretne, fontos hogy a papír legyen nagy, s a rajzeszköz legyen jól megfogható és könnyen hagyjon nyomot. S hadd feküdhessen a pici a földön alkotó munkája során,  s a felnőttek ne akarjanak még mindenáron nevet adni produkciójához! Amennyiben izgatja a nyomhagyás a gyermeket, teremtsük meg hozzá a feltételeket!  Nyáron, a szabadban könnyebben pancsolhatunk ujjfestékekkel. Tavasszal, ősszel, csak korlátozottan engedhetjük meg ezt a fajta pancsolást, bár kint a szabadban, a botokkal való firkálás a sárban ,pótolhatja ezt az örömet.

  • Jöhet a játékpolc!

Nem árt egy polc is a gyermeknek. Csecsemőkorban  elsősorban sok helyet igényelt,  a szülők nagyobb térben ide-oda tettek különböző játéktárgyakat a földre, bízva abban – s az gyakran be is jött – hogy ez az izgalmas környezet egyszerre elégíti ki játék- és mozgásigényét. Egy éves kor után viszont a tárgyakat már másképpen, inkább egymással összefüggésben érdemes tálalni. Ez azt jelenti, hogy ami összetartozik, összeillik, azt ebben az összefüggésben kínáljuk  neki, hogy lássa, mivel mit érdemes csinálni. Praktikus is, ha a szoba egyik sarkában csak az ő dolgai vannak. Jó, amikor a játékdobozok, játékkosarak mellett most már játékpolca is lesz. A berendezett polc mutatja neki a rendet, s a polcon elrendezett tárgyak rövidesen természetes környezetté válnak számára.

  • Kell- e a rend, amikor ő csak pakol?

 Persze, kezdetben ő elsősorban mestere lesz a szétszedésnek, nem az összepakolásnak Amikor együtt játszunk vele, hogy a szeme láttára mi építünk fel neki valamit egyforma elemekből, amikor összegyűjtjük az egymáshoz illő tárgyakat és visszatesszük azokat az edényekbe, amikor felfűzzük a lefűzött un. montessori tornyot, amikor beletesszük a játék babát az ágyába és be is takarjuk őt, ő, a gyermekünk,  érteni és élvezni  fogja ezeket a látványos összefüggéseket. Még akkor is, amikor ő maga még nem képes követni a mintánkat, hanem még inkább szétszed, szétdobál és kipakol. 

  • Csupa játékszer a lakás?

Akkor milyen gyakorisággal pakoljuk össze azt a sok limlomot, amit széthagy? Naponta vagy hetente szolgáljuk őt egy frissen, az ő elvárásainak megfelelően kihívó környezettel? Olyannal, amiben az összetartozó tárgyak egy helyen vannak,  a baba az ágyában szendereg és nem a kockák között, a nagyobb golyók, kis labdák vagy gesztenyék csábítóan együtt vannak a kosarakban, a képeskönyvek elérhető polcokon fekszenek? A válaszunk az, hogy egyszer, kétszer naponta, s nem több, még akkor sem, amikor ő, a drága gyermek, egy negyedóra alatt megsemmisíti a mi rendünket. Valóban csak nekünk szúr szemet a rendetlenség. A látszólagos káosz  csábíthat új összefüggések felismeréséhez! Viszont  csak akkor indulhat be, illetve fejlődik a saját kreativitása, amikor ez is van (a rend) és az is van (a rendetlenség),   amikor tőlünk kapja a rendet és a biztonságot, s mi nézhetjük jó szemmel is az ő rendbontó tevékenységét. A rend idővel beépül élményvilágába, de mi, a szülők, a rend szeretetét még egy ideig hiányolhatjuk nála.

  • Nem minden káosz, ami annak látszik

A gyermek élete egész struktúráját, napjai folyamatos rendjét tőlünk, szüleitől tanulja. Nem csak akkor kapja tőlünk, amikor rendet csinálunk körülötte, hanem akkor is, amikor egy bizonyos rendszerben neveljük őt: amikor a dolgok természetes egymásutániságát tapasztalja. A főzés után az evést, a vacsora után a fürdetést, stb.   Ezek a tapasztalatok teszik lehetővé neki azt, hogy idővel megértse a saját szerepét, a szülei különböző szerepei mellett. Ezzel a félig-meddig megértéssel is eljátszik ő, amikor altatja és eteti a babát, kocsikáztatja a mackóját, amikor „szerel”, rendezi és átrendezi saját környezetét, kuckót épít magának. Ez a fejlettebb szerepjáték viszont csak később jelenik meg, ennek egy és két éves kor között még csak csíráit tapasztaljuk. A második életév még elsősorban a funkciójáték időszaka.

A cikket írta: Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus

„A játék szabad, belső motiváción alapul, fejlesztő hatása határtalan”

Kezdetét vette a nyári szünidő. Szeretnénk minden héten egy-egy játékötlettel kedveskedni nektek, és ehhez kapcsolódóan megkérdeztük kollégáinkat és barátainkat, hogyan gondolkodnak a játékról. Mostantól négy héten át egy-egy a Koraihoz közel álló szakember gondolatait fogjuk megosztani a témában. Az első részben dr. Bakonyi Anna pedagógiai szakértőt kérdeztük.   

Mit jelent számodra a játék, mi jut eszedbe erről a fogalomról?

A játék a kisgyermekkor legjellemzőbb, alapvető tevékenysége Ez az iskoláskor előtti szakasz, de a korai iskoláskor is beleértendő, nincs éles határ. A gyermek ösztönből játszik, belső szükséglete van erre a cselekvésre. A kérdés felvetődik: a játék vagy a tanulás van-e előbb? Nem lehet rá válaszolni.

Ha azt nézzük, hogy milyen egy csecsemő spontán játéktevékenysége (szenzomotoros manipuláció), akkor nyilván az egyben tanulás is, hiszen ez fejleszti a mozgását, értelmét. Ha már párban műveli ezt, azaz felnőttel történő játékról van szó, akkor a szocializációját is. Ez által alakulnak ki a konstanciák is: anyag, nagyság, szín, távolság. Ha viszont azt vesszük alapul, hogy a gyermek belső indítékból, szabadon, külső nyomás nélkül, ösztönből játszik, akkor ez éppen a játék legalapvetőbb jellemzője. Így függ össze a kora gyermekkori játék és a tanulás.

 A játék szabad, belső motiváción alapul, amelyben a tapasztalatok és a pillanatnyi belső késztetés cél nélkül, magáért a cselekvésért van, ugyanakkor fejlesztő hatása határtalan. A játék egyedi. Minden gyermek a saját élményei és személyisége szerint játszik. Nincs két egyforma játék. Ahogyan jó és rossz játék sincs. Hiszen a játék ösztönös, ahogy „jön”, olyan lesz. 

A játékhoz külső és belső feltételek kellenek: egyfelől hely, idő, eszköz, másfelől ösztönző légkör, illetve ha kell, partnerek, kortárs vagy felnőtt, és szabadság a játék folyamatában. Bármivel bármit, lehet játszani. A játéknak vannak típusai, amelyek az egyes életkorokra jellemzőek, persze nagy egyéni eltérésekkel. Ezek, csak nagy vonalakban a következők: a szenzomotoros manipuláció, a gyakorló játék, a szerepjáték, a konstrukciós játék és a szabályjáték. Mindegyik játék eszköze, ideje, témája, „minősége” (szintje), menete, társai szabadon választottak. A játszás szempontjából azonban a szerepjátéknak van a legnagyobb jelentősége, részben a társakkal való együttműködés miatt, részben pedig a sajátos szimbolizálási módozatok miatt. Tárgyakat, időt, teret és kommunikációt is lehet szimbolizálni. A szabályjáték annyiban „lóg ki” a sorból, hogy a játék menete kötött. De a gyerekek, ha megegyeznek, ezt is módosíthatják. A fejlesztő játék inkább „csak” játékos. Többnyire a meglévő játékeszközökkel is lehet ugyan játszani, és léteznek speciális fejlesztő eszközök is. Mégis más, mint a szabad játék, mert a célját, az idejét és a játék menetét a felnőtt határozza meg.

Szerinted milyen jellegzetességei vannak egy korai életkorú gyerekkel való  játéknak, különösen akkor, ha a fejlődése eltérően alakul?

A szenzomotoros manipuláció a csecsemőkori játék jellemzője, amelyre véletlenszerű, majd az egyre „tudatosabb”, azaz, a tapasztalatok miatt kevésbé szabályozatlan mozgások és tárgyakkal történő manipulációk a jellemzőek. A gyakorló játék lényege (1-2-3 éves kor körül) az ismétlés (cirkuláris reakció) és maga a tárgy, vagy cselekvéssor használata, a „csinálás” élménye (funkcióöröm). A szimbolikus játék (2-3-4 éves kor) során megjelennek a saját élmények. Fürdetés, etetés és így tovább. De nem kell hozzá feltétlenül társ, és a téma is egyszerű. Ez vezet a későbbi szerepjátékhoz, ami már inkább az óvodáskor jellemzője.

Az eltérő fejlődésű gyerekek esetében a játék milyensége az érintettség sajátosságától függ. A mozgásban akadályozott gyermek nem tud „szabályosan” manipulálni, így játéka elmarad a neurotipikus társaiétól. A kommunikációban eltérő fejlődés a társas viszonyokban tér el, már az anyával való kukucs-játékok, ki-és bedobós játékok is megváltoznak, vagy lelassulnak. Nyilván a látássérülés, vagy a hallássérülés, vagy az értelmében akadályozott fejlődés mind-mind kihat a játéktevékenység minőségére is. Tehát a játék megfigyelése bizonyos értelemben a korai diagnosztika eszköze vagy segédeszköze is lehet. A játék eltérő iránya és/vagy a fejlődésének üteme lassítja a fejlődést. Pontosabban: azért tér el a játék is, mert megváltozik a fejlődés. Minden képességrendszer, így a spontán és később a direkt tanulás is hátráltatott lesz, mind a mozgásban, mind az értelem fejlődésében, mind kommunikációban – mindenben.

Mindezért, a játék fejlesztése, akár a fejlesztő játékok tudatos irányításával, elengedhetetlen a korai életszakaszban. Jó esetben a fejlesztő játékok általi képességek és készségek fejlődései idővel megmutatkoznak a szabad játékban is. Persze csak akkor, ha nem súlyosan eltérő fejlődésű gyerekekről beszélünk. De az ő esetükben is érvényes, hogy a játék irányított megoldásaival érdemes és lehet őket is fejleszteni, hiszen ez az a tevékenység, ami erre az életkorra jellemző.

Dr. Bakonyi Annát Udvarnoky Zsófia kérdezte.

Egy kis nosztalgia – Idén harminc éves a Budapesti Korai Fejlesztő Központ

Az elmúlt 30 év számunkra felemelő volt. Amikor pár kollégával elindítottuk a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, nem is sejtettük, hogy mennyi minden fog velünk történni, mennyi nehézségben és önfeledt boldog pillanatban lesz részünk, hogy hány család életébe hozunk majd változást, mennyi könnyel és őszinte mosollyal leszünk gazdagabbak.

1992-ben két kiváló kollégával dr. Gallai Máriával és Dubecz Dorottyával együtt álmodtuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, és hoztuk létre a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt, mely fenntartója az intézményünknek.

Tettük ezt azzal a céllal, hogy az egyik legellátatlanabb populáció, a 0-3 éves korú eltérő fejlődésű kisgyermekek és családjaik hozzáférhessenek ahhoz a megfelelő színvonalú ellátáshoz, mely a gyermek állapotához és a család igényeihez illeszkedik.

Munkatársaink száma azóta 6-ról több mint 60-ra emelkedett, többek között gyógypedagógusok, gyermek szakorvosok, mozgásterapeuták, pszichológusok és különböző terápiában jártas szakemberek tagjai a csapatunknak.

Szolgáltatásainkat pedig ma már egy széles terápiás kínálattá alakítottuk a szakma – a családközpontú kora gyermekkori intervenció – fejlődésének megfelelően.

Szakmai tevékenységünket a szakmapolitikai lobbival tettük teljessé. Így hatalmas eredményként éltük meg, hogy 1993-ban nevesített köznevelési feladat lett a korai fejlesztés.

A 90-es években volt bölcsőde illetve óvoda épületekben kaptunk átmenetileg helyet, sőt egy éven keresztül egy munkásszállón láttuk el a családokat.

Első állandó telephelyünk a zuglói lett, melyet 1996-tól használunk, az Önkormányzattal kötött megállapodást értelmében, mint állami feladatot ellátó nem állami fenntartású intézmény.

2003-ban a Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hozzánk forduló családok megnövekedett száma, a gyermekek igényei és szükségletei alapján jelentős szolgáltatásbővítést hajtott végre, ehhez az Újbudai Önkormányzat biztosította és biztosítja azóta is számunkra a budai ingatlant. Az épület  felújítását és bővítését 2015-ben álmodtuk meg egy akkor potenciálisnak tűnő pályázati felhívásra készülve. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ új épülete csodálatra méltóan széleskörű összefogással, végül 2019-ben, mindössze 7 hónap alatt készült el.

Így tudtuk kiteljesíteni intézményünk módszertani funkcióját is, melyben kiemelt fókuszt kap a legfiatalabb életkorú csecsemők, a halmozottan és súlyos-halmozottan sérült, valamint az autizmusban érintett kis gyermekek diagnosztikája és ellátása is, továbbá az ehhez kapcsolódó akkreditált képzéseink. Intézményünk több egyetemi kar szerződött gyakorlóterepe.

Eltelt 30 év, közel 15.000 családdal dolgoztunk együtt, rengeteg szakembernek biztosíthattunk képzéseket: gyógypedagógusoknak, pedagógusoknak, orvosoknak, mindenkinek, aki erős hittel szeretett volna segíteni más emberek életén. A falakon kívül pedig gyökeres változásokat sikerült elérnünk a hazai kora gyermekkori fejlesztésben, ugyanakkor van is még dolgunk ezen az úton.

Mindehhez természetesen csodálatos kollégákra is volt szükségünk. Olyanokra, akik a legnehezebb időkben is velünk voltak, akik valahol a lelkük legmélyén mindig találtak erőt a következő kihívásokhoz, akik sokszor a saját problémáikat hátrébb sorolva, képesek voltak mások nehézségein segíteni, támaszt nyújtani.

Nem tudunk elég hálásak lenni nekik. Minden volt és jelenlegi munkatársunknak, barátunknak! Ezt a 30 évet azonban nem csak a kollégáknak, de nektek szülőknek, is szeretnénk megköszönni!

Nélkületek, a segítségetek, pozitív, és előre vivő visszajelzéseitek nélkül biztosan nem sikerült volna. Nektek hála, – ha 1-1 pillanatra el is bizonytalanodtunk – mindig tudtuk, hogy szükség van ránk. A munkánkra. A vízióinkra. Tényleg köszönjük!

Most újra a segítségeteket kérjük: amennyiben lehetőségetek van rá, a lenti gombra kattintva, adótok 1%-ával támogassátok munkánkat, hogy még minimum 30 évig tehessük azt, amihez a legjobban értünk: sok-sok gyermeknek és családnak segíthessünk!

SEGÍTEK

Segítsük, támogassuk egymást a jövőben is azért, hogy minden egyedi módon fejlődő gyermeknek megvalósuljon a minőségi oktatáshoz, ellátáshoz való joga, hogy minden magyar érintett család életminősége jobb legyen, mint most!

Köszönettel

Taraczkyné Nemescsói Katalin                                             Czeizel Barbara

kuratóriumi elnök                                                                 intézményigazgató

Anya és gyermeke együtt kezelése

Az egymásra hatás megközelítése manuálos szemléletből

Kedves szülők és érdeklődő szakemberek!

Szeretnék mesélni egy számomra nagyon fontos megközelítésről, szemléletről, amit a fejlesztő, gyógyító munkában dolgozók jól ismernek, de keveset esik róla szó. A terhesség időszakában nem is kérdés, hogy anya és gyermeke egy testben, nagyon szoros fizikai és lelki kapcsolatban élnek, össze vannak kötve igen hosszú ideig. Teljesen érthető, hogy hatnak egymásra. A várandósság ideje alatt ezt igen sokat halljuk a nőgyógyásztól, a védőnőtől a leendő anyuka egészséges életmódjával, táplálkozási szokásaival, megfelelő vitamin és ásványi anyag ellátottságával, életvitelével, pihenési igényeivel kapcsolatban. Viszont erről az egymásra hatásról mintha megfeledkeznénk, miután megszületik a baba. Az újszülött továbbra is nagyon szoros testi, lelki kapcsolatot igényel. Anyukája táplálja jó esetben anyatejjel, ő gondozza, teszi tisztába, altatja, vigasztalja. Mindez fizikai kapcsolatban valósul meg, és továbbra is hatnak egymásra. A koraszülött gondozásban ma már (hála és köszönet érte!) egyre elterjedtebb hazánkban is a “kenguru” módszer. Ez azt jelenti, hogy az ideálisnál korábban érkezett babáknál megfigyelték, hogy a szülőkkel való tényleges fizikai közelség jótékony hatással van a babákra. Anyukájuk, apukájuk csupasz mellkasára helyezik őket, biztosítva ezzel a még nagyon hiányzó kapcsolatot, bőr – bőr kontaktust. Ezek a “kenguruztatott” babák jobban fejlődnek, nyugodtabbak társaiknál.

Ez a szoros testi, lelki kapcsolódás a gyerek számára az életben maradás feltétele és körülbelül 8 -10 hónapos korra kezd picit távolodni. Szépen mutatja ezt az eltávolodást a mozgásfejlődésük is. A 8 – 10 hónapos baba már kúszik, mászik, esetleg felállva fedezi fel a környezetét, bejárja a lakást és nyitni kezd az “idegenek” felé is. De az egymásra hatás még erősen működik! A babák különleges szenzoraikon keresztül érzékelik az anyuka hangulatát, érzéseit, és reagálnak is rá. Sokszor mondják is az anyukák, hogy érzik, ha baja van a babájuknak. Kérdem én, miért is gondoljuk azt, hogy ez az érzékelés fordítva nem így működik?

Gustav Klimt Anya gyermekével (részlet)
Sokat kerestem, hogy milyen kép is kerüljön ide illusztrációnak. Mígnem megakadt a szemem a szobában ezen a képen, számomra ez bármely profi fotónál jobban fejezi ki az anya és gyermeke közötti kapcsolatot, amit ki szerettem volna hangsúlyozni. Amikor festettem a FessNeki stúdióban én is a gyerekeimmel való szoros kapcsolódást, összetartozást éltem meg. Méltó dísze a kezelőmnek és öröme a hozzám járó gyerekeknek.

Fejlesztések alatt sokszor látjuk, hogy a szülő az, aki valami diszkomforttal, testi vagy érzelmi problémával küzd, fáradt vagy feszült. A gyerekek “csak” ezt tükrözik, erre reagálnak. Ilyenkor vannak a megmagyarázhatatlan vagy vigasztalhatatlan sírások, alvási vagy etetési problémák az orvosilag egyébként egészséges babáknál is. Jó és nem elhanyagolható megközelítés ilyenkor az anyuka segítése. Minél kisebb a baba, annál szorosabb a kapcsolat, és a segítség is kézzel foghatóbb. Ha anyuka jól van, nyugodt, azt a baba is érzi és viselkedésével tükrözi. Számos esetben tapasztaltam, hogy pusztán az anyuka kezelésével a baba panaszai is oldódnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy-egy sírós babánál kizárólag az anyukának lehet feszültsége, de hogy kihatnak egymásra az biztos. Az én megközelítésemben fontos szerepet játszik a noninvazív azaz kellemetlen – esetleg fájdalmas beavatkozástól mentes módszer. A BOWEN technika erre teljesen alkalmas. Ha lehetőség van rá, és a baba egészségi állapota megengedi, hat hetes koráig ha nem muszáj még nem nyúlok hozzá, neki ez az első pár hét a külvilághoz való alkalmazkodásról, anyának és gyermekének egymás megismeréséről szól, nem zavarom benne őket. Az anyukájának sok segítséget tud nyújtani a szóbeli tanácsadás, amit a védőnők igyekeznek ellátni, viszont vannak olyan feszültségi állapotok, amelyeket a legjobb szaktanács sem tud megnyugtatóan feloldani. Hogy Jung szavaival éljek, „Gyakran a kéz oldja meg a talányt, mellyel az értelem hiába küzdött”.

Ilyenkor csak az anyukát kezelem feszültség oldó Bowen technikával.

Nagyon sok esetben jó hatást érünk el az együtt kezeléssekkel is. A Bowen, mint technika kivitelezhető anya és gyermeke térben és időben egy helyen való együtt kezelésére. A kapcsolat, az egymásra hatás kölcsönösen és mindkét irányba működik. A babák befogadóbbak, ha az anyukák feszültségmentesek vagy egy-egy állapottal szemben elfogadóbbak, kevésbé aggódnak. Nem utolsó sorban igen fontosnak tartom a saját testi tapasztalat szerzését is. Sok fejlesztő, kezelő módszernél jelen vannak a szülők, de nem tudják, nem érzik mi történik, mit érez a gyermekük. Határozottan jó megoldásnak találom, ha „kipróbálják” a módszert. A saját testi élmény megtapasztalása után láthatóan nagyobb a módszer iránti elfogadottság is.

Mindezek mellett az együtt kezelések eredményei magukért beszélnek.

Zagyva Judit, Bowen alkalmazó

További információk: http://www.bababowen.hu/baba_bowen.php?fbclid=IwAR2PnFF7PBaQgg6tfgoYkIsZq_YEsvAncVFjm-8fOGaXS3dJHaolegdj6n4

Hogyan válasszunk bölcsődét, óvodát a korai fejlesztést követően?

A Budapesti Korai Fejlesztő Központba járó gyermekek szüleinek- különösen azoknak, akiknek gyermeke jelen év augusztus 31-ig betölti a 3. életévét- most már hosszú évek óta tartunk január végén tájékoztatót arról, hogy a Koraiból, a korai fejlesztés ellátási rendszeréből kikerülve, milyen lehetőségeik, jogaik és kötelezettségeik vannak a gyermek bölcsődei, de még inkább óvodai beíratásával kapcsolatban. Erre azért van szükség, mert a köznevelési „főszabály” kimondja, hogy 3 éves korától mindenkinek óvodába kell mennie. Azonban, azok a gyerekek, akik állapotuk miatt még nem  érettek az óvodai nevelésre, maradhatnak bölcsődében, illetve korai fejlesztésben.

Ez a tény nekünk, szakembereknek is sok kihívást jelent, nem hogy a szülőknek. Hiszen épp, hogy bekerültek a korai ellátásba és igyekeznek elfogadni, a gyermekük állapotára vonatkozó diagnózisokat, eljárás rendeket, a fejlesztés mikéntjét és módját, máris egy új oktatási kategóriával, annak különböző lehetőségeivel (integrált, speciális-gyógypedagógiai, stb.), azok fenntartóival, a különböző feltételekkel kell, hogy megismerkedjenek. Április végéig ugyanis módjuk és lehetőségük kell legyen a legjobb választáshoz mind maguk, a gyerekük szempontjából. Nem utolsó sorban, a fogadó intézmények is fel kell készülniük a jogosult gyermekek fogadására szakmai, létszám és erőforrás szempontjából is.

Ez nem egyszerű folyamat, ezért a továbbiakban röviden kifejtem a jogszabályi kategóriákat, és a lehetséges módjait a gyermekközösségi létnek.

Az írás mellékletében található diasor, útmutatót nyújt arra vonatkozólag, hogy a szülők, hol tudnak tájékozódni a felmerülő intézményekről, hogy tudnak személyesen is kapcsolatot felvenni azokkal, meggyőződni a feltételekről, mikor kell felülvizsgálatra menniük a szakértői bizottságokhoz, hogy megtörténjen a választott intézmény kijelölése.

A Köznevelési Törvény fogalomrendszere szerint a különleges bánásmódot igénylő gyerekek, tanulók kifejezést használjuk. Ez a szóhasználat egyfajta gyűjtő fogalom, amely az elnevezés által is tükrözi azt a szemléletet és törekvést, hogy sok félék vagyunk, sok félék a családok és gyerekeik is, ám mindenkinek egyformán – mégis sajátos módon – helye van a köznevelés rendszerében.

A törvény szerint az alábbi rendszer szerint gondolkodhatunk:

Kiemelt figyelmet igénylő gyermekek

 a, különleges bánásmódot igénylő gyerekek

a.a, sajátos nevelési igényű kisgyermek /SNI/,

a.b, beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel küzdő kisgyermek

a.c, tehetséges kisgyermek

b, hátrányos, halmozottan hátrányos helyzetű kisgyermek

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezek a kategóriák az érintett gyerekek egyedi igényeinek megfelelő ellátását és oktatását, a feltételek megteremtésének jogát és elvárását, az ezekhez való hozzáférés jogosultságát kell, hogy biztosítsák!,

A különleges bánásmódot igénylő gyermekek és családjaik sajátosságai mellett a bölcsőde, óvoda elsődleges tevékenységi köre a csoportszobában, az intézménybe zajló befogadó légkör és az ahhoz kapcsolódó mindennapi gyakorlat biztosítása, szervezése, legyen szó integrált, részlegesen integrált, vagy speciális – gyógypedagógiai ellátásról.

Inklúzió, integráció, differenciálás: ezek a fogalmak gyakran keverednek, néha egymást helyettesítve szerepelnek a szakmai, vagy a mindennapi szóhasználatban. A fogalmak azonban nem egymás szinonimái, érdemes foglalkozni ezek elkülönítésével és összefüggéseivel.

Az inklúzió egy szemlélet, amely a befogadáson alapszik, azon az elven, hogy az eltérés nem akadálya az együttességnek, sőt, egyes esetekben gazdagítja, színesíti a többség életét. Az inkluzív pedagógia azon alapszik, hogy a másságot relatívnak tekinti, attól függ, hogy kihez képest vagyunk mások, hogy kik között élünk. Ezen a szemléleten alapuló gyakorlat szerint minden ember, minden gyerek más, (noha tény, hogy léteznek kisebb és nagyobb eltéréssel élők). Amennyiben a másság kiterjesztődik minden gyerekkel történő bánásmódra, a valóban nagyon más gyerekkel való attitűd nem tér el kirívóan, hiszen mindenkivel kicsit „másképp” bánunk. (Természetesen, mint már volt róla szó, a közösség, a csoportélet keretein és lehetőségein belül)

Az integráció egy helyzet, amely akkor teremtődik, ha különleges bánásmódú gyereket fogadunk. Inkluzív légkör akkor is megteremthető, ha nincs integrálandó gyerekünk, de integrálni inkluzív viszonyulás nélkül nem lehetséges, legfeljebb csak formálisan.

A differenciálás pedagógiai módszervariációk tárháza, amelyek alkalmazása által valósul meg az egyénhez igazított fejlődési lehetőség a csoporton belül. Az egyéni bánásmód azt jelenti, hogy eltérő lehetőségeket teremtve más és más módon van joguk és módjuk nevelődni az egyes gyerekeknek. Ezért elmondhatjuk, hogy akkor differenciálunk, ha az eltérő célkitűzések mellé más és más lehetőségeket, feladatokat teremtünk az egyes gyerekek számára, más és más módszerekkel, eszközökkel, eltérő időkeretet biztosítva az egyes tevékenységek elvégzéséhez, valamint az eltérő elvárások miatt mást és másképp értékeljük őket, kiemelve azt, amiben könnyen és jól fejlődnek, segítve pedig azt, amiben nehezen. (dr. Bakonyi Anna; 2010)

Az sajátos nevelésű gyerekek integrációja folyamán szót kell ejteni azokról a feltételekről, jogszabályi előírásokról (melyeket biztosítani kell!), amelyek nélkül az elvek csak elvek maradnak, vagy a megvalósítás nem lesz sikeres és hatékony. A feltételek közé tartozik az, hogy megállapítsa a szakember a szülőkkel közösen az érintett kisgyerekről, illetve állapotáról az integrációra való alkalmasságát. Itt nem csak arról van szó, hogy a sérülés foka alkalmassá teszi-e őt a beilleszkedésre, hanem arról is, hogy tud-e fejlődni a személyisége ebben a tágabb/környezetben, vagy számára inkább egy kisebb létszámú speciális-gyógypedagógiai csoport lenne megfelelő.

Számtalan kérdés, számtalan dilemma, vágy és realitás, szükséglet és lehetőség, szabályok és eljárásrendek azok melyekkel a szülőknek foglalkozni kell ebben az időszakban.

Szeretnénk ezen az úton támogató, tanácsadó , szakmai szempontú partnerek lenni itt a Koraiban.

Czeizel Barbara, gyógypedagógus, intézményigazgató dr. Bakonyi Anna cikkei alapján

A korai fejlesztés idegrendszeri háttere

Az emberi egyedfejlődés egy elképesztő utazás. Amikor egy kisbaba megfogan, már az ivarsejtek egyesülése pillanatában benne van az apró kis sejtekben a teljes ember megformálásának minden információja. A néhány napos embrió pár sejtjéből kifejlődik egy teljes újszülött, egy új ember. Az élet legnagyobb csodája, hogy két sejtből a fejlődés során hogyan alakulnak ki a különböző típusú sejtek annak megfelelően, hogy mi lesz később a feladatuk. Alakulnak bőrsejtek, izomsejtek, kialakulnak a zsigerek és így tovább. És kialakul a test nagy karmestere, az idegrendszer is. Az idegrendszer fejlődése során az idegsejtek is differenciálódnak és specializálódnak az adott feladatra. Az emberi agy és a teljes idegrendszer fantasztikusan összetett gépezet, mely különféle formájú, elhelyezkedésű, méretű és funkciójú idegsejtek millióiból áll, amelyek összehangoltan és tökéletes csapatmunkával végzik a dolgukat.

Az idegrendszeri fejlődésben fontos szerepet kap az úgynevezett kritikus időszak, melyben a fejlődő agy a leginkább képlékeny és a leginkább érzékeny a környezeti hatásokra, illetve ingerekre. Ez a gyermek életének első két évében a legintenzívebb, de természetesen egészen a kamaszkorig elhúzódik. Ez az egyik oka annak, hogy miért kap ilyen fontos szerepet a korai intervenció (beavatkozás), a korai fejlesztés a gyermekek életében. Ebben a korai életkorban hatékonyan és aktívan lehet a gyermeki fejlődés irányát és tempóját befolyásolni a megfelelő fejlesztéssel.  Miről is van szó pontosan? Az újszülött agyban rengeteg idegsejt és kapcsolati lehetőség van. Sokkal-sokkal több, mint amennyi felnőtt korra megmarad. Az intenzíven fejlődő agyterületekben akár az idegsejtek fele is elpusztul, mert a későbbi működtetés során rájuk már nem lesz szükség. Az agyunk nagyon gazdaságosan működik, igyekszik a lehető legkevesebb energiával a legoptimálisabb működést elérni. De akkor miért van a kisbabáknak ennyivel több idegsejtje?  Mert ez az állapot lehetőséget ad a “hibázásra”, téves kapcsolódásokra, mellékutcákra, zsákutcákra anélkül, hogy a fejlődést komolyabban befolyásolná.  Az alábbi egyszerű példával remekül lehet ezt a mechanizmust szemléltetni: Szeretnék megadni valakinek egy telefonszámot, pl. 1-2-3-4-5. Ha az illető akár egyetlen számot is hibásan, vagy olvashatatlanul ír le a sorban, az információ máris elvész és értelmét veszti. Nem fogja elérni a másikat telefonon. Írjuk le telefonszámot most betűkkel a számok helyett: egy-kettő-három-négy-öt. Tegyük fel, hogy az illető ebből a 19 karakterből többet is hibásan ír le: egg-ketto-hrom-négy-ött. Az információ mégsem vész el, igaz? Értelmezhető marad a számsor néhány téves karakterrel együtt is, mert ennyi hibát ki tud küszöbölni a rendszerünk. Valahogy az idegrendszer fejlődése során is ez történik. A példánknál maradva minél többször írjuk le az adott számsort, annál biztosabban marad meg a helyes telefonszámunk. Az idegrendszer megtanulja, és a végén 19 helyett elég lesz 5 karakter is ugyan annak az információnak az átadásához. Tehát az idegrendszernek hosszú távon elég 5 „karakternyi” sejtet és összeköttetést életben tartani a 19 helyett. A többi pedig elvész, azaz elpusztul. Ez igazán gazdaságos megoldás. Az idegrendszernek ezt a tulajdonságát, rugalmasságát nevezzük plaszticitásnak. Szépen párhuzamba állítható mindez a gyermek pszichomotoros fejlődésével is. A kisbabánk cselekszik, tapasztal, érzékel. A próba-szerencse típusú tanulás során sok tévedés lehet, még sokszor nem célravezető megoldást választ. Próbálkozik így, próbálkozik úgy, megfigyeli és megtapasztalja a reakciókat,  környezetének változásait, a fizika törvényszerűségeit. A sok-sok gyakorlásban a tevékenysége egyre kifinomultabb és precízebb lesz, funkcionálisan a legmegfelelőbb, mely egyben az energia felhasználás szempontjából a leggazdaságosabb is.  

Forrás: pixabay.com

Érhetik a fejlődő szervezetet azonban ártó hatások is.  Fejlődő magzatunkat már az anyaméhben is rengeteg inger éri. Az anya különböző betegségei, gyógyszerek, környezeti ártalmak, szennyezett élelmiszerek, pszichés faktorok, majd a születés körülményei, a szülői és gyermeki genetika, a személyiség és sok minden más is hatással lehet a kis emberkére. Annyira összetett az emberi egyedfejlődés folyamata, hogy legtöbbször nehéz megmondani, hogy mi milyen hatással volt, okozott-e bármi kárt vagy sérülést a fejlődő kis agyban. Sokszor nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi áll az eltérő fejlődésmenet hátterében. Sokszor nincs is egy konkrét ok, hanem több tényező együttes hatására vezethető vissza. A fejlesztés hatékonysága természetesen függ a meglévő és kimutatható problémák mértékétől, de mindenképpen korai életkorban érdemes elkezdeni. Amikor egy kisgyermeknél eltérő fejlődésmenetet tapasztalunk, akkor a megfelelő fejlesztéssel többek között az idegrendszer plaszticitását is kihasználjuk. Természetesen emellett sok minden mást is, hiszen komplex és összetett, kölcsönös együttműködésen alapuló munkáról beszélünk. A megfelelő ingerekkel, helyzetekkel, feladatokkal, akár az otthoni környezet máshogyan történő kialakításával is lehetőségünk van jó irányba terelgetni a fejlődést. 

Forrás: https://pxhere.com

A környezeti ingerek, a mozgás és a (kezdetben próba szerencse típusú) tanulás kulcsfontosságú az optimális idegrendszeri fejlődésben. Nem mindegy mivel és hogyan tölti el a gyerek életének ezt a kritikus időszakát egészséges fejlődésmenet esetén sem. Aki egész nap a lakásban van, a tévé előtt üldögél, vagy kütyüzik, az nem jut elegendő tapasztalathoz, mozgáshoz, tanulási lehetőséghez.  A szabad levegőn történő rendszeres nagymozgás, kirándulás, játszótér, játszóház, egy séta a parkban vagy a Duna-parton mind-mind pozitívan befolyásolja a fejlődő idegrendszert. A fizikai törvényszerűségek saját testen történő megtapasztalása alapozza meg többek között a későbbi téri tájékozódást, térbeli gondolkodást.

Összefoglalva tehát a korai fejlesztés egyik nagy ütőkártyája a fejlődő idegrendszer plaszticitásának és rugalmasságának kihasználása. A tanulási folyamatok, a mozgásos tapasztalatok, a játék és a megfelelő környezeti ingerek egyvelege jó talajt ad a gyermek fejlődéséhez. Ennek alakításában és támogatásában tud sokat segíteni az időben megkezdett fejlesztés, melyben mind a szülők, mind a gyermekek barátságos, biztonságos és elfogadó légkörben tanulhatnak egymásról, egymástól és a terapeutától. 

Hatvani Dorottya, gyógytornász, TSMT terapeuta