Konferencián innen és túl – tudósítás

Tudósító: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

Egy hete tartottuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ fennállásának harmincadik, jubileumi konferenciáját. Aki tömegközlekedéssel érkezett, már az odavezető úton találkozhatott régi ismerősökkel, barátokkal, kollégákkal, majd a Radisson Blu Béke Hotelbe belépve hirtelen minden nagyon színessé, intenzívvé és meghatóvá változott. Önkénteseink, kisgimnazisták a Korai színeibe öltözve, a lehető legkedvesebb fogadtatásban részesítve köszöntöttek, majd a regisztrációs pultnál a titkárságon dolgozó kollégák irányítottak útba bennünket. Ekkor kaphattuk kézbe az Innen és túl című tanulmánykötetet, amely igyekszik áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával. Ezeket a gondolatokat és eredményeket mutatja be a jubileum alkalmából megjelenő tanulmánykötetben.

Kezünkben a tanulmánykötettel frissítőt vehettünk magunkhoz, és alkalmunk nyílt legalább egy-két ismerőssel, rég nem látott kollégával beszélgetni, örülni egymásnak, majd Bombera Krisztina megnyugtató hangja arra figyelmeztetett, kezdődik a délelőtti programsorozat. Elsőként egy igen megható és megrázó dokumentumfilmet néztünk meg, amely folytatása volt a 25 éves jubileumi konferenciára készült filmnek. Öt fiatal és családja életébe nyerhettünk betekintést, akik gyerekként a Koraiba jártak. A leginkább őket érintő kérdés és probléma is egyben, az önálló életvitel, a támogatott lakhatás, az önállóság megélése és a párkapcsolati kérdések, amely témák egyben arra is rámutattak, jelenleg milyen lehetőségei vannak egy sérült fiatalnak ma Magyarországon ezeken a területeken. Nincs elég olyan intézmény, amely teljeskörűen tud foglalkozni velük, és a szabadság érzését is megadja.

A film után nehéz volt megszólalni, zavarodottság, nyugtalanító érzések sora maradtak bennünk.  Czeizel Barbara vette át a szót és tartotta meg előadását a Korai harminc éve tartó munkájáról. Összefoglalta egyrészt, hogy mit is jelent az, hogy az intézmény állami feladatot lát el, milyen alappilléreken nyugszik, és hogy egyszerre hányféle „arca” van. Azaz, hogy egyszerre vagyunk ambuláns ellátó intézmény és végzünk járóbeteg szakellátást, azaz egy diagnosztikus kivizsgálás útján jutnak be egyéni és csoportos fejlesztésre a hozzánk forduló családok. A Budai épületünkben működik egy óvoda súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek számára, és nappali csoportok, amelyek az autista gyerekek óvodai integrációját segítik. Oktató intézmény is vagyunk, az ország több pontjáról is érkeznek hozzánk kollégák, akik a legkülönfélébb képzésekben vehetnek részt. Azaz a Korai komplex szolgáltatást nyújtó intézmény, ugyanakkor a társadalmi környezettel is igyekszik kommunikálni, ez a konferencia is jó példa erre.

A családközpontú kora gyermekkori intervenció gyakorlatáról is szó esett, amely egyben egy ágazatközi és szakmapolitikai, szemléletformáló gondolkodás elindítása volt mind az intézményben, mind pedig a társszakmákkal és társintézményekkel való együttműködésben. A rendszerben való gondolkodás újabb és újabb kihívások elé állítja a korai fejlesztéssel foglalkozó gyógypedagógusi szakmát és minden korai életkorú gyermekkel és családjával foglalkozó kollégát is.

Barbara átadta a szót dr. Fehér Borókának (szociális munkás, szociálpolitikus- szerk.) és dr. Vályi Rékának (szociológus- szerk.), akik hatásvizsgálatot végeztek a volt Koraiba járó családokkal, itt dolgozó kollégákkal és szakemberekkel, a narratív interjú technika eszközével. A kutatás célja az volt, hogy vajon hogyan változott meg a családok élete a korai diagnózistól, valamint hogyan hatott ez a munka a társszakmákra, szakmai és társadalmi környezetre. Az eredményekről a tanulmánykötetben olvashatunk többet, Boróka és Réka egy-egy beszélgetés részletét elevenítették fel, a kutatásban megjelenő témakörök kapcsán.

A kávészünet után a délelőtt egyik leginkább várt programpontja következett, a kerekasztal beszélgetés, amelyben részt vett dr. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa, dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus és pszichológus, Csiznier-Kovács Andrea a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület volt elnöke, civil aktivista, Dénesné Spitzer Éva, a Mozaik Közhasznú Egyesület az Autizmussal Élő Emberekért elnökségi tagja, Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, Élő Fruzsina pszichológus, az Egy Sima Egy Fordított Egyesület az Inklúzióért elnöke és dr. Márkus Eszter, az ELTE BGGYK dékánhelyettese. A beszélgetést Bombera Krisztina újságíró moderálta, és hangolta össze.

A beszélgetés felütése a nap elején látott filmhez kapcsolódott, hogy a családokat, akik sérült gyermeket nevelnek, nincsen igazán kinek tovább adni a korai intervenciós ellátás követően. A beszélgetőpartnerek mindegyike véleményt formált arról, hogy mit jelent számára az inklúzió, mitől működhet és hol ütközik akadályokba.

Aáry-Tamás Lajos kiemelte, hogy ahhoz, hogy többféle inklúzív modell létrejöhessen, valódi párbeszédre és információátadásra van szükség, sok konferenciát kell szervezni a korai fejlesztésben részesülő gyerekeket ellátó szakembereknek, és meghívni olyan pedagógusokat, akik később vélhetően találkozni fognak ezekkel a gyerekekkel az osztálytermekben. Csiznier-Kovács Andrea kiemelte, hogy bár része lenne a pedagógusképzésnek a sajátos nevelési igényű gyerekek sajátosságainak megismerése, és mennyire fontos volna már kisgyermekkorban elültetni a gyerekek fejében azt, hogy segíteni menő dolog, és teljesen rendben van az, hogy nem vagyunk egyformák. Dénesné Spitzer Éva kiemelte a foglalkoztatás kapcsán, hogy mekkora nagy szerepe van a közvetítői kommunikációnak, hogy legyen egy ember a megváltozott munkaképességű ember mellett, aki az adott munkahely környezetét érzékenyíti, ellátja információval és megpróbálja megtalálni azt a párbeszédes formát, amiben ezek a sajátosságok valóban átadhatóak. Élő Fruzsina egy keserédes viccel kezdte a gondolatmenetét, hogy már a postán visszakérdeznek, „egyesület az illúzióért?”, ha az Egyesület az Inklúziért ügyeit intézik, mert nem értik az elnevezést sem. Kiemelte a természetes pedagógia szerepét az oktatásban, hogy a gyerekeknek teljesen mindennapos környezetben vagy játékhelyzetben rengeteg fontos gondolatot át lehet adni azzal kapcsolatban, mit jelent az, ha valaki másképpen tanul, máshogyan mozog, eltérően érzékeli a világot. Gloviczki Zoltán hangsúlyozta, ő ezt a szót, hogy inklúzió, nem szereti, mert benne van az is, hogy feltételezzük, létezik egyfajta normalitás, miközben éppen azt tapasztaljuk, hogy mindannyiunknak szüksége lehet a segítségre az információszerzésben, a tanulásban, az alkalmazkodásban vagy a társas együttlétben. Márkus Eszter pedig kiemelte, hogy generációs áttörés lehetne az integráció-inklúzió témájában, ha például a kisgyereket pozitív élmény éri ezzel kapcsolatban a közösségében, és ezt otthon elmesélve mintát adhat a szüleinek, vagy akár szemléletet formálhat.

A résztvevők az akadályok kapcsán abban közös nevezőre jutottak, hogy a tudásmegosztás a kulcs és a nyitottság ahhoz, hogy változást érjünk el a valódi inklúzióban. Ehhez pedig szükség volna több olyan szakmai eseményre, ahol nem csak a pedagógus szakmák képviselői, hanem közgazdászok, orvosok, jogászok, lelkészek is a meghívottak között vannak. A fogyatékosságügyi kérdés ugyanis interdiszciplináris terület, és ahogy a gyógypedagógus-pszichológus-pedagógus társszakmáknak is közös hangot kellene találniuk, akár a felnőttképzés átalakításában, úgy azt is észre kell vennünk, hogy az oktatás és ezen belül az inklúzió kérdése lényegesen több szereplős történet, mint gondolnánk.

A kerekasztal beszélgetés után ínycsiklandó ebédet ehettünk, és volt arra lehetőségünk, hogy testileg és lelkileg is rákészüljünk a délutáni szekciókra. Összesen hét szekció mutatkozott be, a koraszülött gyermekek és családjaik kísérésével foglalkozó munkaközösség, a logopédia team, a szenzoros-mozgásos munkaközösségek, az autista kisgyermekeket nevelő családok kísérésére létrejött szakmai munkacsoport, a diagnosztikai team, a fejlődésükben jelentősen akadályozott gyermekek ellátásával foglalkozó munkaközösség és az evésfókuszú fejlesztéseket összefogó szakmai csapat.

Rendkívül sokszínű és tartalmas szekció programokat élhettünk át, terveink között szerepel, hogy ezeket egyenként is bemutassuk nektek. A Korai egyik legfőbb ereje a közössége, aki ezen a napon (is) különös szeretettel és lelkesedéssel fogott össze, hogy megmutassa mind a 250 résztvevőnek, milyen munka és hivatás zajlik az intézmény falai mögött.

Várjuk a folytatást, és jó volt együtt lenni, közösen gondolkozni!

A képeket köszönjük Hajtó Krisztina gyógypedagógus, gyógytornász kollégánknak! 🙂

A 30 éves Budapesti Korai Fejlesztő Központ hatása a családok életére és a szakmára

2022. november 19-én jelenik meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ tanulmánykötete, melyben friss kutatási eredményeink bemutatása mellett helyet kapnak munkatársaink által írt, a Központ jógyakorlatait bemutató cikkek is A kötethez, melyet a jubileumi konferencián résztvevők ingyenesen megkapnak majd, Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus írt ajánlást.

“Álmaiban minden szülő egy egészségesen fejlődő gyermek képét dédelgeti. Amikor kiderül, hogy a fejlődés eltér az optimálistól, az első kérdés így hangzik: hova forduljak segítségért? A Korai Fejlesztő Központ három évtizede erre a kérdésre adott válasz. Magam sem tudom, hányszor javasoltam kétségbeesett és elbizonytalanodott szülőknek, hogy keressék a Korait, mert tudtam, ott szakmailag és emberileg is jó kezekben lesznek. Jó kezekben lenni pedig igen fontos, különösen ha legnagyobb értékünkről, a gyermekünkről van szó.

A Korai egy olyan közösség, egy olyan csapat, akik missziót látnak el. Nem véletlenül használom a misszió kifejezést. Aki missziót lát el, olyat vállal magára, amit mások nem, olyan úton indul el, amin addig nem jártak, olyan módszereket vezet be, amiket addig nem használtak, olyan szemléletet honosít meg, ami korábban ismeretlen volt. A Koraira mindez igaz. A Korai ritka képződmény: egyszerre progresszív szemléletű ellátóhely, ahol a legmodernebb megközelítéssel dolgoznak a szakemberek, és pezsgő szellemi műhely, amire a legnagyobb elismeréssel nézhetünk.

Ebben a kötetben bepillantást nyerhetünk az elmúlt évtizedek történetébe, izgalmas kutatásokba, de főleg abba a holisztikus szemléletbe, ami annyira jellemző a Korai működésére. Ha kívánhatok, akkor nem kívánok mást, mint töretlen lelkesedést, és hitet az eddigi munka folytatásához.” (Orvos-Tóth Noémi)

A kötetben az alábbi írások szerepelnek:

  • „Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni”
  • Czeizel Barbara: Köszöntő
  • Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hazai kora gyermekkori intervenciós színtéren
  • Kemény Gabriella: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a köznevelés, az egészségügy és a szociális ellátás határterületén
  • Berényi Zsuzsanna: Egy gyermek útja a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
  • Dr. Makó Veronika: A szenzoros feldolgozás és az önszabályozás jellegzetességei volt koraszülött gyermekeknél
  • Stelczámer Ágnes: SEED Fejlődési Skála/ BKFK-SEED prediktív jellege egy nyomon-követéses vizsgálat tükrében
  • Duzmath Zsófia Dalma: Az „Early Start Denver Model” autizmus specifikus korai intervenciós modell beilleszthetősége a hazai szakszolgálati ellátórendszerbe
  • Kapronyi Ágnes: Jó gyakorlat a súlyosan és halmozottan sérült gyermekek fejlesztésének tervezésében
  • Ráczné Vigh Zsuzsa: Varázslatok hete – óvodai élménypedagógiai projekt
  • Rajnik Kata: Mentálhigiéné a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
  • Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: Legfontosabb változások a kora gyermekkori intervenció hatására
  • Tóth Anikó, Károly Fruzsina, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Anna, Lábadi Beatrix: Szabályozási funkciók és viselkedési nehézségek összefüggése óvodáskorú koraszülött gyermekeknél
  • Czeizel Barbara, Vályi Réka, Fehér Boróka, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Beatrix: A COVID 19 koronavírus világjárvány hatása a fejlődési nehézséggel küzdő gyermeket nevelő családokra

A tanulmánykötetet Dr. Fehér Boróka és Dr. Vályi Réka szerkesztették, nyelvi lektor Szentirmay Csilla, a tördelést és tervezést az Aquila Design, és Szentirmay Zsolt végezte. Ezúton is köszönjük a munkájukat. A könyv létrejöttét a Wallis Zrt támogatta.

A kiadványhoz minden résztvevő ingyenesen hozzájut a konferenciánkon.

A megjelenését követően ezen az oldalon pdf formátumban is közzétesszük majd.

JÖN! JÖN! JÖN! – INNEN ÉS TÚL

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ 30 éves jubileumi konferenciája

Időről időre igyekszünk áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával.

Ennek a kora gyermekkori intervenciót, korai fejlesztést körbejáró kutatásnak eredményeit, és az ezekre reagálva adott válaszainkat, terveinket mutatjuk be a hamarosan meghirdetésre kerülő konferenciánk alkalmával.

Időpont: 2022. november 19. 8:00-17:00

Helyszín: Radisson Blu Béke Hotel  (1067 Budapest Teréz krt. 43.)

Tervezett program:

A regisztráció és a konferencia programjának további részletei itt elérhetők.

Körkérdés: Mi a játék?

Folytatjuk a játék-körkérdés rovatunkat, két kollégánkat kérdeztük arról, mi jut eszükbe a játékról mint szóról, illetve hogyan látják, milyen specifikumai vannak egy eltérő fejlődésű kisgyermek játéktevékenységének. Fogadjátok szeretettel Bata Tímea és Rajnik Kata gyógypedagógusok gondolatait.

Ha azt mondom játék, hogyan folytatnátok, mit jelent ez számotokra?

Timi: A játék öröm. A tevékenységben való átszellemülés és feloldódás, igazi flow élmény. A játék biztonság. Egy olyan gyakorlóterep, ahol szabadon felfedezhetjük magunkat, és felszínre hozhatjuk a rejtett kvalitásainkat. A játék kapcsolódás önmagunkkal és egymással, éppen annyira, amennyire az a játékfelek számára komfortos. A játék ugyanakkor a határaink megismerése és kitágítása is.

Kata: És még a játékban fontos szerintem az is, hogy teljes odafigyeléssel történik, általában ad egyfajta fókuszáltságot is. Lehet együtt valakikkel, lehet egyedül. Lehet eszközzel vagy anélkül, a testünket, a hangunkat használva a játékra. Lehet sokszor ismétlődő, mert az ismétlődés, a ritmusosság örömet, biztonságot ad. Lehet teljesen újító, bármit kipróbáló, a kreativitást, a felfedezés örömét megélő.

Szerintetek egy eltérően fejlődő kisgyermek játéktevékenysége miben más?

Kata: Az a játék, ami számára játék, ami neki érdekes, amibe ő bele tud lazulni, be tud vonódni, őt érdekli, az ő szenzoros érzékenységét, figyelmét megragadja, ahhoz passzol. A közös játék egyik alapja, hogy figyelem, ő merre “megy” a játékban, és ahhoz próbálok kapcsolódni, annyira, amennyire engedi, és nem zavarja őt a másik ember jelenléte. Ha ugyanannak együtt örülünk, legyen az szinte bármi, és érzékeljük egymás jelenlétét, az már a közös játék alapja. Sokszor nincs ötlete, hogy mit lehetne csinálni egy adott eszközzel. Ilyenkor adhatunk ötletet, ha tetszik neki, kipróbálja, sajátjává teszi.

Timi: Egyetértek, a kulcs abban rejlik, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, amely a gyermek és a felnőtt számára is ugyanolyan örömteli. Abban az esetben, ha a kisgyermek fejlődése a tipikustól eltérően alakul, a játék élménye biztosítható számára, illetve a felnőttekkel, szülőkkel közösen is átélhető. Ehhez szükségünk van a gyermek felé forduló odaadó figyelmünkre és a kíváncsiságunkra. Kíváncsian, a gyermekkel közösen fedezzük fel, pl.: milyen tevékenység, mozdulat, ritmus, hang(adás) okoz számára örömet. Figyeljük minden rezdülését, reagálunk rá és megerősítjük benne. Ettől válik olyan biztonságossá. Eddig úgy tűnhet, mintha a felnőtt lenne a szabályozó fél, ám a gyermeki örömkifejezés magával hozza a felnőtt örömét, felszabadultságát is, ezáltal megkezdődik egy közös, olykor szinte megfoghatatlan összehangolódási folyamat. Ebben mindkét fél komfortosan érzi magát, illetve mindkét fél bártan kifejezheti, ha a komfortján túl léptek: a gyermek és a felnőtt is. Játék közben tanuljuk saját magunkat és megismerjük egymást. Mindeközben tanuljuk a bennünket körülvevő egész világot is, hiszen egy-egy mozdulat, hangadás, rezdülés rengeteg információt hordoz magában. Tanulunk többek között figyelmet, elfogadást, türelmet, kreativitást, és ami a legjobb: szeretetet.

Bata Tímeát és Rajnik Katát Udvarnoky Zsófia kérdezte.

„A játék szabad, belső motiváción alapul, fejlesztő hatása határtalan”

Kezdetét vette a nyári szünidő. Szeretnénk minden héten egy-egy játékötlettel kedveskedni nektek, és ehhez kapcsolódóan megkérdeztük kollégáinkat és barátainkat, hogyan gondolkodnak a játékról. Mostantól négy héten át egy-egy a Koraihoz közel álló szakember gondolatait fogjuk megosztani a témában. Az első részben dr. Bakonyi Anna pedagógiai szakértőt kérdeztük.   

Mit jelent számodra a játék, mi jut eszedbe erről a fogalomról?

A játék a kisgyermekkor legjellemzőbb, alapvető tevékenysége Ez az iskoláskor előtti szakasz, de a korai iskoláskor is beleértendő, nincs éles határ. A gyermek ösztönből játszik, belső szükséglete van erre a cselekvésre. A kérdés felvetődik: a játék vagy a tanulás van-e előbb? Nem lehet rá válaszolni.

Ha azt nézzük, hogy milyen egy csecsemő spontán játéktevékenysége (szenzomotoros manipuláció), akkor nyilván az egyben tanulás is, hiszen ez fejleszti a mozgását, értelmét. Ha már párban műveli ezt, azaz felnőttel történő játékról van szó, akkor a szocializációját is. Ez által alakulnak ki a konstanciák is: anyag, nagyság, szín, távolság. Ha viszont azt vesszük alapul, hogy a gyermek belső indítékból, szabadon, külső nyomás nélkül, ösztönből játszik, akkor ez éppen a játék legalapvetőbb jellemzője. Így függ össze a kora gyermekkori játék és a tanulás.

 A játék szabad, belső motiváción alapul, amelyben a tapasztalatok és a pillanatnyi belső késztetés cél nélkül, magáért a cselekvésért van, ugyanakkor fejlesztő hatása határtalan. A játék egyedi. Minden gyermek a saját élményei és személyisége szerint játszik. Nincs két egyforma játék. Ahogyan jó és rossz játék sincs. Hiszen a játék ösztönös, ahogy „jön”, olyan lesz. 

A játékhoz külső és belső feltételek kellenek: egyfelől hely, idő, eszköz, másfelől ösztönző légkör, illetve ha kell, partnerek, kortárs vagy felnőtt, és szabadság a játék folyamatában. Bármivel bármit, lehet játszani. A játéknak vannak típusai, amelyek az egyes életkorokra jellemzőek, persze nagy egyéni eltérésekkel. Ezek, csak nagy vonalakban a következők: a szenzomotoros manipuláció, a gyakorló játék, a szerepjáték, a konstrukciós játék és a szabályjáték. Mindegyik játék eszköze, ideje, témája, „minősége” (szintje), menete, társai szabadon választottak. A játszás szempontjából azonban a szerepjátéknak van a legnagyobb jelentősége, részben a társakkal való együttműködés miatt, részben pedig a sajátos szimbolizálási módozatok miatt. Tárgyakat, időt, teret és kommunikációt is lehet szimbolizálni. A szabályjáték annyiban „lóg ki” a sorból, hogy a játék menete kötött. De a gyerekek, ha megegyeznek, ezt is módosíthatják. A fejlesztő játék inkább „csak” játékos. Többnyire a meglévő játékeszközökkel is lehet ugyan játszani, és léteznek speciális fejlesztő eszközök is. Mégis más, mint a szabad játék, mert a célját, az idejét és a játék menetét a felnőtt határozza meg.

Szerinted milyen jellegzetességei vannak egy korai életkorú gyerekkel való  játéknak, különösen akkor, ha a fejlődése eltérően alakul?

A szenzomotoros manipuláció a csecsemőkori játék jellemzője, amelyre véletlenszerű, majd az egyre „tudatosabb”, azaz, a tapasztalatok miatt kevésbé szabályozatlan mozgások és tárgyakkal történő manipulációk a jellemzőek. A gyakorló játék lényege (1-2-3 éves kor körül) az ismétlés (cirkuláris reakció) és maga a tárgy, vagy cselekvéssor használata, a „csinálás” élménye (funkcióöröm). A szimbolikus játék (2-3-4 éves kor) során megjelennek a saját élmények. Fürdetés, etetés és így tovább. De nem kell hozzá feltétlenül társ, és a téma is egyszerű. Ez vezet a későbbi szerepjátékhoz, ami már inkább az óvodáskor jellemzője.

Az eltérő fejlődésű gyerekek esetében a játék milyensége az érintettség sajátosságától függ. A mozgásban akadályozott gyermek nem tud „szabályosan” manipulálni, így játéka elmarad a neurotipikus társaiétól. A kommunikációban eltérő fejlődés a társas viszonyokban tér el, már az anyával való kukucs-játékok, ki-és bedobós játékok is megváltoznak, vagy lelassulnak. Nyilván a látássérülés, vagy a hallássérülés, vagy az értelmében akadályozott fejlődés mind-mind kihat a játéktevékenység minőségére is. Tehát a játék megfigyelése bizonyos értelemben a korai diagnosztika eszköze vagy segédeszköze is lehet. A játék eltérő iránya és/vagy a fejlődésének üteme lassítja a fejlődést. Pontosabban: azért tér el a játék is, mert megváltozik a fejlődés. Minden képességrendszer, így a spontán és később a direkt tanulás is hátráltatott lesz, mind a mozgásban, mind az értelem fejlődésében, mind kommunikációban – mindenben.

Mindezért, a játék fejlesztése, akár a fejlesztő játékok tudatos irányításával, elengedhetetlen a korai életszakaszban. Jó esetben a fejlesztő játékok általi képességek és készségek fejlődései idővel megmutatkoznak a szabad játékban is. Persze csak akkor, ha nem súlyosan eltérő fejlődésű gyerekekről beszélünk. De az ő esetükben is érvényes, hogy a játék irányított megoldásaival érdemes és lehet őket is fejleszteni, hiszen ez az a tevékenység, ami erre az életkorra jellemző.

Dr. Bakonyi Annát Udvarnoky Zsófia kérdezte.

Lassabban, sokszor csöndesebben…

Ebben a tanévben először, negyedévente élménypedagógiai hetet szerveztünk a Koraiban, a Fa csoportban. Ismeritek a Fa óvodánkat? Olvassátok el az óvoda vezetőjével, Vigh Zsuzsi gyógypedagógus kolléganőnkkel készült interjúnkat.

Hogyan vezetett az utad a Koraiba?

Eredetileg közgazdászként dolgoztam, majd idővel úgy döntöttem, hogy inkább gyermekekkel szeretnék foglalkozni. Még a főiskola (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar -szerk.) alatt önkéntesnek jelentkeztem a Koraiba, és onnan a Fa csoportba (gyógypedagógiai óvoda, súlyosan és halmozottan sérült kisgyermekek számára – szerk.) irányítottak. Én akkor még egyáltalán nem tudtam, hova is megyek. Az első alkalom nagyon nehéz érzéseket keltett bennem, egyáltalán nem tudtam hova tenni azt, amit tapasztaltam, és megfordult a fejemben, hogy bele sem vágok. Ehhez az is hozzátartozik, hogy vendégként az első pár alkalommal szigorú szabályokat kell betartani, nem szabad a gyerekekhez hozzáérni, sem szólni, csak figyelni. A második alkalom viszont vízválasztó volt, ott fordult meg bennem az egész, pláne miután már kapcsolódni lehetett a gyerekekhez. Megnyugodtak a hangomra és az érintésemre, hamar megtaláltam hozzájuk az utat, beleszerettem ebbe az egészbe. Teljesen más területen képzeltem el a gyógypedagógiai munkámat, és végül itt találtam meg magamat.

Jól érzem, hogy megérintődtél ebben a helyzetben? Hogy talán éppen ez, az érintés, amin keresztül a legtöbb kommunikáció zajlik köztetek a gyerekekkel?

Igen, teljes mértékben! Megláttam a gyermekekben azt, amit a halmozott akadályozottságuk miatt nehéz lehet észrevenni. A gyermeket, az egyéniséget. Ők is szeretnek játszani, igénylik azt, hogy foglalkozzunk velük, mosolyognak, nevetnek, kacagnak, boldogságot sugároznak, kíváncsiak, nyitottak a világra, hasonlóképpen, mint a többi óvodáskorú társuk. Az érintés az a csatorna, ahol egymáshoz tudnak kapcsolódni a gyermekek és a felnőttek. Erre kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk az óvodában, mert ez az alapja, hogy ők biztonságban érezzék magukat velünk.

Miben más ez a gyógypedagógiai munka?

 Sokkal több időnk van a gyerekekkel lenni, mint az ambuláns ellátásban, ahol heti egyszer találkozunk a velük. Többször neki tudunk futni egy helyzetnek, addig kísérletezni, ameddig a lehető legjobb utat megtaláljuk az adott gyerekhez. Ráadásul egy napon belül is nagyon sokféle tevékenység során tudjuk ugyanazokat a fejlesztési helyzeteket megteremteni a gyerekek számára. Fontos, hogy ne megoldandó feladatot lássuk a gyermekben, hanem magát a gyermeket, aki szereti, ha játszanak vele és ettől jól érzi magát. Ha a gyermek lelkére is odafigyelünk, akkor még hatékonyabb a munkánk, mert a gyermekeknél sokkal eredményesebben épülnek be azok az információk, tapasztalatok, amikhez pozitív érzelmek kapcsolódnak. Ezért érdemes az élményre, a játékosságra helyezni a hangsúlyt.

Hogyan tudtok segíteni a szülőknek abban, hogy szép fokozatosan rátok bízzák a gyerekeiket ebben a csoportban?

A beszoktatás nagyon lassú, egyéni és finoman építkezős folyamat nálunk. Egy héten keresztül biztosan bent van a szülő reggel nyolctól délután négy óráig. Utána pedig addig maradhat bent az óvodában, amíg azt szükségesnek tartja. Van idejük és terük arra, hogy a saját ritmusukban távolodjanak el a gyerekeiktől. Meg kell találni azt az egyensúlyt és bizalmat, amelyben a szülő életében először át meri adni egy másik felnőttnek a gyermekével kapcsolatos felelősséget, napi nyolc órára.

Hány gyerek jár az óvodába?

Összesen tíz gyermek jár az oviba két öt fős csoportba. Kor szerint vannak szétválasztva, a kicsik jönnek a kiscsoportba, és az idősebbek a nagycsoportba. Minden gyereknek van saját gyógypedagógusa, aki felelősen átlátja az adott gyermek összes egyéni sajátosságát és fejlesztési céljait. Az ő feladata, hogy a gyermeket minél jobban megismerve, őt képviselje, mind a szülőkonzultáción, mind a team megbeszéléseken.

Milyen szakemberek dolgoznak ebben a csapatban?

Gyógytornász, mozgás, látás és értelmileg akadályozott szakon végzett gyógypedagógusok, és gyógypedagógiai asszisztensek, akik heti több megbeszélést tartanak, a szakmailag egységes és harmonikus közös munka érdekében. A gyermek fejlesztésével, nevelésével kapcsolatos kérdésekben a szülő is megfogalmazza vágyait, elképzeléseit, hogy miben vár fejlődést gyermekénél, és mihez kér segítséget az óvoda dolgozóitól. Ennek alapján a teamünk elkészíti az adott tanévre szóló fejlesztési programot. Minden gyermekkel a programjában kitűzött célok és előírt feladatok szerint haladunk a tanév során.

Rengeteg feladatot fogalmazhattok meg, és teljesen érthető az is, hogy a szülők részéről is nagy a nyomás. Te hogy látod?

Nehéz kérdés, mert a nap teljes egészét átszövik a tanulási helyzetek. Bármit is teszünk, az önrendelkezés megélése, a kommunikáció fejlesztés és a lehető legnagyobb önállóság kialakítása, mint fő cél, ott lebeg a szemünk előtt, és a gyerekeknek újra is újra azt tanítjuk, van választásuk. Például dönthetnek tevékenységek sorrendjéről, kiválaszthatják milyen játékkal szeretnének játszani, vagy kérhetik egy játéktevékenység ismétlését. Ez tőlük sokszor hihetetlen nagy koncentrációt és sok energiát igényel, hogy egyáltalán hangot adjanak, vagy mozgással reagáljanak.  Való igaz, hogy a hozzánk járó gyermekek az akadályozottságukból adódóan nem tudnak önállóan döntést hozni, játszani, választani, ezért mi teremtünk olyan helyzeteket, melyben mindezt megtapasztalhatják. Viszont bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk elég spontán módon, természetesen megoldani, hanem kihasználva a közös játékot megakasztjuk azt, és feladathelyzetet teremtünk a gyermek számára.

Az természetes, hogy a gyermekek testi és szellemi fejlődése érdekében a szülők is elvárják tőlünk – és mi is magunktól –, hogy a gyermekük a lehető legintenzívebb és legösszetettebb fejlesztést kapják meg az óvodában. Bár folyamatos kérdésként merül fel bennem, hogyan lehet számukra megvalósítani azt az elvárásoktól mentes környezetet, melyet hasonló módon élhetnek meg, mint a tipikusan fejlődő kortársaik a szabad játék örömét, illetve mikor, meddig és hogyan hagyjuk őket pihenni, mit jelent a számukra a pihenés.

Persze, de nem véletlen az sem, hogy ez a kérdés nem ilyen könnyen eldönthető.

Hogyne, hiszen a gyerekek sérülése olyan, hogy sokszor nagyon nehéz megállapítani, valóban pihenésre van szükségük, vagy éppen be kell avatkozni, és új inger felé megnyitni a figyelmüket, hogy ne maradjanak benne egy monoton helyzetben.

Említetted, hogy egy éve élménypedagógiai heteket tartotok a csoportban. Mesélj erről, kérlek!

Ez egy projekt hét, amikor az egyéni fejlesztések és a csoportos foglalkozások helyett tartunk valami egészen mást. Évente összesen négy ilyen hét van, az évszakokhoz kapcsolódóan, azaz egy télen, egy tavasszal, egy nyár előtt és ősszel. Minden foglalkozáson igyekszünk az adott évszakra jellemző színeket, hangulatokat, érzeteket, illatokat és tapintásos, vagy éppen mozgásos élményeket megragadhatóvá tenni. Ami a legfontosabb, átélhető formában megjeleníteni. A héten minden nap más élménnyel kínáljuk meg a gyerekeket. Ilyen például a zenés foglalkozás és hangszerekkel ismerkedés. Például a cselló és a húros hangszerek számomra nagyon kapcsolódnak az őszhöz. A tél a fémes és éles hangzásokat hívta elő, a tavasz a rezgő hangszereket, például az Orff hangszereket (Carl Orff zeneszerző, zenetanár – szerk.). Az állatasszisztált terápia is része a programunknak, legutóbb Vertigo az amerikai miniló érkezett hozzánk, akit a gyerekek odahívhatnak magukhoz, vagy felfeküdhetnek a hátára. Aztán kutyás foglalkozást is tartunk, ami azért is izgalmas, mert amíg egy ló távoli, elérhetetlen és nagy, addig egy kutya lihegése, szaga és közelsége egészen másfajta kapcsolódásokat tesz lehetővé. Bóta Ildikó (táncművész és oktató, korai mozgásfejlesztő – szerk.) vezetésével mozgás- és táncterápiás adaptációt is kipróbálhatunk, ami azért is különleges, mert ilyen csak nálunk van, és ennek a folyamatnak mi is aktív részesei lehetünk, saját jogunkon is részt veszünk. Az utolsó napon multiszenzoros foglalkozást (Snoezelen multiszenzoros környezet – szerk.) tartunk, ami talán mindenki számára a legnagyobb élmény. Kiemelünk egy-egy az adott évszakra jellemzőbb természeti jelenséget, például ősszel a vizet, és ennek a hangulatát a lehető legkülönfélébb eszközökkel és érzékletes módon jelenítjük meg. Kendőkkel, kék színnel, félig felfújt matraccal a víz hullámzását. Ez az egész azért is nagyon jó, mert mindkét fél nagyon élvezi, a pedagógusok és a gyerekek egyaránt.

Azt mondod, hogy ez olyan elfoglaltság, ami mindenki számára feltöltő. Miben más ez?

Nálunk a legtöbb csoportos foglalkozás az élményekből indul ki, minden, amit meg akarunk nekik tanítani, azt az összes érzékszervük számára igyekszünk minél átadhatóbbá tenni. Azaz hangulatokat, érzeteket, ízeket és szagokat, bőrön keresztül is megtapasztalható élményeket nyújtani. Ugyanakkor ezekben az élménypedagógiai foglalkozásokban mi pedagógusok is saját jogunkon is jelen lehetünk, azaz mi is átadjuk magunkat ezeknek az élményeknek, és közösen osztozunk benne a gyerekekkel. A foglalkozásokon elsősorban a gyerekek segítőjeként vagyunk ott, ráadásul az asszisztenseket is instruáljuk azzal, hogy mit hogyan alakítsanak, hogy az a gyerekek számára komfortos legyen. Amikor az élménypedagógiai heteket tartjuk, akkor a foglalkozásokon sokkal több teret és időt hagyunk arra, hogy az élményeket feldolgozhassák a gyerekek. Lassabban, sokszor csöndesebben, akár kevesebb konkrét és feladatokban megfogalmazható módon, helyet hagyva az önindította cselekvéseknek.

Közeledik a tanév vége, és van, aki elballag az óvodából. Hogyan élitek ezt meg?

Egy édesanya mondta azt még korábban, mi igazából a második családjuk vagyunk. Tulajdonképpen a gyerekek több időt töltenek itt, mint otthon, legalábbis a hétköznapokon. Mi is nagyon szoros kapcsolatba kerülünk a gyerekekkel: “megtanuljuk a nyelvüket”, megismerjük személyiségüket, ezek után nehéz az elválás. A mi gyerekeink számára az iskolába kerülés még mindig nem magától értetődő sokszor, komoly kihívás mindenkinek megfelelő iskolai helyet találni, ez is nehezíti a búcsút. Nagyon örülünk, hogy vannak, akik visszajárnak látogatóba, vagy sokáig küldenek fotót, videót a gyermekükről, illetve továbbra is kikérik a véleményünket, tanácsot várnak tőlünk. És természetes, hogy olyan családok is akadnak, akik lezárják, ami itt történt, és az új helyszínre, élethelyzetre, intézményre koncentrálnak. A tőlünk elballagott gyermekeket még évek után is emlegetjük, és sokat gondolunk rájuk is.

Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

A képeket Hajtó Krisztina készítette.-

A programot a 2021/2022-es tanévben Újbuda Önkormányzata támogatta.

A Dinamikus Szenzoros Intergrációs Terápia napja

A Magyar Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás Egyesület, röviden Magyar DSZIT Egyesület május 21-én szombaton tartotta meg a félévente megrendezésre kerülő szakmai napját. Az esemény elsősorban már végzett DSZIT terapeutáknak és pedagógusoknak, valamint érdeklődő, képzésben lévő hallgatóknak szól. A Budapesti Korai Fejlesztő Központban is lehetőség van a korai életkorban már alkalmazható DSZIT ellátás igénybevételére, ennél fogva érthető, hogy kollégáink is érdeklődéssel követik az Egyesület szakmai tevékenységét.

Forrás: dszit,hu

A szakmai nap mindig két részből áll, délelőtt plenáris előadásokat, délután saját élményű csoportokat szerveznek. A mostani délelőtt igazán különleges csemegéket tartogatott, ugyanis bemutatkoztak az Egyesület több területre is specifikálódott szakirodalom-feldolgozó csoportjai. A csoportok egy nagyobb téma köré szerveződnek (pl. tipikus és atipikus fejlődés sajátosságai szenzoros szempontok alapján), tagjai pszichológus, gyógypedagógus, konduktor, gyógytornász alapképzettségű szakemberek, akik a cikkek szakmai fordításán túl saját szakterületük tudását és hazai tapasztalatát is hozzáteszik az olvasottakhoz.

Forrás:www.elitelearning.com

A délelőtt során hallhattunk az ADHD-s gyermekek egyensúlyi rendszerének objektív mérőműszeres vizsgálatairól, amely kutatási eredmények azért is nagyon izgalmasak, mert a már több éves terápiás tapasztalatot támasztják alá, kimutatható eredményekkel és számszerűsíthető adatokkal. A gyakorlatban régóta tudjuk, hogy a figyelemzavar és hiperaktivitás kórképe esetén minél korábban szükség van olyan fő-vagy kiegészítő terápiás megsegítésre, amely a szenzoros integráció támogatásán keresztül az impulzuskontrollra, az érzelem-és viselkedés szabályozására is hat. Az ismertetett eredmények szerint kimutatható, hogy az ADHD-s kisiskolások egyensúlyi rendszerének működése több területen is eltér a kontrollcsoportba került, tipikusan fejlődő iskolás életkorú gyermekek egyensúlyi funkcióitól, azaz az egyensúlyi feldolgozás, a vesztibuláris agytörzsi reflexek eltérően működnek ADHD esetében. Példa erre egy olyan teszt, amelyben hirtelen megállás és a járás folytatását vizsgálták, és ahol szignifikáns különbség volt kimutatható az ADHD-val élő gyermekek körében. Az amerikai kutatás sejteti, hogy a minél koraibb életkorban való beavatkozás jobb prognózist eredményez. Javasolják, hogy egyes objektíven mérhető vesztibuláris reflexek vizsgálatát vonják be a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzdők klinikai vizsgálatába.

Forrás: www.happiful.com

A következő munkacsoport olyan cikkek és egy esettanulmány elemzésével készült, amelyekben a pszichoterápia és a szenzoros integrációs terápia találkozásáról lehetett pszichoterápiás benyomásokat megismerni. Az egyik tanulmány szerzője több hasonló eset egy esetté gyúrásán keresztül osztotta meg terápiás tapasztalatait. Fontos, hogy a szerző eleinte gyermekterápiákkal foglalkozott, és nem olyan régóta fordult figyelme a felnőttek felé. Szóba került, hogy bár a terapeuta nagyon alaposan elemezte páciense szenzoros profilját, és a korai életkorban elszenvedett sérelmeket is ebből a szempontból gondolta végig, mégis a terápiás üléseket eléggé statikusra tervezte, és kevés konkrét mozgásos helyzetet teremtett. Ugyanakkor számomra szimpatikus volt az a gondolkodás, miszerint nem csak hogy végiggondolta, elemezte, rá milyen hatással van páciense nem szokványos szenzoros viselkedése, hanem testtartásán keresztül vissza is tükrözte azt. Nem csak a szavak szintjén, hanem azt a testi állapotot, testélményeket is megjelenítette, amit a hozzá forduló kliense benne előidézett. Ez a munkamód pedig segített páciensének abban, hogy felismerje és tudatosítsa azt, hogy amikor ő szélsőségesen viselkedik, az hogyan ha a vele kapcsolódó és interakcióban lévő másik emberre. Azaz a mentalizáció és szenzoros ingerfeldolgozás kapcsolatára láthattunk itt példát.

A délelőtt utolsó előadásának középpontjában a székletvisszatartás és a szenzoros feldolgozás kapcsolata állt. A szakirodalom-feldolgozó csoport tagjai a funkcionális székletvisszatartással foglalkozó cikkek szakmai fordításán túlmenően olyan, a szülő benyomásait összefoglaló kérdőíveket is átültettek hazai viszonyokra, amelyek belátható időn belül részei lehetnek a hazai terápiás gyakorlatnak. Céljuk, hogy minél több gasztroenterológiai rendelést elérhessenek ezzel a kérdőívvel, hogy a nem organikus eredetű székletvisszatartási nehézségeket, amelyek hátterében sokszor a szenzoros feldolgozás zavara áll, ki lehessen szűrni az egészségügyi szakellátási gyakorlatban. Azaz nagyobb eséllyel ki lehetne kerülni azt a sajnálatos Defecation Reflex: Causes, Treatments, Symptoms, and More | Reflexes,  Healthline, Treatmenttapasztalatot, hogy túl sokára kerülnek el ezek a gyerekek egy szenzoros integrációt segítő terápiába, és előtte rengeteg kellemetlen és fájdalmas orvosi beavatkozást élnek át. Ezekkel a kérdőívekkel szűrhető lenne az orvosok és a gyerekek ellátásába bekapcsolódó pszichoterapeuták számára is, hogy kiknek kell minél előbb szenzoros terápiát javasolni, ha funkcionális székletürítési nehézségről van szó. Jelenleg a Budai Gyermekkórház,  A Heim Pál Kórház és a pécsi Gyermekklinika nyitott erre a kezdeti tapasztatokat gyűjtő együttműködésre.

Forrás: healthline.com

A délután során a résztvevők három, pszichológus által vezetett esetmegbeszélő csoport közül választhattak, hogy terápiás élményeiket és tapasztalataikat vezetett formában megoszthassák egymással, valamint saját élményű csikung foglalkozáson is részt vehettek, amely a légzés, a mozgás és a képzelet erejének összehangolásán alapuló öngyógyító technika.

Udvarnoky Zsófi gyógypedagógus, DSZIT terapeuta

Kimozdulás

Egy májusi estén az ArtMan Egyesület két produkcióját nézhettük meg a Trafóban. A Koraiból többen is jelen voltunk, a táncosok között bőven akadt ismerős, kolléga, barát. Szívügyünk az Egyesület szemlélete, a gondolat, hogy a tánc képes teljesen különböző világokat összekapcsolni, és megadni az összetartozás érzését.

Az első részben a legfiatalabb tánccsoport, az ArtMenők Átváltozás című kísérleti mozgásszínházi előadását mutatták be, majd egy szünet után a 23 éves Tánceánia Együttes Mayday című alkotását.

A kép forrása: artnews.hu

Az ArtMan Egyesület 2020-ban hozta létre a fiatalabb korosztálynak szóló mozgásszínházi csoportját, ahol sérült és ép fiatalok közös alkotói folyamatban próbálhatják ki magukat. Erről a folyamatról szólt az előadásuk is, hogyan tudnak a legkülönfélébb fogyatékossággal élő fiatal felnőttek és ép társaik olyan színházi előadást létrehozni, amelyben olyan mindannyiuk számára fontos témát választanak, ami köré előadást lehet szervezni. Olyat, amely híven tükrözi azt az alkotói munkát, amely visszaadja azokat az érzéseket és kísérletezéseket, amit átéltek, miközben keresték magukat és egymást a mozdulatokon keresztül, és amely végül a közönség számára élményt ad. Igen komoly és nem mindennapi vállalkozás ez.

Műfaját tekintve egy kísérleti mozgásszínházi produkció, amelyben egyszerre minden érzékleti modalitásban intenzív élményben részesülhetünk. Az előadók a tánc nyelvén szólalnak meg, mindenki a maga mozgásos lehetőségei mentén. Van, aki sétál és mutogat, inkább a kezének ujjaival mozdul, van, aki az elektromos székében ülve gördül, van, aki pattogva és lábait összezárva, félig ülve mozdul, de olyan is akad, aki gurul, fekszik, fejével int. Ha ez nem lenne elég, a táncot finoman hangolt és érzékeny vizuális effektek kísérik, amelyek egy része egy kivetítő segítségével ott és akkor elevenedik meg a táncot kísérve. Nagyon jó és a táncosok által választott zenék kísérik az előadást, amelyben sokszor a szereplők megszólalnak, narrálnak, történeteiket novellákban jelenítik meg, és a címadó verset pedig, amely egyben az előadás csúcspontja is, különleges módon mondják el.


A kép forrása: art7.hu

Az egyik sérült táncos egy alternatív kommunikációs eszköz segítségével, a fején lévő pántra erősített speciális tollal a tabletbe pötyögi a vers minden egyes betűjét, amelyet a nézők közben nagyban, kivetítőn követhetnek. Izgalmas és zsigeri élmény Pilinszky János Átváltozás című versét betűről betűre belsővé tennünk.

A fiatalok között akad olyan, akit már ismerhetünk máshonnan, Pataki Pankának saját rovata van a Nők Lapjában, készült róla egy rövidfilm is, Kováts Rozinak nemrégiben jelent meg a Belső tenger című könyve, és édesanyjával, Kováts Adél színművésszel együtt lépett fel ebben az előadásban. A mindkét részben szereplő táncos pedig Tóth Karcsi, aki 15 éve táncol az ArtMan Egyesületnél, és akinek mozdulatait, lelkesedését és tiszta tekintetét, ha egyszer láttuk, sosem felejtjük el.

A második részben újfajta előadást láthattunk a Tánceánia Együttestől. Most először nem magukról, a próbafolyamataikról alkottak egy előadást, hanem meghívtak egy dramaturgot, aki írt számukra egy darabot. A történet inkább nevezhető novellafüzérnek, tánc etűdök sorozatából áll.

Kép forrása: trafo.hu

A Mayday egy vészjelzésre szolgáló kifejezés, amely azt jelenti, hogy egy hajó, egy repülőgép, gépjármű vagy egy ember súlyos veszélyben van. Azaz azonnal be kell avatkozni. Így indult ez az előadás is, képtelen és kimerítő, sehova nem jutó és mégis óriási energiákat mozgósító ámokfutással. Nem titok, hogy a csapat rendkívül nehéz időszakon van túl, többen meghaltak a korábbi tagok közül, és az újra szerveződés több szinten is érinti most a táncegyesület minden tagját. A kimerítő futás után egy-egy etűdben mesélték el, hányféle helyzetben lehetünk akadályoztatva, érezhetjük úgy, a függés megbénítja az életünket, vagy hogy a szabadság sosem magától értetődő, egy küzdelmes folyamat eredménye lehet csak. Az epizódokat általában egy sérült és egy ép táncos elevenítette meg, történeteikből kiviláglik, bármikor megsérülhetünk, sebezhetővé válhatunk.

Nagyon tetszett a díszletet jelentő mozgatható és retró fotelek szerepeltetése, amelyek bármikor átváltozhatnak járművé, kerekesszékké, padokká, vagy egy üres szobává, mert könnyedén, mint a legót, egymáshoz lehet illeszteni őket. Ám önmagukban kifejezetten idejét múltak, szakadtak és kényelmetlennek tűnnek, ugyanakkor a játék segítségével és a mozgatásokon keresztül egységes keretet teremtenek az önálló táncos produkciók köré.

Az este igazi mottója a második rész végén, a tapsrendnél született meg. Az egyik táncos nagyon elfáradt és egyensúlyát elveszítve térdre rogyott. Társai nem rángatták felfelé, hogy a szokott módon, minden kimerültség ellenére, ő is meghajoljon, hanem az egyikőjük vezetésével egy pillanat alatt mind térdre rogytak, és így, térdelő állásban fogadták a közönség nagyon együtt lélegző és érző tapskoncertjét. Egy mozdulat, egy új minta kipróbálása, és valami szépen lassan megváltozik. Itt kezdődik, hogy elmozdulunk, megrögzült állapotokból egyszer csak kilépünk. Nem lehetetlen….

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Mit tanulhat meg gyermekem a gondozási helyzetekben?

Fejlesztő gondozás- számtalan lehetőség a tanulásra

„Olyan kevés időm van foglalkozni, játszani ezzel a gyerekkel, mert egész nap csak etetek, pelenkázom őt… és akkor még tornáztatni, fejleszteni is kellene itthon?!” hallhatjuk ezt olykor halmozottan sérült kisgyermeket nevelő szülőktől.

Hogyan tudjuk ezeket a helyzeteket élvezetesebbé tenni? Mit tehetünk azért, hogy a gondozással töltött idő esetleg lecsökkenhessen?

A halmozott sérülés a gyermekek többségénél a mozgás, a beszéd és az értelmi képességek elmaradásával jár, de érintett lehet a látás és a hallás is. Nagyon különböző kombinációkban jelenhet meg mindez, általában mégis két területen biztosan minden halmozottan sérült gyermeknek szüksége van a fejlesztésre: a gondozás és a kommunikáció.

Az, hogy a gyermek ezeken a területeken mit ér el, ez fogja meghatározni, hogy nagyobb korában milyen minőségű életet tud majd élni, az önállóságnak milyen fokán áll, illetve, milyen mértékű támogatásra, segítségre lesz szüksége.

A fejlesztés, tanulás és nevelés ideálisan az egész napot átszövi. Ez azt jelenti, hogy a fejlesztőcélú foglalkozások nem érnek véget a csoportos, vagy egyéni fejlesztő foglalkozások befejeztével. Tízórai, ebéd, fogmosás, pelenkázás, mind-mind olyan terület, ahol tovább gyakorolhatók, kibővíthetők, sőt értelmet nyernek a különböző fejlesztések során megtanult részképességek. A gondozási szituációk olyan kétszemélyes bizalmi helyzetek, melyben a szülő és a gyermek (vagy szakember és gyermek) igazán egymásra tud figyelni. Ezt a meghitt együttlétet és figyelmi erőteret érdemes kihasználni a gyermek fejlődése érdekében, a figyelem, a mozgás, az önellátás, a kommunikáció és az önrendelkezés terén. A gyermekek ilyenkor kerülnek talán a legközelebb a szülőhöz, vagy segítőjükhöz, így megfigyelhetik egymást, egymás reakcióit, ezáltal mélyülhet a kapcsolatuk is.

Halmozott sérülés esetén gyakran apró lépésekben való, lassú haladásra számíthatunk. Tudjuk, hogy tanulás/fejlődés kulcsa a szinte szünet nélküli gyakorlásban, a megfelelő ismétlésszámban és a kommunikációs beágyazottságban rejlik.

Aki sérült gyermeket nevel, tapasztalja nap, mint nap, hogy mennyi időt, energiát kell fordítani a gondozási helyzetekre: étkezésre, pelenkázásra, tisztálkodásra. És milyen gyakran ismétlődik…

Ezekben a helyzetekben pont a gyakoriság és az ismétlésszám miatt is számíthatunk változásokra, eredményre.

Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?

A legfontosabb, hogy megismerve a gyermekek jelzéseit és igényeit, ezekre építve és ezeket tiszteletben tartva végezzük a gondozási tevékenységeket.

Eleinte minden tevékenységet állandó sorrendben, azonos lépések mentén végzünk, hogy a helyzet ismerőssé váljon. Ehhez persze intenzív párbeszédre van szükség a szülők és szakemberek között, illetve a gyermeket gondozó minden segítő között. Erre részletes, konkrét feladatokra lebontott tervet is ajánlott készíteni, így jobban látni majd az elért eredményeket is.

A gyerekek idővel a helyzet aktív résztvevőivé válnak, akik jelzéseikkel, mozdulataikkal hatással vannak/ lehetnek a folyamatokra. Sokszor az alábbiakhoz hasonló apró mozdulatokat, reakciókat várjuk el első lépésként: pl. pelenkacserénél egy oldalra fordulást, fogmosásnál szájnyitást, nyúlást a fogkefe felé, vagy csak egy egyszerű fintort amikor megérzi a fogkrém illatát. Ez minden gyermeknél más és más lehet.

Célunk, hogy a gyermekek az önállóság minél magasabb fokát elérjék, illetve, hogy a gondozási helyzetek együttműködésen alapuljanak és komfortos legyen mindkét fél számára.

A súlyos mozgásállapotú gyermekeknél a fókusz az együttműködésre, önrendelkezésre tevődik át, ilyenkor a kommunikáció gyakorlása, önkifejezés fejlesztése lesz a fő cél, hogy idővel a gyermekek saját gondozásuk irányítóivá válhassanak. Gondolhatunk arra, hogy ki tudják-e fejezni jó, vagy rossz érzéseiket: pl. éhes vagyok, jóllaktam…; dönthessenek például az események sorrendjéről: ma először fürödjünk, utána mossunk fogat…

A beszéd gyakori hiánya miatt az AAK (Augmentatív és Alternatív Kommunikáció) adta lehetőségeket, módszereket használjuk: gesztusokat, tárgyjeleket, tárgyak és tevékenységek képeit, ill. már elvontabb, szimbolikus (pl. PCS) képeket.

Miben tud tanácsot adni a gyógypedagógus, mozgásfejlesztő szakember?

A fejlesztő gondozás céljainak, technikáinak és lépéseinek megtervezéséhez kérhetjük a kérdésben jártas szakemberek közreműködését.

A felmerülő kérdéskörök:

Kommunikáció:

  • Hogyan jelezzem a gyermekem számára, mi fog következni?  Mit tehetek, hogy ne ijedjen meg a tevékenységváltásoktól?
  • Hogyan tudom oldani az olyan helyzeteket, melyeket gyermekem esetleg nem szeret? Milyen mondókákkal, énekekkel?
  • Milyen választási helyzetek, lehetőségek vannak gondozás közben, melyekben gyermekem gyakorolhatja a választást, a helyzet aktív résztvevője lehet?

Önállóság:

  • Mi a legideálisabb testhelyzet az étkezéshez?  Milyen eszközt használjuk az ültetéshez a megfelelő pozícióhoz? Megfelelő-e az éppen használt etetőszék?
  • Milyen eszközöket használjak az étkezéshez, mi lenne a számára megfelelő kanál, tányér, vagy pohár,
  • Mi lesz a következő lépés (pl. mit próbáljak ki a cumisüveg után)?
  • A pelenkázást milyen mozdulatokkal érdemes végezni, mi az a mozdulat, mozgássor, amiben a gyermekem is együtt tud majd működni? Hogyan kell állva pelenkát cserélni?
  • Mikor kezdjem el a szobatisztaságra nevelést? Hogyan? Ehhez milyen eszközöket javasol?
  • A fogmosást hogyan kezdjük el? Mit csináljak, ha gyermekem elutasítja azt? Milyen fogkefét érdemes/lehet használni?

Mint látjuk igen sok kérdés merülhet fel a gondozási szituációk kapcsán. Érdemes ezt olykor a szakemberekkel való beszélgetések fókuszába helyezni, tanácsot kérni, közösen gondolkozni. A fejlesztő gondozás egy jól megragadható lehetőség a mindennapokban arra, hogy a gyermekek  élvezzék ezeket a tevékenységeket, sőt még alakítói és résztvevői is lehessenek, esetleg valamilyen mértékű önállóságot is elérhessenek.

Kapronyi Ágnes, gyógypedagógus

A fotókat Hegedűs Evelin készítette.

Egy kis nosztalgia – Idén harminc éves a Budapesti Korai Fejlesztő Központ

Az elmúlt 30 év számunkra felemelő volt. Amikor pár kollégával elindítottuk a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, nem is sejtettük, hogy mennyi minden fog velünk történni, mennyi nehézségben és önfeledt boldog pillanatban lesz részünk, hogy hány család életébe hozunk majd változást, mennyi könnyel és őszinte mosollyal leszünk gazdagabbak.

1992-ben két kiváló kollégával dr. Gallai Máriával és Dubecz Dorottyával együtt álmodtuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, és hoztuk létre a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt, mely fenntartója az intézményünknek.

Tettük ezt azzal a céllal, hogy az egyik legellátatlanabb populáció, a 0-3 éves korú eltérő fejlődésű kisgyermekek és családjaik hozzáférhessenek ahhoz a megfelelő színvonalú ellátáshoz, mely a gyermek állapotához és a család igényeihez illeszkedik.

Munkatársaink száma azóta 6-ról több mint 60-ra emelkedett, többek között gyógypedagógusok, gyermek szakorvosok, mozgásterapeuták, pszichológusok és különböző terápiában jártas szakemberek tagjai a csapatunknak.

Szolgáltatásainkat pedig ma már egy széles terápiás kínálattá alakítottuk a szakma – a családközpontú kora gyermekkori intervenció – fejlődésének megfelelően.

Szakmai tevékenységünket a szakmapolitikai lobbival tettük teljessé. Így hatalmas eredményként éltük meg, hogy 1993-ban nevesített köznevelési feladat lett a korai fejlesztés.

A 90-es években volt bölcsőde illetve óvoda épületekben kaptunk átmenetileg helyet, sőt egy éven keresztül egy munkásszállón láttuk el a családokat.

Első állandó telephelyünk a zuglói lett, melyet 1996-tól használunk, az Önkormányzattal kötött megállapodást értelmében, mint állami feladatot ellátó nem állami fenntartású intézmény.

2003-ban a Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hozzánk forduló családok megnövekedett száma, a gyermekek igényei és szükségletei alapján jelentős szolgáltatásbővítést hajtott végre, ehhez az Újbudai Önkormányzat biztosította és biztosítja azóta is számunkra a budai ingatlant. Az épület  felújítását és bővítését 2015-ben álmodtuk meg egy akkor potenciálisnak tűnő pályázati felhívásra készülve. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ új épülete csodálatra méltóan széleskörű összefogással, végül 2019-ben, mindössze 7 hónap alatt készült el.

Így tudtuk kiteljesíteni intézményünk módszertani funkcióját is, melyben kiemelt fókuszt kap a legfiatalabb életkorú csecsemők, a halmozottan és súlyos-halmozottan sérült, valamint az autizmusban érintett kis gyermekek diagnosztikája és ellátása is, továbbá az ehhez kapcsolódó akkreditált képzéseink. Intézményünk több egyetemi kar szerződött gyakorlóterepe.

Eltelt 30 év, közel 15.000 családdal dolgoztunk együtt, rengeteg szakembernek biztosíthattunk képzéseket: gyógypedagógusoknak, pedagógusoknak, orvosoknak, mindenkinek, aki erős hittel szeretett volna segíteni más emberek életén. A falakon kívül pedig gyökeres változásokat sikerült elérnünk a hazai kora gyermekkori fejlesztésben, ugyanakkor van is még dolgunk ezen az úton.

Mindehhez természetesen csodálatos kollégákra is volt szükségünk. Olyanokra, akik a legnehezebb időkben is velünk voltak, akik valahol a lelkük legmélyén mindig találtak erőt a következő kihívásokhoz, akik sokszor a saját problémáikat hátrébb sorolva, képesek voltak mások nehézségein segíteni, támaszt nyújtani.

Nem tudunk elég hálásak lenni nekik. Minden volt és jelenlegi munkatársunknak, barátunknak! Ezt a 30 évet azonban nem csak a kollégáknak, de nektek szülőknek, is szeretnénk megköszönni!

Nélkületek, a segítségetek, pozitív, és előre vivő visszajelzéseitek nélkül biztosan nem sikerült volna. Nektek hála, – ha 1-1 pillanatra el is bizonytalanodtunk – mindig tudtuk, hogy szükség van ránk. A munkánkra. A vízióinkra. Tényleg köszönjük!

Most újra a segítségeteket kérjük: amennyiben lehetőségetek van rá, a lenti gombra kattintva, adótok 1%-ával támogassátok munkánkat, hogy még minimum 30 évig tehessük azt, amihez a legjobban értünk: sok-sok gyermeknek és családnak segíthessünk!

Segítsük, támogassuk egymást a jövőben is azért, hogy minden egyedi módon fejlődő gyermeknek megvalósuljon a minőségi oktatáshoz, ellátáshoz való joga, hogy minden magyar érintett család életminősége jobb legyen, mint most!

Köszönettel

Taraczkyné Nemescsói Katalin                                             Czeizel Barbara

kuratóriumi elnök                                                                 intézményigazgató

Koraisok a sétán

A Koraiból néhány kolléga az immáron tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő, séta az autizmussal élőkért rendezvényen vett részt.

Április másodika az autizmus nemzetközi világnapja, és a Cseperedő Alapítvány, amely ebben az évben ünnepli tizenöt éves fennállását, ebből az alkalomból idén is megrendezte az ünnepi sétáját. Az idei április különösen szeszélyes, április 2-án ráadásul nagyon viharos is volt, így 23-án került sor a közös ünneplésre. A rendezvénynek, amely tizenegy éve ismétlődik, komoly hagyományai, rituáléi vannak, és szeretetteljes, családias a hangulat.

Miután kézbe vehettük a séta programját, amelyen fényképek is segítik a programok közötti tájékozódást, pontban 10 órakor szélforgókkal a kezünkben elindultunk a MTA épülete elől a Március 15-e tér irányába. Önkéntesek segítették a csoport egyben tartását, és ahogy szépen-lassan egymásra hangolódtunk, lett egy közös ritmusunk. Igen színes társaság sétált együtt, persze sok ismerőssel és kedves ismeretlennel lehet ilyenkor találkozni. Volt tanítvánnyal és annak családjával, régi kollégával, egy szülővel, aki még évekkel ezelőtt kért szakmai segítséget, és kisgyerekekkel, akik hol előre szaladnak és vissza, duplán megtéve a sétát. A szél finoman pörgette a szélforgókat, és a sok kékbe öltözött sétáló valóban egy ritmusra kezdett lépni.

A Március 15. térre érve egy színpadon már a szervezők terelték egybe a közösséget, buborékfújókat kaptunk kézbe, és közben a fényképekkel illusztrált programra kék pöttyöt tehettünk az új programpont mellé. Idén először szakember mondott beszédet a program nyitányaként, dr. Simó Judit gyermekpszichiáter.

A beszéd egyik kulcsfogalma az együttműködés volt, amely fogalom igen sokféle szempontból került előtérbe. Az autista gyermekek és családjaik támogatásában igen sokszínű azon szakemberek köre, akik a napi gyakorlatban, különféle ellátási rendszerben, eltérő háttértudással, mégis egy cél felé haladva vesznek részt abban, hogy az érintettek jobban érezhessék magukat. Ugyanakkor kevéssé hangsúlyozzuk azt a tényt, hogy ahhoz, hogy ezt a támogatást, kísérést megfelelően végezhessük, előbb magunkkal kell tisztában lennünk. Szó volt a terápiás kapcsolat folyamatáról, ami nem mindig gördülékeny, amiben újra és újra meg kell újulnunk, és ez a rugalmasság és elemzés mindkét fél számára elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezze magát benne, és ezáltal együtt tudjon működni. A szakembernek tehát szüksége van arra, hogy folyamatos önreflexiót gyakoroljon, és ennek keretében azokat a szempontokat, amelyeket nap mint nap tanít a hozzá fordulóknak, azt a saját viselkedésével is képviselje. Legyen egyfajta minta ahhoz például, hogy hogyan lehet nyíltan kommunikálni, meghallgatni a másikat, valóban kíváncsian viszonyulni a másik, adott esetben eltérő gondolatmenetére.

Úgy tűnik, szükségünk lenne arra, hogy valóban meghalljuk és meghallgassuk egymást, ezt pedig először a szakmák közötti valódi párbeszéddel és saját kommunikációnk, társas viselkedésünk elemzésével kell kezdenünk.  Ha ez megvalósulna, inspirálóan hathatnánk egymásra, és már nem is csak együttműködésről, hanem együttes közreműködésről beszélnénk.

Simó Judit igen fontos beszéde után meghallgathattuk Szabó T. Anna erre az alkalomra írt Csigaház című versét, amelynek refrénjét – „Nehéz velem? Veled is! Nehéz neked? Nekem is! Én is viszem, te is viszel, csigaházunk cipelni kell” – Kulka János olvasott fel, további versszakait pedig a gyerekek. A vers után Kárász Eszter lépett a színpadra, őt kísérte Darvas Kristóf, Bata István és Nemes Janó. Elhangzott a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal is, melyet ezúttal is együtt énekeltünk, majd pedig egy havazós dal, amelyhez a közönség nyújtotta a „buborékos talpalávalót”.

Még a séta legelején kaphattunk kívánság szalagokat, amelyekre fontos gondolatokat, vágyakat, érzéseket írhattunk fel, és a rendezvény záróakkordjaként egy erre az alkalomra készült fára fel lehetett tűzni őket. A kívánság-fára azok gondolatai is felkerülhettek, akik nem tudtak velünk sétálni, mégis szerettek volna üzenni. A rendezvény végén sokan ennél a fánál fotózkodtak, és a hamuba sült pogácsa után még kedvünkre piknikezhettünk, rajzolhattunk, óriás buborékokat készíthettünk. Erre a pár órára a nap is kisütött, és a közös ritmust is megtaláltuk. „Nehéz velem? Veled is. Nehéz neked? Nekem is. Én is viszem, te is viszel, csigaházunk cipelni kell.”

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

A rendezvényen készült fotókat Stelczámer Ágnes készítette.

A cirkusz mindenkié!

Interjú Gönye Lili, konduktorral, a Magyar Zsonglőr Egyesület oktatójával

Húsz éves a Magyar Zsonglőr Egyesület, és ebből az alkalomból egy hiánypótló kiadványt jelentettek meg, a Cirkusz Mindenkié[1] címmel. A kézikönyv a cirkuszpedagógia alkalmazási lehetőségeinek sokszínűségét hivatott bemutatni, mindezt magyar nyelven, többféle szakma területéről szerzett tapasztalattal. Mi Gönye Lilit kérdeztük, aki konduktorként sérült gyerekek, fiatalok fejlesztését, szociális integrációját támogatja ezzel a módszerrel.

Hogyan ismerkedtél meg a cirkuszpedagógiával?

Körülbelül öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Magyar Zsonglőr Egyesülettel, és Craig Quat-tal, aki egy amerikai zsonglőr és feltaláló. Ő sokat foglalkozik ezzel a témával, és járt utána többek között annak, hogyan lehet a cirkuszi eszközöket adaptálni olyanoknak, akik nem vagy nehezen tanulják meg használni a klasszikus értelemben vett cirkuszi eszközöket. Hozzá köthető a juggle board, vagy más néven zsonglőrtábla megalkotása is. Szerveztek vele egy nemzetközi képzést, amelyen az Egyesületből hárman mi is részt vehettünk, aminek középpontjában az állt, hogy hogyan tudunk még több sérülésspecifikus eszközt elkészíteni együtt. Engem ez a képzés vezetett oda, hogy nagyon szeretnék ezzel foglalkozni. A Bárczi suliban (Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Szakiskola-szerk.) aztán volt is lehetőségem délutános pedagógusként cirkuszi szakkört, cirkuszos foglalkozásokat tartani.

Említetted egy előadásodban, hogy a cirkuszpedagógia egyik lehetősége az integráció.

Igen, Győrújbarátban az Egy a Világunk Alapítvány felkérésére én szervezem, és négyen vezényeljük le a cirkuszos foglalkozásokat ép és sérült fiatalok számára. Nagy kihívást jelent ezeknek az alkalmaknak a végiggondolása, hogy elegendő kihívást tudjunk teremteni, de ne állítsunk megugorhatatlan célokat sem. Éppen azon gondolkodunk, hogy a foglalkozás egy részében kiscsoportokat alkotunk, és a konduktív pedagógia eszköztárából többet merítve megnézzük, tudunk-e így több fejlesztési lehetőséget kínálni a kacifántosok számára (sérült fiatalok-szerk.), a többiek pedig addig a zsonglőr tudásukat csiszolhatják tovább.

Mi a tapasztalat azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud beépülni a cirkuszpedagógia az ellátási lehetőségek közé?

Van erre több példa is, hogy szakkör jelleggel, élménypedagógiai céllal beépül egy-egy intézmény életébe a program. Egyik büszkeségünk, hogy Pesterzsébeten a gyermekvédelmi központhoz tartozó Pince Ifjúsági Klubban a délutáni programok között a szociális cirkusz is megjelent. Sőt, az egyik roma fiatal, aki már gyakorlottabb, maga is többször tartott bemutató vagy gyakorló foglalkozásokat, és számára is ad ez egy életcélt, hogy mi mindent lehet kezdeni az életben.

A cirkuszos jelenlét egyik kulcsa a gyakorlás. A gyakorlás, ami egyszerre lehet kínkeserves és flow élmény is. Hogyan tudod motiválni a fogyatékos fiatalokat arra, hogy újra és újra nekifussanak a próbálkozásoknak?

Nem kell motiválni, annyira varázslatosak ezek az eszközök, hogy önmaguktól késztetést éreznek arra, hogy használják is őket rendszeresen. A kinézetük, a formájuk cselekvésre késztet, s számtalan variációs lehetőség rejlik bennük. A tányért bepörgetés után például lehet adogatni egyik pálcáról a másikra vagy akár egy ujjal átvenni virágcsokrot csinálni belőle, és különféle trükköket bemutatni. Meg kell találni mindenkinél, a saját fejlettségi szintjén, hogy hogyan tudja használni az adott eszközt, hogy legyen reális sikerélménye. Azt tapasztalom, hogy azok, akik egyébként nagyon nehezen tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel, és fizikai aktivitást is alig tesznek, ezekben a helyzetekben századjára is lehajolnak a leesett eszközért, és újra próbálják azt.


Te hogyan veszel ebben részt?

Én nem a vezetőjük vagyok, hanem egyenrangú partner, aki szintén játszik velük. A játék akkor jó, ha mindenki ott van, odafigyel és részt vesz. Ha valaki kiszáll, borulnak a dolgok, szó szerint. Mindenkire szükség van, együtt kell működni. Azt érezhetik, hogy fontos vagyok, kellek, és figyeljek. Vannak szabályok, amiket előre megbeszélünk, elsősorban a testi épség megóvása érdekében, de pihenni is lehet, csak azt előtte jelezni kell. Alapvető szociális és kommunikációs készségeket tanulunk, játszva.

Például azt is, hogy súlya vannak, ha valódi figyelemmel ajándékozzuk meg egymást.

A foglalkozásokon, ha van kedve hozzá a csapatnak, szoktunk bemutatózni. Bekapcsolunk valami jó zenét, tapsolunk, és beállhat valaki a kör közepére, aki megmutatná a tudományát a többieknek. Egyik oldalon az önbizalom megszerzése, a lámpaláz kezelése, a befogadói oldalon pedig annak a tanulása, hogy valóban tudjak örülni a másik sikerének, ezeket szinte észrevétlenül megtanuljuk, tapasztaljuk itt együtt. Átszellemülünk, itt szabadabbak vagyunk, több a lehetőség a választásra, de az elutasításra is. Egyszerű dolgok végül is, amikhez a cirkusz teret ad.

Milyen korosztállyal dolgozol és hogyan tudsz differenciálni?274183971_313114800785148_5986584376823343188_n.jpg

A zsonglőröktől (Magyar Zsonglőr Egyesület– szerk.) egy nagyon jó alapot kaptunk, ehhez már csak a szakmai, pedagógiai szempontjainkat kellett hozzátenni, hogyan épüljön fel egy óra. Sokat próbálgattunk, kísérleteztünk, és főleg, újraterveztünk. Vannak súlyos mozgássérültek, Down szindrómások, autizmus spektrum zavarral élők, tehát sokfélék, és a mozgásállapotuk is az. Meg kell őket ismerni, és állandóan követni a fejlődésüket, meddig mehetünk el, hol kell visszavenni a tempóból, és más úton nekifutni. Hat-hét-nyolc éves kortól egészen tizennyolc éves korig megjelennek a foglalkozásokon, és sokszor ezek a korcsoportok egyszerre vannak jelen.

Nagyon tetszett, amit a korábban említett előadásodban mondtál, hogy a gyerekek találták ki és jó lett! Te melyik eszközt szereted a legjobban?

A board (juggle board –szerk.) a kedvencem, és a családtagjaimmal is gyakran elővesszük, játszunk vele. Igazi agymunka egyébként ezzel az eszközzel foglalkozást végig vinni, facilitálni, annyi variációs lehetőség van benne. Illetve a vezető minden idegszálával igyekszik a másik félre hangolódni, a mozdulataira reagálni. Teljesen le is zsibbad utána az agyam, de olyan jóleső módon. A többi eszközzel is tudok bánni, de ebben már egészen jó vagyok.

Most Szegeden élsz, hogyhogy?

Időközben azt tapasztaltam, hogy nem tudok még eleget, és a mozgásfejlesztés a szívem csücske, ezért elhatároztam, hogy gyógytornász leszek. S szeretnék egy szocialis cirkuszi csoportot alakítani itt is, sérülteknek.

Sok sikert kívánunk hozzá!

Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

További információkért ide kattints: https://zsonglor.wixsite.com/mzse

[1] Ingyenesen letölthető: https://www.zsonglor.hu/_files/ugd/608210_47e193c5d71e422daacd9801fabd3773.pdf

KÉRDEZZ-FELELEK AZ EPILEPSZIÁRÓL

DR. GASZNER ANDREA  gyermekorvos, gyermekneurológussal

Sokszor nagyon megrémülünk, ha egy epilepsziás rohamot látunk. Mit tanácsolsz, mire kell ilyenkor figyelni, és mi lehet a valós segítség?

Ilyenkor az elsődleges cél, hogy a görcstevékenység és az eszméletvesztés miatt a beteg ne sérüljön, ne verje be például a fejét, ne nyeljen félre, biztosítva legyen a légzése. Emiatt a beteget a lehetőségekhez képest védeni kell. A legtöbb esetben az epilepsziás rosszullét rövid ideig, csak pár másodpercig tart, bár ez hosszabbnak tűnhet abban a szituációban! Ha nem oldódik, illetve ha ismert epilepsziás a beteg és a környezete tud róla, tapasztalt, akár rohamoldó gyógyszere is van kéznél, amit akár végbélbe is be lehet adni. Ha a roham elhúzódó, vagy újra és újra elkezdődik, mentőt kell hívni. Ilyenkor a betegnek már kórházi ellátásra van szüksége. A későbbiekben egyébként is érdemes neurológus szakorvoshoz irányítani a vizsgálat és terápia kontroll céljából.

A külön vizsgálatra és az egyéb okok keresésére azért van szükség, mert a jellegzetesnek tűnő görcsös, vagy eszméletvesztéses rosszullét önmagában még nem jelent epilepsziát: az ilyen rohamot görcstevékenységnek hívjuk. Viszont ilyet nem csak epilepszia okozhat, az un. alkalmi rohamot okozhat alkohol- vagy gyógyszermegvonás, fertőzés, nagyon alacsony vércukorszint, bizonyos gyógyszerek mellékhatása is. Az még nem feltétlen epilepszia, ha valakinek görcstevékenységgel járó eszméletvesztése van.

Sokféle fajtája létezik, ha jól tudom olyan is, ami alig észrevehető. Felsorolnál párat?

Más epilepszia fajták jelentkeznek felnőtt korban és újszülött ill. korai gyermekkorban. Sokféle csoportosítás létezik, ok, mechanizmus, tünetegyüttestől függően.

Vannak fokális epilepsziák, melyek csak egy körülhatárolt agyi terület által irányított meghatározott tünetegyüttest (mozgás, érzés, viselkedés, vegetatív) érintenek, illetve un. generalizált rosszullétek, melyek az agy gyakorlatilag egészének a működését befolyásolják, ezáltal a tünetek is sokrétűbbek, ez utóbbi minden esetben tudatvesztéssel is jár.

Vannak un. epilepszia szindrómák, melyek gyakran kor függőek, meghatározott genetikai meghatározottsággal és tünetegyüttessel rendelkeznek. Ezek ismerete az orvos feladata, mert a terápia kiválasztásában fontos. Például, West szindróma, Absence, BCTE, alváskor jelentkező, beszéd elakadással járó, lázgörccsel kezdődő, stb. Ezek nagyon változatos klinikai képpel, és terápiás lehetőséggel járnak. Gyermekkorban az epilepsziák nagy része fokozatosan szűnhet, de persze addig is fontos a rohammentességre törekvés.

Milyen kiváltó okai lehetnek?

Számos oka lehet, mely ráadásul még kor függő  is. Más a gyerekeknél és felnőtteknél. Lehet genetikai ok, illetve minden, ami az agy anatómiáját, működését kórosan befolyásolja. (fejlődési eltérés, trauma, vérzés, fertőzés, daganat stb.) Magát azepilepsziás rohamot több inger is előhozhatja, provokálhatja. Ilyen lehet például az alvásmegvonás, az alkohol, bizonyos gyógyszerek, toxinok, lázas állapotok. Gyakran vezethet epilepsziás rohamhoz a fotóstimuláció is, de ez nem minden epilepsziára jellemző.

Mennyire kell kíméletesen élni epilepsziával?

Az életmód nagyban függhet az epilepszia típusától annak tüneteitől, provokáló tényezőitől, és a terápia hatékonyságától.

A lényeg a veszélyt keltő, életet veszélyeztető állapot elkerülése, a roham ismétlődés megakadályozása. Hiszen a rohammentesség elérése az pszichomotórium fejlődésében és az agyműködés károsodásának elkerülésében játszik fontos szerepet.

Általában, tapasztalatom szerint az epilepsziások életében a túl protektivitás, fokozott védelem fordul inkább elő. Ez sem feltétlen jó.

A tartósan rohammentes epilepsziások életminősége megegyezhet az egészségesekével, nincs szükség életviteli megszorításra. Figyelni kell azonban a gyermek fejlődésére, mert az epilepsziák egy része pszichomotoros hanyatlással, vagy nem megfelelő fejlődéssel járhat, ezért korai fejlesztésük szükséges. A terhelhetőségük is függ a rohamoktól, az epilepszia fajtájától, fontos hogy a megfelelő mozgásterhelést is megkapják. Érdemes a pedagógussal is megosztani az információt, hogy tudjon róla. Figyelni kell a későbbiekben a pályaválasztásra, a gyermekvállaláskor a terhességre, a gépjármű vezetésre. A család megfelelő tájékoztatása elengedhetetlen, hiszen rájuk is nagy terhet róhat egy ilyen állapot, még ha átmeneti is.

Milyen típusú epilepszia fajták jelenhetnek meg korai életkorban? Mit tapasztalsz a vizsgálatok során a saját praxisodban?

Korai életkorban más az epilepsziák gyakoribb kiváltó oka. Az agy érése is befolyásolja a kialakulást, a tüneteket, a terápiát. A gyakori epilepsziás rohamok nagyban tudják befolyásolni a pszichomotoros fejlődést, tanulást.

A leggyakoribbak, legismertebbek talán a West szindróma, Absence, jóindulatú gyermekkori epilepsziák, a nem epilepsziás, de ahhoz hasonló görcsállapotok: lázgörcs, affektív rosszullétek, alvási mioklónusok.

Mivel én a Budapesti Korai Fejlesztő Központban elsősorban a korai életkorral találkozom, sok koraszülöttet, szülési sérüléssel, agyvérzésen, hypoxiás károsodáson átesett, genetikai megbetegedéssel, fejlődési rendellenességgel élő gyermeket vizsgálok, az ezen okból kialakult különféle epilepsziákkal találkozom leginkább.

Szerinted hogyan, milyen programokkal lehetne segíteni a közvélekedést abban, hogy ne rettegjen az epilepsziától, hanem legyen józan és tájékozottabb a témában?

Vannak szórólapok az érintett gyermekek szülei, a nagyobb gyermekek, pedagógusok, védőnők, háziorvosok részére. Oktató filmek, továbbképzések, és megfelelő iránymutatással, akár a szakirányú internetes felületeken is lehet tájékozódni.

 A kérdéseket feltette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus

Család születik

Karácsonyi gondolatok

Mint ahogy minden egyes ember, úgy minden pár, minden család is különböző, egyedi és megismételhetetlen a maga külső, belső, egyéni és egymáshoz viszonyuló tulajdonságaival, gyengeségeivel, erősségeivel, vágyaival, terveivel és jövőbeli reményeivel.

A szeretet és a biológia rejtelmei révén egy férfi és egy nő gyermeket hoznak létre. Kevésbé nyilvánvaló azonban az, hogy hogyan ad életet egyetlen gyermek két szülőnek. Mert a születés pillanatában a nő anyává, a férfi apává válik, és két új, alapvető identitás kialakulása veszi kezdetét.

Az esetek nagy részében a várandósság hónapjai – s az azt megelőző időszak, néha akár hosszú évek – várakozását, reményeit, álmodozásait és félelmeit a végtelen öröm érzése váltja fel a gyermek megszületésével. Ezt követően ugyanakkor az új helyzetnek és szerepnek való megfelelés mindenki számára sok kihívást jelent. Ilyenek lehetnek a férfi-nő, a férj-feleség, valamint az apa-anya, szülői szerepekre jellemző saját és társadalmi elvárások.

Míg az egészséges gyermek születése többé, teljesebbé, erősebbé teszi a nőt, mint anyát, a férfit, mint apát, a szülőket, az eltérő fejlődésű gyermek világra jötte törést okozhat az énképben.

A korábbi elképzeléseiket, vágyaikat, önmagukkal, a másikkal szembeni elvárásaikat, jövőbeni terveiket hirtelen vagy folyamatában kell újra tervezni, építeni. A gyermek állapotát leíró diagnózisok sokszor nehezen érthetőek, és senki – beleértve a szakembereket – sem tudja pontosan, hogyan alakul majd a gyermek sorsa, állapota. Tágabb értelemben egy egész család válik törékennyé, mivel sok a bizonytalanság, elszigeteltnek és kiszolgáltatottnak érezhetik magukat.

A családdá válás kihívásain túl a szokásos nehézségekhez alaposan hozzájárulhatnak az egészségügyi, anyagi, szervezési gondok a különböző ellátások eléréséért – akár a diagnosztika, akár a megfelelő fejlesztések, terápiák vonatkozásában – a küzdelem a megváltozott élethelyzettel.

 Nem csak az eltérő fejlődésű gyermek születése által sérülhet a család. A különleges helyzetből adódó plusz terhek felszínre hozhatják a családi kapcsolatokban rejlő problémákat, bizonytalanságokat. A tágabb család, a barátok, ismerősök, a szakemberek viselkedése, kommunikációja, az érzékeny, elfogadó, nyugalmat sugárzó jelenléte támaszt nyújthat ebben a nagyon érzékeny, kiszolgáltatott helyzetben, ugyanakkor a nehezen definiálható „nem megfelelően támogató” viselkedés további kimondatlan sebeket ejthet a frissen szülővé vált páron.

Egyre többet hallhatunk az érintett családokról, de a többségi társadalom számára többnyire még mindig a látszólag „épek” világán kívüli kép bontakozik ki róluk, noha ők is teljes jogú tagjai a közös életünknek ebben az országban.

Bárki, mi is válhatunk érintetté.

A KSH adatai és a köznevelési adatok alapján kijelenthető, hogy a magyar lakosság közel 6,7%-a, azaz kb. 660 ezer ember fogyatékos. Ha belegondolunk abba, hogy ugyanennyi családot, azaz minimum háromszor ennyi embert érint ez a tény, akkor már közel 2 millió emberről beszélhetünk.

Ideje, hogy váljanak láthatóvá, legyen valódi ismeretünk róluk, és ne csak ismeretünk, hanem tapasztalatunk is a velük való együttélésről. Járjanak a gyerekeinkkel közösen óvodába, iskolába, moziba, színházba, közlekedjenek, nyaraljanak velünk…, valamint teremtsünk lehetőséget az egyéni élethelyzetek könnyítésére, tehermentesítésére. Hiszen létünk alapja a közösség, amelynek része az egyes ember, része a család és a családba születő, ott élő, esetleg eltérő fejlődésű gyermek is. Attól, hogy a várva várt gyermek nem egészséges, a család és a családtagok társadalmi szerepe – legalábbis azonnal – nem változik meg. Meghatározó körülményeik azonban mások lesznek. Ennek a változásnak az oka egyrészt a szülők lelki megrázkódtatása, másrészt a környezet, így a szakemberek, családtagok, barátok reakciója, viselkedése, majd a gyermeket befogadó vagy nehezen befogadó oktatási, ellátási, társadalmi környezet.

Az, hogy egy család ebben a helyzetben hogyan tud tovább élni, működni nagyban függ tehát a társadalmi környezettől, ami őket körül veszi.

Az itthoni közgondolkodásban a fogyatékosság megítélése, egyáltalán a diverzitás elfogadása, és az inklúzió tekintetében van változtatni való.

 Mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy miként viszonyulunk a „másság”, így a fogyatékos emberek és családjuk ügyéhez.

Ragaszkodnunk kell az együttélés és az elfogadás elvéhez, illetve nem is ragaszkodnunk, inkább természetesnek kell megélnünk. Gyakran az az érzésem, hogy mi, szakemberek szakmai ismereteink birtokában és gyakorlati teendőink során a legjobb szándékunk mellett is csak háttérként tekintünk a családra. A különböző módon értelmezhető elfogadás, befogadás akkor valósulhat meg, ha a szakemberek, a közélet és a hétköznapi élet szereplői is nagyobb empátiával, megértéssel fordulnak mind az eltérően fejlődők, élők, mind családjaik felé. Ha vállalják azt a segítő és közvetítő szerepet, mely nem hagyja a megváltozott élethelyzetű embereket eltávolodni a társadalom többi tagjától. Tudom, hogy sokakban jelen van ez a szemlélet. Öröm látni terjedését, de még távol vagyunk attól, hogy igazi változásról beszélhetnénk. Ám, ami távol van, az is elérhető, és el is kell érni.

Czeizel Barbara, gyógypedagógus, intézményigazgató

(A bejegyzés a szerző az “…ami a miénk” ötven írás a családról (Kincs, 2011) című kötetben megjelent cikke alapján készült.)

” …mindig kérdezzem meg, hogy mit szeretne, és tanítsam meg a gyereket dönteni. ” Interjú Mariann-nal.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ immáron harminc éve működik. Gabi és szülei 1994-ban kérték a központ munkatársainak segítségét, mert a kisfiúnál Down-szindrómát állapítottak meg. Egészen hét éves koráig járt ide, később kiegészítő fejlesztések keretében. Most 28 éves, befejezte az iskolát, sportol, zenél, intézményünkben pedig a kerti munkákban és az adminisztrációs feladatokban segít. Édesanyjával, Mariann-nal beszélgettünk.

Amikor legutóbb beléptem a Korai Budai épületébe, Gabi fogadott a bejáratnál, épp a faleveleket szedte össze, és nagyon kedvesen rám köszönt. Az volt az érzésem, hogy ő itt otthon van. Jól érzem?

Igen, mert egyrészt kiskorában is sokat járt, másrészt mi a Budai Házban évekig működtettünk egy alapítványt, ami iskola melletti fejlesztést tett lehetővé. Ide járt Gabi is más gyerekekkel együtt. Úgyhogy igen, azt kell, hogy mondjam, teljesen.

Minden nap megy a Budai Házba vagy bizonyos napokon?

Kedden és pénteken jár oda, hétfőn edzésre jár, csütörtökön meg dobolni, szerdán én vagyok vele itthon. Ha kinti munkáról van szó, akkor az aznapi munkáját a gondnok mondja el, ha belső feladatokban kell segíteni, azt a titkárságtól kapja.

Kinek volt az ötlete ez a munka a Koraiban?

Megmondom őszintén, letámadtam ezzel a Barbarát (Czeizel Barbara gyógypedagógus, intézményigazgató – szerk.), és mondtam neki, hogy Gabi igazán kertészkedni szeretne a legjobban, és hozzám is jár be a könyvtárba, illetve rengeteg különböző munkát végzett az iskolában, meg sportol is. Mi lenne, ha kipróbálnánk heti két alkalommal, önkéntes munka keretében a kertben? Rossz idő esetében a belső munkát tudja segíteni, hiszen tud olvasni, könnyen tanul meg új dolgokat.

Mit szokott mesélni erről? Mennyire fárad el ebben?

Gabi nem nagyon szokta bevallani, hogy elfárad vagy fáj valamije. Nagyon szereti a kertet, és ezért is gondoltam, hogy ez jó lenne, bizonyítványa is van a kertészetről és otthon is rengeteget kertészkedik. Locsol, füvet vág, eleve élvezi a kint létet. Felvették volna egy kávézóba is, de nem akart menni.

Szoktak arról beszélgetni, hogy ez egy munkahely és mit jelent ez?

Egyrészt tudja, hogy ez egy munkahely. Fontos, hogy megtanulja a munkahely fogalmát, hiába járt ki eddig az iskola mellett dolgozni is. Másrészt hogy megtapasztalja, mit jelent élesben a feladatok elvégzése és a munkahelyi viselkedés. Fontosnak tartottam, hogy olyan dolgot csináljon, amit szeret. Én szeretek könyvtáros lenni, ő szeret kertészkedni.

Ami az ő választása és egyben szenvedélye, nem mellesleg munkába fordítható.

Mindig támogattuk abban, hogy amit szeretne, azt ki is próbálhassa. Így kezdett el sportolni, zenélni, főzni. Rengeteg mindent szeret, és kerek perec meg tudja mondani azt is, ha valami nem jó, nem akarja csinálni. Találtam neki egy színjátszó csoportot, minden nagyon ideális volt, de három-négy hónap után azt mondta, abba akarja hagyni. Nagyon fontosnak gondolom, hogy legyen saját véleménye. Itt kanyarodnék vissza a Koraihoz, ahova kilenc hónapos korától hét éves koráig jártunk. Amellett, hogy nagyon fontos szakmai segítséget kaptunk, az egyik legfontosabb üzenete az volt, mindig kérdezzem meg, hogy mit szeretne, és tanítsam meg a gyereket dönteni. 

Elmesélné, hogy is vezetett az út a Koraiba?

1994-ben, amikor már felocsúdtunk ebből a rémálomból hogy baj van Gabival, és nem volt internet, nem lehetett senkitől kérdezni, szakértő orvosok, ápolók is csak annyit tudtak mondani, inkább nem mondanak semmit, mert nem akarnak megijeszteni. Ez szörnyű volt. Azt is mondták, hogy le is mondhatunk róla és intézetben is nevelkedhet, de akkor nem lesz belőle semmi. Nem tudom, van-e Önnek gyereke, de ha nincs, akkor is el tudja képzelni, hogy milyen érzés, amikor már hónapokon keresztül etet egy kisbabát és össze van nőve vele. Nem éreztük azt, hogy le kéne róla mondanunk. Három hónapos korára lett bizonyított a Down-szindróma. Egy ajánlás útján kerültünk a Koraiba, először Dorkához (Dubecz Dorottya, gyógypedagógus – szerk.), aztán Krisztihez gyógytornára (Hajtó Krisztina gyógytornász, gyógypedagógus –szerk.), majd Márti nénihez zenecsoportba (Gelencsérné Tamási Márta zeneterapeuta, zenepedagógus- szerk.). Nagyon sokrétű és személyes segítséget is kaptam, amire nagy szükségem volt. Barátokat is szereztem, és úgy éreztem, nem vagyok egyedül. A váróból sok szülőt ismertem meg, és szereztem mai napig tartó kapcsolatokat. Meg tudtuk beszélni a problémákat, hogy nem csak én bőgöm át az éjszakát, hanem más is, nem csak én nem tudom, mi lesz később, hanem más se tudja. Aztán, bár nem diplomáztam le, de elvégeztem a Pedagógiai Intézetben egy gyógypedagógiai képzést.

És mit adott ez a képzés?

Gabi ágyhoz kötött beteg lett több évig, csontsorvadása lett. Azért, hogy az ember ne bolonduljon meg, találnom kellett valamit, ami kiszakít a huszonnégy órás napi aggódásból, én a tanulást választottam. Valamit tenni kellett azért, hogy ne csak a gyerekekre koncentráljak. Anyukám és Tibi is (a férj-szerk.) segített abban, hogy tanulhassak. Adott egy bizonyos fokú rálátást. Két oldalról tudtam nézni, és ebből össze tudtam rakni egy olyan vonalat, ami nekem segíthetett, illetve nem is nekem, hanem hogy Gabinál ezt jóra fordítsam. Aztán kitaláltam egy iskola melletti fejlesztést nagyobb gyerekeknek, délutánonként gyógytornászok és gyógypedagógusok segítségével. Később aztán a mindennapi élet programjaival foglalkoztunk, bevásárlás, színházba járás, közlekedés, vendégség, kiállítások, képzőművészeti tanfolyamok, amit csak meg tudtunk szervezni. Volt itt Down-szindrómás gyerek, autista fiatal, viselkedésproblémás gyerek, akikkel kiscsoportban foglalkoztunk, körülbelül 4-5 éven át. Sajnos ez mára megszűnt.

Hogyan szervezik Gabi hétköznapjait, mi a munkamegosztás a családban?

A nagyobbik fiam már elköltözött, Gabi egyelőre velünk él, hogy ez változik, vagy sem, azt majd az élet adja. A férjemmel együtt csinálunk mindent, félállásban vagyok azért, mert a nagyobbik részét én szervezem a Gabi körüli teendőknek. Sokat adott neki az is, hogy teljes családban nőtt fel, talán ez is hozzájárult, hogy ilyen jókedvű. Azt is tapasztaltam, hogy egy sérült gyerek születésénél nagyon kevés család marad egyben. Csak csodálni tudom azokat a nőket, akik ezt egyedül koordinálják végig.

Gabi testvérét egy riportból ismertem meg. Nagyon megható volt látni a testvérkapcsolatukat, és hogy milyen komoly támaszként van jelen, miközben ő is kapott egy nagy csomagot.

Nem tudom, hogy azért, mert kicsi közöttük a korkülönbség, vagy mert természetesnek vettük, de az biztos, hogy bármikor bármiben számíthattam rá, és most is. Szenzációs testvér, akinek nagyon sok ütést kellett elviselnie a kortársaitól Gabi miatt, sokat bántották.

Bár már nem lakik otthon, hogyan vesz részt a hétköznapokban Gabi testvére?

Kinn dolgozik gépészmérnökként Németországban a párjával, és ez így van jól. Azt szeretném, hogy ő élje a saját életét. Ha hazajön, teljesen természetes, hogy moziba viszi Gabit, mintha el sem váltunk volna. De én azt szeretném, hogy ne legyen rajta ez a feladat. Nem azért mert nem birkózna meg vele, de így teljesebben tud élni. Mindig annyira figyelembe vett minket és a Gabit, most már kell, hogy szabadon éljen. Ez egy mindennapi verkli, és nehéz. Ahhoz, hogy ő teljesebben kinyíljon, ahhoz nem lehetünk ott állandóan az árnyékában.

Hogyan szokták ünnepelni a karácsonyt?

Mi augusztus óta várjuk a Télapót! Gabi egy mikulás sapkával a fején megjelenik a háttérben, és összenevetnek az anyukájával. A december az a szent hónap, amikor jön a Télapó, Gabinak a szülinapja van, a karácsony, úgyhogy szinte minden napra jut valami. Mindig közösen díszítjük a fát, már fel van írva, hogy mi legyen a menü, mindenkinek megvan a dolga. Gabi csomagolja az ajándékok nagy részét, szeretjük ezt a hónapot, csak kicsit fárasztó már ez a nagy készülődés, de ez egy központi hónap.

Az ünnepről sajnos eszembe jut a járvány is. Szoktak beszélni Gabival arról, hogyan tud magára vigyázni?

Elég nagy társasági életet élünk, és sok barátunk van, de ezeket a találkozásokat csökkentenünk kellett. Gabinak van egy jó tulajdonsága, hogy nagyon hisz magában, mi pedig mindent megbeszélünk vele. Maszkot hord, fertőtlenít, távolságot tart, odafigyel, leszokott arról, hogy ölelgesse az embereket, ezek hiányoznak is neki, viszont a teljes hite megvan, hogy ő jól van. Megkapta az oltást, ezt is megbeszéljük vele, milyen oltást kaphat, mire számíthat, mindent de mindent együtt megbeszélünk, és még ha rossz várható, azt is tisztázzuk egymás között. A Dorka (Dubecz Dorottya gyógypedagógus – szerk.) mondta annak idején, hogy a Gabi nagyon céltudatos, higgyem el, mindent el fog érni, amit szeretne. És azt gondolom, hogy igen, ez így van. Ő egy olyan ember, akinek céljai vannak, aki a mi kis segítségünkkel, jól éli az életét, ahogy szeretné.

Amikor a kertről beszélgettünk, említette, hogy a „Gabinak olyan a kert, mint nekem a könyvtár”. Miért ezt a hivatást választotta?

Mindig szerettem olvasni, és amikor gimnazista voltam, jártam könyvtár fakultációra. Amikor az ELTE-n a könyvtárszakon, ahol elvégeztem a könyvterápiát is, megkérdezték, mit szeretnék, hogy egyszer megvalósuljon, én ezt válaszoltam. Mind a két fiamat könyvtárba hordtam, az egyik lehet, hogy nem tanul meg soha rendesen olvasni, de én úgy gondolom, hogy a könyvek szeretete nem ott kezdődik, hogy rendesen olvasunk. Hanem ott, hogy tiszteljük őket. Ha nyerek a lottón, lesz egy könyvesboltunk Gabival, és nem azért, hogy könyveket áruljunk, hanem hogy meséket olvassunk, illetve hogy sok olyan típusú felnőtt, mint Gabi bejöjjön egy-egy délután vagy este, és olvassunk együtt meséket, történeteket.

Azt kívánom, hogy ez az álom teljesüljön, mert ez egy gyönyörű gondolat és nagy szükségünk volna rá!

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Újra indítjuk egyik legsikeresebb, gyakorlatorientált képzésünket

Családközpontú kora gyermekkori intervenció esetkezelési technikái

2021. szeptemberében – a járványhelyzetre való tekintettel tartott hosszú szünet után – végre újra indítjuk gyakorlatorientált,  személyes részvételt követelő legújabb képzésünket! Interaktív képzésünket olyan szakembereknek ajánljuk, akik a kora gyermekkori intervenció bármely területén dolgoznak (gyógypedagógus, gyógytornász, konduktor, védőnő, mentálhigiénés szakember, óvónő) és már legalább fél éves gyakorlattal rendelkeznek.

Várunk mindenkit, aki ismereteit bővíteni, megújítani szeretné saját szakterületén belül és annak határait tágítva. Tapasztalatban mutatjuk be a team munka fontosságát és hogy mit jelent a gyakorlatban a családközpontúság. 

Célunk, hogy a résztvevők megtapasztalják, és megértsék feladatuk összetettségét, gondolkodjanak munkájukkal összefüggésben saját személyiségbeli hatásukról és az etikai határokról. További szándékunk, hogy saját tapasztalatokat éljenek meg a szülőkkel való kommunikáció, a tanácsadás és a konzultáció szerepéről, sokrétűségéről.

Tréningjellegű képzésünkben hangsúlyos a csoportmunka, a közös gondolkodás, ezért a résztvevők aktív részvételét várjuk!

JELENTKEZZ MOST!

Mit tanul majd?

A tanfolyam elvégzésével megismerheti a kora gyermekkori intervenció aktuális elméleti és gyakorlati kutatásainak eredményét, a jelenleg alkalmazott kliens utat. Ön is képessé válik az önreflexió és a kommunikáció (gyermek-szakember, szülő-szakember, szakember-szakember) alkalmazására, továbbá a team-működés megalapozására, megszervezésére. A nagyon intenzív hét végére a családot, mint rendszert szemléli majd és így közelíti meg. Ismereteket szerez a korszerű kora gyermekkori időszakkal és annak szülői vonatkozásával kapcsolatos irodalomról és kutatási eredményekről. El tudja majd különíteni a csecsemők életkori sajátosságait az eltérőnek minősülő fejlődésmenettől, és kiválóan igazítja majd ezekhez saját gyakorlati megközelítését és a szülők reális tájékoztatását. Meg fogja ismerni a mai, elfogadott vizsgáló eljárásokat, az állapotfelmérés legfontosabb lépéseit (ismeretgyűjtés, dokumentum elemzés, szülői információk). Megtanulja összegző módon, leíró jelleggel a gyermek és a szülő egyéni szükségleteire reagálva szakvéleményét megfogalmazni, és ehhez mozgósítani a team munkáról megszerzett ismereteit. És nem utolsó sorban meg tudja majd ítélni a funkciófejlesztés és tanácsadás szerepét és hangsúlyát a szükségletnek megfelelően az intervenciós munkája során.

Akkreditált képzések

A képzés összefoglaló jellegű tematikája

  • Ismerkedés és képzési ráhangolódás
  • A komplex családközpontú kora gyermekkori intervenció szemléletének megalapozása
  • Kommunikáció
  • A család fogalma
  • A csecsemő- kisgyermek állapotát, viselkedését meghatározó aspektusok
  • Állapotmegismerés, állapotfelmérés, társszakmákkal való együttműködés
  • A funkciófejlesztés helye és szerepe a kora gyermekkori intervencióban
  • Az esetkezelés folyamata és lépései
  • Összegzés, a szakasz lezárása. Esetkezelések előkészítése
  • Képzői esetismertetések- esetkezelések csoportbontásban
  • Hallgatói esetbemutatások- esetkezelések kiscsoportban, szupervízióval

Mit gondolnak a képzést elvégzők?

„Maximáisan működött a ’minél többet teszel bele, annál többet viszel haza’ módszere. Jó volt, élvezetes volt, néha fárasztó is egyben, de SOHA nem volt unalmas vagy egyhangú.”

„ A képzés utáni időben azt vettem észre, hogy sokkal célzottabban végzem a munkám. Nagyobb hangsúlyt kapott az anya, és az apa is előtérbe került.”

„Tabuk nélkül beszélgettünk. Sokan voltunk, sokfélék, de egységként, csapatként működtünk.”

„ Nagyon sok új információt kaptam, újszerűek voltak. Meglévő ismereteimet rendszerbe foglalta.”

„Maximális szakmai tudással, alázattal, hittel adták át az előadók a tudásukat.”

„Minden, ami aktivitás-alapú, nagyon szerethető és építő számomra.”

„Átgondolt, de kellő rugalmassággal kezelt, követhető keretbe épített hét volt.”

„Számomra sok újdonság volt, és ez az átfogó komplex szemléletmód adta a legtöbbet.”

„Az oktatók nem csak magasan képzettek, de látszik, hogy folyamatosan továbbképzik magukat, korszerűsítik és bővítik tudásukat.”

„A továbbképzésben az tetszett legkevésbé, hogy túl hamar befejeződött.:)”

„ Köszönök mindent, amit kaptam. Vigyázok rá! Ilyen szakmai kiállást sehol nem tapasztaltam!”

Ízelítő a képzés anyagából

Oktatóink:

Károly Fruzsina gyógypedagógus-pszichológus

Kiss Erika, gyógypedagógus

Tóth Anikó, gyógypedagógus

Udvardi Gabriella, gyógypedagógus

További részletekért, jelentkezéshez kattints ide .

Fogadjuk el a tökéletlenségünket!

“Az itthon elérhető korai ellátás világszínvonalú, ez nemcsak a saját munkánkra vonatkozik, hanem az állami intézmények teljesítményére is” – vallja Czeizel Barbara. A korábban miniszteri biztosi feladatot is elvállaló gyógypedagógust a gyermekek korai fejlesztéséről kérdeztük.

Mi rosszabb: egy féléves gyereket átlagostól eltérő fejlődésűnek, fogyatékosnak címkézni és a diagnózis súlyát egy családra nyomni, vagy kétes várakozással tölteni értékes, fejlesztésre fordítható éveket, hónapokat? Czeizel Barbarának és munkatársainak hála néhány éve már nem kell ilyen döntéseket hozni egy szakmabelinek sem. „Miniszteri biztosi munkám egyik legnagyobb sikerének tartom, hogy módosítottak a jogszabályokon, és hároméves kor alatti gyerekek jogosultak lehetnek fejlesztésre anélkül, hogy feltétlenül SNI diagnózisokat ragasztanánk rájuk” – osztja meg Czeizel Barbara gyógypedagógus, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ alapító-vezetője. Szervezetük harminc éve a korai fejlesztés zászlóshajója, szakmai közösségük hetente háromszáz kisbabának, családnak segít minél teljesebb élni.

Hosszú út vezetett idáig: harminc évvel ezelőtt a hazai ellátórendszer nem volt felkészülve a háromévesnél fiatalabb gyerekek fejlesztésére, a családokkal való partneri munkára, a pedagógusok többsége nem is tanult ilyen kicsi gyerekek ellátásáról. Barbara ekkoriban pályakezdőként – maroknyi kollégájával – különböző ösztöndíjak segítségével külföldre utazott, hogy megismerjék, máshol milyen módszerekkel segítenek a legkisebbeken. A hazahozott és a hazai viszonyokra adaptált tudásuknak hála mérföldekkel előrébb tartunk, mint egykoron. „A jelenleg itthon elérhető korai ellátás világszínvonalú, és ez nemcsak a saját munkánkra vonatkozik, hanem az állami intézmények teljesítményére is” – állítja Barbara. – „Ha ma körülnézünk Európában vagy Amerikában,  azt látjuk, hogy a kétezres évek közepén jött gazdasági válságban nem tudták a korai fejlesztés ügyét finanszírozni, így megszűnt a korai ellátás. Ebből adódóan az oktatás színterei többnyire teljesen inkluzívak, ami példaértékű, és csak a legsúlyosabb esetek számára érhető el speciális ellátást. Amit a munkatársaim képviselnek, az egy csoda, én csak a körülményeket teremtem meg ehhez.”

Természetesen itthon sem tökéletes a rendszer. Míg egyértelmű a szakmabeliek és az érintett családok, szülők számára, miben kellene változni a hazai közegnek, a gyakorlati megvalósulás sokszor elmarad. „Az az érzésem sokszor, hogy Magyarország a barakkok országa. Beszélünk arról, milyen a tökéletes szülő és az ideális gyerek, aztán szembesülünk azzal, hogyan élünk. Kettős identitás ez, amiben elvárásokkal nyomjuk agyon magunkat, ahelyett, hogy elfogadnánk saját tökéletlenségünket” – mondja Czeizel. Hozzáteszi: a többi ember elfogadása lenne az első lépés különbözőségüktől függetlenül. Kisgyerekként zsigerileg bennünk van a másik ember felé való fordulás, ezáltal a bölcsőde a leginkluzívabb közeg, míg az életkor növekedtével egyre nehezebb integrálni az átlagostól eltérő gyerekeket. „Ha minden óvodai csoportban, majd osztályban lenne egy-egy SNI-s gyerek, aki megkapja a szükséges segítséget, felnőhetne egy elfogadó generáció. Ezzel szemben elvétve látunk a többségi iskolákban vak vagy éppen kerekesszékes diákokat, míg tudjuk: képességeik szerint tanulhatnának ott. Ehelyett ezek a fiatalok gyógypedagógiai iskolákban járnak, míg az igazán speciális segítségre szoruló, halmozottan sérült, vagy autizmusukban jelentősebben érintett gyerekekkel a szülő van otthon” – magyarázza Barbara. Ha felfejtenénk, honnan ered ez a furcsa eltolódás, egészen a pedagógusképzésig kellene visszanyúlni: más felsőoktatási intézménybe kerülnek az egészségesnek látszó gyerekeket tanítani vágyók és a gyógypedagógus-hallgatók, így mást tanulnak, másképpen. Ahhoz, hogy valódi integráció indulhasson, az oktatási intézményeknek kellene együttműködni, a hallgatóknak megismerni egymás munkáját és a közös fejlesztés, a valódi együttműködés lehetőségeit.

„Minden ötödik embert érint ma Magyarországon ez az ügy. Nincs annál jobb érzés, mint hogy számíthat ránk a másik, és mi is számíthatunk a másikra. Ez ad értelmet az életnek. Belőlem nem fogy ki a lendület, mert annyira egyértelmű, mit lehetne csinálni – de az első, az emberi „igen”, a motiváció a változtatásra.”

Gacsályi Sára interjúja a Mandiner III. évfolyamának 11. számában jelent meg.

Könyvajánló

Könyvajánló
A szülők és mi

Dr. Borbély Sjoukje: A szülők és mi

BKFK, 2012

„Gyermekkel és családjaikkal foglalkozó. nevelő, fejlesztő és gyógyító szakemberek számára nemcsak hasznos, hanem lelkileg is megérintő, serkentő olvasmány lesz e könyv. Szerzője – nagy tudású és tapasztalatú pszichológus, gyógypedagógus. A szakember a segítés folyamatában megjelenő lényeges lelki jelenségeket tekinti át nagyon őszinte, személyes stílusban, egyszerű és világos fogalmazásban.

A szöveg különlegessége a szemléletmód közvetítése. Egyrészt a fejlődésben elmaradt, vagy funkcionálisan károsodott gyerek anyakapcsolatát és az őt ellátó családnak történetében zajló eseményeket mutatja be, a gyermek körüli kölcsönhatásban, különösen a kötődés jelenségében, másrészt a segítő és a család közötti kommunikáció bonyolult és bonyolódó világát ismerteti. A segítő szakember tapasztalatból tudja, hogy a fejlesztő intervenciók és megoldások sikere, optimális kimenetele ezen tényezőktől függ, gyakran a problémák is ebben keletkeznek. A szülő és a család a problémás gyermek miatt sérül, a többnyire megmaradó sajátos jellegzetességek és funkcionális zavarok miatt a szülők identitása súlyosan megterhelődik. Szinte a szülő is terápiára szorul és a jó fejlesztő folyamatban ez többnyire meg is valósul. (Dr. Buda Béla)

Részlet a könyvből: ” Az „érintett” gyerekek szülei olyan szülőcsoportot képeznek, amely próbára teszi vagy teheti minden velük dolgozó, együttműködő szakembert. Számtalan ki nem mondott, félig megélt indulat nehezítheti meg a két fél közötti kommunikációt, noha az érintett szülők ilyenkor talán az életük legnehezebb periódusát élik meg.”

Szakemberek a szülőkkel

Szakemberek a szülőkkel

(szerk: Dr. Borbély Sjoukje, szerzők a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársai). BKFK, 2018

„Előző könyvemben (A szülők és mi. BKFK, 2012) az említett problémákat már részletesen körülírtuk. Írtunk arról, hogy mik az akadályai a partneri viszonynak a két fél között, és sok esetben miért is nem reális ez az elvárás. Írtunk a szülő batyujáról, arról, hogy egy „gondgyereknek” adott életet, a családról, mint rendszerről, amelyben minden egyénnek a pozíciója megváltozik. E kiadványban is sokféle példával igyekeztünk illusztrálni azt, ami a korai fejlesztések időszakában egy családban, és ezzel párhuzamosan egy terápiás kapcsolatban végbe megy.

Ez a könyv tulajdonképpen az előző könyv folytatása. Csakhogy most nem csak én írtam, hanem sokan írtunk együtt. Kollégáimmal két éven keresztül megvitattuk a problémás „eseteinket”, nem a sikerre, hanem a kommunikációs dilemmákra fókuszálva.

Terápiás és szupervíziós munkám során is kiderült, hogy a legtöbb esetben a szakemberek számára nem a gyermekkel végzendő munka, hanem a szülőkkel való együttműködés a legnehezebb. A munkacsoportban a kollégák közös problémának érezték, hogy amikor nem lesz termékeny a munka, ez nem szakmai kifogások miatt alakul így, nem egy gyerek látványos fejlődésének hiánya okozza a problémát, hanem az, ha nem tudják egymással tisztázni, hogy ki mit vár el a másiktól: a szülő a fejlesztőtől, a fejlesztő a szülő hozzáállásától. Tanfolyamaink hallgatói, kezdő és nem kezdő kollégák egyaránt folyamatosan jelezték, hogy szükség lenne még több példára, még több problémás „eset” leírására ahhoz, hogy ők önmagukra találhassanak e nehéz munkakörben.

Amikor egy kapcsolat, a közös munka egy családdal elkezdődik, amikor egy szakember a szülővel együtt indul egy úton, ez a probléma még nem tudható, csak útközben válik érezhetővé.

Ezért munkatársaimmal rendszeresen találkoztunk, hogy együtt dolgozzunk a fent leírt dilemmákon. Mindannyinknak fontos volt a közös munka. Vitatkoztunk, ütköztünk, és a munka nehézségeit tárgyalva most már nem csak a szülők, hanem a szakemberek szempontjai is terítékre kerültek. Számomra egyre világosabbá vált, hogy a fejlesztő szakemberekhez képest sokkal könnyebb a helyzetem, mint pszichológusnak. A pszichológus csak akkor tud érdemben dolgozni, ha a szülő felkéri őt a közös munkára, beleegyezik abba, hogy bizonyos pszichés dilemmáit együtt elemezzék. Egy fejlesztő szakembernek nincs ilyen szerződése, az ő esetében nem látható előre, hogy amit nyújtani fog, tetszeni fog-e a szülőnek vagy sem, a szülő szemében sikert jelenthet vagy nem. Az ő esetükben a szülő jelen van a fejlesztéseken, de ha szeretné, a kommunikációban passzív maradhat. Figyelheti, mit tesz a terapeuta a gyerekével, de amit érez vagy gondol, rejtve maradhat.

Munkacsoportunk együttlétei viharosak voltak, közös gondolkodást és emocionális pillanatokat hoztak. Több eset tárgyalásakor felmerült a kérdés: a szülők előtt mit vállalhatnak fel ők a saját problémájukból, meddig kell hallgatniuk, amikor hétről hétre élik meg azt, hogy a szülők mást várnak el tőlük, mint amit nyújtani tudnak? Lehet-e például a szülőktől elvárni, hogy együtt értékeljék azt, ami történik az órákon? Szabad-e javasolni a szülőknek, hogy jöjjenek néha gyerek nélkül hozzájuk, azért, hogy átbeszéljék a történteket. Hiszen a szülő úgy tudja, hogy ő a fejlesztésekért fizet, nem a beszélgetésekért. És mondhatja-e egy fejlesztő szakember a szülőnek azt, hogy ő szívesen van a szülővel és a gyerekkel, de be kell látniuk, hogy ő a gyerekkel már nem tud haladni, nála nem fejlődik tovább?

Ebben a könyvben közös munkánkat foglaltuk össze: huszonhét „esetet” adunk közre. Munkatársaim közül néhányan meglehetősen nyersen írták le a gondolataikat, fogalmazták meg a problémáikat, mások higgadtabban fogalmaztak. Egyéni „tündöklések” is születtek, egymás munkájához is hozzászóltak. Sok problematikus és néhány egyszerűbb, könnyebb történet van a könyvben, előfordulnak „kudarcos”-nak tűnő munkák, de vannak látszólag sikeresebbek is.” Dr. Borbély Sjoukje

Apró lépések

APRÓ LÉPÉSEK – Korai Fejlesztő Program lassabban fejlődő gyermekek és szüleik számára. (szerk: Szelényi Marianna)

A kiadvány célja, hogy az eltérően fejlődő gyermekek minél magabiztosabban tájékozódjanak a fejlődés ösvényén, az őt segítők pedig valódi, hatékony segítséget tudjanak nyújtani nekik. A feladatok egymásra épülő rendszerével, gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, támogatva a tovább-gondolást, kreativitást. A segítő szakemberek szemléletének formálása ugyancsak fontos cél: miközben a gyermekek önállóságát, kompetenciáját erősítjük, tudniuk kell, hogy bármikor megfoghatják a kezünket, ha szükségük van ránk. Fontos cél mindemellett a szülőkkel való együttműködés, kommunikáció új formájának kialakítása e kötet segítségével.

“Sokféleképpen léphetünk a fejlődés ösvényére, és eltérő az is, hogy hányszor, mennyi ideig pihenünk meg a vándorlás során. Van-e, aki elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, és éppen annyit segít, amennyire szükségünk van. Ez a kötet talán segít abban, hogy megértsük, megértessük másokkal is, hogy minden apró lépés épp annyira lehet csoda is, mint természetes adottság. Hogy azoknak, akik szakemberként, segítőként, szülőként ránk vannak bízva, épp annyit adjunk, amennyire szükségük van: közös játékkal, egymást érezve és értve, iránytűt és jelzéseket figyelembe véve, minél boldogabban.” (Szelényi Marianna)