„Kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!”

Weöres Sándor versében (A medve töprengése) a barna medve azon töpreng, hogy ha elhagyja a jó meleg és biztonságos barlangját, amelyben télen az igazak álmát aludta, akkor kinn fázni fog. Nem tudja, mi vár rá, biztonságos-e a kinti világ. Igazán éhsége miatt kényszerül elhagyni a bázist, mert málnát és mézet szerezni csak áldozatok útján lehet, ki kell lépnie a bizonytalanságba, „és ez a gondom óriás!”.

Májusban a születés körül járnak gondolataink, így esett a választásunk az alagútra, a korai fejlesztés egyik emblematikus játékeszközére. Sok hozzánk járó kisgyerek egyik legkedvesebb játéka a bújócskázás, azaz önmaguk vagy a tárgyak pillanatnyi eltüntetése, a cipekedés, a ki-be pakolás, a szűk helyeken való átpréselődés és a mászás. Az alagút azért is fantasztikusan hasznos játék, mert ezt a sok érdeklődést egyszerre mind képes kielégíteni, és akkor még nem szóltunk arról, hogy mennyire pozitív hatással van az idegrendszer érlelődésére. Ráadásul számos fajtája létezik, hosszú és rövid, bő és szűk, átlátszó és sötét, kuckóval bővíthető, gurítható, zörgős anyagú, hajlékony és tömör.

A leggyakrabban vízszintes irányban használjuk, de a tömörebb fajtáját lábra is állíthatjuk, és a bemászást, elbújást, pakolást játszhatjuk vele. Sok kisgyerek, aki még nem is jár stabilan, meglátva ezt a csalogató játékot, azonnal belekéredzkedik. Örömmel mászik át benne, vagy szívesen időzik el benne ücsörögve, a bátrabbak még azt is megengedik, hogy a lábára állított alagutat befedjük egy tetővel, és teljesen sötétet teremtsünk számukra. Mégis vannak, akik megtorpannak az alagút láttán, nagyon érdekesnek találják, de belemászni egy kis varázslat után mernek csak.

Sokan úgy gondolják, hogy az alagúttal való játék egy korai életkorú gyermek számára a születésével kapcsolatos élményeket képes aktiválni, és akinek itt elakadása, rossz tapasztalata van, vagy éppen hiányzik ez az élménye, annak időre van szüksége ahhoz, hogy a játékon keresztül újra-vagy megélje ezt az élményt. Azt biztosan tudjuk, hogy a születés a újszülött számára egy igen fontos vesztibuláris-proprioceptív és taktilis tapasztalatszerzés is, óriási munka a szülőcsatornán való átpréselődés. Arról nem is beszélve, hogy egy újszülött is megélheti, vajon hova érkezik meg, mi vár rá a hosszú alagút végén. Az elindulás, a megszületés ezt a dilemmát is magában rejti. Nem véletlen, hogy mi, akik fogadjuk a megérkezőt, készülünk, hogy amennyire csak lehet, biztonságossá és körülölelővé tegyük ezt a folyamatot. Ezt az élményt képezi le az a játék is, amely a legtöbb alagúttal való tevékenykedés közben előfordul. Begurítunk egy izgalmas labdát, ezzel meghívjuk a gyermeket az átmászásra, és az alagút végén az anyukák és az apukák várják a bátor „barna medvéket”. Ilyenkor sokszor elhangzik, de ügyes voltál, milyen jó, hogy átbújtál, örülök, hogy itt vagy.

Az átmászáshoz kedvet kell csinálnunk, különösen akkor, ha a gyermek valamiért tartózkodik ettől, viszont ehhez számos eszköz áll rendelkezésünkre. Érdemes olyan alagúttal kezdeni, ami masszívabb, rövidebb, és amit függőleges irányban is tudunk használni. Ekkor egy-egy kedves tárgy bedobálgatásával, és annak kihozatalával rögtön szimpatikussá tudjuk tenni a tárgyat. Bele is kiabálhatunk, felborítva pedig megmutathatjuk a gyermeknek, hogy milyen könnyedén lehet az adott tárgy téri helyzetét megváltoztatni. Egy ilyen alagút tetejére is rá lehet ülni, lovagolni, rugózni, mindezt egy tükörben nézni, és az élmény megélésével rengeteg saját testről való információt gyűjteni. Vannak, akik előbb gurítják ezt a fajta alagutat, mint egy labdát, így lehet ez a kapcsolódás eszköze is. A felborítás után a belemászást is felkínálhatjuk. Ha a gyermek már ezt is szívesen teszi, óvatosan gurítani is lehet benne, és idővel arra is ráéreznek a nagyobbak, hogy gurulásukat önmaguk is előidézhetik. Ha már minden irányból szimpatikussá tettük az alagutat, biztosan kedvet csináltunk a vízszintes irányokhoz is, azaz az átmászáshoz. Ha megtörténik az áttörés, és már voltunk benne összekuporodva, ültünk a tetején rugózva, ringatóztunk benne, azt fogjuk tapasztalni, hogy szüntelenül ezt szeretné gyakorolni a kisgyermek, és kacagva, magabiztosan mászik át akármilyen hosszú, szűk és sötét alagúton.  

Forrás: https://lovevery.com/

Ha jobban belegondolunk, ennek az élménynek a megélése magában hordozza az önszabályozás tanulását is. A gyermek megélheti, hogy az, ami feszültséget teremt benne, ami a kiszámíthatatlansága miatt bizonytalanná teszi, az sok küzdelem árán mégis bevehető és tanulható lesz. Nem egyedül kell ezt átélnie, fontos, hogy legyen ebben társa, és az sem utolsó szempont, hogy ez egy játékfolyamatban történik. Ideális esetben a gyermek és a szülő együtt tanulják meg ebben a szituációban (is), hogy képesek együtt átverekedni magukat egy nehéz érzésen, és felül tudják azt írni. Kibújás, bebújás, nekiindulás.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Híínta-paaalínta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Dunááába, zsuppsssz….avagy ringatózás az érzelmek hullámain

A kép forrása: https://fuggoagy.hu/

Egy terápiás pillanatot szeretnék megosztani veletek, ami egy DSZIT-es foglalkozás keretében történt velem. Egy három éves kisfiúról van szó, akinek a legkoraibb időszakában kevés lehetősége volt arra, hogy szenzoros tapasztalatokhoz jusson, és a saját testéről, izomerejéről és mozgásáról kellő gyakorlással sok-sok információt gyűjthessen. Két és fél évesen kezdte el pótolni ezeket az élményeket, többek között egy egyéni DSZIT foglalkozás keretében. Sok problémája származott abból is, hogy nehezen olvasta le a másik ember arcáról az érzelmeit, és ő is bajban volt, amikor egy adott helyzettel kapcsolatban meg kellett volna éreznie, az jó-e neki vagy sem, kellemes-e számára még az adott inger, vagy nem. Ebből fakadóan a legváratlanabb pillanatokban, minden előzmény nélkül felcsattant, keserves sírásra fakadt, hosszú percekig nem lehetett megnyugtatni, és a szülei nem tehettek mást, várták, hogy kikeveredjen ebből az állapotból. Semmi nem használt, az érintéstől még idegesebb lett, ha beszéltek hozzá, még hangosabban kiabált. A mi gyomrunk is összeugrott ilyenkor, és tehetetlennek éreztük magunkat. Ott volt egy gyerek, aki a földön fekve kínlódott, tekergett, artikulálatlanul üvöltött, és látszólag semmi nem használt.

Ez a kisfiú egy nyugodt pillanatban a csepphintát választotta az egyik óránkon, és kérte, hogy tegyem bele. Szinte rögtön elengedte magát benne, és lábait felhúzva, összegömbölyödve ringatózott előre-hátra, és néha körbe-körbe is. Ahogy a hintázás ritmusa egyre folytonosabb lett, ő is egyre felszabadultabbá vált, kacagott, gurgulázva nevetett és eufórikus állapotba került. Hol összehúzta a hinta bejáratát, hol kinyitotta, rám nevetett, illetve várta, keressem meg. Telt-múlt az idő, és egyszer csak azt kérdezte, vagyis inkább a tekintete, a gesztusai és a testtartása egyértelműen azt jelezte felém, mondjam meg, ez, ami most történik vele, milyen. Azaz hogyan érezheti most ő magát. Felbátorodva azon, hogy az előbbi viccelődő, önfeledt kukucs játék után most egyértelműen egy másik kommunikációs nyitányt intézett felém, megszólaltam. Azt mondtam neki, hogy ez most jó, te most nagyon jól érzed magadat. Minden rendben van és örülsz annak, hogy elbújsz, majd megtalállak. Elmosolyodott, és alig hallhatóan azt ismételgette, ez jó, ez jó. Majd elgondolkodott és a hinta bejáratán, résén keresztül csak az arcát dugta ki felém, mindenféle grimaszokat vágott. Jobban mondva az érzelmek egész palettája jelent meg előttem, a legkülönfélébb arcmozdulatokkal. Úgy értelmeztem ezt, hogy azt akarja mondani, nézzem és mondjam meg, milyen sokféleképpen érezheti ő magát. Segítsek neki megérteni, melyik mit jelent, melyik érzésnek, mi a neve, és hogy ő olyankor hogyan érzi magát. Hogy ebben a biztonságos, körülölelő helyzetben, a tér minden irányában való hintáztatás közben azt tapasztalta meg, most tud annyira nyitott és tanulásra motivált állapotba kerülni, hogy a felnőttre támaszkodva, tőle kérdezve megpróbálja megérteni, mit is él át.

Ekkor értettem meg, hogy ez a tanulási folyamat sokkal bonyolultabb és nehezebb is, mint gondolnánk. Hogy annak, akinek ez nem tud önmagától kibontakozni, társas kapcsolatban szerveződni, aki a másik ember arcáról nehezen olvassa le az érzelmeket, és a maga érzéseinek felismerésében is nap mint nap bizonytalan, ez a tanulási folyamat sokszor kínkeserves.  Emiatt is érezheti magát nagyon elkeseredve, elveszve, magányosnak, és élhet át nagy érzelmi kilengéseket. Komoly küzdelem ez egy szülőnek, apró, sokszor alig észrevehető jelekből kell olvasnia, és ezekre ráerősítve tulajdonképpen megtanítani a gyermekének azt, hogy érezheti magát biztonságban. Hogy a világ lehet kiszámítható, és hogy ő képes lehet arra, hogy ebben tájékozódni tudjon. Ez nagyon nehéz, és ehhez meg kell tanulnia, hogy ezek között az érzések között hogyan tegyen rendet. Mit jelent, ha ő ilyen arcot vág, akkor hogy reagál rá a másik, és így tovább. Igen ám, de ha már sokszor éltük át a gyermekünkkel ezeket az érzelmi megpróbáltatásokat, veszíthetünk a nyitottságunkból. Nekünk ezt terapeutaként észre kell vennünk, és óvatosabban közelítenünk a család felé. Ugyanakkor nagy segítség lehet, ha ezekről az apró jelekről beszélgetni tudunk, ha egy-egy terápiás óráról aztán együtt gondolkodhatunk.

Ezzel a személyes történettel pedig egyúttal azt is szeretném megvilágítani, hogy óriási szerencse, hogy ilyen hasznos játék, mint amilyen a hinta, rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy támogassuk egy gyermek fejlődését. Ez az egyensúlyi élmény az, ami az idegrendszert érlelő hatása mellett, vagyis azzal együtt az érzelmeink szabályozásában is ilyen hatékonyan segít. Használjátok minél többet, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni!

Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus, DSZIT terapeuta