A születésünk történetéről és az első életévekben megélt élményeinkről jó esetben a szüleinket tudjuk megkérdezni. Fontos, hogy felnőtt életünkben ezek a történetek ne maradjanak titokban. Hogyan kezdjünk hozzá, miért lényeges ez a jelenünkben és a gyerekeinkkel való kapcsolatunkban?

Erről kérdeztük dr. Andrek Andrea pszichológust, aki az ELTE perinatális szaktanácsadó képzés egyik alapítója, és a Magyar Pre- és Perinatális Pszichológiai és Orvostudományi Társaság alelnöke. 

Pszichológus vagy, és az életkezdet időszakával foglalkozol. Pácienseiddel folytatott terápiás munkában a szomato-pszichoterápiás szemléleted nagy hangsúlyt kap. Kérlek mutasd be ennek a specifikumait!

Többféle pszichoterápiás irány létezik, amely nem csak a verbalitáson keresztül foglalkozik az érzelmek megélésével és kifejezésével. A szomato-pszichoterápia célkitűzése, hogy amellett, hogy a pácienssel körbejárjuk, hogy mit gondol a problémájáról, nagyon fontos, mit érez ezzel a problémával kapcsolatban. Azt a kérdést is feltesszük, hogy hol érzi mindezt a testében. Azaz milyen testérzetek formájában jelenik meg a nehézség, mely testtájékon ragadható meg az elakadás. Előfordul, hogy meghökkentő ez a kérdés, de van, aki pontosan meg tudja mondani.

Legtöbbször ezek a feszült, szorongató érzések a légzéshez kötődnek, mellkasban érzékelhetőek, vagy a nyelőcsőben (pl. ahogy beszélek róla, gombóc van a torkomban). Több esetben az emésztőrendszerhez társulnak a nehézségek (pl. mintha kő lenne a gyomromban, összeugrik a gyomrom). A fejhez is szoktak társítani feszültségeket, a halánték, tarkó területén. Illetve végtagban, végtag mozdulatában is megragadhatóak a feszültségek.

Nem biztos, hogy a kliens meg tudja ragadni a testtájékot vagy testérzetet mégis, amikor beszél a problémájáról, egy érdekes, figyelemfelhívó mozdulatot, gesztust láthatunk ismétlődni a testén vagy a végtagjaiban. Ezt kulcs gesztusnak nevezzük, amivel aztán mélyebben lehet dolgozni a terápiában.  

Jól gondolom, hogy a perinatális időszak feldolgozásához tartozó terápiás eszköztárban nem véletlen, hogy a testérzetek értelmezése nagyobb hangsúlyt kap?

Ha az emberi élet legkoraibb időszakának tapasztalataira gondolunk, figyelembe kell vennünk, hogy ezek a verbalitás előtti időszakhoz kötődnek.  A magzati fejlődés, a megszületés, a kétéves korig tartó időszak ez.

Mára úgy gondolkodunk az emberi életről, hogy az egy oszthatatlan kontinuum, minden, ami történik velünk a fogantatásunktól fogva, az valamilyen lenyomatot képez a fejlődésünkben.

Akár biológiai, élettani működést tekintve, a mostanában sokat kutatott epigenetikai szempontból is, és egyre többet gondolkodunk már arról is, hogy a lélektani történéseknek is hatása lehet a későbbi fejlődésünk szempontjából. Például a traumatikus, feldolgozhatatlan élmények, amelyek tartós ideig, magas szinten tartó stresszt váltanak ki, elárasztóak, kezelhetetlenek az egyén számára, ezekkel kapcsolatban is egyre inkább azt gondoljuk, lenyomatot képeznek.

Ezek a lenyomatok elsősorban test-válasz mintázatokban maradnak meg. Későbbi életünk során úgy mutatkozhatnak meg, hogy ha valami hasonló élethelyzettel találkozunk, mint amilyen az eredeti élmény volt, akkor ezek aktiválódhatnak, és meg tudnak jelenni bizonyos zsigeri reakciókban. Azért lényeges, hogy a test jelzéseinek elemzését bevegyük a terápia értelmezési spektrumába, mert így ruházódik fel jelentéstartalommal az egyén számára, hogy ami történik vele, annak az élettörténete szempontjából mi a jelentősége, hova kapcsolódik vissza ez az élmény.

Azaz a korai életkorban megélt stresszélmények pszichoterápiás keretben való értelmezésével a felnőtt életünkben ezekhez narratívákat tudunk rendelni. A testélményeket, zsigeri reakciókat és addig megragadhatatlan, nyomasztó élményeket jobban megérthetjük, szavakba tudjuk önteni, már nem elárasztanak bennünket, hanem kimondhatóságuk hatására a jelenünket alakíthatjuk, formálhatjuk.

Milyen hatással lehetnek a családi rendszer egészére nézve, ha megismerjük születéstörténetünket és a koragyermekkorunk történetét?

A jó élmények könnyebben mesélhetőek a családban, és nem véletlen az sem, hogy több születéstörténet titokban marad, mert sok fájdalom és szenvedés kapcsolódik hozzá. Tapasztalom, hogy szülő korban lévő nők nem tudnak semmit a születésük történetéről, és éppen valamilyen elakadásban vannak. Például nem fogan meg a kisbabájuk, és ahogy egyre jobban kibontjuk az élettörténetüket, megjelenik ez a hiány.

Arra buzdítom őket, hogy még ha nehéz is, próbálják megkérdezni az édesanyjukat a történetükről, mert ez sok felszabadulást hozhat. Azt azért tudni kell, hogy a korábbi generációknak az a tapasztalata, hogy a szülés-születés eseményei tabunak számítanak. Közös élményük, hogy mindenki sokat szenvedett, elhagyatottnak, magányosnak, kiszolgáltatottnak érezték magukat, és bizonyos értelemben erőszakot is elszenvedhettek. Olyan rendszerben szültek, ami több szempontból sem kedvezett a természetes szülésnek, testi-lelki szempontból mostoha körülmények között kellett szülniük. Egy konszenzus volt arról, hogy ez mindenkinek a közös titka, szenvedése, lépjünk tovább, ne beszéljünk erről.

Igen felszabadító lehet, ha az a lány, aki így született, képes ezt a nehéz szüléstörténetet meghallgatni, tartalmazni, és akár együtt érezni a saját maga kisbabaságával, akár az édesanyja szenvedésével.

Esetleg van olyan megosztható, terápiás tapasztalatod, ahol a felmenők születéstörténete, korai időszaka volt középpontban?

Egy kliensemmel történt, hogy amikor neki már két kisgyereke volt, akkor derült ki teljesen véletlenül az édesanyjáról, hogy örökbefogadták. A nagymama ekkor már hatvanéves volt, és annyira megrázta ez a történet az egész családi rendszert, hogy a páciensem négyéves gyerekének a viselkedése nagyon szétesett, nyugtalan, agresszív lett és sok feszültség keletkezett benne. Közben a páciensem mindig arról számolt be, hogy nem tud igazán közel kerülni az édesanyjához, és nem érti, miért nem tud létrejönni a közelség közöttük.  A terápiás folyamatban arra jutottunk, hogy bár több tényező is alakíthatta így a kisgyerek érzelmi hullámzását, mégis fontos volna dolgozni az anya édesanyjának történetével is.

Létrehoztunk egy olyan munkamódszert, amiben jelen volt a kisfiú gyermekpszichológusa, az anya és a kisfiú, én, aki az anyának voltam a segítője, és itt a rendelőben muffint sütöttünk együtt, a „nagyi titka” nevű lisztből. Mi hoztuk terapeuták a lisztet, amivel így önmagában nem sok mindent lehet kezdeni, hanem kellett hozzá a sok finomság, amit ők hoztak, a csoki, mazsola és a gyümölcs. Ha ezt összekeverjük, meggyúrjuk, megdolgozzuk, majd kisütjük, akkor jól fogyaszthatóvá válik. Ez volt a terápiás intervenció, mondhatnám, hogy szomato-pszichoterápiás szemléletben történt, hiszen meggyúrtuk, lenyeltük, átengedtük a testünkön a tésztát majd a süteményt.

Más események is kellettek hozzá, de az biztos, hogy ennek a közös alkalomnak hatása volt arra, hogy végül megteremtődött a nyugalom a családban. Ez a történet azért is jó, mert azt példázza, hogy a nagymama titka hogyan hat a kisunokájára, és hogy minél kevesebb a titok a családban, és lehet beszélni érzelmekről, annál inkább felszabadulnak az érintettek.

Mindenki abból tud főzni, sütni, amije van, abból is tud továbbadni. A transzgenerációs traumák felfejtéséhez kell egy hős, aki magára vállalja a szembenézést, jelen esetben az édesanya, aki felülír egy mintát, aki azt tudja mondani, hogy nem akarja a saját gyerekének továbbadni ezt a traumát.    

Mit tanácsolsz azoknak az édesanyáknak, akik a korai életkorú gyerekük nevelése közben úgy érzik, nyomasztó, terhelő és nehezen megfogalmazható fájdalmat éreznek a saját születéstörténetük, kisgyermekkoruk kapcsán? Hogyan induljanak el az önismeretükben, ebben az érzékeny időszakban?

Mindenképp érdemes perinatális szakemberhez fordulni, ennek is lehet több szintje, a probléma milyenségétől függően, de fordulhatnak ezen belül gyógypedagógushoz, klinikai szakpszichológushoz, pszichiáterhez is.

Minél nagyobbnak, megterhelőnek érzi az anya ezt a problémát, annál hamarabb érdemes szakember segítségét kérni, mert ez rányomhatja a bélyegét a gyerekével való kapcsolatára. Ezek a terápiás irányzatok kalkulálnak a gyerekkel a folyamatban, azaz az édesanyáknak nem kell addig másra hagyniuk a kisbabájukat, amíg ők terápiába mennek. Nagyon szépen megjelenik az anyák ellazultsága a kisgyerekük állapotában, például, ha van regulációs nehézségük, akkor ezek el tudnak csitulni a közösen átélt terápiás folyamatban.

Udvarnoky Zsófia