Körkérdés: Mi a játék?

Folytatjuk a játék-körkérdés rovatunkat, két kollégánkat kérdeztük arról, mi jut eszükbe a játékról mint szóról, illetve hogyan látják, milyen specifikumai vannak egy eltérő fejlődésű kisgyermek játéktevékenységének. Fogadjátok szeretettel Bata Tímea és Rajnik Kata gyógypedagógusok gondolatait.

Ha azt mondom játék, hogyan folytatnátok, mit jelent ez számotokra?

Timi: A játék öröm. A tevékenységben való átszellemülés és feloldódás, igazi flow élmény. A játék biztonság. Egy olyan gyakorlóterep, ahol szabadon felfedezhetjük magunkat, és felszínre hozhatjuk a rejtett kvalitásainkat. A játék kapcsolódás önmagunkkal és egymással, éppen annyira, amennyire az a játékfelek számára komfortos. A játék ugyanakkor a határaink megismerése és kitágítása is.

Kata: És még a játékban fontos szerintem az is, hogy teljes odafigyeléssel történik, általában ad egyfajta fókuszáltságot is. Lehet együtt valakikkel, lehet egyedül. Lehet eszközzel vagy anélkül, a testünket, a hangunkat használva a játékra. Lehet sokszor ismétlődő, mert az ismétlődés, a ritmusosság örömet, biztonságot ad. Lehet teljesen újító, bármit kipróbáló, a kreativitást, a felfedezés örömét megélő.

Szerintetek egy eltérően fejlődő kisgyermek játéktevékenysége miben más?

Kata: Az a játék, ami számára játék, ami neki érdekes, amibe ő bele tud lazulni, be tud vonódni, őt érdekli, az ő szenzoros érzékenységét, figyelmét megragadja, ahhoz passzol. A közös játék egyik alapja, hogy figyelem, ő merre “megy” a játékban, és ahhoz próbálok kapcsolódni, annyira, amennyire engedi, és nem zavarja őt a másik ember jelenléte. Ha ugyanannak együtt örülünk, legyen az szinte bármi, és érzékeljük egymás jelenlétét, az már a közös játék alapja. Sokszor nincs ötlete, hogy mit lehetne csinálni egy adott eszközzel. Ilyenkor adhatunk ötletet, ha tetszik neki, kipróbálja, sajátjává teszi.

Timi: Egyetértek, a kulcs abban rejlik, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, amely a gyermek és a felnőtt számára is ugyanolyan örömteli. Abban az esetben, ha a kisgyermek fejlődése a tipikustól eltérően alakul, a játék élménye biztosítható számára, illetve a felnőttekkel, szülőkkel közösen is átélhető. Ehhez szükségünk van a gyermek felé forduló odaadó figyelmünkre és a kíváncsiságunkra. Kíváncsian, a gyermekkel közösen fedezzük fel, pl.: milyen tevékenység, mozdulat, ritmus, hang(adás) okoz számára örömet. Figyeljük minden rezdülését, reagálunk rá és megerősítjük benne. Ettől válik olyan biztonságossá. Eddig úgy tűnhet, mintha a felnőtt lenne a szabályozó fél, ám a gyermeki örömkifejezés magával hozza a felnőtt örömét, felszabadultságát is, ezáltal megkezdődik egy közös, olykor szinte megfoghatatlan összehangolódási folyamat. Ebben mindkét fél komfortosan érzi magát, illetve mindkét fél bártan kifejezheti, ha a komfortján túl léptek: a gyermek és a felnőtt is. Játék közben tanuljuk saját magunkat és megismerjük egymást. Mindeközben tanuljuk a bennünket körülvevő egész világot is, hiszen egy-egy mozdulat, hangadás, rezdülés rengeteg információt hordoz magában. Tanulunk többek között figyelmet, elfogadást, türelmet, kreativitást, és ami a legjobb: szeretetet.

Bata Tímeát és Rajnik Katát Udvarnoky Zsófia kérdezte.

Játékfejlődés tipegőkorban

A csecsemőkor után izgalmas, de könnyűnek nem nevezhető szakasz következik a kisgyermek fejlődésében. A tárgyakról az eseményekre, személyekre terelődik a figyelme. Fontos marad a játék is, de máshogyan mint eddig. 

Játéka funkciójáték lesz

A csecsemő még mindenért nyúlt, ami a keze közelébe került. Nem voltak előzetes feltételezések, tervek arra vonatkozóan, hogy mi mire jó. Az első évben az elemi kísérletezés volt jellegzetes a játékában, a második évben már ennek a gyümölcse: mit tud most az eddig megszerzett tudással összehozni? A második évben a gyerek – ránézve a tárgyakra – már el tudja képzelni, hogy milyen érzés lesz megfogni azokat, de arról még kevés fogalma van, hogy a tárgyak mire jók, mit lehet velük tenni. Ez az egy és két évesek “tananyaga” lesz tehát, kitalálni azt, hogy mivel mit lehet tenni. 

Azért nevezzük funkciójátéknak a tevékenységét, mert ilyenkor a gyermek keresi a tárgyakban a lehetséges funkciókat. Éppen úgy kísérletezik és gondolkodik , mint ahogyan ezt az első évében tette, amikor még csak elrendezni próbálta a spontánul szerzett tapasztalatait, de most már más szinten teszi. Örül  az apró, egymással összehasonlítható tárgyaknak, nagy golyóknak, kis labdáknak, gesztenyéknek, s annak, hogy azokat több módon tudja egybe tartani és szétrakni, felfűzni, egymásra és egymás mellé tenni. Örülhet kis kockáknak, amelyeket gyűjteni tud és szétszórni, egymásra vagy egymás mellé tenni, örülhet a fűzés tudománynak, az egyszerű, még 3 dimenziós ki- és berakós tábláknak, örül a fajátékoknak.

Már majdnem szerepjáték

De másfajta játékok is fontosak, mást is tanulhat a tárgyakkal tenni, ha azok alkalmasak rá. Gondolunk itt az egyszerű szerepjáték jól kivitelezett kellékeire, az egyszerű, de egyértelmű babára, a játékautóra, a kis favonatra. Ezekkel a kellékekkel még nem szerepjátékot játszanak a kicsik, csupán egy elemet vesznek ki a szerepből, amely örömöt okoz nekik, ha gyakorolhatják.  Az egyik kicsi babakocsit tologat perceken keresztül, babával vagy nélküle, betakargatja a babát többször egymás után, az összehajtást és a lengetést élvezve és gyakorolva, a másik pici folyamatosan autót tologat, a gurítgatás öröméért. 

Funkciógyakorlásra és saját élményei feldolgozására a szerepjátékok egyszerű, tartós használatra kivitelezett tárgyakkal is alkalmasak. Még nem szerepjátékot játszanak az egy és két év közötti gyerekek, csupán a tárgy felismerése vezet az ismerős cselekvés egy bizonyos mozzanatához. Nem kellenek hozzá bonyolult játékkészletek, az egyszerű babához elég egy babaágy, vagy egy babakocsi, a nagyobb üreges autóhoz vagy fa kocsihoz csak kockák, vagy egy-két “utas”, babafigura. Amikor a kicsi felfedezi a játékban rejlő lehetőségeket, általában még csak egy vagy két összefüggést ismer fel, és azt kezdi el gyakorolni. Nem gondolkodik még szerepben, hanem utánozza a szerepnek egy mozzanatát. Azt a tevékenységet választja, amely kellemes mozgásélményt ad és sokat lehet ismételni.

A funkciójáték is továbbfejlődik

A kicsi játékában az a csodálatos, hogy jól nyomon követhető benne gondolkodásának fejlődése. Így lesz a funkciójátékoknak egy részéből szerepjáték. Van a játéknak azonban egy olyan része is, ami egyre magasabb szintű funkciójáték lesz, és az is marad. Azokról a játékokról van szó, amelyekben a pici elsősorban a saját kézügyességét ismeri fel, és továbbfejleszti. Ilyen funkciójáték például a fűzés, vagy a duplo illetve lego elemek egymáshoz illesztése. Ebben a játékban a teljesítménynek csak később lesz szerepe, milyen hosszú lehet a lánc, hány elemet hogyan tud összerakni, csak később lesz fontos. Az elején még nem a végeredmény a legfontosabb, hanem a tevékenység közben megélt öröm: ilyen ügyes vagyok én! 

Játsszunk- e együtt?

Mennyire kellenek az egy-két éves gyerekek játékához a szülők? Mennyit játsszanak együtt?

Most csak annyit mondanék: annyit játsszatok együtt, amennyire ez neked mint  szülőnek is jó. Az egy-két éves gyerek ugyan kicsit többet igényel majd mint a csecsemő, és gyakrabban megzavarja a felnőttet saját tevékenységében, mint amikor még kisebb volt, de egy kis “rákapcsolódással” (“Nézzük meg, alszik-e már a baba?” “Tegyünk-e a labdákat a kosárba, jó?”, “Majd segítek neked egy kicsit rendet csinálni”) vissza lehet őt  “vinni” a saját játékvilágába. Amikor egy gyerek így együtt van a szülőjével, egyszerre dolgozza ki a saját lehetőségeit és tanulja a családbeli pozícióját. Megfelelő játékneveléssel elérhetjük azt, hogy ez a „munkamegosztás” természetessé válik, hogy  a szülő ne váljon a kicsi rabszolgájává.

Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus

Nem játszik egyedül! Miért?

A játék fejlődése 2 éves kor körül

Számtalan szülő keres meg szakembert azzal a kérdéssel: normális-e az, amit az ő  másfél-két éves gyermeke csinál? Nem arról panaszkodik, hogy még nem indult, s beszélni sem tud még, hanem arról, hogy szinte megőrül tőle: a gyermeke nem foglalja el magát,  szerinte nem játszik, egész nap rajta csüng, rosszalkodik, nem fogad szót, stb., s a hónapok óta nem tapasztal viselkedésében haladást egy „normálisabb” magatartás felé.

Nem játszik

„A csecsemőt még csak hagyján, az mindennel játszik, ami a keze közelébe kerül”, mondja sok szülő, amikor egy érdeklődő felnőtt arra kíváncsi, ők ketten mit is csinálnak egész nap, mennyire marad az anyának ideje arra, hogy mással is foglalkozzon, mint a kis trónörökössel. Jó néhány szülő úgy éli meg a második életévet, mint egy igazi próbát. Most fog kiderülni, hogy ki is az ő gyereke valójában, de ő, mint szülő is fog vizsgázni abból, hogy milyen nevelő ő, mennyire képes arra, hogy a gyerekét megértse, s szabályozni is tudjon. Amikor már járni tanult a pici, hamar úgy érzi, vége az arany életüknek, a gyerek utána jön egész nap, s nem is játszik igazán semmivel. „Sokkal nehezebb vele, mint amikor még csak kúszott és mászott”, sóhajtja. Akkor még mindennel el volt. Most már semmi sem jó neki. Meg akarja kapni, aztán annyi…

Igazat kell adnom az így nyilatkozó szülőknek. Valóban nehezebb…  A már tipegő gyerek elfelejtkezik egy ideig arról, ami azelőtt olyan fontos volt neki: a játékról, amit meg tudott szerezni, s aminek tulajdonságai oly fontosak voltak neki. A tipegő gyerek anyukája után totyog, valamit cipel, vagy von maga után, de szó sincs arról, hogy olyan elmélyülten játszana, mint azelőtt. „Nem győzök elpakolni előle”, folytatódik a panaszáradat. Mert, bár felületesebb az érdeklődése a tárgyak iránt, mint csecsemőkorában volt, két lábon járva mégiscsak több dologgal találkozik, mint amikor még csak mászott, s azok a tárgyak, amelyeket most felfedez, mind kellenek neki. Ezt jelezni is szokta: kérem, akarom, jelzik erőszakos hangadásai felénk, mondják. „Ha viszont egy ideig nem hallom a hangját, akkor az a baj: tuti, hogy valami tiltott dolgot csinál”, folytatja aztán a szülő.

Valóban, ebben a korban még nincs lelkiismeret furdalás, még semmi „belső hang” nem akadályozza a picit abban, ami neki jó.

Nem hallgat a jó szóra

Mikortól lehet a kicsit arra tanítani, hogy vannak dolgok, amelyek jók és szabadok, s olyanok is vannak, amelyek lehetnek jók, de nem szabadok? Miből értse meg, hogy a homokozóban szórhatja a homokot, ott kézzel és lapáttal nyúlhat a vonzó anyagba, de a növényeink földjével már nem teheti meg ugyanezt?  Elsősorban a lakásunk az ő világa, amely világ számos lehetőséget, de rengeteg tilalmat is rejt magában. A konyhánkban nem nyúlhat a tűzhelyhez, s nem nyithatja ki a hűtőszekrényt. Talán egy-két polcról pakolhat egyet s mást, s egy szekrény az övé is lehet akár, de itt ennél több nem jár neki . Különben már az is elég idegesítő, amit maga után hagy,  a sok lábas meg fedő a földön.

A szobában a szobadíszeket tanulni kell tisztelni például, meg a növényeket, s ott jó néhány bútordarab is lehet, amely nem igazán arra való, hogy felmásszon rá. Veszélyes neki, és magának a bútornak sem jó: felborulhat, összepiszkolódhat, stb. Hiába vannak a gyermek  játékdobozai is a szobában, ő inkább mást választ, mint azt, ami azokban van. Izgalmasabb kihúzni a könyveket a polcról, kiszedi a kazettákat a fiókból, mint jó néhány, már ismerős játékszert újra meg újra kipróbálni. Végül is minden tevékenysége  ugyanazt a célt szolgálja: minden helyzetben izgatja őt az, hogy mivel mit lehet csinálni. Mit lehet rajta felfedezni?

 Másfél-két évesen tehát valóban egy szertelen kis kutató lehet  abból az elmélyülten manipulálni tudó csecsemőből,  valóban nehéz „civilizálni” őt. Mindegyik szakember inti a szülőket arra, hogy türelmesek legyenek, megértők, hogy szépen beszéljenek a gyermekükhöz, hogy magyarázzák el neki, hogy tényleg nem lehet, stb. Sok szülő viszont azt éli meg  mintha csak az övé nem hallaná, mintha neki baja lenne a fülével vagy az értelmével. Mintha csak az övét nem érdekli  a szép szó, az övé csinálja tovább ami nem szabad, azt csinálja ami az ő kis fejében van, stb.

Lehet itt valamit tenni?

Folyton láb alatt van

Valóban, a szemünk fénye, aki egy évvel ezelőtt még csak egy édes kisbaba volt, egy és két éves kor között más oldalról mutatja meg magát. Szerencsére, mert fejlődik. Megviselt szülőknek azonban nehéz észrevenni gyermekük haladását a mindennapokban, amikor sokkal feltűnőbb az, hogy mindig ott van, ahol nem kellene lennie, mint az, hogy mennyire habzsolja az életet. „Folyton láb alatt van”, szól a gyakori panasz tehát, s valóban… Egy ideig a szülők tűrő- és bíróképességét teszi próbára gyermekük állandó léte ott, ahol számára zajlanak az események.

Hogyan ítélje meg egy átlag szülő ezt a helyzetet? Miből tudja meg, hogy az, ami náluk történik „normális- e”, vagy nem? Végül is mit lehet elvárni egy másfél-két éves gyerektől, mennyire játsszon, mennyire értsen szóból, amikor még nem beszél, s mennyire irányíthatja a szüleit. Fordítva is lehet ugyanezt a kérdést feltenni: mikor, hol lehet vége a szülői türelemnek, s mikor mit lehet megértésben és a tettek szintjén elvárni a gyermektől?

Sokat ért, de még nem fogad szót

 Egy és két éves kor között új világok nyílnak meg a gyerek előtt. Már az első évben is számos felfedezést tett a mozgás és a játék terén, de ebben az évben meg fogja ismerni a dolgokat az egymással való összefüggéseikben, legalábbis a mindennapi dolgokat. „Tananyaga” most elsősorban a saját és hozzátartozói mindennapi élete lesz: mi zajlik körülötte, mire lehet rávenni a környezetét, mi van a zárt ajtók mögött, a fiókokban, hová mennek a jövő-menő családtagjai, miért nem mehet akárhová ő is, miért nem járkálhat és pakolászhat ő is, ahol csak kedve tartja? Merthogy most már elképzelései, feltételezései vannak, amelyek túlmennek az „itt és a most” -on, ezért másképpen kíváncsi most, mint amikor még csak csecsemő volt.

Kíváncsisága oly mértékű, és egy átlag család átlag lakása olyan mennyiségű  ingert nyújt számára, hogy hónapokon keresztül nem tud betelni azzal, hogy mit csinálnak mások körülötte, s mi mindent lehet a környezetében megvizsgálni. Persze, elsőszámú áldozata ennek a helyzetnek a gyermek édesanyja, illetve az, aki napközben a leginkább otthon van vele. A nagyobb testvér sem rossz alany a nyúzásra, de ha kicsi a korkülönbség  két gyerek között, ettől a helyzet még csak fokozódhat. Ilyenkor a szülő inkább hajlik arra, hogy időlegesen külön válassza a két gyereket, minthogy arra beállítódjon, hogy a hasznára lehet a nagyobbik gyereke azzal, hogy a kicsi figyelmét leköti amikor ebben segít neki.

Meddig tart ez a szülői energiákat nem kímélő helyzet?

Két éves kor körül

Talán két éves korig tart körülbelül, hisz minden gyerek egyéniség, aki egyéni módon keresi a helyét egy szintén egyéni módon működő családban. Lehet korábban is kondicionálni, azaz szigorral, netán büntetéssel is szoktatni a kicsit, de nem biztos, hogy ez jó hatással lesz a személyiségfejlődésére. Ez nem  jelenti azt, hogy két éves korig jó, ha a gyerek azt csinálhatja, amit akar, hanem inkább azt, hogy addig a korig érdemes kerülni a kiélezett helyzeteket, elfogadni azt, hogy mi magunk vagyunk a legérdekesebb tananyag a pici számára, s amikor nem szeretnénk vele foglalkozni, egy olyan környezetben hagyjuk kísérletezni, játszani, amely ő hozzá van beállítva, jó játékokkal, minimális veszéllyel. Az sem baj, ha ráccal ellátunk egy ajtónyílást, amikor nagyon nem akarjuk, hogy valamikor valahol legyen, pl. főzéskor a konyhában. Vannak  szülők, akik nem tudnak főzni, amikor a gyermekük láb alatt van. Másokat idegesíti, amikor ott matat az íróasztaluk körül.  Különben nekik, a szülőknek is járhat a nap folyamán egy „csendes pihenő”, ami nem mindig esik egyben a pici alvásával. A külön játszóhely a második életévben is indokolt lehet tehát,  konstruálásához legfontosabb szempont most nem a „bezárás” egy neki előkészített környezetbe, hanem inkább  a „kizárás”, ott , ahol az a szülő érdeke. Mindig fontos hogy hallhassák, láthassák egymást, hogy a rács ellenére a kapcsolat szülő és a kis kutató között folyamatos maradhasson.

  Két éves kor körül a kicsi már értheti és elsajátíthatja azokat a szabályokat, amelyeket betartatni szeretnének vele, már megtanulhatja, mihez nyúlhat, és mihez nem, mi az övé, és mit nem engedik meg neki. De még akkor sem várhatjuk el tőle azt, hogy ő ezeket a szabályokat azonnal be is tartsa. Ebben a korban csak akkor tudna betartani a szabályt, ha „próba” közben jelen vagyunk mi felnőttek is. Nem „sunyi” a kicsink, amikor a hátunk mögött megint „rossz”, csak egyszerűen nem fogja még fel azt, hogy a szabály akkor is érvényes, amikor az, aki hozza, nincs jelen.

Türelemre van szükség tehát, s akkor nem romlik el tilalmainktól a kicsi hangulata, ha mi sem veszítjük el a türelmünket. Abban, amit be szeretnénk tartatni, egyértelműnek kell lennünk, határozottnak, anélkül hogy „kemény” lenne a hangunk. Elég, ha komolyak vagyunk ilyenkor.  Igaz, van olyan gyerek, aki könnyen rázendít, tiltakozva sírni kezd, s közben szempillái közül figyeli meg ennek hatását. Nevessünk együtt ilyenkor, de még a bájosan „rafinált” gyermekünknek sem engedjünk. Keveset tiltsunk tehát, s ne kezdjünk  a tiltást túl korán, de ha helyzet van, vegyünk magunkat és őt is komolyan.

Temperamentumbeli különbségek, fejlődésbeli gondok

Nem gondolom, hogy minden kérdésre választ adtunk most. Mindegyik gyerek  egyéni dilemmák elé állíthatja a szüleit. Könnyebbek azok a gyerekek, akik nem minden új helyzetre, új ingerre „ugranak”, akik a második év folyamán is képesek arra, hogy elmélyülten játszanak. Ők lesznek azok, akik később is könnyebben koncentrálnak,  befelé fordulnak amikor a helyzet azt kívánja, ők lesznek az introvertáltabb gyerekek. Nehezebbek viszont azok, akikről talán már csecsemőkorukban is kiderült, hogy heves vérmérsékletűek, akik azonnal és  hosszan akarnak valamit, s kézzel-lábbal tiltakoznak minden helyzet ellen, amely első látásra nem kedvükre való. S végül vannak a gyermekek, akik az átlagnál lassabban fejlődnek, általánosságban vagy pusztán egy részterületet, pl. a beszédet illetően. Itt nem arról van szó, hogy másfél évesen már beszélni kellene, de amikor pl. beszédmegértési gondokkal küzd, könnyen sérülhet a kommunikációs készsége is. Ilyenkor joggal válhat gondterheltté a szülő, mert egy általános problémára, mely szerint az egy és két év közötti gyermek a leginkább önmaga szerint fedezi fel a világot, rárakódik egy speciális: gyermek nem érti őt meg elég jól, s emiatt öntörvényűnek látszik.

Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus