Az esetmegbeszélés gyakorlatáról, nehézségeiről és mégis felemelő lehetőségeiről beszélgettünk Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus és DSZIT terapeutával.

A Budapesti Korai Fejlesztő Központ DSZIT teamje egy időben hozzá és Papp Tímea klinikai szakpszichológushoz járt esetmegbeszélő csoportba, amely időszakra mindig nagy szeretettel és rengeteg tanulási élménnyel emlékszünk vissza.  

Azt mondtad, hogy kiszámoltad, negyvenöt éve foglalkozol, résztvevőként és/vagy csoportvezetőként esetmegbeszéléssel. Honnan kaptál ehhez muníciót?

Molnár Magda gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus

Szupervízió szempontjából az Óbudai Nevelési Tanácsadó (ma: Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat III. kerületi Tagintézménye – szerk.) az origo számomra. Amikor pályakezdő gyógypedagógusként odakerültem, akkor Vekerdy Tamással, Várkonyi Zsuzsával, Flam Zsuzsával, Karczag Judittal, Marót Jucival – emblematikus gyermekpszichológusokkal – dolgozhattam együtt, nagy öröm volt számomra, hogy egy ilyen szakmai teamben nőhettem föl.

Minden héten háromórás teameket tartottunk, így indult a hét. A praktikus esetelosztásokon, munkaszervezéssel kapcsolatos feladatokon kívül ebből az időből legalább egy órát esetmegbeszéléssel töltöttünk, ami igazán inspiráló volt. Rengeteget tanultam abból, ahogy a tapasztalt kollégák az eseteikről beszéltek, talán az egyik legfontosabbat is, hogy hogyan lehet beszélni, megosztani egy esettel kapcsolatos észrevételeinket, gondolatainkat, érzéseinket, kérdéseinket szakszerűen, ugyanakkor közvetlen stílusban. Útravalót kaptam ahhoz, hogy aztán a saját terápiás munkámban elemezzem, próbáljam értelmezni a tapasztaltakat, és reagálni tudjak.

A teammunkának köszönhetően kialakult a közös nyelvezet, a különböző személyiségű és képzettségű emberek összehangolt munkája az ellátásban. Nem utolsó sorban egy nagyon megtartó és bizalomteli munkahelyi légkör.

Aztán elvégeztem a pszichológiát, családterapeuta, dinamikus szenzoros integrációs terapeuta lettem, szakvizsgáztam. Később több esetmegbeszélő team is működött nálunk a „nevtanban”, családterápiás és szenzoros integrációs terápiás (az utóbbit én vezettem és akkor még nem neveztük dinamikusnak). A szenzoros integrációs terápia nyitottabb, újfajta gondolkodást igényelt és ez a saját nyelvezetben is megmutatkozott az esetek feldolgozásakor.

Most arra mondtál példát, hogy egy munkahelyi közösségben milyen többletet jelent, hogyan határozza meg alapjaiban a munkahelyi kultúrát, ha van esetmegbeszélő csoport. Mi a tapasztalatod a munkahelyen kívüli esetfeldolgozásokkal?

A különböző módszerspecifikus képzéseink hozták magukkal a lehetőséget, hogy az adott módszer szemléletében is vegyünk részt esetmegbeszéléseken.  Az is előfordult, hogy az adott módszerben járatos „külső” kollégához is elvittük egy-egy esetünket annak érdekében, hogy egy másik viszonyítási keretben is rá tudjunk látni a munkánkra, vagy szakmai kíváncsiságból, vajon mit szól hozzá az adott személy.

Kipróbáltuk azt is, hogy külső szakembert hívtunk a csoport vezetőjeként, ami új dinamikát hozott az esetmegbeszélésbe. Sokféle módját, fajtáját kipróbáltuk az esetfeldolgozásnak. Az óbudai csapattal, ha tehetjük, most is havonta találkozunk, és bár már nem dolgozunk egy munkahelyen, átbeszéljük az eseteinket. A közös esetelemzés tulajdonképpen életformává vált.

Az esetelemzés életformává tud válni, újra és újra jó közösen erőt feszíteni.

Az esetfeldolgozásnak van egy jól körülírható menete, kerete, vannak szabályai, tisztázzuk a kompetenciáinkat. Megbeszéljük, mit kérünk az esethozótól és az esetet hallgató közösségtől, de a csoport működésének hogyanját az adott csoport határozza meg. A csoportot vezetők stílusa, szemlélete, gondolkodása, képzettsége lehet eltérő, a csoporttagok mind egyéni módon dolgoznak, ahány esetmegbeszélő csoport, annyiféleképpen egyedi.  

Szerinted te milyen stílusú esetmegbeszélés-vezető vagy?

Azt mondanám, hogy többnyire gyengéd, figyelmes és támogató jelenlétre törekszem az esetcsoportok vezetésében. Olyan, szinte észrevétlen jelenlétre, amiben háborítatlanul előbb-utóbb ki-ki felismerheti a megoldásait a tagok hasonló módon való jelenlétének támogatásában.

Abból szeretek kiindulni, hogy senki más nem ismeri olyan jól az esetét, mint az esethozó, aki dolgozik az adott családdal, gyerekkel. Aki az esetét hozza, védendő állapotban van hasonlóan egy kismamához. Mi, akik meghallgatjuk őt, bízunk benne, támogatjuk, és olyan reflexiókat próbálunk nyújtani, amivel hozzá tudunk járulni a felismeréseihez.

Nagyon izgalmas ebben a munkában, hogy valaki elmondja az esetét, a kérdését, a csoport arra reagál, majd egy idő múlva kiderül, hogy változás történt az eredeti helyzetben. Ezt a fajta hatékonyságot nagyon jó megélni, hogy ugyan nem én, nem mi dolgozunk közvetlenül az adott gyerekkel, ott se vagyunk, és változás történik. Az esetmegbeszélő munka során az esetmegbeszélő team is a fókuszban levő rendszer részévé válik, és hat rá. Pontosan ezért iszonyatos felelősség, hogyan vagyunk jelen ebben a rendszerben.

Azokat, akik a hivatásuk elején járnak, szupervíziós segítséggel ajánlott ellátni, hogy túlterhelés, kiégés nélkül tudják végezni munkájukat. Nincs az a képzés, ami minden esetre fel tud készíteni, ez így van rendjén, állandó változásban élünk. Olyan a munkánk, amiben sok a bizonytalanság, a kétség, sokszor kell olyasmit tartalmaznunk, amiről eleinte nem is tudjuk pontosan micsoda, hogyan tud alakulni, fejlődni. Egy esetmegbeszélő team biztosítja, hogy ne legyünk egyedül a sokszor bizonytalansággal járó nehéz időszakokban és azt is, hogy ébren tudjuk tartani magunkban a nyitottságot és a motivációt.

Az esetelemzés agytorna, munkával jár.

Mit jelent az szerinted, hogy az esethozónak munka az esetein való gondolkodás?

Aki az esetet viszi, annak úgy kell megfogalmaznia a számára nyilvánvaló információkat az esetéről, hogy mások is értsék, és miközben szavakba foglaljuk, sőt összefoglaljuk az esetet, akkor bennünk is történik egy sor fontos változás. Az átdolgozás során elkezdjük másképp látni a történéseket, más szemszögből nézni, és szétválasztani az összetevőket abból a szempontból is, hogy mi az, ami a hozzánk járó gyerek elakadása, témája, kérdése vagy egyéb körülmény, s mi az, ami belőlünk ered, ami az önismereti munkánkhoz tartozik.  

Munkánk része, hogy időt szánunk egy óra történéseinek átgondolására, visszaidézzük, hogyan követték egymást az események. Aztán amikor a következő órára készülünk, be tudjuk építeni az előzőek tapasztalatát a jegyzeteink alapján. Ha mindezt elvisszük egy esetmegbeszélő csoportba is, azzal növeljük tisztánlátásunkat. Az elemzési lehetőségek száma végtelen, elképesztő mennyiségű információt tudhatunk meg akár csak egy óra történéseinek elemzése alapján. Mentális erőfeszítés ide vagy oda, megkönnyebbítő ez a folyamat.

Udvarnoky Zsófia

Recommended Posts