A tiflopedagógus kollégáinkat kérdeztük sorozat második részében Csiszér Ágnes gyógypedagógust szeretnénk bemutatni. Beszélgettünk a pályájának tudatos tervezéséről, a CVI-ról és arról is, hogy nem csak a látássérülések kapcsán fontos a vizuális fejlesztés.

Nagyon tudatosnak tűnik a szakmai karriered alakítása, jól érzem?

Amikor pályát választottam, nem tudtam még, hogy mi lesz ebből. Végzős gimisként láttam a Vakvagányok című magyar filmet, amiben a főbb szerepeket vak fiatalok játsszák, és nagyon megragadott ez a film. Utánanéztem, kik foglalkoznak látássérült emberekkel, így szereztem tudomást a gyógypedagógia szak létezéséről. Így azt tudtam, hogy a Bárczira (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) azért megyek, hogy látássérültek pedagógiája szakos legyek.

A szomatopedagógia szak választása emellé azért történt, mert szerettem volna valami erősebb szakpárt, olyat, ahol az idegrendszerről tanulhatok, mert addigra nagyon megszerettem a témát az anatómia tantárgy kapcsán.

A tudatosságom csak a mesterképzésben jelent meg, ott állt össze a kép, hogy hol van a két szak közös metszete. Ott értettem meg, amikor az agyi eredetű látássérüléssel kapcsolatos tantárgyakat tanultam, hogy hogyan ér össze a két érdeklődési területem, mi az, ami engem igazán érdekel. Addigra a neurológiát is jobban értettem és nagyon mélyen beleástam magam az agyi eredetű látássérülés témájába, a diplomamunkámat is ebből írtam.

Azt hiszem, jó esetben a diplomamunka megírásakor már az ember érzi, mivel akar foglalkozni.

 Olyannyira, hogy passziváltattam a tanulmányaimat egy évre, mert Londonba költöztünk, és ezt az időt annak szenteltem, hogy ezt a szakdolgozatot megírjam. A British Library-ben minden aktuális szakirodalom, ami az agyi eredetű látássérüléssel kapcsolatos volt, elérhetővé vált számomra, szerintem mindent el is olvastam. Nyilván sokkal kevesebb kutatással is meg lehetett volna írni ezt a szakdolgozatot, de annyira beszippantott, illetve éreztem azt is, hogy most van erre időm, ilyen sose lesz többet, hogy ez igen motivált. Dolgoztam, minden nap tanultam a könyvtárban, különleges időszak volt ez az életemben. Megírtam a diplomamunkámat, és azóta tudom, hogy ez az én témám.

Segíts abban kérlek, hogy pontosan mit is jelent a CVI? (cortical visual impairment, azaz az agyi eredetű látássérülés – szerk.)

Egy idegrendszeri sérülés, behatás okán vizuális észlelési nehezítettség jelenik meg. Nem a szemmel, mint szervvel van probléma, az akár teljesen ép is lehet, de az idegrendszeri folyamatok másképp szerveződnek. Van, hogy kimutathatóan vannak idegrendszeri területek, amelyek érintettek, s ami miatt a vizuális információ nem tud feldolgozásra kerülni, ezért támogatott vizuális környezetre van szükség ahhoz, hogy az agy az ingert fel tudja dolgozni.

Ez egyébként elég komplex feladat, megtalálni azokat a tényezőket, amelyek annál az adott gyereknél befolyásolják a látást. Van, akinek minden tényezőt módosítani kell a befogadhatósághoz, azaz, nem mindegy, mennyire összetett az a vizuális környezet. Például lehet, hogy ha egy tárgyat egy könyvespolc előtt kínálok fel, nem fogja észrevenni a gyerek, de ugyanez fekete háttér előtt biztosan célba ér.

Ugyanígy fontos szempont figyelni a tárgy színére, a tárgy ismertségére, hiszen egy ismert tárgyat már könnyebben előhívunk az emlékezetünkből. Valamint a látótér is érintett lehet, tehát nem mindegy, milyen irányból érkezik az az adott inger, és még az is számíthat, hogy egy mozgó tárgyra hamarabb felfigyelünk, amit egy csillogó tárggyal imitálni tudunk. Ezeket a tényezőket méricskéljük akkor, amikor a gyermek vizuális észlelésével kapcsolatos válaszreakcióit figyeljük.

Hozzám elsősorban súlyosan, halmozottan sérült gyerekek járnak, ahol egy komplexebb tüneti képben jelenik meg a látással kapcsolatos probléma.

Nagyon összetett megfigyelési helyzetként képzelem el.

Egy órán belül is változhatnak ezek a reakciók, a gyerek fáradásával, esetleges éhségével is más válaszokat kapunk. Például, ha azt érzékeljük, hogy a gyermek kifáradt, akkor azzal is segítjük az észlelési teljesítményt, ha nem beszélünk, nem nehezítjük meg a dolgát azzal, hogy több csatornán érkező információval együtt kelljen dolgoznia, mert ők még nem tudják befogni a fülüket, így ilyenkor inkább a látást “kapcsolják ki”.

Azt gondolom egyébként, hogy sokkal több gyereknél jelenik meg a CVI enyhébb tünetekkel is, de ezt nehezebb észrevenni, ezért a korai életkorban ezek a finomabb észlelési nehézségek sokszor nem is derülnek ki. 

Iskoláskorra szoktak inkább detektálhatóvá válni és általában valamilyen más névvel illetik, ami a tanulási nehézségekhez köthető. Ez is egy spektrum és általában csak a nagyon egyértelmű tüneteket mutató gyerekek kapnak ilyen diagnózist. Sokszor még a szemészek is nehéz helyzetbe kerülnek ilyenkor, mert nagyon átalakult a látássérült gyerekek kóroki háttere az utóbbi időben, kérdéses, ki az, aki adhat ilyen diagnózist.

Úgy gondolom, hogy elég nagy eszköztárat ad az ember kezébe a látássérülésekkel kapcsolatos gyakorlati munka.

Ezzel a tudással sokkal könnyebb egy halmozottan sérült gyereknek segíteni, és azt gondolom, hogy ezt nem csak a tiflósoknak kell tudnia. Tehát aki súlyosabb sérülésekkel született gyerekekkel és családjaikkal dolgozik, számukra ez a tudás szinte kötelező. Amikor a Koraiba kerültem, én voltam az egyetlen, aki a CVI-t ismerte, előadást is tartottam róla a kollégáknak, egy konferencián, konzultáltam kollégákkal, akiknél érintett gyermek volt. Számomra is fontos lenne sokkal többet tudni mondjuk a logopédiai problémákról, de nem lehetünk mindennek a szakértője, ezért is lényeges és elengedhetetlen a team munka, amit a családok köré oda tudunk állítani.

Egy időben vizsgáltál is a Koraiban, ebből mit tanultál?

Két évig vizsgáltam, és most is szívesen csinálnám, csak az időmbe nem fér bele. Jó volt, hogy teljesen másfajta gyerekekkel is találkoztam, mint akikkel egyébként foglalkozom, tehát sokszínű tapasztalatra tettem szert. Segít abban is, hogy ébren tartsam magamban azt a tudást, hogy mit is kell tudnia egy tipikusan fejlődő gyereknek az adott életkorban. Inspirált az, hogy azon gondolkoztam, hova irányítsuk őket, és hogy mennyire más problémák és tünetek kerültek a látóterembe, mint amiket a halmozottan sérült gyerekek ellátásában megismertem.

Jól gondolom, hogy a foglalkozásaidon a gyakorlati tennivalók nagy hangsúlyt kapnak? Hogyan tudsz a szülővel is dolgozni?

A konzultációt be szoktam építeni az órába, mert ott tudom megmutatni azokat a tennivalókat, amiket otthon is majd jó volna kipróbálni. Tulajdonképpen megtanítom a szülőt arra, hogy a gyereke viselkedését megfigyelje, és az otthonukban olyan környezetet teremtsen, ami a gyerek számára vizuálisan jobban érzékelhető.

Nem akarok mindent beléjük nyomni ebben a negyvenöt percben, nem gondolom, hogy az lenne a feladat, hogy ilyen rövid idő alatt „megfejlesszem” a gyereket. Inkább legyen benne minden, ami megalapozza azt, hogy lehetősége legyen fejlődni, jól érezze magát abban a helyzetben. Ehhez nekem át kell mozgatnom, pozícionálnom kell, azaz a testét olyan helyzetbe hoznom, hogy be tudja fogadni a legkülönfélébb ingereket. Olyan játékokat hozni, megmutatni, ami az adott gyerek számára érdekes lehet, elérhető és észlelhető, és ami az egyik legfontosabb, mindeközben arra figyelni, hogy ezek a helyzetek természetes módon teremtik meg a kommunikáció lehetőségét. Mint ahogy a gondozási helyzetek is. És ezt a szempontot a szülőnek igyekszem átadni, megmutatni, hogy a gyereket folyamatosan arra ösztönzöm, hogy aktívan vegyen részt a helyzetek alakításában. Ehhez sokkal lassabbnak kell lennem, megvárnom és észrevennem egy apró arcmozdulatot, ami mondjuk egy felkínált ingerre érkezik, és amit kommunikációs gesztusként értelmezek, és eszerint lépek tovább.

Sokszor emlegetjük, hogy a látásfejlesztéssel kapcsolatos foglalkozások a sötét szobában vannak. Mi az a sötét szoba?

Úgy kell elképzelni, mint bármelyik másik fejlesztő szobát, azzal a különbséggel, hogy itt van lehetőség arra, hogy rendesen be tudjunk sötétíteni. Sosem szoktam egy teljes órát besötétíteni, inkább időközönként van erre szükség, mert egyébként az a cél, hogy a lehető legtermészetesebb körülmények között dolgozzunk.

Ha annyira nehezített a vizuális észlelés, hogy le kell csupaszítani a teret, mert csak így tud bejutni egy vizuális inger, akkor szoktam teljesen sötétet csinálni, hogy a gyerek észlelni tudjon valamilyen vizuális ingert. Van olyan gyerek, aki a vizuális ingerekkel kapcsolatban erősen élménykereső, és olyankor is bevetem ezt a sötétítős technikát, mert élményt és megnyugvást hoz számára, hogy csak fények vesznek körül bennünket, és abból töltekezik.

A tipikusan fejlődő gyerekek számára is élmény a fénnyel és a sötétséggel való játék, a legkülönfélébb világító eszközök, a diavetítés. Sőt, én is nagyon szeretem ezeket az ingereket,  most vasárnap el is megyek a Light Art Museum kiállítását megnézni.

Szóval én nagyon szeretek ezekkel a vizuális ingerekkel dolgozni, és az a tapasztalatom, hogy bármilyen típusú korai fejlesztésnek fontos, hogy része legyen a vizuális élményszerzés is, mert a korai életkorban ezek az ingerkvalitások nem válnak szét egymástól.

Udvarnoky Zsófia