Családdá válni, egy olyan szeretet kupaccá, amiből már nem lehet kilépni

Interjút készítettünk Orosz Katalin klinikai szakpszichológussal, a közelgő Születés hete kapcsán.

Először matematika-fizika szakos tanári diplomát szereztél, és sokkal később lettél klinikai szakpszichológus, majd transzperszonális terapeuta. Az emberélet legkoraibb időszaka lett a fő témád. Úgy gondolom, ennek mindig oka van, elmesélnéd, hogy a figyelmed miért ebbe az irányba fordult?

A dolog úgy kezdődött, hogy megszülettem, és ez a történet szomorú, az édesanyámat és engem is nagyon megviselt. Később jöttem rá, hogy mennyire lényeges az egész életem szempontjából az, hogy mindez az élmény rám hogyan hatott akkor. Amikor ez tudatosult bennem, elhatároztam, hogy minden kisbabát meg kell menteni attól, hogy születésének élménye traumatikus legyen. Ha pedig megtörtént, fel kell, és fel is lehet dolgozni utólag ezeket a rossz élményeket. Az újszülöttek igenis mindent éreznek és ez hatással lesz életükre. A testük emlékszik, és egy új és nehéz élmény hatására ezek a tapasztalatok aktiválódhatnak. 

A világra érkezésem során nehéz élményeket éltem át, ebből három betegség is kialakult fokozatosan gyerekkoromban. Akkoriban ezeket még nem diagnosztizálták betegségként, így nem alakult ki betegségtudatom. Az ötvenes években születtem, amikor senkinek nem volt semmije, és meglehetősen kilátástalan volt a helyzet. Nehéz sorsú, de nagyon jó családom volt, egy négyszobás lakásban laktunk másik két családdal együtt. Nekem gyerekként ez nagyon jó volt, a sok rokon és barát között mindig volt jó szó, figyelem és sütemény, sosem voltam egyedül, magamra hagyva, és rengeteg gyerekkel lehettem együtt. Azt máig sem tudom, miből éltünk.

Hat éves koromban tizenhat kilóval, négyoldali gerincferdüléssel, fokozódó fájdalommal kezdtem meg az iskolát. A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam, mitől vagyok más, mint a többi gyerek, de felfogtam, hogy másképp látom a világot. Időnként éreztem, hogy a társaim mit éreznek vagy gondolnak, ami néha kibuggyant belőlem, és emiatt elfordultak tőlem. Tizenhárom évesen vízbe fulladtam, több mint öt percig voltam a víz alatt, megmentettek. Egy orvos sem tudta megmondani, hogyan lehetséges ez. Fiatal felnőttként tovább romlott a testi állapotom, Scheuermann-kórt diagnosztizáltak második gyermekem szülése után, minden gerinccsigolyám be volt törve, ami súlyos fájdalmakkal járt.

Az új modern elméletek alapján magam jöttem rá, hogy egy ősi primitív reflex nem íródott felül, aktiválható maradt a megdermedési reakcióm, amit én egy perinatális élményhez kötök. Mostanra úgy gondolom, hogy születésemkor is halálközeli élményem volt, ezért alakultak ki már pici  gyerekként kényszerképzeteim arról, hogy boszorkány vagyok és megkínoznak. Ezek a korai tapasztalatok segítettek aztán abban, hogy pszichológusként törekedjek mindezt megérteni, és mások problémái mögött is megtalálni a perinatális élmények összefüggéseit, jelentőségét. Mára a transzperszonális pszichológia tudásanyagának az alapjává vált a Porges elmélet és egy sor neurobiológiai kutatási eredmény. Matematika-fizika szakos tanárként a pszichológiában is a rendszert kerestem: az nem lehet, hogy egy tünet csak úgy ok nélkül jön a semmiből, és nincs magyarázata. Tulajdonképpen én olyan tudást szedtem össze, amelyek az én gyógyulásomhoz a legszükségesebbek voltak, és ezek segítettek mások tüneteit, viselkedését is megérteni. Formálódott, a gyakorlati munkában sok más kollégával együtt tudásunk alapjává vált a transzperszonális szemléletű perinatális terápia.

Az autogén tréning hogyan kapcsolódik ebbe a szövetbe?

 Tizenhét-tizennyolc éves koromban már meditáltam, keresztény alapokon, később többféle ezoterikus irányt is megismertem. Nagyon tetszett a Szepes Mária által képviselt spirituális irodalmi irány (Szepes Mária író-szerk.). Már a hetvenes évek derekán kóstolgattam a természetgyógyászat módszereit, harmincnyolc éve vagyok vegetáriánus. A zöld mozgalmak egy része is ezen a szálon fejlődött ki. Később a buddhizmust kezdtem gyakorolni (1984), és egyik alapítója lettem egy magyarországi buddhista közösségnek is, a Szelíd mosoly buddhista szangának. Ennek során tanultam meg jó pár gyakorlatot, buddhista meditációt, amit később beépítettem a munkámba. Autogén tréninget nyolcvanegyben kezdtem el tanulni, és azóta folyamatosan gyakorlok,. Most hetvenhárom éves vagyok, és a vérképem annyira rendben van, hogy a doktornő is megirigyelte. Mindenkinek javaslom az autogén tréninget, bárki el tudja sajátítani rövid idő alatt. Most is, ahogy itt beszélgetünk, közben csináltam egyszer két apró gyakorlatot, így tudok aktív maradni, és a munkát is jobban bírom.

Kodály Zoltántól tanultuk, hogy a gyermek zenei nevelése az anya megszületése előtt kilenc hónappal kezdődik. Hogy látod, a kompetens magzat édesanyja milyen úton-módon válhat kompetenssé, ha nem olyan környezetben nevelkedett, ahol az önismeret a legtermészetesebb módja a fejlődésnek?

Azt gondolom, hogy így valahogy együtt tudjuk egymást segíteni. Nagyon hiányoznak azok a többgenerációs együttélések, közösségek, amiben természetes módon meg lehetett élni az anyaságot, és el lehet tanulni többféle megoldási stratégiát a gyereknevelésre. Ezért akárhová megyek, közösséget kezdek alapítani, például most egy Nyím nevű faluban a Nyimi Öko Közösséget. Előadásokat tartok ezekről a témákról, mert hiszem, hogy a fiatalok szívét és a nagyszülőket kell megszólítani. Átalakultak a szerepek, ma már a nagyszülő is elfoglalt, kitolódott a nyugdíjkorhatár, kemény szervezés kell hozzá, hogy az unokák és a nagyszülők találkozhassanak. Vagy valamiért nem értenek szót, és nem jól tudnak egymáshoz kapcsolódni. Társadalmi szinten van szükség a változásra, komoly kampányokat kellene indítani azzal kapcsolatban, hogy miért is kulcsfontosságú, hogy egy gyermek hogyan érkezik a világra és milyen a kapcsolata a szüleivel. Aztán az anyaköröket is kiemelném, hogy nagyon jó színvonalon és megtartóan működnek, ahova szintén bárki bekapcsolódhat. Ott is az az elv működik, amiben én nagyon hiszek, hogy kezdetben van egy szakember, aki vezeti és összefogja az édesanyákat, aztán már abban támogatja őket, hogy közösséggé váljanak, és nélküle is találkozzanak.

Mit tanácsolsz azoknak, akik éppen most várandósak, milyen segítséget vehetnek igénybe?

Először is el lehet olvasni a honlapjainkat (perinatus.hu, kheiron.org), mert nagyon sokféle, specifikusan a szülés és születés témái köré épülő segítségeket lehet itt igénybe venni. S. Nagy Zitával (S. Nagy Zita neuropszichológus, egyetemi adjunktus-szerk.) írtunk egy könyvet, a „Sorsformáló 9+1 hónap” címmel, amely tulajdonképpen egy kézikönyv. Nem csak arra való, hogy olvasgassuk, hanem segítségével önismereti munkát is végezhetünk, és szembe tudunk nézni nehéz érzéseinkkel is. Fontos az is, hogy tudjuk, nem egyedül kell végig csinálnunk a szülésig tartó időszakot, ez nem csak biológia, és nem csak az orvos mondja meg, mikor mi következzen. Az anya nagyon is aktív alakítója ennek a történetnek, nem pedig elszenvedője.  Ez azt jelenti, hogy vissza kell szereznünk az irányítást a testünk felett abban az értelemben, hogy képesek legyünk mi magunk csökkenteni a stressz reakciót. Rájövünk, hányféle helyről jöhet a segítség, hogy lehet és érdemes is például dúla támogató kísérését kérni, aki a gyermek megszületését követően a gyermekágyas időszakban is rendkívül hasznos segítségünkre lehet. Mindez azért is kulcsfontosságú, mert mire a kisbaba megérkezik, addigra begyakorolja az anya azt is, hogy ha valóban oda tud fordulni magzatához, újszülött babájához, akkor ő maga képes megnyugtatni, hatással lenni rá. Ez a kölcsönös kapcsolódás pedig alapjaiban határozza meg a viszonyulásunkat a környezetünkhöz. Itt térnék vissza ahhoz, hogy nekem mennyire fontos a természet, mert vallom, hogy azok, akik jól érkeznek meg a világra, vagy fel tudják dolgozni a születésük történetét, ők a saját testükhöz, és ezen keresztül a közvetlen környezetükhöz, a természethez is tudatosabban és óvón viszonyulnak.

Júniusban ünnepeljük az apákat, és szeretném, ha még nekik mondanál pár biztató gondolatot!

Ha jelen vannak a szülőszobában, a megszületést követően bátran vegyék kézbe a kisbabáikat, és az első egy óra így hármasban telhessen. Ekkor válnak családdá, mert az a szívbéli melegség, ami ekkor megteremtődik, segít abban, hogy családdá váljanak. Egy szeretet kupaccá, amiből többet már nem tudnak, de nem is akarnak kilépni.  Talán azt is fontos elmondani, hogy ha az apa a szülés alatt nem kíván bent lenni, akkor is tudnak kicsit később így egymás felé fordulni.

Kedves Kati, köszönjük, hogy szántál ránk időt! Emlékezetes beszélgetés marad ez számunkra!

A beszélgetőtárs: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

 A Perinatus Alapítvány júniusban tartja a Születés hetét, amelynek programját itt olvashatják a kedves olvasók.

„Kibújás vagy bebújás? Ez a gondom óriás!”

Weöres Sándor versében (A medve töprengése) a barna medve azon töpreng, hogy ha elhagyja a jó meleg és biztonságos barlangját, amelyben télen az igazak álmát aludta, akkor kinn fázni fog. Nem tudja, mi vár rá, biztonságos-e a kinti világ. Igazán éhsége miatt kényszerül elhagyni a bázist, mert málnát és mézet szerezni csak áldozatok útján lehet, ki kell lépnie a bizonytalanságba, „és ez a gondom óriás!”.

Májusban a születés körül járnak gondolataink, így esett a választásunk az alagútra, a korai fejlesztés egyik emblematikus játékeszközére. Sok hozzánk járó kisgyerek egyik legkedvesebb játéka a bújócskázás, azaz önmaguk vagy a tárgyak pillanatnyi eltüntetése, a cipekedés, a ki-be pakolás, a szűk helyeken való átpréselődés és a mászás. Az alagút azért is fantasztikusan hasznos játék, mert ezt a sok érdeklődést egyszerre mind képes kielégíteni, és akkor még nem szóltunk arról, hogy mennyire pozitív hatással van az idegrendszer érlelődésére. Ráadásul számos fajtája létezik, hosszú és rövid, bő és szűk, átlátszó és sötét, kuckóval bővíthető, gurítható, zörgős anyagú, hajlékony és tömör.

A leggyakrabban vízszintes irányban használjuk, de a tömörebb fajtáját lábra is állíthatjuk, és a bemászást, elbújást, pakolást játszhatjuk vele. Sok kisgyerek, aki még nem is jár stabilan, meglátva ezt a csalogató játékot, azonnal belekéredzkedik. Örömmel mászik át benne, vagy szívesen időzik el benne ücsörögve, a bátrabbak még azt is megengedik, hogy a lábára állított alagutat befedjük egy tetővel, és teljesen sötétet teremtsünk számukra. Mégis vannak, akik megtorpannak az alagút láttán, nagyon érdekesnek találják, de belemászni egy kis varázslat után mernek csak.

Sokan úgy gondolják, hogy az alagúttal való játék egy korai életkorú gyermek számára a születésével kapcsolatos élményeket képes aktiválni, és akinek itt elakadása, rossz tapasztalata van, vagy éppen hiányzik ez az élménye, annak időre van szüksége ahhoz, hogy a játékon keresztül újra-vagy megélje ezt az élményt. Azt biztosan tudjuk, hogy a születés a újszülött számára egy igen fontos vesztibuláris-proprioceptív és taktilis tapasztalatszerzés is, óriási munka a szülőcsatornán való átpréselődés. Arról nem is beszélve, hogy egy újszülött is megélheti, vajon hova érkezik meg, mi vár rá a hosszú alagút végén. Az elindulás, a megszületés ezt a dilemmát is magában rejti. Nem véletlen, hogy mi, akik fogadjuk a megérkezőt, készülünk, hogy amennyire csak lehet, biztonságossá és körülölelővé tegyük ezt a folyamatot. Ezt az élményt képezi le az a játék is, amely a legtöbb alagúttal való tevékenykedés közben előfordul. Begurítunk egy izgalmas labdát, ezzel meghívjuk a gyermeket az átmászásra, és az alagút végén az anyukák és az apukák várják a bátor „barna medvéket”. Ilyenkor sokszor elhangzik, de ügyes voltál, milyen jó, hogy átbújtál, örülök, hogy itt vagy.

Az átmászáshoz kedvet kell csinálnunk, különösen akkor, ha a gyermek valamiért tartózkodik ettől, viszont ehhez számos eszköz áll rendelkezésünkre. Érdemes olyan alagúttal kezdeni, ami masszívabb, rövidebb, és amit függőleges irányban is tudunk használni. Ekkor egy-egy kedves tárgy bedobálgatásával, és annak kihozatalával rögtön szimpatikussá tudjuk tenni a tárgyat. Bele is kiabálhatunk, felborítva pedig megmutathatjuk a gyermeknek, hogy milyen könnyedén lehet az adott tárgy téri helyzetét megváltoztatni. Egy ilyen alagút tetejére is rá lehet ülni, lovagolni, rugózni, mindezt egy tükörben nézni, és az élmény megélésével rengeteg saját testről való információt gyűjteni. Vannak, akik előbb gurítják ezt a fajta alagutat, mint egy labdát, így lehet ez a kapcsolódás eszköze is. A felborítás után a belemászást is felkínálhatjuk. Ha a gyermek már ezt is szívesen teszi, óvatosan gurítani is lehet benne, és idővel arra is ráéreznek a nagyobbak, hogy gurulásukat önmaguk is előidézhetik. Ha már minden irányból szimpatikussá tettük az alagutat, biztosan kedvet csináltunk a vízszintes irányokhoz is, azaz az átmászáshoz. Ha megtörténik az áttörés, és már voltunk benne összekuporodva, ültünk a tetején rugózva, ringatóztunk benne, azt fogjuk tapasztalni, hogy szüntelenül ezt szeretné gyakorolni a kisgyermek, és kacagva, magabiztosan mászik át akármilyen hosszú, szűk és sötét alagúton.  

Forrás: https://lovevery.com/

Ha jobban belegondolunk, ennek az élménynek a megélése magában hordozza az önszabályozás tanulását is. A gyermek megélheti, hogy az, ami feszültséget teremt benne, ami a kiszámíthatatlansága miatt bizonytalanná teszi, az sok küzdelem árán mégis bevehető és tanulható lesz. Nem egyedül kell ezt átélnie, fontos, hogy legyen ebben társa, és az sem utolsó szempont, hogy ez egy játékfolyamatban történik. Ideális esetben a gyermek és a szülő együtt tanulják meg ebben a szituációban (is), hogy képesek együtt átverekedni magukat egy nehéz érzésen, és felül tudják azt írni. Kibújás, bebújás, nekiindulás.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus