Esetmegbeszélő és szakmai konzultáció a Koraiban

Interjút készítettünk Tóth Anikó gyógypedagógussal, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársával és a képzési központ szakmai vezetőjével, a Korai új képzési szolgáltatásáról.

Kérlek, hogy foglald össze a továbbképzések történetét a Koraiban! Ha jól számolom, ma már hét képzés közül is lehet választani.

Még 2003 előtt készült az első kora gyermekkori intervenciós képzésünk, ami 120 órás volt. Akkoriban a gyógypedagógiai képzésnek egyáltalán nem volt része a korai fejlesztés módszertana, miközben 1992 óta maga az ellátás, a legkoraibb időszak gyógypedagógiai támogatása, megjelent az ellátási palettán. Ebből a képzésből nőtte ki magát az a szakirányú képzés (családközpontú koragyermekkori intervenció és családközpontú koragyermekkori intervenciós konzulens- szerk.), ami aztán egy darabig a Bárczin működött. Ezt követte a Portage-modell alapján való utazótanári program kidolgozása, amely módszerről azt gondoljuk, ez a korai fejlesztés alap módszertana. Azaz, hogy hogyan kell a szülőnek átadni információt fejlesztési helyzettel kapcsolatban. Amikor 2020-ben, az első pandémia idején át kellett állnunk az online ellátásra, ehhez a módszertanhoz tudtam én is fordulni, kiválóan átemelhetőek voltak a szempontjai az online térbe is. Az alap módszertani képzések után következtek az autizmussal kapcsolatos képzéseink, majd 2005-ben kezdtük a BKFK SEED diagnosztikai képzésünket.  Akkor még úgy, hogy én tanítottam egy embernek 30 órában. A legfiatalabb pedig az az evészavarokkal kapcsolatos elméleti és gyakorlati képzésünk.

Ráadásul a képzések is változnak, és tartalmilag, formailag is megújulnak.

A BKFK SEED képzés esett át a legnagyobb változáson, mert korábban egyéni tanrend volt, hospitálási lehetőséggel, de aztán az egyre növekvő igény és óriási jelentkező szám ezt nem tette lehetővé. Át kellett dolgozni egy olyan 30 órás képzéssé, amit csoportosan is el tudnak végezni a jelentkezők. Az autizmussal kapcsolatos képzések tartalmilag is folyamatosan változnak, mindig is nagyon modern szemléletet képviseltünk az ellátási gyakorlatban is. Az összes képzés tekintetében pedig lényeges különbség az, hogy a felnőttképzésben a módszertan megújult, és a frontális oktatásról, tréning jellegű, tapasztalati tanuláson alapuló képzéseink lettek. Az a célunk, hogy a szakembereknek a gyakorlati munkához adjunk segítséget. Az elmélet rendszerezése és a szemlélet formálása a legfontosabb szempont ebben az új struktúrában. A résztvevők is ezt jelzik vissza, hogy rendszerezni tudták a már meglévő tudásukat a képzések segítségével, és mi ennek nagyon örülünk, mert ez a fő célunk.

Mindezek mellett pedig személyedben lett a képzési központnak egy szakmai vezetője, ami eddig nem volt, jól tudom?

Igen, 2021 óta van ez így, és ennek következtében történt meg, hogy az oktatókat fel kellett készíteni a már korábban említett tapasztalati tanuláson alapuló módszertani váltásra. Elsősorban az akkreditációs forma és tartalom ezzel kapcsolatos új szempontjai miatt. Az akkreditációban minden képzésért felelős oktatóknak segítek, az elején is, hogy kinek mi a feladata, mit kell átnéznie, mihez kell igazodnia, illetve a végén, hogy mindegyiket átolvasom, ha kell javaslatokat teszek változtatásokra. Az akkreditációs folyamattal kapcsolatos munkát Barbival, az oktatásszervezővel együtt végezzük (Bere Barbara, oktatásszervező -szerk.). Mindezek mellett azon is gondolkozom Barbival és Gabival (Kemény Gabriella, fejlesztési vezető -szerk.) együtt, hogy milyen képzési tartalmakkal bővítsük a meglévő repertoárt, és ehhez figyelem a társintézmények képzési struktúráját is. Feladatom még, hogy a képzésekhez alternatív oktatói csapatot is szervezzek, hogy ha bármilyen oknál fogva kiesik egy oktató, vagy többen nem érnek rá, ne maradjon el képzés. Ugyanígy fontosnak tartom azt is, hogy figyeljem, kik azok a kollégák, akik már számítanak arra, hogy bekapcsolódjanak a képzési központ működésébe oktatóként.

Ettől az évtől kezdve meg fog jelenni egy új szolgáltatás a Korai képzései között. Mesélj erről kérlek!

A hallgatóktól kaptuk azt a visszajelzést, hogy miután elvégzik nálunk az adott tanfolyamot, és nagyon egyedül maradnak a kérdéseikkel. Minden intézményi struktúra más, és a korai ellátás területe különösen sok kihívás elé állítja a szakembereket. Ebből az igényből született meg az esetmegbeszélő és szakmai konzultációs lehetőség, amely hamarosan elérhető lesz a már végzett hallgatóinknak. Oktatóhoz lehet majd jelentkezni, aki az adott képzési tartalmon belül fog meghirdetni egy témát. Sokféle lehet az igény, ezért is esetmegbeszélő vagy szakmai konzultációs lehetőséget hirdetünk. Például lehet, hogy egy óvodapedagógusnak nem esetmegbeszélésre, hanem arra van szüksége, hogy az autizmus képzés után a képes kommunikáció módszerét valaki magyarázza el neki lépésről lépésre, újra. Öt órás (tanórás- szerk.) lesz egy alkalom, éppen ezért ez nem egy akkreditált képzésnek számít, azaz nem tudunk utána kreditpontot adni, hanem igazolást, amit a munkáltató el tud számolni kreditpontként.  Fontos azonban, hogy képzési témán belül lehet majd ezt a szolgáltatást választani, amit majd az oktatók neve mellett fel is tüntetünk. Főképp szombati napokon fogjuk tartani ezeket az alkalmakat, ezt is a résztvevők igényeihez igyekeztünk szabni.

Jól értem, hogy ez nem kifejezetten egy szupervíziós lehetőség?

Igen, ennek a lehetőségnek mások a keretei, mi nem erre szeretnénk szerződni a résztvevőkkel. Tartalmában nagyon mást jelent, és más szakemberi kompetenciát igényel a szupervízió. Ugyanakkor a tudásmegosztás, az információ átadás, az eseteken való közös gondolkodás rengeteg transzferhatást eredményezhet a szakemberek mindennapi munkája során.

Köszönöm szépen az interjút! Folytassuk ezt a beszélgetést, ha már lesz tapasztalat arról is, hogyan szerveződtek ezek a csoportok, és milyen gyakorlat alakult ki az esetmegbeszélő és szakmai konzultációs munka eredményeként.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

Az esetmegbeszélő csoportok és szakmai konzultációk részletes témái, illetve időpontjai megtekinthetők ezen a linken!

Híínta-paaalínta, régi dunna, kiskatona, ugorj a Dunááába, zsuppsssz….avagy ringatózás az érzelmek hullámain

A kép forrása: https://fuggoagy.hu/

Egy terápiás pillanatot szeretnék megosztani veletek, ami egy DSZIT-es foglalkozás keretében történt velem. Egy három éves kisfiúról van szó, akinek a legkoraibb időszakában kevés lehetősége volt arra, hogy szenzoros tapasztalatokhoz jusson, és a saját testéről, izomerejéről és mozgásáról kellő gyakorlással sok-sok információt gyűjthessen. Két és fél évesen kezdte el pótolni ezeket az élményeket, többek között egy egyéni DSZIT foglalkozás keretében. Sok problémája származott abból is, hogy nehezen olvasta le a másik ember arcáról az érzelmeit, és ő is bajban volt, amikor egy adott helyzettel kapcsolatban meg kellett volna éreznie, az jó-e neki vagy sem, kellemes-e számára még az adott inger, vagy nem. Ebből fakadóan a legváratlanabb pillanatokban, minden előzmény nélkül felcsattant, keserves sírásra fakadt, hosszú percekig nem lehetett megnyugtatni, és a szülei nem tehettek mást, várták, hogy kikeveredjen ebből az állapotból. Semmi nem használt, az érintéstől még idegesebb lett, ha beszéltek hozzá, még hangosabban kiabált. A mi gyomrunk is összeugrott ilyenkor, és tehetetlennek éreztük magunkat. Ott volt egy gyerek, aki a földön fekve kínlódott, tekergett, artikulálatlanul üvöltött, és látszólag semmi nem használt.

Ez a kisfiú egy nyugodt pillanatban a csepphintát választotta az egyik óránkon, és kérte, hogy tegyem bele. Szinte rögtön elengedte magát benne, és lábait felhúzva, összegömbölyödve ringatózott előre-hátra, és néha körbe-körbe is. Ahogy a hintázás ritmusa egyre folytonosabb lett, ő is egyre felszabadultabbá vált, kacagott, gurgulázva nevetett és eufórikus állapotba került. Hol összehúzta a hinta bejáratát, hol kinyitotta, rám nevetett, illetve várta, keressem meg. Telt-múlt az idő, és egyszer csak azt kérdezte, vagyis inkább a tekintete, a gesztusai és a testtartása egyértelműen azt jelezte felém, mondjam meg, ez, ami most történik vele, milyen. Azaz hogyan érezheti most ő magát. Felbátorodva azon, hogy az előbbi viccelődő, önfeledt kukucs játék után most egyértelműen egy másik kommunikációs nyitányt intézett felém, megszólaltam. Azt mondtam neki, hogy ez most jó, te most nagyon jól érzed magadat. Minden rendben van és örülsz annak, hogy elbújsz, majd megtalállak. Elmosolyodott, és alig hallhatóan azt ismételgette, ez jó, ez jó. Majd elgondolkodott és a hinta bejáratán, résén keresztül csak az arcát dugta ki felém, mindenféle grimaszokat vágott. Jobban mondva az érzelmek egész palettája jelent meg előttem, a legkülönfélébb arcmozdulatokkal. Úgy értelmeztem ezt, hogy azt akarja mondani, nézzem és mondjam meg, milyen sokféleképpen érezheti ő magát. Segítsek neki megérteni, melyik mit jelent, melyik érzésnek, mi a neve, és hogy ő olyankor hogyan érzi magát. Hogy ebben a biztonságos, körülölelő helyzetben, a tér minden irányában való hintáztatás közben azt tapasztalta meg, most tud annyira nyitott és tanulásra motivált állapotba kerülni, hogy a felnőttre támaszkodva, tőle kérdezve megpróbálja megérteni, mit is él át.

Ekkor értettem meg, hogy ez a tanulási folyamat sokkal bonyolultabb és nehezebb is, mint gondolnánk. Hogy annak, akinek ez nem tud önmagától kibontakozni, társas kapcsolatban szerveződni, aki a másik ember arcáról nehezen olvassa le az érzelmeket, és a maga érzéseinek felismerésében is nap mint nap bizonytalan, ez a tanulási folyamat sokszor kínkeserves.  Emiatt is érezheti magát nagyon elkeseredve, elveszve, magányosnak, és élhet át nagy érzelmi kilengéseket. Komoly küzdelem ez egy szülőnek, apró, sokszor alig észrevehető jelekből kell olvasnia, és ezekre ráerősítve tulajdonképpen megtanítani a gyermekének azt, hogy érezheti magát biztonságban. Hogy a világ lehet kiszámítható, és hogy ő képes lehet arra, hogy ebben tájékozódni tudjon. Ez nagyon nehéz, és ehhez meg kell tanulnia, hogy ezek között az érzések között hogyan tegyen rendet. Mit jelent, ha ő ilyen arcot vág, akkor hogy reagál rá a másik, és így tovább. Igen ám, de ha már sokszor éltük át a gyermekünkkel ezeket az érzelmi megpróbáltatásokat, veszíthetünk a nyitottságunkból. Nekünk ezt terapeutaként észre kell vennünk, és óvatosabban közelítenünk a család felé. Ugyanakkor nagy segítség lehet, ha ezekről az apró jelekről beszélgetni tudunk, ha egy-egy terápiás óráról aztán együtt gondolkodhatunk.

Ezzel a személyes történettel pedig egyúttal azt is szeretném megvilágítani, hogy óriási szerencse, hogy ilyen hasznos játék, mint amilyen a hinta, rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy támogassuk egy gyermek fejlődését. Ez az egyensúlyi élmény az, ami az idegrendszert érlelő hatása mellett, vagyis azzal együtt az érzelmeink szabályozásában is ilyen hatékonyan segít. Használjátok minél többet, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni!

Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus, DSZIT terapeuta