“Az itthon elérhető korai ellátás világszínvonalú, ez nemcsak a saját munkánkra vonatkozik, hanem az állami intézmények teljesítményére is” – vallja Czeizel Barbara. A korábban miniszteri biztosi feladatot is elvállaló gyógypedagógust a gyermekek korai fejlesztéséről kérdeztük.
Mi rosszabb: egy féléves gyereket átlagostól eltérő fejlődésűnek, fogyatékosnak címkézni és a diagnózis súlyát egy családra nyomni, vagy kétes várakozással tölteni értékes, fejlesztésre fordítható éveket, hónapokat? Czeizel Barbarának és munkatársainak hála néhány éve már nem kell ilyen döntéseket hozni egy szakmabelinek sem. „Miniszteri biztosi munkám egyik legnagyobb sikerének tartom, hogy módosítottak a jogszabályokon, és hároméves kor alatti gyerekek jogosultak lehetnek fejlesztésre anélkül, hogy feltétlenül SNI diagnózisokat ragasztanánk rájuk” – osztja meg Czeizel Barbara gyógypedagógus, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ alapító-vezetője. Szervezetük harminc éve a korai fejlesztés zászlóshajója, szakmai közösségük hetente háromszáz kisbabának, családnak segít minél teljesebb élni.
Hosszú út vezetett idáig: harminc évvel ezelőtt a hazai ellátórendszer nem volt felkészülve a háromévesnél fiatalabb gyerekek fejlesztésére, a családokkal való partneri munkára, a pedagógusok többsége nem is tanult ilyen kicsi gyerekek ellátásáról. Barbara ekkoriban pályakezdőként – maroknyi kollégájával – különböző ösztöndíjak segítségével külföldre utazott, hogy megismerjék, máshol milyen módszerekkel segítenek a legkisebbeken. A hazahozott és a hazai viszonyokra adaptált tudásuknak hála mérföldekkel előrébb tartunk, mint egykoron. „A jelenleg itthon elérhető korai ellátás világszínvonalú, és ez nemcsak a saját munkánkra vonatkozik, hanem az állami intézmények teljesítményére is” – állítja Barbara. – „Ha ma körülnézünk Európában vagy Amerikában, azt látjuk, hogy a kétezres évek közepén jött gazdasági válságban nem tudták a korai fejlesztés ügyét finanszírozni, így megszűnt a korai ellátás. Ebből adódóan az oktatás színterei többnyire teljesen inkluzívak, ami példaértékű, és csak a legsúlyosabb esetek számára érhető el speciális ellátást. Amit a munkatársaim képviselnek, az egy csoda, én csak a körülményeket teremtem meg ehhez.”
Természetesen itthon sem tökéletes a rendszer. Míg egyértelmű a szakmabeliek és az érintett családok, szülők számára, miben kellene változni a hazai közegnek, a gyakorlati megvalósulás sokszor elmarad. „Az az érzésem sokszor, hogy Magyarország a barakkok országa. Beszélünk arról, milyen a tökéletes szülő és az ideális gyerek, aztán szembesülünk azzal, hogyan élünk. Kettős identitás ez, amiben elvárásokkal nyomjuk agyon magunkat, ahelyett, hogy elfogadnánk saját tökéletlenségünket” – mondja Czeizel. Hozzáteszi: a többi ember elfogadása lenne az első lépés különbözőségüktől függetlenül. Kisgyerekként zsigerileg bennünk van a másik ember felé való fordulás, ezáltal a bölcsőde a leginkluzívabb közeg, míg az életkor növekedtével egyre nehezebb integrálni az átlagostól eltérő gyerekeket. „Ha minden óvodai csoportban, majd osztályban lenne egy-egy SNI-s gyerek, aki megkapja a szükséges segítséget, felnőhetne egy elfogadó generáció. Ezzel szemben elvétve látunk a többségi iskolákban vak vagy éppen kerekesszékes diákokat, míg tudjuk: képességeik szerint tanulhatnának ott. Ehelyett ezek a fiatalok gyógypedagógiai iskolákban járnak, míg az igazán speciális segítségre szoruló, halmozottan sérült, vagy autizmusukban jelentősebben érintett gyerekekkel a szülő van otthon” – magyarázza Barbara. Ha felfejtenénk, honnan ered ez a furcsa eltolódás, egészen a pedagógusképzésig kellene visszanyúlni: más felsőoktatási intézménybe kerülnek az egészségesnek látszó gyerekeket tanítani vágyók és a gyógypedagógus-hallgatók, így mást tanulnak, másképpen. Ahhoz, hogy valódi integráció indulhasson, az oktatási intézményeknek kellene együttműködni, a hallgatóknak megismerni egymás munkáját és a közös fejlesztés, a valódi együttműködés lehetőségeit.
„Minden ötödik embert érint ma Magyarországon ez az ügy. Nincs annál jobb érzés, mint hogy számíthat ránk a másik, és mi is számíthatunk a másikra. Ez ad értelmet az életnek. Belőlem nem fogy ki a lendület, mert annyira egyértelmű, mit lehetne csinálni – de az első, az emberi „igen”, a motiváció a változtatásra.”
Gacsályi Sára interjúja a Mandiner III. évfolyamának 11. számában jelent meg.
Nincs két egyforma gyermek, és nincs két azonos fejlődési út. A gyermekek mozgásfejlődése nem teljesen ugyanolyan módon halad, vannak gyorsabban és vannak komótosabban fejlődő babák. Mindegyikük rendelkezik egy vele született testalkattal, adott temperamentummal, és az idegrendszer öröklött érési programjával. Nemcsak az egyes fejlődési állomások elérésének időpontja lehet eltérő, hanem bizonyos lépcsőfokok megjelenésének sorrendje is. A mászásnak, mit egyetlen fejlődési állomásnak a kiragadása nem célszerű, ennek a mozgásnak a megléte, hiánya vagy mássága önmagában nem jelent problémát, vagy kóros tünetet a gyermeknél.
Sok-sok gyakorlás készíti elő a mászást
A legtöbb gyermek 8-10 hónapos kora között kezd el mászni, ezzel párhuzamosan rengeteg egyéb mozgásformát gyakorol, például a kúszást, a felülést, esetleg a felállást. Ezeket a gyerekek más és más sorrendben kezdhetik el gyakorolni. Az is jellemző a mozgásfejlődésre, hogy mielőtt egy-egy újabb mozgásforma megjelenik a gyermeknél, rengeteget gyakorolnak az azt megelőző szinten, mintegy előkészítik magukat arra, hogy tovább tudjanak lépni. Meg kell erősödnie az izomzatuknak, teherbíróvá kell válnia az ízületeknek, fejlődnie kell az egyensúlyérzéknek és a mozgáskoordinációnak. Emellett a rengeteg tapasztalat révén a gyermek a saját testét is egyre jobba uralja és a teret is felfedezi. Magabiztos és kompetens lesz minden egyes fejlettségi szinten.
Hogy jut el a mászásig?
Még a mászás kialakulása előtt látnunk kell, hogy a gyermek forogni kezd, majd gurulással vagy kúszással megtanul eljutni egyik pontból a másikba. Fekvő helyzetből egyre magasabbra nyomja fel magát a karjai segítségével, majd egyszer csak térdeit is maga alá húzza és négykézlábra emelkedik, már csak a tenyere és a térde van a talajon, fejét és törzsét megemelve tartja. Még ezt követően is eltelhetnek hetek, vagy hónapok, hogy mászni kezdjen, gyakorolni kell a súlypontáthelyezést, az egyensúlyozást, ezért előre-hátra hintáztatják magukat, rugóznak ebben a helyzetben. Néha elképesztő akrobatikus mutatvánnyal „tótágast” állnak, popsijukat az égnek emelik és már csak a talp és tenyér marad a talajon. De ezzel nem elégszenek meg, a négy pontos támaszból felemelik egyik-másik végtagjukat, és 3 ponton támaszkodva egyensúlyozgatnak. Ezekkel a furcsa tornagyakorlatokkal készítik elő testüket és képességeiket arra, hogy egy következő mozgásfejlődési állomást meglépjenek, például mászni kezdjenek.
A mászó mozgás is fejlődik
Maga a mászás sem egy statikus állomás, az első pár lépés még nagyon bizonytalan, szaggatott, kicsit „robotosan” teszi meg a gyermek. Majd ahogy egyre többet gyakorolja, úgy lesz gördülékenyebb, csiszoltabb és gyorsabb a mozgás. Végül már nem csak a síkban járják be a rendelkezésükre álló területet, hanem más dimenzióban is meghódítják teret, átmásznak, átbújnak akadályokon, felmásznak egyre magasabb tárgyakra, bútorokra, lépcsőre és megtanulnak biztonságosan lejönni is. A mászás a legtöbb kisgyermek életében 3-4 hónapig is az uralkodó mozgásforma lehet, akkor is ha ezzel párhuzamosan eleinte még kúszik is, illetve később a felállást és első lépéseket is megteszi.
Mit tehetünk a gyermekünk megfelelő mozgásfejlődéséért?
A mozgásfejlődésben nem csak az a fontos, hogy mikor mit lép meg a baba, hanem az is, hogy helyzetben amit felvesz milyen a testtartása, illetve a mozgás amit csinál, megfelelően harmonikus-e, jól kivitelezett-e, minőségében is rendben van-e. Ezt a környezeti tényezők is nagyban befolyásolják, ami rajtunk szülőkön múlik leginkább. De mit tehetünk? Ami biztos, hogy a jól fejlődő csecsemőt nem kell tanítani a mozgásokra, nem szükséges tornásztatni, és semmiképp sem szabad olyan testhelyzetbe hozni, amit ő maga még nem tud felvenni, nem szabad olyan mozgásra rákényszeríteni, amire még nem érett meg a fejlődésében. Viszont vannak fontos dolgok, amiket megtehetünk. Például a csecsemőt még egy kevésbé szerencsésen megválasztott ruha is akadályozhat a szabad mozgásban. Ami nagyon divatos kis farmer, vagy szoknya az maradjon a vendégégben, ünnepeken használt ruhák sorában. Otthon, a mindennapokban legyen rajtuk a puha pamut rugdalózó, vagy a rugalmas anyagból készült, kényelmes, gumis derekú nadrág, nem túl vastag pulóver. És ami még ennél is fontosabb, a helyváltoztató mozgások kigyakorlásához tér kell, minél nagyobb szabad terület a lakásban, ami viszonylag kemény is és persze biztonságos is. A francia ágy túl puha és nem biztonságos már ebben a korban. A járókát is kezdik kinőni, a kiságy alváson kívül már szóba sem jön. Legjobb, ha a gyerekszoba vagy nappali tehető biztonságossá, esetleg úgy, hogy egy része el van kerítve. Nem kell szivacsokat vagy puha paplanokat letenni a földre, a parketta, a szőnyeg vagy esetleg polifoam lefektetése kellően szilárd alapot biztosít a mozgások gyakorlásához. Azok a gyermekek, akik szabadon gyakorolják a mozgásokat, és a saját ütemükben fokozatosan lépnek egyik fejlettségi fokról a másikra, megtanulnak vigyázni magukra, nem dőlnek el, borulnak fel gyakran, illetve ha mégis akkor ügyesen kitámasztanak vagy gördülnek, és megóvják fejüket a beütődéstől.
Baj-e, ha kimarad a mászás?
Önmagában a mászás hiánya, vagy későbbi kialakulása nem vezet tanulási nehézségekhez, emiatt sokszor aggódnak a szülők, és szakemberek is. Az ugyan igaz, hogy a tanulási zavarral küzdő gyerekek között többen vannak akik nem másztak, de az ő mozgásfejlődésüben más is tettenérhető volt. Mire figyeljünk tehát? Fontos, hogy a fejlődést folyamatában szemléljük. 4-5 hónaposan jól tudott-e már hason fekve alkarjára vagy tenyerére támaszkodni, és játékokért nyúlni. Megtanult-e hátról hasra és hasról hátra forogni 6 hónapos korára? Hason fekve el tudott-e fordulni 7 hónaposan egyik és másik irányba, ha nem előtte hanem mellette volt a játék. Gurulva vagy kúszva tudott-e 8-9 hónapos korában helyet változtatni. Ha már 10 hónapos, és még nem mászik, de váltott kar-láb mozgással kúszik és próbálgatja a négykézláb állást, akkor is türelmesek lehetünk még. Persze fontos körülmény, hogy ekkor már lent a földön legyen a gyermek játszó helye kialakítva, és ne sokat legyen kézben, illetve ne tegyék a nap nagyrészében hintákba, székekbe, kanapé sarkába, és végképp ne babykompba. Ezekben nem tud megfelelően gyakorolni, nem utalja saját testét. Bizonyos testrészeit tudja ugyan mozgatni, de komplex mozgássorokat nem képes kigyakorolni. Szakemberhez csak akkor kell fordulni, ha a mozgásfejlődés minden főbb állomása jóval (hónapokkal) az átlagnál később alakul alakul ki. Vagy minőségében minden mozgása más a gyermeknek, például féloldalas. De ez is csak akkor figyelemfelhívó, ha minden életkorban a mozgásfejlődés összes állomásánál látható volt. Aszimmetrikus végtag használat a kúszás vagy a mászás időszakának egy részében megjelenhet, de ha ez korábban a hason támaszkodásnál, a nyúlás-fogásnál nem volt jelen, akkor nem kell aggódnunk, illetve adjunk időt és figyeljük a gyermek további fejlődését.
Mi is történik, amikor a gyermek mászik?
Mint az összes többi mozgásfejlődési állomást, a mászást is fontosnak tartjuk. Amellett, hogy a gyermek testének összes izma dolgozik a mászás során, az ízületek még egyenletesen vannak terhelve, a testsúly eloszlik a négy végtagon. Az egyensúly stabilabb ebben a helyzetben, mint állás során, de a kúszásnál már magasabbra kerül a baba súlypontja, és az alátámasztási felület is kisebb, így a gyermek egyensúly érzéke is folyamatosan próbára van téve amikor mászik. Végül az is lényeges, hogy a végtagok mozgásában megjelenik egy olyan ritmikus ellentétes kar-láb mozgás, ami a két agyfélteke működését egyre jobban összehangolja. Nem is beszélve arról, hogy mászással már a teret is elkezdi meghódítani a csecsemő, tapasztalatot szerez a térben való mozgásról, a saját képességeiről és megtapasztalja határait is.
Mit tegyünk, ha túl hamar feláll a baba?
Előfordul, hogy a gyermek a mászás megkezdése előtt vagy azzal szinte egy időben feláll, vagy felül. Ezt nyilván nem tudjuk megakadályozni, de nem kell a lehetőséget felkínálni, biztatni ezekre a mozgásokra, és nem érdemes tapsikolni vagy nagy ovációval örülni, ha sikerült. Inkább gurítsunk szét labdákat, hogy a gyerek másszon utána, vagy kergetőzzünk vele négykézláb a lakásban (erre a testvérek is szívesen vállalkoznakJ). Ha akadályokat is teszünk a nappaliba, akkor a mászás gyakorlása izgalmasabbá válik. Például kisasztalt pokróccal letakarva, vagy üres katrondobozt ami alatt bujkáni lehet. A kókuszmartacot a kiságyból napközben a földre téve ezen át lehet mászni. A kanapé leszedhető szivacs elemein, vagy egy felfordított lavóron pedig remekül lehet a fel- és lemászászást gyakorolni. Ha a felület változatos, annak a felfedezése is leköti a gyermeket, pl. különféle szőnyegek és parketta váltakozása, esetleg egy-két új lábtörlő, amiket használat előtt egy időre a nappaliban helyezünk el. És ha az évszak megengedi, akkor kint a szabadban is rengeteg olyan lehetőség van, ami mászásra ösztönzi a gyermeket. Városban is találunk parkokat, játszótereket, ahol a mászó gyermeket is le tudjuk tenni. A nagyobb területen messze vannak a felkapaszkodási lehetőségek, sokat kell mászni egyik helytől a másikig. Az időjárási viszonyok sem annyira korlátozóak már, vannak jó bélelt ruhák, teljesen vízhatlan nadrágok, amikben nyugodtan kimehetünk eső után, vagy akár havas időben is.
… a gyerek kipihent, és éhes az élményszerzésre! Fontos ilyenkor, hogy a szülők rendszeresen és jól előkészítsék gyermekük játékkörnyezetét. Ezenkívül kell hozzá bizalom: higgyük el, hogy környezete és napirendje alapján a gyermek egyedül, saját tempójában és egyéni érdeklődése szerint fel tudja fedezni azt, ami körülveszi őt. Ilyenkor elég, ha a szülők leteszik őt egy játszásra csábító környezetbe. Nincs szükség “elő”-játékra, a gyereket nem kell felszólítani arra, hogy játsszon. Ha a szülő kezdettől fogva bízik gyermeke önállóságában – amennyiben ez a személyiség kibontakozására, egyéni fejlődésére vonatkozik -, hamarosan rá fog csodálkozni az eredményekre. A gyermek önálló ötleteire, leleményességére, kitartására. A szülőknek azt az érzelmi hátteret kell biztosítani, ami ezt az önállóságot és kitartást lehetővé teszi. De ezt sem játék közben, hanem előtte vagy utána. Gyereküket munkája közben ne zavarják, hiszen a világ önálló felfedezése komoly és örömteljes munka a kicsi számára.
Akkor érdemes egy rövid ideig játszani vele, amikor …
… egyedül már kijátszotta magát, s például még nincs itt az ideje annak, hogy ebédeljen, hogy sétálni menjenek, hogy lefektessék őt, vagy hogy fürödjön. Az is előfordulhat, hogy a játéka valami miatt átmenetileg elakadt, ilyenkor persze segíteni kell az akadály elhárításában. Az együtt játszás kiegészítheti tehát a gyerek napirendjét, de fontos, hogy ne legyen központi eleme a napnak!
S ha nem hagy békén?
Amikor a szülő azt éli meg, hogy gyereke egyfolytában nyűgös, magától nem tesz semmit, általában arról van szó, hogy nincs megfelelő napirendje, vagy ő szoktatta rosszul a kicsit arra vonatkozóan, hogy mikor mit várhat el tőle. Gyakran a szülők maguk alakították a helyzetet úgy, hogy ez így legyen. Nem akarták, de így alakult… Lehet hogy nem tudták, hogy egyedül is rengeteg mindenre képes a gyerekük, vagy lehet, hogy úgy gondolták, hogy a kicsinek minden idejükhöz joga van. Jobb, ha idejében meggondolják magukat, még akkor is, amikor az elvárások szintjén a változásokat csak lassan adagolhatják a kicsijüknek. Hiszen ő már szokva volt ahhoz, hogy állandó személyzet veszi körül.
A napirend legyen előrejósolható
A legjobb, végiggondolni a napirendet, s ahol még nincs, kialakítani egyet. A gyerekek szeretik az állandóságot a napjaikban, tájékozódni is jobban tudnak, idejében képesek felkészülni a már ismerős következő programpontra. Vagyis, ha mondjuk, az öltöztetés és a reggeliztetés után szeretné, ha lenne egy kevés idő a saját dolgaira a gyerek nélkül, akkor azt mondja meg neki, miközben még öltözteti vagy reggelizteti. A lényeget már a nagyobb csecsemő is érti! Mondd meg, hogy mi várja majd a játszóhelyén, ami legyen vonzó, kihívó, a korának megfelelő. A gyerek játékait nem elég kiönteni elé, rendezgessük el a járókában, játszószőnyegen. A játékok közötti látványos, vonzó összefüggéseket sejtve, ő maga fog kísérletezni velük. (A rend és rendetlenség kérdésről egy másik írásban beszélünk majd.)
Nem csak mi vagyunk fontosak neki!
Furcsán hangzik talán, de a szülők néha túlértékelik a saját szerepüket a gyermek életében. Főleg elsőszülött gyermekek élhetik meg, hogy szüleik nem hagynak időt nekik arra, hogy ők maguk kísérletezzenek. Azonnal ott teremnek, ha valamit a gyereknek kellene megoldania. Már csecsemőkorban hagyni kell őket átcsúszni vagy átmászni valamin, kisdedkorban pedig engedni, hogy egyedül fedezzenek fel egy játékot, ami esetleg hosszabb időt és türelmet igényel a gyerektől. Lehet, hogy a feladat még nehéz a kicsinek, hogy a kívánt cselekvésnek még nincs itt az ideje. Tapasztalja meg ezt ő maga, s figyelje meg a szülő, hogyan bánik a frusztrációra is alkalmat adó helyzettel. Lehet, hogy a guruló csecsemő a küszöbnél ügyesen visszafordul, nem látszik frusztráltnak. Lehet hogy újra meg újra próbálni fogja az elgurult tárgyat megszerezni! Kitartó!
Csodálatos képességekre tesz szert e próbálkozások által, függetlenül attól, hogy már ma lesz sikeres, vagy csak két hét múlva. Az is lehet, hogy egészen mást tesz majd a tárgyakkal mint mi tartanánk elvárhatónak, lehet hogy olyan dolgokat talál ki, amelyek a szülőnek nem jutottak volna eszébe. Az önálló játékra tehát szüksége van, és jó, ha az erre való idő beépül a kicsi napirendjébe.
Egyre több az olyan szülő, aki gyermekét egyfolytában magával cipeli. Úgy gondolja, hogy egész nap beszélni kell hozzá, hogy le kell kötni ébrenlétének minden pillanatát. Könnyen zsarnokukká válhat így a kicsi, ami viszont senkinek sem jó. Engedje szabadon, bízzon abban, hogy egyedül is boldogul a játékaival. Nem csak a szülővel való kapcsolatban lelhet örömöt, hanem a saját ügyességében és okosságában is!
Szerző: Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus
A gyerekek az ételek változatosságára már magzati koruktól kezdve készülnek, hiszen az anyai táplálkozás befolyásolja a magzatvíz ízét. Az első hónapokban a kizárólag vagy nagyrészt anyatejjel táplált csecsemők is szerencsésebb helyzetben vannak, mert a tápszer mindig azonos ízéhez képest az anyatej összetétele, íze folyamatosan, akár egy napon belül is változik, ezzel előkészítve a hozzátáplálással érkező még nagyobb változatosságot. Azt is fontos azonban számításba vennünk, hogy a legtöbb gyermek biztonságérzetét növeli, ha a kínált ételek nem mutatnak túl nagy változatosságot, hanem a jól ismert alapanyagokkal, ízekkel vesszük őket körül. Nem várhatjuk gyermekünktől, hogy mindig felnőtt módjára örüljön a különlegesen fűszerezett és összeállított próbálkozásainknak. Addig, ameddig minden fontos ételminőségből (fehérje, szénhidrát, zsírok, rost, keményítő, vitamin, ásványi anyagok) fogyaszt, addig bátran fogadjuk el egyéni ízlésvilágát. Amennyiben figyelünk arra, hogy megfelelően egészséges ételek legyenek a gyermekünk számára elérhetők, még abban is átadhatjuk neki a döntés lehetőségét, hogy mikor miből mennyit kíván enni. Egyes fejlődésbeli ugrásoknál megfigyelhető, hogy jobban kívánnak egyes típusú ételeket (pl. néhány napig inkább csak húsféléket eszik). Akár a hozzátáplálás elején, akár a későbbiekben szeretnénk egy újfajta ételt bevezetni, tegyük azt mindig türelemmel. Érdemes először akár evéshelyzeten kívül ismerkedni az adott zöldséggel, gyümölccsel: pl. a piacon megmutatni, megszagolni. Ne keseredjünk el, ha gyermekünk először nem mutat hajlandóságot az új íz kipróbálására. Akár 20 alkalommal is találkoznia kell az újdonsággal, mielőtt meg meri kóstolni. Soha ne erőltessük, kényszerítsük az általunk kínált dolgok elfogyasztására!
A hozzátáplálás – váltás időszaka
Amennyiben a fentiek átgondolása után még mindig úgy találjuk, hogy gyermekünk különösen válogatós, csak nagyon szűk az a repertoár, amiből választani hajlandó, akkor fontos feltennünk azt a kérdést:
Részt vehet-e gyermekünk a családi étkezéseken, vagy térben/időben elkülönülten kapja-e az ételt?
Kóstolhat-e a családi asztalról, vagy ő mindig másfajta ételt (külön főzött, vagy csak bio összetevőkből álló, vagy csak üveges bébiételt) kap?
Az evés mindig egy kapcsolati háló részeként, naponta többször megvalósuló tevékenység. A gyermek számára, bármennyire is a legjobbat szeretnénk a különleges ételekkel, vagy a teljes figyelmünkkel, a kirekesztettség érzését kelti, ha a család többi tagjától térben, időben vagy minőségben távol ehet. Ilyen esetben érdemes az anyának átgondolni, hogy miért éli meg azt, hogy a saját maga által elfogyasztott étel nem biztonságos a gyermeke számára, vagy miért kínál magának olyan minőségű ételt, amit a gyermekével nem szívesen etet meg.
Az önállósodás időszaka
Sok olyan egy évesnél idősebb gyermekkel találkozni, akiknél a hozzátáplálás korai időszaka viszonylag zökkenőmentes volt, majd később, egy éves kor körül az elfogadott ételek változatossága csökken, a gyermek érdeklődése beszűkül. Ilyenkor nagyon gyakori, hogy a korábban elfogadott házi kosztot már hiába kínáljuk a gyermeknek, csak néhány gyári, üveges, gyakran a hat hónaposaknak való teljesen pépes bébiételt eszik csak meg. Ilyen esetben érdemes megvizsgálni az alábbi kérdésköröket:
Történt-e valami a változás körüli időben, ami a családi teret (akár a szülők számára) beszűkítette?
Milyen aggodalmak, félelmek társultak, társulnak a folyamathoz?
Nagyon gyakran az evési helyzet az, amiben a gyermek a legkönnyebben le tudja tükrözni a családban zajló mélyebb folyamatokat. Az evés körül megjelenő érzések, félelmek, egyúttal útmutatóul is szolgálhatnak a megoldás felé. Amennyiben egyedül nehezen találják a megfelelő előrelépési lehetőséget, érdemes segítséget keresni. Az üveges bébiételek nagyon hasznosak tudnak lenni egy-egy olyan alkalommal, amikor utazás közben, vagy egy ismeretlen helyen (pl. orvosi rendelőben) kell megetetnünk a gyermeket. Túl gyakori, rendszeres használatuk az egyhangú ízvilág miatt azonban nem tanácsos, mert azt kockáztatjuk vele, hogy a saját, otthon készült ételeket idővel visszautasítja a gyermek. Ha már beleszaladtunk ebbe a nehézségbe, akkor is igyekezzünk tányérból kínálni a pépet, elejét véve annak, hogy gyermekünk kényszeresen ragaszkodni kezdjen egyfajta gyártású és összetételű ételhez. Az üvegből etetés azért sem célszerű, mert a szülők nagyon könnyen kezdik méricskélni az elfogyasztott mennyiséget, ahelyett, hogy a gyermekük jelzéseire figyelnének. A tányérba tálalt étel fogyása jóval kevésbé számszerűsíthető, ami fontos szempont az étkezések szabad légkörének megteremtéséhez.
I will not eat
Érint-e a gyermek különböző anyagokat, szeret-e homokozni, gyurmázni?
Sok esetben a gyermek csökkent- vagy túlérzékenysége gátolja őt abban, hogy a különböző állagú, szilárdságú és ízű ételekkel kapcsolatba tudjon kerülni.
Ahogyan egy és két éves kor között a gyermek mozgásfejlődése tartja sakkban a szülőket és a nagyszülőket – mit tud már, illetve mi az, amire még nem képes- úgy foglalkoztatja őket a második évben a kérdés: mit mond már, vannak-e már szavai, mikor fog beszélni? Főleg azok várják izgatottan a gyermekük e fajta kifejezőkészségét, akik először lettek szülők. „Már alig tudom elviselni, hogy még nem tudok vele beszélgetni”, mondja az egyik anya, egy másik: ”Olyan kíváncsi vagyok arra, hogy neki mi lesz a véleménye erről, arról, miket fog mondani”? Valóban, mikor is várhatjuk azt, hogy diskurálni tudjunk a gyermekkel, hogy ő megérti-e a szavainkat, és szóban meg is válaszolja azokat?
Mikor várható, hogy elkezd beszélni?
Nem adhatunk e kérdésre egyértelmű választ. Nagy különbségek vannak ezen a téren – az aktív beszéd területén- az egyes gyerekek között. Vannak, akik 10 hónaposan már képesek egy szószerűséggel megnevezni ezt vagy azt, vagy egy másik szóféleséggel kifejteni egy bizonyos kívánságot, de ilyen – gyorsan a beszéd útján induló- gyermek is a gyors kezdet után látszólag megtorpanhat, hónapokig, egy fél évig megelégszik a néhány szóból álló készletével. Ezzel dirigálja a családját. Mások másképpen gyorsak: 15- 16 hónapig nincs is szavuk, inkább halandzsáznak, majd aztán olyan tempóval indul a beszédjük, hogy már másfél évesen mondatokban fejezik ki magukat.
És a lassúak? Mi még az elfogadható, mi a normális, mennyit késhet, kérdezik a szülők, amikor szerintük a gyermeküknek már beszélni kellene. Amikor nagyon szoronganak szakembernek teszik fel a kérdést. A szakember viszont a szerint válaszolja meg őket, hangsúlyoz egy bizonyos szempontot, miszerint ő mondjuk orvos, védőnő, pszichológus vagy gyógypedagógus.
A szakemberek véleménye, amikor késik a beszéd
Amikor a szakember orvos, könnyen azt fogja mondani, hogy a gyermek ő neki teljesen egészséges, szépen fejlődik. Szerinte lehet, hogy a családban vannak mások is, akik csak nagyon későn kezdtek el beszélni, (általában vannak), s a gyermek a család rendelkezésére álló génkészletből azokat a géneket örökölte, amelyek azt határozzák meg, hogy mikor fog beszélni, ez esetben későn. Az anya tehát ő szerinte megnyugodhat.
A védőnő kissé másképpen oldja meg ugyanezt a kérdést. Neki sok tapasztalata van, sok kicsi gyermeket követett, és követ jelenleg is nyomon, kvázi statisztikája van arról, hogy milyen széles skálán mozoghat a beszédindulás: egy és két és fél éves kor között. Ezt a tapasztalatot adja tovább a szülőknek. „Beszélj sokat a kicsivel”, javasolja, „Attól majd csak megjön a kedve”. s az anya ezután vagy tovább beszél a kis csemetéjéhez – ahogyan ő ezt már eddig is szokta- vagy egy kicsit elgondolkozik azon, vajon miért érdemes beszélni hozzá, amikor még annyit sem válaszol, hogy „apát” mondana a párjának, vagy „anyát” neki… „Ja, s ne felejtsen el, a fiuk általában későbben tanulnak meg beszélni, mint a lányok. Nekik más a fontos ebben a korban,” mondhatja még a védőnő a fiús anyáknak.
S mit mond a gyermekpszichológus? A pszichológus is tudja azokat a tényeket, amelyeket az előbb felsorolt szakemberek mondani szoktak, csakhogy ő nem annyira azon van, hogy a pici mielőbb beszéljen, hanem azon, mit értenek anya és gyermeke egymás megnyilvánulásaiból. Nem az a fontos – mondja ő-, hogy mit mond már a baba, hanem az, hogy szülő és a gyermek megértik-e egymást, szavakkal vagy szavak nélkül. A pszichológus arra lesz kíváncsi tehát, vajon az anya kiismeri magát a gyermeke megnyilvánulásaiból: mikor mit szeretne a gyermek „mondani”, mutatni szavak nélkül, vagy másképpen jelezni, s ő – a szülő- gyermeke jelzéseire hogyan reagál. A pszichológus tehát a két fél közötti kommunikációra kíváncsi, szükség esetén azt szeretné elősegíteni. Arra a kérdésre keresi a választ, vajon mind a két fél megértve éli-e meg magát a közös napirendjük során, vagy nem? Megérti-e a baba, hogy mindjárt enni fog, vagy hogy sétálni mennek, s hogyan jelzi azt, hogy megértette-e? Van-e a szülőnek türelme ahhoz, hogy megvárja a „válaszokat”, egyáltalán tudja-e a szülő azt, hogy hányféle módon jelezheti egy csecsemő vagy egy kisded a környezetének azt, hogy mit ért, hogy éppen mi megy végbe ő benne, s hogy mi neki a jó? Amikor két éves kor után sem beszél a gyermek, a pszichológus is elsősorban az un. pszichés tényezőket keresi a kommunikációs helyzetben, s csak ezután, amikor a gyermek más területen is látványosan mutat megkésett fejlődést, más problémákra is gondol.
Mi az a más, amire gondolhat szülő és szakember egyaránt? Ez a „más” a gyógypedagógusok területe. A gyógypedagógus a szakember, aki arra hivatott, hogy a kicsi gyermek beszédfejlődését időben elhelyezze a többi fejlődő funkció közé. A többi fejlődési terület függvényében gondolkodik azon, vajon egy bizonyos gyermek esetében „kóros”- e a beszédfejlődésbeli elmaradás, vagy az előbbiek függvényében magyarázható-e? Elképzelhető tudniillik, hogy egy gyermek fejlődése egyszerre több területen „késik”, s akkor a beszéd megkésettsége más megközelítést kíván, mint amikor csak ezen a területen marad el. A gyógypedagógus is nagyon kíváncsi arra, mi mindent ért a gyermek szavak nélkül, hogyan szoktak együtt „beszélgetni” a mamával, vagy miért nem sikerül ez a „dialógus”. A gyógypedagógus keresi az összefüggést a beszéd, (benne foglalva a beszédmegértést is) az értelmi fejlődés és az addig kialakult szociális és kommunikációs készségek között, s figyelme még a hallásra és a látásra is kiterjed.
Amiben egyetértés van a szakemberek között
A különböző szakemberek általában kiegészítik egymást, mást-mást hangsúlyozva fontos szempontnak. Amiben egyetértenek, amit mindannyian tudnak, hogy jelentős különbségek vannak abban, hogy az egyes gyermekek mikortól szándékoznak szóban is megnyilvánulni, nemcsak puszta hangadásban, vagy mozgásban. A legelső szavak 8 és 12 hónapos kor között születhetnek, de jó értelmi és kommunikációs képességek mellett is előfordulhat, hogy egy gyermek 2 éves koráig alig szólal meg , legfeljebb néhány szava van. Abban is egyetértenek a szakemberek, hogy a „Még nem beszél” mögötti jelenség mögött számos tényező rejtőzhet, s hogy szükség esetén azokat egymással összefüggésben kell megvizsgálni és értelmezni. Minden gyermek esetében tehát a beszéd hiánya vagy megkésettsége több tényező függvényében kell megnézni.
Mit tehet a szülő?
Amit a szülő tehet gyermeke beszédfejlődése érdekében, az, hogy ő kezdettől, születésétől fogva, ne csak nézze és ringassa új kincsét, a gyermekét, hanem keresse benne az egyedit, közelítsen hozzá, mint ő tőle függőségben lévő ugyan, de megnyilvánulásaiban mégis független lény. Legyen rá kíváncsi! Babusgathatja, ringathatja, de ne csak ez a fajta viselkedés legyen jellemző az együttléteikre. Anyja és apja győződjenek meg róla: a babájuk nem csak látja őket – szemével már aktívan tarthatja a kapcsolatot, már a második hónaptól kezdve- hanem hangjukat is hallja. A személyes kapcsolat kiépítéséhez idő kell.
Sok anya beszél ugyan a gyermekéhez, de már észre sem veszi a kicsi reakcióját, akár formázni szeretne a száját, vagy valóban hangot is ad. Néha valóban nagyon lassan reagál, s nem minden gyermek hanggal válaszol , „beszédes”. Egy „nem beszédes” csecsemő anyja hangjára esetleg rúgkapálni kezd, vagy fogdosni szeretné őt. Ez is kommunikáció, kapcsolattartásra való törekvés, csak észre kell venni! Fontos tudni, hogy ő – a nem beszédes csecsemő- is „válaszol” tehát, csak másképpen fejezi ki magát.
Mi a legfontosabb?
Nem gond tehát, amikor az egy és két év közötti gyermek még nem beszél. Gond viszont akkor van, amikor a nagyobb csecsemő, vagy a kis tipegő nem reagál kedvezően szülei kezdeményezéseire, a kapcsolattartásra vagy az együttes élményre való törekvésre: az érintésre, beszédre. A szülőknek nem akkor kell felhívni magukra a figyelmet, amikor a gyermek éppen el van foglalva, elmélyülten játszik a neki kialakított játszósarokban, vagy amikor fáradt. A legalkalmasabb pillanatok a „párbeszédre” a pólyázó mellett eltöltött percek, a fürdetés únegyedórai, az etetés időszaka. Hangsúlyozzunk: a gyerekek közötti egyéni különbségek jelentősek. Az ún. „maguknak való” csecsemők és kisgyerekek, a „befelé fordulók”, a „született szemlélők”, a „folyamatos újszopók” valóban kevésbé igényelhetik a fizikai együttléteket vagy a párbeszédet, s talán későbben is kezdenek el beszélni, mint „nyitottabb” társaik. Nem hátrány az ilyen. Csak akkor van gond, amikor egy gyermek látványosan nem figyel vagy nem veszi jó néven a szülői igyekezetet, amikor a szülő úgy érzi, gyermeke nem örül az igyekezetének, nem érti, mire jó az .
Ilyenkor szakemberhez kell fordulni: korai fejlesztésben járatos gyógypedagógushoz vagy pszichológushoz.
Szerző: Dr Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus
„Gyermekkel és családjaikkal foglalkozó. nevelő, fejlesztő és gyógyító szakemberek számára nemcsak hasznos, hanem lelkileg is megérintő, serkentő olvasmány lesz e könyv. Szerzője – nagy tudású és tapasztalatú pszichológus, gyógypedagógus. A szakember a segítés folyamatában megjelenő lényeges lelki jelenségeket tekinti át nagyon őszinte, személyes stílusban, egyszerű és világos fogalmazásban.
A szöveg különlegessége a szemléletmód közvetítése. Egyrészt a fejlődésben elmaradt, vagy funkcionálisan károsodott gyerek anyakapcsolatát és az őt ellátó családnak történetében zajló eseményeket mutatja be, a gyermek körüli kölcsönhatásban, különösen a kötődés jelenségében, másrészt a segítő és a család közötti kommunikáció bonyolult és bonyolódó világát ismerteti. A segítő szakember tapasztalatból tudja, hogy a fejlesztő intervenciók és megoldások sikere, optimális kimenetele ezen tényezőktől függ, gyakran a problémák is ebben keletkeznek. A szülő és a család a problémás gyermek miatt sérül, a többnyire megmaradó sajátos jellegzetességek és funkcionális zavarok miatt a szülők identitása súlyosan megterhelődik. Szinte a szülő is terápiára szorul és a jó fejlesztő folyamatban ez többnyire meg is valósul. (Dr. Buda Béla)
Részlet a könyvből: ” Az „érintett” gyerekek szülei olyan szülőcsoportot képeznek, amely próbára teszi vagy teheti minden velük dolgozó, együttműködő szakembert. Számtalan ki nem mondott, félig megélt indulat nehezítheti meg a két fél közötti kommunikációt, noha az érintett szülők ilyenkor talán az életük legnehezebb periódusát élik meg.”
Szakemberek a szülőkkel
(szerk: Dr. Borbély Sjoukje, szerzők a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársai). BKFK, 2018
„Előző könyvemben (A szülők és mi. BKFK, 2012) az említett problémákat már részletesen körülírtuk. Írtunk arról, hogy mik az akadályai a partneri viszonynak a két fél között, és sok esetben miért is nem reális ez az elvárás. Írtunk a szülő batyujáról, arról, hogy egy „gondgyereknek” adott életet, a családról, mint rendszerről, amelyben minden egyénnek a pozíciója megváltozik. E kiadványban is sokféle példával igyekeztünk illusztrálni azt, ami a korai fejlesztések időszakában egy családban, és ezzel párhuzamosan egy terápiás kapcsolatban végbe megy.
Ez a könyv tulajdonképpen az előző könyv folytatása. Csakhogy most nem csak én írtam, hanem sokan írtunk együtt. Kollégáimmal két éven keresztül megvitattuk a problémás „eseteinket”, nem a sikerre, hanem a kommunikációs dilemmákra fókuszálva.
Terápiás és szupervíziós munkám során is kiderült, hogy a legtöbb esetben a szakemberek számára nem a gyermekkel végzendő munka, hanem a szülőkkel való együttműködés a legnehezebb. A munkacsoportban a kollégák közös problémának érezték, hogy amikor nem lesz termékeny a munka, ez nem szakmai kifogások miatt alakul így, nem egy gyerek látványos fejlődésének hiánya okozza a problémát, hanem az, ha nem tudják egymással tisztázni, hogy ki mit vár el a másiktól: a szülő a fejlesztőtől, a fejlesztő a szülő hozzáállásától. Tanfolyamaink hallgatói, kezdő és nem kezdő kollégák egyaránt folyamatosan jelezték, hogy szükség lenne még több példára, még több problémás „eset” leírására ahhoz, hogy ők önmagukra találhassanak e nehéz munkakörben.
Amikor egy kapcsolat, a közös munka egy családdal elkezdődik, amikor egy szakember a szülővel együtt indul egy úton, ez a probléma még nem tudható, csak útközben válik érezhetővé.
Ezért munkatársaimmal rendszeresen találkoztunk, hogy együtt dolgozzunk a fent leírt dilemmákon. Mindannyinknak fontos volt a közös munka. Vitatkoztunk, ütköztünk, és a munka nehézségeit tárgyalva most már nem csak a szülők, hanem a szakemberek szempontjai is terítékre kerültek. Számomra egyre világosabbá vált, hogy a fejlesztő szakemberekhez képest sokkal könnyebb a helyzetem, mint pszichológusnak. A pszichológus csak akkor tud érdemben dolgozni, ha a szülő felkéri őt a közös munkára, beleegyezik abba, hogy bizonyos pszichés dilemmáit együtt elemezzék. Egy fejlesztő szakembernek nincs ilyen szerződése, az ő esetében nem látható előre, hogy amit nyújtani fog, tetszeni fog-e a szülőnek vagy sem, a szülő szemében sikert jelenthet vagy nem. Az ő esetükben a szülő jelen van a fejlesztéseken, de ha szeretné, a kommunikációban passzív maradhat. Figyelheti, mit tesz a terapeuta a gyerekével, de amit érez vagy gondol, rejtve maradhat.
Munkacsoportunk együttlétei viharosak voltak, közös gondolkodást és emocionális pillanatokat hoztak. Több eset tárgyalásakor felmerült a kérdés: a szülők előtt mit vállalhatnak fel ők a saját problémájukból, meddig kell hallgatniuk, amikor hétről hétre élik meg azt, hogy a szülők mást várnak el tőlük, mint amit nyújtani tudnak? Lehet-e például a szülőktől elvárni, hogy együtt értékeljék azt, ami történik az órákon? Szabad-e javasolni a szülőknek, hogy jöjjenek néha gyerek nélkül hozzájuk, azért, hogy átbeszéljék a történteket. Hiszen a szülő úgy tudja, hogy ő a fejlesztésekért fizet, nem a beszélgetésekért. És mondhatja-e egy fejlesztő szakember a szülőnek azt, hogy ő szívesen van a szülővel és a gyerekkel, de be kell látniuk, hogy ő a gyerekkel már nem tud haladni, nála nem fejlődik tovább?
Ebben a könyvben közös munkánkat foglaltuk össze: huszonhét „esetet” adunk közre. Munkatársaim közül néhányan meglehetősen nyersen írták le a gondolataikat, fogalmazták meg a problémáikat, mások higgadtabban fogalmaztak. Egyéni „tündöklések” is születtek, egymás munkájához is hozzászóltak. Sok problematikus és néhány egyszerűbb, könnyebb történet van a könyvben, előfordulnak „kudarcos”-nak tűnő munkák, de vannak látszólag sikeresebbek is.” Dr. Borbély Sjoukje
APRÓ LÉPÉSEK – Korai Fejlesztő Program lassabban fejlődő gyermekek és szüleik számára. (szerk: Szelényi Marianna)
A kiadvány célja, hogy az eltérően fejlődő gyermekek minél magabiztosabban tájékozódjanak a fejlődés ösvényén, az őt segítők pedig valódi, hatékony segítséget tudjanak nyújtani nekik. A feladatok egymásra épülő rendszerével, gyakorlati tanácsokkal látja el az olvasót, támogatva a tovább-gondolást, kreativitást. A segítő szakemberek szemléletének formálása ugyancsak fontos cél: miközben a gyermekek önállóságát, kompetenciáját erősítjük, tudniuk kell, hogy bármikor megfoghatják a kezünket, ha szükségük van ránk. Fontos cél mindemellett a szülőkkel való együttműködés, kommunikáció új formájának kialakítása e kötet segítségével.
“Sokféleképpen léphetünk a fejlődés ösvényére, és eltérő az is, hogy hányszor, mennyi ideig pihenünk meg a vándorlás során. Van-e, aki elfogad olyannak, amilyenek vagyunk, és éppen annyit segít, amennyire szükségünk van. Ez a kötet talán segít abban, hogy megértsük, megértessük másokkal is, hogy minden apró lépés épp annyira lehet csoda is, mint természetes adottság. Hogy azoknak, akik szakemberként, segítőként, szülőként ránk vannak bízva, épp annyit adjunk, amennyire szükségük van: közös játékkal, egymást érezve és értve, iránytűt és jelzéseket figyelembe véve, minél boldogabban.” (Szelényi Marianna)
Van- e jelentősége annak, hogy mit adunk játszani a babának és mikor? Jó-e, ha folyamatosan foglalkozunk, játsszunk a csecsemővel?
Régen és ma
Amikor a szülő és kisbabája túl vannak az az első, közösen eltöltött heteken, eljön az idő, amikor felmerülnek a következő kérdések: vajon mikortól adhatok a gyerek kezébe játékot? Hagyjam őt körülnézni, tapogatózni, nyúlkálni, markolászni, vagy játsszak inkább vele? Hogyan játsszak vele, mi legyen a játék célja?
Ezek a kérdések régen nem merültek fel
Régebben a szülők nem foglalkoztak a baba lehetséges játéktevékenységével, együttjátszással, megfelelő játékszerekkel, sőt nagyobb gyerek játékával sem. A kisbabát szoptatás után ringatták, dajkálták valamelyest, majd visszatették őt a bölcsőbe, vagy a kiságyba. Egy átlagos családban legfeljebb egy csörgőt adtak a csecsemő kezébe. Amikor a gyerek már nagyobb lett, a kisfiú kisautót, a lány egy babát kapott.
Manapság másképp van
Ma már a szülők a kezdetektől fontosnak tartják a játékot, keresik a megfelelő játékszereket, melyekből hatalmas kínálat van a bababoltokban. A gondos szülőkből tudós szülők lettek, akik semmit sem akarnak kihagyni a gyermekük optimális fejlődése érdekében. Már nem csak megfelelően gondozzák és táplálják a kicsit, hanem szellemi fejlődéséért és érzelmi szükségleteiért folyamatosan felelősnek érzik magukat. Ha valahol meghallják, vagy meglátják, hogy babájuk attól még okosabb vagy boldogabb lesz, ha ezt, vagy azt veszik neki, már keresik is a boltokban a “csodaszert”. De szükség van-e valójában erre? Mik a jó játékok egy baba számára?
A saját keze
Jó esetben a csecsemő első játéka a saját keze. Hadonászik vele, anélkül hogy tudna róla, hogy ezek a nyúlványok hozzátartoznak, hogy a keze is ő. Nem minden csecsemő a kezét fedezi fel elsőnek. Olyan családokban, ahol a csecsemő ágya központi helyen van, ahol zajlik körülötte az élet, és mindig van mit követni a szemével, kimaradhat ez az állomás, a játékfejlődés kezdete. A kéznézegetés, a két kéz egymással való fogdosása azoknál a csecsemőknél is kimarad, akiknek a szülők kezdettől fogva a kezükbe nyomják a tárgyakat, akikkel mindig van egy felnőtt vagy nagyobb gyerek, aki beszél hozzá, kiveszi őt az ágyából, ringatja.
Akkor játszunk, vagy ne játszunk vele?
Jó ez így? Jól gondolják ezt a szülők? A szakemberek – pszichológusok és gyógypedagógusok – véleménye megoszlik azt illetően, hogy a csecsemő folyamatos foglalkoztatása helyes-e vagy sem.
Sok pszichológusnak az a véleménye, hogy a korai “tanítás” elvesz a szülők és gyerekek közötti kapcsolatnak a spontaneitásából és melegségéből, amely körbe kell hogy lengje őket akkor is, amikor közel vannak egymáshoz, de nem egymással vannak elfoglalva. Szerintük a csecsemők önmagukat fejlesztik, amikor megfelelő körülmények között nőnek fel, van játszóhelyük és játékaik, és minden helyzetben biztonságban érzik magukat.
A gyógypedagógusok és a pedagógusok közül néhányan nem értenek ezzel egyet. A pedagógusok szinte minden gyereket egy bizonyos átlaghoz viszonyítanak, majd ez alapján megállapítják, hogy jól fejlődik-e a gyerek, vagy netán egy kicsit el van maradva. Ha egy baba nem felel meg az általuk elképzelt átlagos fejlődési szintnek, ráveszik a szülőket arra, hogy rendszeresen foglalkozzanak így vagy úgy a gyerekükkel, játsszanak vele. Pedig a gyerekek fejlődési paramétereit rugalmasabban kéne kezelni: a különbözőképpen nevelt gyerekek más-más időpontban hozhatják az említett átlagokat.
Kinek van igaza?
A csecsemő fejlődése során rendszeresen tanul magától új dolgokat, nem kell vele külön játszani, csak élvezni kell az együttléteket. Hiszen mikor legyen a leginkább ilyen önfeledt kapcsolat a kicsivel, ha nem a csecsemőkorában? Fontos, hogy a szülő, amikor együtt van a babájával, teljes mértékben önmagát tudja adni. Szinte minden szülő beszél csecsemőjéhez, amikor az kézben van, és ez így helyes. A szemléletbeli különbségek a különböző szakemberek között inkább arról szólnak, hogy a szülők amellett, hogy játékosan és szeretetteljesen gondozzák a kicsit, és biztonságot nyújtanak neki, foglalkozzanak-e vele szinte állandóan, vagy hagyják néha magára?
Néha magára kell hagyni a babát
Nem jó, ha egy csecsemő minden perce be van osztva és soha nem hagyják egyedül. Időt kell adni a babának, hogy magában, nyugodt körülmények között ráébredhessen arra, hogy kicsoda is ő, hova is született. Az egyik baba kezdettől szemlélődő és az is marad, idővel megfontoltan, célirányosan nyúlni fog a tárgyakért, miközben egy másik csemetét azonnal izgalomba hoznak a közelébe kerülő tárgyak. Az egyik gyerek hosszan tanulmányozza a feje mellé tett apró tárgyat, mielőtt érte nyúlna, a másik picinek a keze azonnal a tárgy irányába lendül, mihelyst meglátja. A tárgyakkal történő találkozás a harmadik és az ötödik hónap közé tehető. Fontos, hogy a szülő észrevegye gyermeke egyéni tulajdonságait, és érdemben reagáljon rájuk.
Tanácsunk tehát az, hogy ne foglalkozzon állandóan a gyerekkel! Egy állandóan foglalkoztatott baba folyamatos szórakoztatást igényel és nem tud majd koncentrálni a játékszerekre. A szülő inkább akkor játsszon vele, amikor gondozza őt: pelenkáját cseréli, fürdeti, vagy amikor az ölében van, etetése után.
Akkor ne is játszunk vele külön?
Amikor egy csecsemő fejlődésével nincs különösebb gond, amikor – gyorsabban vagy lassabban, de folyamatosan fejlődik, ne elsősorban az együttjátszásra koncentráljunk. A kicsik nagyon szeretik önállóan felfedezni a környezetüket. Mindabból, amit ők maguk kitalálnak, többet tanulnak, mint abból, amit a szülők szeretnének megtanítani nekik.
Már a harmadik hónaptól lehetnek mellette kis tárgyak vagy egy kendő, amibe könnyedén belemarkol. A negyedik hónaptól ugyanez lehetséges, de most már külön játszóhelyen, a földön, ahol könnyen lehet tárgyakat tenni köré. Fontos szempont, hogy a tárgyak könnyen megfoghatók legyenek, és hogy többféle anyagból készüljenek. Lehetnek fából, fémből, műanyagból és rongyból. Az ötödik, hatodik hónapban megtanul célirányosan nyúlni és fogni. Azzal, hogy a kicsi megtanulja azt, hogy a tárgyak kézbe vehetők, és hogy mindegyikkel mást lehet csinálni, igazi kutatóvá válik, s kíváncsisága a mozgásfejlődését is elősegíti majd. Gurulni, kúszni és mászni fog majd a játékok után.
Mi felnőttek, a gondozásokon kívül leginkább akkor játsszunk vele, ha utána egy másik programpont is következik. Például ha már nyűgös, de még egy picit várni kell a fürdetésre vagy a vacsorára. Nem lehet ötletszerűen egy babával játszani, pl. úgy, hogy jól “feldobjuk” őt, aztán izgatott állapotában otthagyjuk hirtelen, mert más dolgunk is van. Ilyenkor jogosan sírni fog. A baba nem játékszer!
Összefoglalva
Tartsuk tiszteletben a gyerek ébrenlétét úgy, hogy azt az ő munkaidejének tekintjük. Bízzuk az önálló játékfejlődésében. Ez konkrétan azt jelenti, hogy élete negyedik, ötödik hónapjától tegyük le őt a földre játszani néhány jól fogható játékszer kíséretében, s nyugodtan hagyjuk őt magára, hallótávolságon belül. A csoda magától bekövetkezik majd: játszani fog! Aztán majd új és új kérdések merülnek föl, amelyek arról szólnak, hogy mit tehetünk azért, hogy játéka ilyen intenzív maradjon, mikor adhatunk komolyabb játékokat is neki?
Szerző: Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus
Engedjék meg, hogy bemutassam a családomat, a gyerekeimet, s ezzel egyúttal arra is fény derül, hogyan, s miként kerültem kapcsolatba a korai fejlesztéssel.
Hat gyermekem van. Közülük hivatalos formában 3, kevésbé hivatalos formában – így vagy úgy, kis- vagy nagymértékben – tulajdonképpen mind a hat részesült, ill. jelenleg is részesül korai fejlesztésben.
Hogy melyiknek miért és mire volt szüksége, s ehhez hogyan és hol jutott hozzá, és mindebben kinek és milyen szerepe volt, nos, úgy gondolom, ez szolgálhat néhány tanulsággal a gyakorlat terepén dolgozó szakemberek számára is.
A legidősebb fiam szinte egyidős a magyarországi korai fejlesztéssel, 20 éves. Az öt évfolyamos gimnázium elvégzése után most éppen a szóbeli érettségire készül, két tárgyból emelt szinten vizsgázik, műszaki egyetemre készül. Sokáig arról álmodott, hogy pilóta lesz. S hogy ez az álom nagy valószínűséggel nem válik valóra, abban szerepe van a beszédhibájának is: dadog. Néha alig észrevehetően, néha annyira, hogy nehéz megérteni, mit mond. A dadogás nála már a beszédindulásnál jelentkezett. Ekkor hallottam először: „Ne aggódjon, anyuka, majd kinövi!” Ezt mondta a gyerekorvos, a védőnő, a bölcsődei gondozó néni, a nagyszülők. Teszem hozzá, én is dadogtam, de nem kinőttem, hanem kemény logopédiai múltam van! Ezért is próbáltam sürgetni valami terápiát, de végigbújva a szakirodalmat, végül is belenyugodtam, hogy hároméves koráig várunk. Akkor a gyerekorvos javaslatára egy pszichopedagógus kezdett foglalkozni vele, igen szerény eredménnyel. Egy év után felkutattam az egyik szakirodalom neves szerzőjét, felhívtam, elmentem hozzá, megmutattam neki a fiamat. Az ő javaslatára kerültünk a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola Damjanich utcai logopédiájának dadogó csoportjába. A logopédia tudtommal nem tartozik a korai fejlesztéshez, de abból a szempontból érdekes lehet, hogy valami eltérést tapasztaltam a normál – ez esetben – BESZÉDfejlődéshez képest, s így viszonylag korai életszakaszban kezdeni kellett valamit a problémával. A megtalált logopédiai terápia hihetetlenül hatékony és eredményes volt. Két évig jártunk hetente Mácsainé Hajós Katalin csoportjába, aki nemcsak a beszédhibát javította, hanem a gyerek egész személyiségét bontogatta, nyitogatta végtelen szeretettel és türelemmel. Amíg a gyerekek játszottak, addig a szülők szülőcsoportban beszélték meg a felmerülő problémákat pszichológus irányításával. Abszolút érvényesült a családcentrikus szemlélet. A fiam az első év során tünetmentessé vált. Paradicsomi időszak volt ez ebből a szempontból, aminek sajnos az iskolakezdés, ill. egy rosszul megválasztott tanító néni vetett véget. Az ezt követő számtalan terápiás próbálkozás már nem tartozik a konferencia témakörébe.
Közben megszületett az első kislányom 1997-ben. Kb. öthónapos lehetett, amikor kezdtem felfigyelni rá, hogy a mozgásfejlődése mintha lelassult volna. A barátnőm vele egyidős ikrei már vidáman hancúroztak, az én kicsi lányom nyugodtan feküdt a hátán és eszébe sem jutott megfordulni. Hathónapos korában komolyan kezdtem aggódni. A védőnő nem nagyon volt ránk kíváncsi, csak telefonon érdeklődött néha, aggodalmamra pedig próbált megnyugtatni: „Anyuka, a gyerekek különböző ütemben fejlődnek, nem kell aggódni, majd behozza!” A gyerekorvos „diagnózisát”, azt hiszem, érdemes közkinccsé tenni, ő a következőt mondta: „Semmi baj, csak meditatív a gyerek”. Az orthopéd orvos szerint minden rendben, jó balerina lesz a lányból. Ezt abból következtette ki, hogy szinte akadálytalanul tudta „hajtogatni” a gyereket, pl. a lábát a füléhez. Ez ugyan remek jövőképnek ígérkezett, de nem nyugtatott meg, amikor még 8 hónapos korában is meditálva készült a balett-táncosi karrierre. Elvittem babaúszásra, hátha kedve kerekedik a három dimenziós mozgásra. Nem kerekedett, ezért a barátnőm tanácsára elvittem egy ambuláns konduktív tanácsadásra, de a konduktor úgy látta, elég néhány tornagyakorlat. Innentől szorgalmasan tornáztunk, s egy idő után eljutottunk odáig, hogy ha felültettem, meg tudott ülni egyedül, de önálló mozgásra még mindig képtelen volt. Ekkor már kilenchónapos volt. Elbizonytalanodtam. Rajtam kívül gyakorlatilag senkit nem érdekelt, hogy az édes, mosolygós, amúgy teljesen kiegyensúlyozott kislányom mozgásfejlődése hónapokkal le van maradva. Lehet, hogy tényleg túlaggódom a dolgot?! Eltelt még egy hónap, változás nem történt. Nem tudtam elfogadni, hogy ekkora különbséget normálisnak tekintenek, hiszen más hasonló korú gyerek már járni tanult, ő pedig még meg sem tudott fordulni. Nem hagyhattam annyiban, de fogalmam sem volt, merre induljak, mit kéne tennem, kihez fordulhatnék. Az egészségügy oldaláról semmiféle segítséget vagy támpontot nem kaptam. Végül valakinek az ismerősének az ismerőse történetesen egy PIC-osztályon dolgozott gyerekorvosként, hozzá vittem el a tízhónapos üldögélő lányomat. Ő volt az első, aki egyet értett velem, igen, valóban ez már túlzás, ekkora lemaradással kezdeni kell valamit. Kissé bizonytalanul Dévény Anna nevét említette, meg valami kezelést, ami talán segíthet.
Panni néni, az azóta híressé vált Dévény-terápia kidolgozója ránézett a kislányomra, s azt mondta: „Te jó ég, milyen hipotón ez a gyerek!” Én meg azt gondoltam rémülten: „Te jó ég, mi van?! Magas a vérnyomása?! Vagy alacsony …?!” Hát így kezdtünk el DSGM-re járni.
Egyéves korától egy integrált bölcsődében kapott korai fejlesztést, ami kognitív fejlesztésből és gyógytornából állt, de a DSGM terápiát folytattuk. Ügyelve minden mozgásfázisra, 16 hónaposan tette meg az első lépéseit. A DSGM-terapeuta javaslatára lefolytatott neurológiai vizsgálatok nem derítettek fényt az okokra.
Most 16 éves, s bár nem lett balerina, 7 évig tényleg táncolt egy együttesben. Ennyiben igaza volt az orthopéd orvosnak.
Mint hallhatták, az első két gyermekem problémáira csak igen kacskaringós utakon sikerült megoldásokat találnom. Mégis fontosnak tartottam elmondani Önöknek, mert azt gondolom, hogy a legtöbb szülő, aki hasonló helyzetbe kerül, ugyanúgy bizonytalan, tanácstalan, s nem tudja, merre induljon vagy induljon-e egyáltalán. Ebből a szempontból talán tipikus a botladozásaim története.
Magyarországon most már sok lehetőség nyílik a korai fejlesztésre, számos – határainkon túl is ismert – terápia hazája lettünk az elmúlt 20 évben, világszerte elismert szakembereink vannak. Mégis az érintett szülők a legtöbbször nehezen jutnak információhoz vagy csak egyoldalú, hiányos képet kapnak a lehetőségeikről annak ellenére, hogy az eltérő fejlődésű gyerekek ellátása terén sok változás történt az utóbbi időkben. Tapasztalatból tudom, hogy a mai gyakorlat sajnos még mindig az, hogy a szülők adják “kézről kézre” a megszerzett információkat (ez nem sokat változott az eltelt 20 év alatt), illetve manapság az internet néha nem teljesen megbízható forrásaira és tanácsaira támaszkodnak. Meg kell említeni azonban, hogy örvendetesen megszaporodtak az ebben a témában hiteles és hasznos információkat közvetítő oldalak is. Ellenben a koraszülött, illetve az intenzív ellátást követően nincs orvosi protokoll, így nagyrészt a szerencsén múlik, ki mit talál meg, miről hall szubjektív véleményt, s laikusként mi mellett dönt. A szülők többnyire magukra vannak utalva, merre induljanak veszélyeztetett vagy – esetleg már diagnózis birtokában – biztosan terápiára szoruló kisgyermekükkel.
Az eltelt másfél évtized alatt sok minden megváltozott körülöttem, a családomban, én magam is sokat változtam. Ne vegyék szerénytelenségnek, de ma már bátran nevezem magam határozott és kompetens szülőnek, aki képes – ha kell – viszonylag objektív véleményt alkotni a saját gyerekéről, képes felismerni és elfogadni, ha segítségre van szüksége a gyerekének, és képes felkutatni, majd igénybe venni a lehetséges és rendelkezésre álló segítségeket. De az idáig vezető út nem volt egyszerű, s – hogy Kálmán Zsófia könyvére utaljak – „bánatkővel volt kirakva”.
Abban bíztam, hogy annyi kálvária után a harmadik gyermekemmel már simábban mennek majd a dolgok. Nem így történt.
Egy teljesen problémamentes terhesség után a 39. héten tervezett császármetszéssel jött világra a kisfiam. Máté két napos volt, amikor a kórház gyermekorvosa – a kórteremben mindenki számára jól hallhatóan – szárazon közölte, hogy méhen belüli infekció gyanúja merült fel, készüljek fel rá, hogy a gyerekem nem fog látni, hallani, beszélni és mozogni. „Van kérdése?” – szegezte nekem gépiesen. Nem volt. Azt hiszem, sokkot kaptam.
És itt most szeretnék megállni egy pillanatra, bár a következő gondolatok csak áttételesen kapcsolódnak a korai fejlesztéshez. Rendkívül fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az orvos vagy bármilyen más szakember empatikus hozzáállása, segítőkészsége, a helyzettel és a feladattal szemben érzett felelőssége, hogy ti. ismeri és átérzi szavainak súlyát (mondhatnám, mázsás súlyát), nos, mindez meghatározhatja egy szülőnek a gyerekéhez, a gyerek elfogadásához, illetve a gyerek fejlesztéséhez való hozzáállását, későbbi attitűdjét a szakemberekhez. Ez nagy és nehéz feladat, de egészen biztos, hogy ha a korrekt, őszinte és szakmailag is megalapozott véleményhez nem társul érzékeny odafordulás és emberség, ha nem szán rá elég időt, akkor – rossz esetben – helyrehozhatatlan hibát követhet el, aminek a következményei egész családok életét befolyásolhatják. Ezt nagyon fontos tudatosítani. Én tapasztaltam, hogy egy együtt érző, de nem sajnálkozó szakember sok akadályon átsegítheti a szülőket.
Mivel Máté esetében konkrét fizikai jelek utaltak arra, hogy a fejlődése nagy valószínűséggel a megszokottól eltérő lesz, tudtuk, az első kivizsgálások után fejlesztésre lesz szüksége. A kórházi szobatársamtól kapott információ-morzsák alapján szinte azonnal időpontot kértünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központba. Az ember nem könnyű szívvel keres fel egy ilyen intézményt. Én a mai napig is úgy érzem, nincs – vagy legalábbis én nem tudok nagyobb fájdalmat elképzelni, mint amikor az ember nézi a gyermekét és tudja, milyen hihetetlenül nehéz út vár rá … Nekem az első vizsgálat a Koraiban meghatározó élményt jelentett. Nemcsak a fejlesztések további menetére gondolva, hanem – és elsősorban – a kisfiammal való kapcsolatom alakulásában is. Máté akkor 2 hónapos volt, addigra éppen elég kórházi élményünk volt már. A vizsgálat elején egy jelentéktelen momentumnak látszó dolog történt: az egyik szakember kedvesen mosolyogva megkérdezte, felveheti-e Mátét. „Persze” – válaszoltam azonnal szintén mosolyogva, de nehéz megfogalmazni, hogy akkor mi zajlott le bennem néhány pillanat alatt. Eddig ilyet soha senki nem kérdezett tőlem. Máté egy eset volt, akivel egyértelműen ezt meg azt csinálni kellett és nyilván én mint kötelességtudó anyuka átengedem „szabad felhasználásra” az Esetet. Megdöbbentő volt a felismerés – katartikus. Először vett minket egy szakember emberszámba, először éreztem, hogy Mátéban meglátja a kisbabát – az Embert … Abban a furcsa, valóságból kissé kiragadott lelkiállapotban nem jegyeztem meg, ki volt az. Ma sem tudom, de azóta is hálás vagyok neki, mert tőle kaptuk vissza a megtépázott méltóságunkat. Attól kezdve tudtam Máténak tudatosan is az édesanyja lenni.
Szerencsénk volt, hiszen tulajdonképpen véletlenül kerültünk a Koraiba: valakinek a valakije már járt ott és ajánlotta nekünk. Máté születése után a védőnőt egyszer láttuk, az első kötelező családlátogatás alkalmával, utána egyszerűen eltűnt, nem jelentkezett, semmiféle segítséget nem kaptunk tőle (pedig kértem …), a gyerekorvos kedvesen biztatott, reménykedve mesélt a praxisában előfordult más hasonlóan súlyos, de pozitív kimenetelű esetekről, de bevallottan nem ismerte a fejlesztési lehetőségeket, a különböző módszereket, szakmai segítséget nem kaptunk tőle.
Nehéz volt felmérni a realitást, a szakemberek sem nagyon nyilatkoztak a jövőt illetően, de az apró mozaikokból arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs veszteni valónk, mindent meg kell próbálnunk Máté érdekében. Kutattunk a neten, bújtuk a szakirodalmakat, kérdezősködtünk itt is, ott is, begyűjtöttük az információkat az ismerősöktől, szülőtársaktól, szomszédtól, nagybácsitól. Így aztán egész tárháza van nálunk a kipróbált és ki nem próbált terápiáknak, kezeléseknek, gyógymódoknak, csodaszereknek és csodát ígérő „gyógyítóknak”.
Próbáltunk mérlegelni, megkérdeztük számunkra hiteles szakemberek véleményét az egyes módszerekről, de persze mindenkinek megvolt a maga favoritja és ellenjavalltja. De a döntés joga és felelőssége a miénk maradt. Ez gyakran rendkívül nyomasztó volt. Mi alapján döntsünk? Egy átlagos szülő laikusként csöppen abba a helyzetbe, hogy megalapozottan kellene választania módszerek, kezelések, gyógyszerek, műtét vagy nem-műtét között. Arra, hogy végül jól döntött-e, talán sosem kap választ, de ilyenkor a szakember tanácsa, magyarázata, megerősítése nagyon sokat érhet.
Máté korai fejlesztése 3 éves korában egy integrált bölcsődében folytatódott, továbbra is kiegészülve a DSGM-mel, valamint hydroterápiával és lovasterápiával, kommunikáció-fejlesztésre a Bliss Alapítványba jártunk. Máté súlyosan-halmozottan sérült. Nem találtunk a számára megfelelő ellátást nyújtó óvodát, így 5 éves korában visszatértünk a Korai Fejlesztőbe, ezúttal a speciális Fa csoportba. Ez Máté számára maga volt a Mennyország. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor időnként azért fakadt sírva a csemetém, mert délután haza kellett menni … A korai fejlesztésből kinőve a Csillagház tanulója lett, jelenleg is oda jár.
2004-ben megszületett Domi, aki végre amolyan „dudvagyereknek” sikerült: minden különösebb beavatkozás nélkül nőtt, mint a dudva a kertben. Mozgásos ügyessége hamar kiderült, de az óvodai évek alatt sok gondot okozott – elsősorban az óvónőknek – túlzott mozgékonysága, fegyelmezetlensége. A többször megismételt kivizsgálás sem igazolta azonban a gyanújukat, Domi nem ADHD-s, vagyis nem hiperaktív. Ettől persze még falra lehet mászni tőle néha … Ilyenkor Ranschburg doktor úr szavai szoktak eszembe jutni, aki azt mondta egy előadásában: „Az árnyébban heverésző, lusta oroszlán szemszögéből minden gepárd hiperaktív :)”. Minden esetre az a kis alapozó terápia biztosan nem ártott neki. Azóta saját kategóriát alkottunk: hipermobilis szuperaktív, amit a sportolás, úgy tűnik, megfelelő mederben tart.
2011 tavaszán egy ikerpárral bővült a család, Lucával és Simonnal. Simiről 3 és fél hónapos korában született az első orvosi diagnózis, de addig ezúttal is volt néhány „kanyar”, sőt, utána is … Azt, hogy valami nem stimmel vele, néhány napos kora óta sejtettem, valahogy „más” volt. Éreztem. Persze mindenki szerint rémeket láttam. Heteken át próbáltak nyugtatni: hiszen ő iker, ráadásul a kisebbik, még erőtlen, majd belejön, egyébként is fiú, azok lustábbak, és különben is Máté miatt túlreagálom a dolgokat. Minden esetre a barátnőm szavai jellemezték a legjobban akkoriban Simit: „sok neki a világ”. Kicsit feszesnek éreztem, így elkezdtünk DSGM-re járni, szinte „haza mentünk”. A terapeuta Lucát kicsit hipotónnak látta, ezért őt is kezelte egy darabig. Amikor Simi súlyfejlődése megállt, majd fogyni kezdett, sürgősen elvittem egy gasztroenterológushoz, de ő mindent rendben talált a 3 hónapos fogyó csecsemőnél … Nem mondhatnám, hogy ezzel megnyugtatott! Orvostól orvosig mentünk vele, ismét a saját fejünk után, mert a házi gyerekorvos nem látott okot az aggodalomra, bár egyértelmű volt, hogy a kicsi nem fejlődik úgy, mint az ikertestvére. Augusztusban aztán fellélegeztünk: egy ismerősnek az ismerőse által kiírt egyszerű vér- és vizeletvizsgálatból kiderült, mi baja a kisfiunknak: I-es típusú diabétesz. Tulajdonképpen örültünk ennek: végre – a sok eredménytelen orvosi vizit után – megtudtuk, mi a baj. Ráadásul ez egy “élhető” betegség. Kicsit “macerásabbak” vele a hétköznapok, de Simi teljes életet élhet. Azt gondoltuk, az inzulinpumpa majd rossz emlékké varázsolja a megelőző 3 hónapot. Csalódnunk kellett: a vércukorértékei rettenetesen ingadoztak, sehogy sem sikerült normalizálni. Az orvos szerint ez így rendjén volt, de én egyre elégedetlenebb és kétségbeesettebb lettem, végül ősszel úgy döntöttünk, orvost váltunk.
Az új doktornő, dr. Luczay Andrea azonnali genetikai vizsgálatot javasolt, mivel a tünetek alapján egy nagyon ritka genetikai rendellenességre, DEND szindrómára gyanakodott. (Ez lassabb fejlődéssel, epilepsziával és újszülöttkori cukorbetegséggel járó tünetegyüttes.) Ekkor Simi 7 hónapos volt.
Akkor már 2 hónapja heti rendszerességgel jártunk ismét a Budapesti Korai Fejlesztő Központba. Nekem természetes volt, hogy hozzájuk fordulok, ha baj van a gyerekkel. Oda is „haza mentünk”. És hozzá kell tennem, úgy is fogadtak minket. Nagyszerű érzés volt, hogy kedves ismerősként üdvözöltek, s biztos lehettem benne, jó kezekben vagyunk – annak ellenére, hogy nem indult be látványosan a fejlődés, mint azt reméltem. Simi továbbra is „valahogy furcsa” volt.
Végül novemberben a neurológián kötöttünk ki. Az EEG súlyos működészavart mutatott, de epilepsziát nem. Ennek ellenére megkezdődött az epilepszia-kezelés protokolljának megfelelő gyógyszerezés, valamint megkaptuk az empatikus és derűlátó prognózist is: kis növényként fogja leélni az életét. És Simi tényleg egyre rosszabbul lett: már különös, bizarr viselkedést produkált, sikoltozott, csapkodott, aztán apátiába süllyedt, az éjszakák rémisztőek és álmatlanok voltak. Egyre több ijesztő dolog utalt arra, hogy valahogy nem jó irányba megyünk. A neurológus elzárkózott bármi változtatás elől, egyre csak az epilepszia protokolljára hivatkozott, amit én egyre kevésbé értettem, hiszen a rendszeres ellenőrzés alapján továbbra sem volt epilepsziás. Végül tavasszal ismét az orvosváltás mellett döntöttünk. Simi ekkor már majdnem 1 éves volt. Az új neurológus, dr. Altmann Anna fokozatosan leállíttatta az antiepileptikumot, ezután Simi sokkal jobban lett, lassan megindult a fejlődése, kitisztult az EEG-je, nemsokára teljesen negatív lett. Mindeközben, még karácsony előtt megérkezett a genetikai vizsgálat eredménye: igazolták a DEND szindrómát (jelenleg Simi az egyetlen diagnosztizált beteg Magyarországon). Az endokrinológus irányításával megkezdődött a célzott gyógyszeres kezelés és tovább folyt a korai fejlesztés is. Ez jelenleg is gyógytornából, értelmi fejlesztésből, DSGM-kezelésből és egy speciális mozgásterápiából áll napi gyakorlatsorral. Mindezeknek hála időközben a mi „kis növényünkből” kúszónövény lett, s komoly reményünk van rá, hogy rövidesen futórózsa lesz, hiszen már tud ülni, térdelni, négykézláb állni, mászni, ügyesen manipulál és azt is tudja, hogy sziszeg a pösze kígyó :).
Végül szeretném megemlíteni jelenlegi védőnőnket, Kis Zsuzsát, aki az eddigi tapasztalataimmal szöges ellentétben végig mellettünk állt, sok mindenben segített, támogatott, biztatott, tartotta bennem a reményt, néha a lelket is. Köszönöm neki!
Önöknek pedig köszönöm a figyelmet! Remélem, kacskaringós történetünkből – minden egyedisége dacára – le tudnak vonni általános következtetéseket, tanulságokat, hogy a hazai korai intervenció még jobbá, könnyebben elérhetővé és hozzáférhetővé váljon minden érintett család számára, hogy könnyebbé és természetesebbé váljon az információ-áramlás, hogy a védőnőknek, gyerekorvosoknak, szakorvosoknak kéznél legyenek a tájékozódást és választást segítő kiadványok, s hogy legyen végre egy jól működő közös határmezsgye az egészségügy és a gyógypedagógia között.
Szerző: Kovács Andrea
Előadásként elhangzott a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet és az Országos Tisztifőorvosi Hivatal konzorciumi együttműködésében megvalósuló TÁMOP 6.1.4„Koragyermekkori (0-7 év) program ”ÚJ UTAK A GYERMEK-ALAPELLÁTÁSBAN”elnevezésű szakmai nyitórendezvényén Budapesten 2013. május 28-án.
Ahogyan a gyermekek képességei fejlődnek az életkoruk előrehaladtával, úgy az étkezésük is. A következőkben a különböző életkorokban legjellemzőbb változásokról tájékozódhatnak. Az átlagosan fejlődő gyermekek többsége a leírt fejlődési ív mentén halad az evésfejlődésben, ugyanakkor ettől lehetnek eltérések a gyermekek között. Minden családban vannak bizonytalanságok, előfordulnak kisebb elakadások ezen a területen. A teljesség igénye nélkül, a leggyakrabban előforduló nehézségekkel kapcsolatban igyekeztünk néhány tanáccsal is segíteni a továbblépést.
0-2 hónap
Ideális esetben anya és baba a lehető legtöbb időt töltik ilyenkor együtt, hogy egymás jelzéseire ráhangolódhassanak. A korai gyermekágyas időszakban mindkettőjüknek előnyös, ha sokszor vannak testközelben, együtt pihenik ki a szülés/születés fáradalmait. Újszülött korban a korai éhségjelek közé tartozik a cuppogás, tátogás, nyelv nyújtogatása, ajkak nyalogatása, a fej forgatása, a kéz szájhoz vitele, az ujjak és az öklöcske szopogatása. Újszülött babáját változatosan sokféle testhelyzetben, pl. ölben, karban, vagy fekve etetheti. Amennyiben az anyatejes táplálás akadályba ütközik, kizárólag erre alkalmas tápszerrel pótolhatjuk azt.
A baba megszületése utáni első napokban az anya melle kolosztrumot, ún. előtejet termel. Ennek mennyisége még kevésnek tűnik, de jelentősége a baba szempontjából annál nagyobb. Amennyiben valamilyen okból a baba nem lehet az anyja mellett, akkor is célszerű a kolosztrum pár cseppjét is kifejni, és a babának adni. Kinél előbb – kinél később, de az első héten megtörténik a tejbelövellés, amikor az anyatej mennyisége ugrásszerűen megnő. Az igény szerinti szoptatás – a baba jelzéseire válaszként anyja megszoptatja őt, függetlenül attól, hogy mikor és mennyit evett utoljára – esetén általában a 6. hét körül kialakul a kereslet-kínálat szerinti tejmennyiség.
Újszülött csecsemő szoptatása
A sírás már az éhség késői jelzése, ilyenkor a babát sokszor előbb meg kell nyugtatni, csak utána lehet mellre tenni. Esetenként a baba visszabukja az elfogyasztott tej egy részét, de ha ez a babát különösebben nem zavarja, akkor nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Ha a szoptatás nem megvalósítható, vagy szoptatással nem lehet a baba szükségeit kielégíteni, érdemes az anyatejes táplálás egyéb módjaival próbálkozni (ld. a gyakori kérdéseknél), és csak végső esetben dönteni a tápszer mellett. Arról, hogy a baba elegendő anyatejhez jut-e, nem ad feltétlenül információt, hogy milyen gyakran vagy hosszan eszik. Általában azt lehet mondani, hogy naponta legalább 8-szor egyen, legyen meg a napi 6 pisis, és a napi 3 kakis pelenka (4 napos kortól kb. 6 hetes korig). A súlyváltozás jellemzői: az első napokban max. a születési súly10%-át veszti el, és legkésőbb a 14. napra visszanyeri azt.
2-6 hónap
Egyre jobban és könnyebben sikerül mellre helyezni a csecsemőt, és a baba is egyre ügyesebb a szopás indításában. Nyitja a száját, ha számít az etetésre, rámosolyog a szüleire. Babánként változó, hogy meddig tart egy etetés, és hogy milyen gyakran szopik/eszik egy nap, de sok baba ilyenkor lerövidíti az etetési időket, viszont gyakrabban kérnek enni. Átmenetileg sűrűsödhetnek az éjszakai etetések. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy az evés már nem fárasztja el a babát, szívesen nézelődik még utána kézben, vagy a kiságyban. Etetés közben szívesen markolássza, dögönyözi anya mellkasát, a hajába markol, ruháját húzogatja.
Három hónapos kortól már nem tekinthető jellemző éhségjelnek az ököl rágása. Több szoptatás is lehet olyan, amikor nem szopik nagy mennyiséget a baba, éppen hogy kortyol párat; máskor hosszasan, sokat kér. Ez a tejtermelésnek és az anya-baba kommunikációnak is jót tesz. Az időre etetett babák jellemzően megtartják a hosszabb szopásokat. Az erősebb külső ingerek elterelhetik a figyelmét, ezért fontos az éjszakai szoptatás lehetősége, amikor a baba kiegészítheti a napi elfogyasztott tejmennyiséget. Egy új fejlődési szakasz kezdetén (pl. növekedés, mozgás változása) jellemzően egy 2-3 napig tartó nyűgösebb időszak jelentkezik, amikor a babák szinte folyamatosan mellen vagy kézben szeretnének lenni – mintegy erőt gyűjtenek a következő lépcsőfok megtételéhez. Érdemes ezekben a napokban is követni a baba igényeit, ez elősegíti a baba szükségéhez igazodó tejmennyiség beállítódását is. Amennyiben valóban szükséges az anyatej mennyiségét kiegészíteni (ld. az anyatej mennyiségére vonatkozó gyakori kérdéseknél), vagy teljesen helyettesíteni, továbbra is a baba korának megfelelő tápszerrel érdemes azt tenni. Ebben a korban a bélrendszer még nem áll készen a szilárd táplálékok feldolgozására, ha mindenképpen a hozzátáplálás felé szeretné vinni a gyermekét, megpróbálhatja a tápszerét kanállal kínálni. A túl korai, erőteljes kóstoltatás a gyermek későbbi korában az étkezési helyzet visszautasításához vezethet.
6-9 hónap
A legtöbb baba 6 hónapos kora körül készen áll arra, hogy elkezdjen kóstolgatni a szoptatás/tápszer mellett. A hozzátáplálásra való készség jelei: a baba kis segítséggel ülni tud, képes a kezében tartott ételdarabot a szájába tenni, a felnőttek evését érdeklődéssel figyeli, a szájába kerülő ételt a nyelvével nem tolja ki, az étvágyát még a gyakori szoptatások sem mindig elégítik ki. Általában az első ízekkel való ismerkedés valamilyen gyümölcs levével kezdődik, innen lehet fokozatosan áttérni a pépesített, vagy villával áttört gyümölcs- és zöldség ételekre, majd a húsra. E korszak vége felé a legtöbb baba már ismerkedik a puha, darabos ételekkel. A szoptatás folytatódhat a korábban megszokottak szerint.
A hozzátáplálás elindulásával sem változik az az alapelv, hogy az étkezések, szopások igazodjanak a baba éhségéhez, igényéhez, szükségleteihez. A baba sírása jelezheti, hogy még nem áll készen az új ételek bevezetésére. Ilyenkor nyugodtan várhatnak még pár napot, és próbálkozhatnak újra. Nagyon változó, hogy melyik csecsemő hogy fogadja az új ízek és állagok bevezetését, a kulcsszó a türelem. Ebben a korban még nem minden baba eszik komoly mennyiségeket, ez inkább az új dolgokkal való ismerkedés időszaka. A készen kapható üveges bébiételek bizonyos élethelyzetekben (pl. utazás) praktikusak, de hosszasan, kizárólag alkalmazva őket – az ízvilág egyoldalúsága miatt – a gyermek új ételek iránti érdeklődését csökkentheti. A nem szoptatott csecsemőnek a hozzátáplálás mellett adott tej betöltött 12 hónapos kor előtt a tápszer legyen, ugyanis a csecsemő az első életévben nem kaphat tehéntejet, illetve a tápszerek azok, melyek a csecsemő specifikus igényeihez alkalmazkodnak.
9-12 hónap
Ebben az időszakban már a legtöbb csecsemő elkezd komolyabb mennyiségeket enni, és aktívan részt akarnak venni az evési helyzetekben: különböző ételdarabokat megfognak, a tányérba kézzel vagy kanállal belenyúlnak, maszatolnak. Gyakori szokás a kétkanalas etetés. Csecsemője ebben az időszakban már nyitottabb az új állagú ételekre. A még sokat szopó babákat is meg lehet kínálni vízzel (pohárból, itató pohárból) egy-egy főétkezés után. A gyermek kombinálhatja a mozgást, játékot, evést. A babák nagy része 1 éves korra megháromszorozza a születési súlyát. Az anyatej, vagy az azt helyettesítő tápszer továbbra is fontos helyet foglal el a babák étrendjében.
Gyermeke már stabilabban ül önállóan is. Etetőszék, kis szék is alkalmas lehet evéskor. Ha már tud önállóan ülni, nem is kell támasz. Nyugodtan bátorítsuk az első önálló próbálkozásokkor. Az új ételekkel, állagokkal, ízekkel, színekkel való ismerkedés fontos eleme, amikor a baba belenyúl a tányérba, az ételt a kezére, az arcára keni. Egyre többfélét eszik, de a nyers zöldség és gyümölcs még nem biztonságos, mert nem tud elolvadni a szájban. A készen kapható bébiételek általában sokkal jobban pépesítve vannak, mint azt alaphelyzetben a csecsemők megkívánnák. A túlzott használatuk a rágás beindulását nehezíthetik.
A mozgásfejlődés, helyváltoztatás beindulása a második félévben kihatással lehet a szopási viselkedésre is. Előfordulhat, hogy közvetlenül egy-egy új mozgásforma elsajátítása előtt a kisbaba különösen nyűgös, gyakran kér szopni. Máskor az újonnan birtokba vett mozgásforma többnyire lenyűgözi, elbűvöli a kisbabát. Megesik, hogy ilyenkor napközben fáradhatatlanul jön-megy, szinte „nem ér rá” szopni sem a környezet felfedezése közben. Az éjszakai szopások jó alkalmat adnak arra, hogy a kisbaba hozzájusson a számára fontos tejmennyiséghez. Nem ritka, hogy ebben a korban a 24 óra alatt igényelt tejmennyiség túlnyomó részét éjjel veszik magukhoz a csecsemők.
12-24 hónap
A második életév az önálló evés kialakulásának időszaka. A gyerekek temperamentuma,személyisége nagymértékben befolyásolhatja, hogy pontosan mikorra vált át az etetési helyzet önálló evési helyzetté. Ebben az időszakban jellemzően ők maguk is egyre motiváltabbá válnak egyes helyzetek önálló kivitelezésére minden életterületen, és egyre kevésbé hagyják a segítséget, később a korlátozást. A gyerekek ebben a korban a családi menü élvezőivé válnak, csak különleges esetekben szükséges számukra külön ételt készíteni. Egyre ügyesebben harapnak és rágnak különböző textúrájú ételeket. Az evés mellett egyre ügyesednek az önálló pohárból ivás területén is. E korszak vége felé kialakulhat az új ételekkel szembeni bizalmatlanság, vagy egyes ételek előnyben részesítése a többivel szemben. Mindemellett a szoptatást nyugodtan lehet folytatni, amennyiben a gyermek igényli és a család számára ez megoldható, de nem jelenti már a megnyugtatás kizárólagos eszközét.
Az önállósodás minden önkiszolgálási területen megjelenik – így az étkezés, tisztálkodás, öltözködés területén. Új képességeit minden alkalommal igyekszik gyakorolni, és a felnőttek világát utánozni. Amikor lehetősége van, a többi gyermeket is utánozza. Gyermeke eszik már pépeset, darabosat és vegyes állagú ételt is. A darabos ételbe beleharap, arról leharap és azt rágva fogyasztja el. Az önálló kanálhasználat tanulása során egyre jobban bánik maga is az eszközzel, de az etetés csak lassan változik önálló evéssé. Egyre ügyesebben tud meríteni, majd a kanalat megfordítás nélkül a szájához vinni. Két éves korra már kevésbé maszatosan eszik egyedül is kanállal. A rágás fejlődése a nagymozgások fejlődésével is összefügg: a testtudat fejlődése és a koordináció finomodása a száj körüli területeken is megjelenik. A nyelvmozgások már lehetővé teszik, hogy a falatot irányítsa és a helyén tartsa, nyelve vagy ajkai segítségével el tudja már távolítani a maradékot az ajkairól, az állkapocs körkörös- rotációs mozgása átlagosan 24 hónapos korra alakul ki teljesen. Egy kézzel is tudja tartani a kis poharat, amikor iszik. Jellemzően egyre ügyesebben tudja dönteni a poharat és szabályozni a folyadék mennyiségét, így ritkulnak a balesetek is.
2-3 év
A gyermek személyiségfejlődése olyan szakaszba ér ebben a korban, amelyben fokozott önállóságra törekszik. Ez mindenképpen jó jel, hiszen a gyermek fejlődéséről tanúskodik, ugyanakkor nehézséget is jelenthet a szülőknek, hiszen az „én akarom” gyakran kevéssé hatékony és biztosan sokkal lassabb is, mint ha a szülő segítségével történne a folyamat. Mindemellett a gyermek számára fontos időszak ez, amikor próbálgathatja készségeit, gyakorolhatja a mozdulatok önálló kivitelezését. Az étkezőasztal az erő-ellenerő csatáinak helyszínévé válhat.
A kisgyermek ekkor már változatosan étkezik, egyre inkább azt eszi, amit a család. Egyre többféle étkezési helyzethez tud alkalmazkodni, több a tapasztalata (család, barátok, bölcsőde, étterem). Többféle ételt tud kipróbálni – van, amit visszautasít, időre van szüksége, míg megszokja a különféle ételek illatát, ízét. Elkezd kialakulni, hogy milyen ételeket szeret, és nem szeret – 4 éves korra kialakul az ételek fogalmi kategorizálása is.
A gyermek az akaratához ebben az időszakban fokozottan ragaszkodik, legyen az akár kedvelt ízek, vagy ételek fogyasztása, akár az önálló étkezés. A korábban használt merev szabályokhoz való ragaszkodás, a gyermek önállósági (és választási) törekvéseinek korlátozása ebben az időszakban inkább árt, mint használ. A gyermeknek magának is meg kell tapasztalnia a különböző helyzeteket, és a felnőtteknek támogatniuk érdemes őt ebben. Az időbeosztás át- és megszervezése is segíthet ebben, de hasznos lehet, ha a gyermeknek a szülő által jónak látott két dolog közül adnak például választási lehetőséget.
Az időszak során a mozgások, készségek finomodnak. Száját már akkorára nyitja, amekkora a falat. Szabályozni tudja a harapás erősségét is, így erősebben harap a keményebb ételekre, de az evés sebessége is nő. Érzékelése és nyelvének ügyessége is fejlődik, így már olyan dolgokra is képes, mint a fogainak nyelvével való letisztítása, vagy a kevert állaggal való könnyebb boldogulás. A száj körüli koordináció fejlődésének is betudható, hogy a poharat egy kézzel is jól irányítja, illetve hogy képes már szívószállal inni.
Önállóan, csaknem tisztán eszik/iszik (kanállal keveset kilöttyinthet még). Még fel kell vágni számára a nagyobb darabokat, de a korszak végére az ételek felszúrására tud már villát használni, felnőtt méretű kanállal is boldogulni. Három éves korra úgy fogja az evőeszközt, mint a felnőttek. Szalvétát is elkezd használni és megtanul kancsóból is önteni.
3-5 év
Az óvodába kerüléssel nem csak a gyermek szociális környezete és napirendje változik meg, de egyúttal sokkal kevesebb időt tölt a szüleivel is. Az új ingerek és élmények, melyekkel a gyermekek ilyenkor találkoznak, hatással vannak a családi életre is: változnak az étkezési szokások, a viselkedés, lehetnek változások az alvásban és a szobatisztaság területén is. Ugyanakkor egyre több tapasztalatot szereznek más közegekben is, mint pl. étterem. A finommozgások és koordinált mozgáskivitelezés fejlődése által pontosabban használják az evőeszközöket és tisztábban esznek a gyerekek.
Ebben az időszakban a gyermekek önállósága fokozódik, és képesek a környezetüket is többé-kevésbé igényeiknek megfelelően alakítani. Az étkezőasztal körüli csatározások a korszak végére enyhülnek, és az ellenállás oka gyakran már valóban a kialakult íz- és ételpreferencia. A készségek egyre finomodnak, a gyermekek eljutnak az önálló kanál-és villahasználat után a kés használatáig. Pohárból ivás során már ügyesen tudják dönteni is azt, a balesetek ritkulnak. Mivel a gyermekek gondolkodása is fejlődik, lehet már velük beszélgetni is, amely során a Miért? kérdés egyre dominánsabbá válik – fejlődő logikai és asszociatív képességeik kihívás elé állítják a szülőket, az étkezési szabályok magyarázatát illetően is.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Kiegészítő sütik
Ez a weboldal a következő kiegészítő sütiket használja:
Yoast SEO
WP-optimize
Email Address Encode
A feltétlenül szükséges sütiket mindenkor engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
