A Korai első gyógypedagógusai közül Matesz Monika gyógypedagógus-logopédust és Szelényi Marianna gyógypedagógus-logopédust kérdeztük. Monika 1992-től egészen 2019-ig, több megszakítással dolgozott a Koraiban, egy évig megbízott vezetőként is. Mariann húsz évig dolgozott a Koraiban, és sokáig visszajárt még a képzésekben való tanítás okán. Együtt élték át, ahogyan a korai intervenció módszertana formálódni kezdett, majd testet öltött egy igen felszabadult és motiváló környezetben. Életre szóló élményeket, a családokkal való meghatározó kapcsolatot, és felnőtt barátságokat köszönhetnek ennek az időszaknak. Mi pedig azért is lehetünk nekik hálásak, mert tapasztalatukkal és tudásukkal a jelenben is formálódó korai intervenció módszertanát megalapozták és megragadhatóvá tették.

Mostanában többször is elővettük azt az 1994-ben készült nagyon kedves csoportképet, ami a Korai legelső munkatársi csapatáról készült, és ti ott mosolyogtok ezen a fotón egymás mellett.

Szelényi Marianna: Itt vette észre a Bod Mari (Dr. Bod Mária csecsemő-és gyermekgyógyász, gyermekneurológus –szerk.) rajtam, hogy várandós vagyok az első lányommal, Tamarával, szóval igen, ez a kép tényleg több szempontból is meghatározó.

Matesz Monika: Van valaki a képen, Barbara balján (Czeizel Barbara gyógypedagógus, intézetigazgató), akit kevesen szoktak tudni, hogy kicsoda. Ő egy gyerekorvos, és önkéntes munkatársként érkezett pár hónapra a Koraiba. Egészen sokmindenre emlékszem az első évekből, pontosan tudom, milyen volt az első kávéfőzőnk, az első fénymásolónk, és hogy mikor, melyik épületbe vándoroltunk tovább, melyik munkatársunk mettől meddig dolgozott velünk (jót nevetünk ezen – szerk.).

Barbara említette egy korábbi interjúban, hogy amikor már biztos volt a Korai intézményének elindulása, titeket kettőtöket is felkért a közös munkára, akik akkor frissen végeztetek a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.). Hogyan emlékeztek vissza erre az időszakra?

Mariann: Jól emlékszem arra a Lukács cukrászdában történt beszélgetésünkre Barbarával. Nekem 1992-ben gyökeresen megváltozott az életem, diplomát szereztem, férjhez mentem. Rögtön rábólintottam erre a lehetőségre, nagyon szimpatikus volt mindaz, amit felajánlott perspektívaként, és nagyon jól esett a bizalma, amit ismeretlenül is kaptam tőle. Igazi mélyvíz volt itt kezdeni a pályámat, nagyon jóleső kihívás volt csatlakozni a formálódó csapathoz. Az is vonzó volt ebben a munkában, hogy itt közvetlen kapcsolatban lehetek a családokkal.

Mona: Mariann-nal már a Főiskola elején egymásra találtunk, más szakra jártunk, ő logopédiára, én szurdopedagógiára, de voltak közös óráink, ahol hamar megtaláltuk a hangot. Mindketten kollégisták voltunk, és jól esett egymást vigasztalni a nem túl kedvező lakókörnyezettel kapcsolatban (összenevetnek- szerk.) Fontos, hogy mindketten vidéki lányokként, egy védettebb burokból érkeztünk a fővárosba. Negyedévesek voltunk, amikor mindketten hallottunk az alakuló Korairól. Emlékszem arra, hogy még az alakulás előtt Barbara és Dorka (Dubecz Dorottya gyógypedagógus, szupervízor – szerk.) egy Down-csoportot szervezett, ahova önkéntesként jártam, tehát ott már egy kicsit volt alkalmunk ismerkedni. Aztán bevallottuk egymásnak a Mariann-nal, hogy mindketten szeretnénk a Koraiban dolgozni, ezért külön-külön jelentkeztünk, hogy ne hozzuk kellemetlen helyzetbe Barbarát. Szerencsére mindkettőnket meghívott aztán (együtt nevetünk – szerk.).

Mariann: Nagyon emlékszem arra a Bárczis órára, ahol a bemutatkozó körben kiderült, hogy mindketten hosszú éveken keresztül hegedültünk. Utána kezdtünk el beszélgetni.

Mona: De jó, hogy erre emlékszel!

Mariann: Aztán ez visszacsatolódott a zenecsoportos időszakhoz a Koraiban. Amikor Gelencsérné Tamási Márti (az első zeneterapeuta a Koraiban – szerk.) zeneterápiás csoportjához csatlakoztunk segítőként, és ez nagyon sokat adott mindkettőnknek.

Mona: Képzeld, korábban elvégeztük együtt a még Kokas Klára által tartott Kokas-pedagógus továbbképzést is. Mi indítottunk elsőként zenecsoportot Mariann-nal a Koraiban. Ez is nagyon jó volt a Korai első időszakában, hogy rengeteg támogatást kaptunk abban, hogy körülnézzünk különböző területeken, és képződjünk, tanuljunk. Ez folyamatosan vissza is töltött minket.

Mariann: Igen, rengeteg tudást szereztünk ebben az időszakban, és az is összeköt minket, hogy együtt formálódtunk gyógypedagógussá, együtt alakult az a szakmai identitás, ami ma is meghatároz engem. Ebben a formálódásban meghatározó szerepe volt még Ágnes néninek, (Lányiné Dr. Engelmayer Ágnes gyógypedagógus, klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.) aki a „korais” gyökereket elültette bennem.

Nagyon izgalmas lehetett fiatalon egy ennyire sokrétű és a személyiséget igen megpróbáló hivatásba kezdeni.

Mona: Azért azt fontos kiemelni, hogy a mi formálódásunk, ahogy beletanultunk ebbe a szakmába, az egybeesett az egész szakterület fejlődésével is. Név szerint emlékszem az első gyerekekre, még arra is, hogy hol éltek. Azért nem volt egyszerű azzal a helyzettel szembesülni, hogy sokszor kétszer annyi idős édesanyával találtam szemben magamat, aki már annyi mindent megélt. Nagyon hálás vagyok azoknak az első családoknak, akik tényleg szakemberként tekintettek ránk, várták a tanácsunkat, megbíztak bennünk. Ez egy olyan szép emberi része a korai fejlesztésnek, ami egy óvodában, iskolában nem feltétlenül alakul így. Nagyon emlékszem Sjou (Dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus, klinikai szakpszichológus – szerk.) által vezetett szupervíziókra, ő nagyon megalapozta számomra a tudatosítási folyamatot.

Mariann: Nem csak azért vagyok hálás azoknak a szülőknek, hogy partnernek tekintettek bennünket. Egész életem során nagyon hálás leszek azért, hogy beengedtek azokba a terekbe, történetekbe, amelyekből ma is erőt tudok meríteni. Végig követtük a mindennapjaikat, sokszor az otthonaikba is beengedtek minket, hiszen akkoriban többször mentünk házhoz a súlyosan, halmozottan sérült gyerekekhez.  Most is kapcsolatban vagyok sok régi, hozzám járó családdal, ismerem az életútjukat.

Milyen gyerekek kerültek hozzátok?

Mariann: Annak idején a diagnosztika sem volt ennyire „cizellált”, nagyon sokféle gyermek érkezett a Koraiba, képességek és életkor tekintetében is nagy volt a szórás. Nem feltétlenül a szakirányos végzettségünk szerint kaptunk meg gyerekeket. Nekünk kellett kibontani a gyermek képességeit a sajátos fejlődési utat megismerve, és kigondolni, hogy milyen koncepció szerint haladjunk, akár hosszú éveken keresztül, a családdal közösen. Tulajdonképpen értenünk kellett minden gyógypedagógiai szakirányhoz, és olyan jó volt, hogy közös óráink lehettek például gyógytornász kollégákkal is. Ez összességében nagyon inspiráló időszak volt, együtt dolgoztuk ki az egyéni fejlesztési terveket. Azt kiemelném még, hogy nagyon nagy szabadságot kaptunk itt a Koraiban abban is, hogy milyen szakterület felé szeretnénk jobban elköteleződni, mi az, amit igazán magunkénak érzünk.  Hozzám a súlyosan, és/vagy halmozottan sérült kisgyerekek gyógypedagógiája állt közel, a gyerekek által, akiket megismertem, sokan születtek kis súllyal, vagy genetikai rendellenességgel. A kommunikáció mindent áthat, és engem ez egész életemben rendszer szinten nagyon foglalkoztatott.

Mona: A Koraiban dolgozó első csapattal megfogalmaztuk akkor, hogy a korai életkorú gyerekek ellátásában a kommunikáció támogatásának döntő szerepe van. Amikor az akkreditációs képzéseket elindítottuk, és az addigi munkánkat összegeztük, elemeztük, akkor vált egyértelművé, hogy ha ki kell emelni fókuszpontokat a gyerekek fejlesztésében, a mozgásfejlesztés mellett a leghangsúlyosabb a kommunikáció támogatása. A környezettel való kapcsolatfelvételnek alapvető területe a kommunikáció, hiszen elengedhetetlen része a szülő-gyerek kapcsolat kialakításában és a biztonság-érzés megteremtésében.

Kezdetben mindenki vizsgált és mindenki ellátott gyerekeket, és az volt a gyakorlat, hogy akit vizsgáltunk, az a gyerek hozzánk is került. Többféle diagnózist még nem is tudtunk megfogalmazni, de ahogy ma visszagondolok konkrét gyerekekre, már tudnám, milyen diagnózist kapnának. Sokféle gyerek járt hozzám, köztük koraszülöttek, súlyosan, halmozottan sérült kisgyerekek és a mai elnevezéssel élve jártak hozzám neurodivergens gyerekek is. Az életkor szempontjából is nagyon sokszínű volt a kép, hatéves gyerekek is jártak akkoriban a Koraiba.

A vizsgálatok szóba kerüléséről jut eszembe, Mona neked köszönhetjük a Fewell-féle Játékértékelési Skála bevezetését a Korai diagnosztikus és terápiás ellátásába.

Mona: Nagyon szerettem a diagnosztikai munkát, és a Gallai Maritól (Dr. Gallai Mária csecsemő-és gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter, pszichoterapeuta – szerk.)  rengeteg tudást volt szerencsém ellesni. Egészen konkrétan látta a diagnosztika és a gyerekek állapota közötti kapcsolatot. A Játékértékelési Skála megismerése előtt a SEED-et (BKFK-SEED Fejlődési Skála – Budapesti Korai Fejlesztő Központ által átdolgozott vizsgáló eljárása 0-4 éves korig – szerk.) nagyon megtanultuk, a Denver 2-t (csecsemőkori és kisgyermekkori pszichomotoros fejlődés-szűrő teszt – szerk.), a Bayley II. tesztet (nemzetközi szinten az egyik legelismertebb csecsemő és kisgyermekkori fejlődést átfogó mérőeszköz – szerk.) is.

Merőben más szemléletet képvisel ezekhez a vizsgálóeljárásokhoz képest a Játékértékelési Skála, ahol a vizsgálat középpontjában az áll, hogy mit tud a gyerek. Ez nagyon felszabadító érzés volt, miközben homlokegyenest más vizsgálati szituációt kellett teremteni. Közös játékra hívtuk meg a szülőt és a gyerekét, ahol nincsenek elvárások, hanem a kapcsolat és a kommunikációs stratégiák megfigyelése állt. Fontos, hogy minél több információnk legyen arról, hogy a gyerek hol tart a különböző fejlődési területeken, de ne engedjük, hogy ez elfedje azt, hogy ahogyan egy kisgyerekre tekinteni tudok és kapcsolódni hozzá. Ez az eljárás a gyermek megismerésében adott rengeteg értékes szempontot, ráadásul videófelvétel készült a vizsgálatról. Visszanéztük azokat a részeket, ahol a szülők a gyerekeikkel kapcsolódni tudtak, és ez egy igen fontos szempontváltási lehetőséget adott nekik.

Az Apró lépések című korai fejlesztéssel kapcsolatos programot tartalmazó könyv szerkesztését neked köszönhetjük Mariann. Kérlek, mesélj erről a munkáról!

Mariann: Egy ausztrál fejlesztő program magyarországi adaptációja az Apró lépések program, amit nem csak lefordíttattunk, hanem több területen is a saját tapasztalatainkkal gazdagítottunk. Ez eredetileg egy szülőknek szánt gyakorlati kézikönyv, Gallai Mari által került a látóterünkbe, ami egy frissen végzett szakembernek nagyon sok támpontot tud nyújtani a munkájához, és a mai napig sokszor hivatkoznak rá. A kötet teammunka eredménye, sok kollégával dolgoztunk rajta, mindenki a maga szakterületének megfelelő részt dolgozta át, amit én fogtam össze.  Azért összességében ennyi év után azt gondolom erről a kötetről, hogy vannak hiányosságai, például a szülő-gyerek kapcsolat, vagy a gyermek személyre szabott megfigyelésének vonatkozásában. Nem tükrözi a szemléletváltást a fejlesztéstől az intervenció folyamatáig. Jó kiindulópont, de rugalmasabban kell értelmezni, amit az ember akkor tud már meglépni, amikor kellő tapasztalata, tudása lesz egy területről, és a gyermeki fejlődésről.

Mona: Említsük meg a Fejlesztő Pedagógia című folyóiratnak azokat a számait (2000-ben és 2003-ban, 2008-ban és 2012-ben – szerk.), amelyek kifejezetten a korai fejlesztéssel foglalkoztak, és ahova akkor a legtöbben cikket írtunk. Elképesztően nagy dilemma volt: tudtuk, hogy “muszáj” megírni a tapasztalatainkat, óriási lehetőség a folyóirat szerkesztőjének megkeresése, miközben a családokat támogató munka mellett sem erre fordítható plusz idő, sem anyagi források nem álltak rendelkezésre.

Mariann: Én örömmel írtam, jó volt átgondolni, más keretek között értelmezni a saját gyakorlati munkámat. A Nyelvtörténetek című írásom 2012-ben épp a gyógypedagógusi attitűdök árnyalatain keresztül mutatja be a terápiás térben zajló egyedi kapcsolatokat.

Vannak még fórumok, amelyen keresztül kapcsolódtok a Koraihoz?

Mona: A logopédiai munkaközösség alkalmain időnként részt szoktam venni, előadást is tartottam itt. Néhány volt kollégával pedig a mai napig van rendszeres, személyes kapcsolatom.

Mariann: Sokáig visszajártam a képzések miatt, később a CSBO (Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft., 2019. – szerk.) által kiadott Kaleidoszkóp című módszertani kiadványba több korais kollégával írtunk tanulmányt. Előfordul, hogy egy korábban a Koraiban diagnosztizált gyermek szülei fordulnak hozzám. Olyan barátokra leltem a Koraiban, akikkel családjaink személyes, generációkon átívelő kapcsolatban fonódnak össze, és ezért (is) nagyon hálás vagyok.

Udvarnoky Zsófi

A sorozatot Kubinyi Emese gyógypedagógussal és Zelenka Zsófia gyógypedagógussal folytatjuk júniusban.