Weöres Sándor versében (A medve töprengése) a barna medve azon töpreng, hogy ha elhagyja a jó meleg és biztonságos barlangját, amelyben télen az igazak álmát aludta, akkor kinn fázni fog. Nem tudja, mi vár rá, biztonságos-e a kinti világ. Igazán éhsége miatt kényszerül elhagyni a bázist, mert málnát és mézet szerezni csak áldozatok útján lehet, ki kell lépnie a bizonytalanságba, „és ez a gondom óriás!”.
Májusban a születés körül járnak gondolataink, így esett a választásunk az alagútra, a korai fejlesztés egyik emblematikus játékeszközére. Sok hozzánk járó kisgyerek egyik legkedvesebb játéka a bújócskázás, azaz önmaguk vagy a tárgyak pillanatnyi eltüntetése, a cipekedés, a ki-be pakolás, a szűk helyeken való átpréselődés és a mászás. Az alagút azért is fantasztikusan hasznos játék, mert ezt a sok érdeklődést egyszerre mind képes kielégíteni, és akkor még nem szóltunk arról, hogy mennyire pozitív hatással van az idegrendszer érlelődésére. Ráadásul számos fajtája létezik, hosszú és rövid, bő és szűk, átlátszó és sötét, kuckóval bővíthető, gurítható, zörgős anyagú, hajlékony és tömör.
A leggyakrabban vízszintes irányban használjuk, de a tömörebb fajtáját lábra is állíthatjuk, és a bemászást, elbújást, pakolást játszhatjuk vele. Sok kisgyerek, aki még nem is jár stabilan, meglátva ezt a csalogató játékot, azonnal belekéredzkedik. Örömmel mászik át benne, vagy szívesen időzik el benne ücsörögve, a bátrabbak még azt is megengedik, hogy a lábára állított alagutat befedjük egy tetővel, és teljesen sötétet teremtsünk számukra. Mégis vannak, akik megtorpannak az alagút láttán, nagyon érdekesnek találják, de belemászni egy kis varázslat után mernek csak.
Sokan úgy gondolják, hogy az alagúttal való játék egy korai életkorú gyermek számára a születésével kapcsolatos élményeket képes aktiválni, és akinek itt elakadása, rossz tapasztalata van, vagy éppen hiányzik ez az élménye, annak időre van szüksége ahhoz, hogy a játékon keresztül újra-vagy megélje ezt az élményt. Azt biztosan tudjuk, hogy a születés a újszülött számára egy igen fontos vesztibuláris-proprioceptív és taktilis tapasztalatszerzés is, óriási munka a szülőcsatornán való átpréselődés. Arról nem is beszélve, hogy egy újszülött is megélheti, vajon hova érkezik meg, mi vár rá a hosszú alagút végén. Az elindulás, a megszületés ezt a dilemmát is magában rejti. Nem véletlen, hogy mi, akik fogadjuk a megérkezőt, készülünk, hogy amennyire csak lehet, biztonságossá és körülölelővé tegyük ezt a folyamatot. Ezt az élményt képezi le az a játék is, amely a legtöbb alagúttal való tevékenykedés közben előfordul. Begurítunk egy izgalmas labdát, ezzel meghívjuk a gyermeket az átmászásra, és az alagút végén az anyukák és az apukák várják a bátor „barna medvéket”. Ilyenkor sokszor elhangzik, de ügyes voltál, milyen jó, hogy átbújtál, örülök, hogy itt vagy.
Az átmászáshoz kedvet kell csinálnunk, különösen akkor, ha a gyermek valamiért tartózkodik ettől, viszont ehhez számos eszköz áll rendelkezésünkre. Érdemes olyan alagúttal kezdeni, ami masszívabb, rövidebb, és amit függőleges irányban is tudunk használni. Ekkor egy-egy kedves tárgy bedobálgatásával, és annak kihozatalával rögtön szimpatikussá tudjuk tenni a tárgyat. Bele is kiabálhatunk, felborítva pedig megmutathatjuk a gyermeknek, hogy milyen könnyedén lehet az adott tárgy téri helyzetét megváltoztatni. Egy ilyen alagút tetejére is rá lehet ülni, lovagolni, rugózni, mindezt egy tükörben nézni, és az élmény megélésével rengeteg saját testről való információt gyűjteni. Vannak, akik előbb gurítják ezt a fajta alagutat, mint egy labdát, így lehet ez a kapcsolódás eszköze is. A felborítás után a belemászást is felkínálhatjuk. Ha a gyermek már ezt is szívesen teszi, óvatosan gurítani is lehet benne, és idővel arra is ráéreznek a nagyobbak, hogy gurulásukat önmaguk is előidézhetik. Ha már minden irányból szimpatikussá tettük az alagutat, biztosan kedvet csináltunk a vízszintes irányokhoz is, azaz az átmászáshoz. Ha megtörténik az áttörés, és már voltunk benne összekuporodva, ültünk a tetején rugózva, ringatóztunk benne, azt fogjuk tapasztalni, hogy szüntelenül ezt szeretné gyakorolni a kisgyermek, és kacagva, magabiztosan mászik át akármilyen hosszú, szűk és sötét alagúton.
Forrás: https://lovevery.com/
Ha jobban belegondolunk, ennek az élménynek a megélése magában hordozza az önszabályozás tanulását is. A gyermek megélheti, hogy az, ami feszültséget teremt benne, ami a kiszámíthatatlansága miatt bizonytalanná teszi, az sok küzdelem árán mégis bevehető és tanulható lesz. Nem egyedül kell ezt átélnie, fontos, hogy legyen ebben társa, és az sem utolsó szempont, hogy ez egy játékfolyamatban történik. Ideális esetben a gyermek és a szülő együtt tanulják meg ebben a szituációban (is), hogy képesek együtt átverekedni magukat egy nehéz érzésen, és felül tudják azt írni. Kibújás, bebújás, nekiindulás.
Két gyógypedagógus kolléganőmmel, Illés Tímeával és Rajnik Katával beszélgettem arról, milyen saját tapasztalataik gyűltek össze a babzsákos játékok kapcsán.
Mik azok a babzsákos játékok? Rajnik Kata: Kiscsoportos, irányított helyzetek, ahol a cél a szociális, kommunikációs készségeknek a fejlesztése, egy nagyon fókuszált helyzetben. Ezekben a helyzetekben a babzsákot sokszor nem is használjuk, hanem ez egy elnevezése lett annak, hogy egy vagy kisebb csoportnyi gyerekkel leülünk, és kérdés-felelet mentén valamilyen interakciót alakítunk ki közösen. A babzsák nagyon jól tudja vinni a fókuszt arra a személyre, akinél éppen van, akinek lehetősége van a közölni valamit. Egy olyan elvont dolgot, mint amilyen egyébként egy kommunikációs helyzet, érthetővé és láthatóvá teszi.
Névtelen terv – 1
Annyit halljuk azt, hogy a babzsákos játékok. Szerintetek miért éppen a babzsák lett ennek a játék programnak az eszköze?
Illés Timi: Nincs még egy ilyen jó játék eszköz, mint a babzsák. A labda elgurul, kemény. A babzsák tud idomulni ahhoz, akinek a kezében van, és könnyebb vele bánni. Segít a figyelmet megtartani, és egymásra is jobban ráhangolódni. Olyan ez a babzsák, mint egy középpont. Bármivé változhat, csak a fantáziánk szab neki határt. Ha akarom fagyi, vagy pogácsát sütök belőle és megeszem.
Kata: Ráadásul a korai életkorú gyerekek számára ez egy figyelemfelkeltő szenzoros élmény is, mert tapogatni lehet, a testrészeikre tenni, van hangja és pakolgatni, nyomkodni lehet.
Ez egy anyag, amit úgy formálok, ahogy akarok, bármi lehet belőle?
Timi: Nem biztos, hogy maguktól ilyesmiket játszanának ezzel a gyerekek, de mint ajánlat, mégis elfogadják ezeket az ötleteket. Sőt, ezzel a játékkal jobban érzékelhető, hogy van mögötte valaki, aki akar tőlem valamit. Ez el tud jutni egy csoportos helyzetig is akár, ahol már egy közös középpont van, egy babzsákkal. Létre tud jönni egy kör, amiben fontos az is, akinek a kezébe adom, és az is, akitől kapom. A babzsákkal még azt is határozottabban lehet jelezni, ha elég volt egy játék, és elfáradt benne a figyelmünk. Ha ezt eldobom, akkor az nem olyan, mint egy labda, ami véletlenül elgurult, vagy kiesett a kezemből, ezt jól oda lehet vágni a földhöz, és jelezni, csináljunk most valami mást.
Milyen esetekben érzitek a leghasznosabbnak a babzsákos játékokat?
Kata: Szerintem egy csoportban a leghatékonyabb ez az eszköz. Segít megtanulni, hogy többen vagyunk egy interakciós helyzetben, akik sorra kerülnek, vagy éppen random kerül rájuk a sor. Egyértelmű, hogy ki kérdez, ki válaszol. Aztán ennek segítségével át lehet beszélni a legkülönfélébb témákat is, nagyobbakkal már arról beszélgetünk, mitől boldogok, mitől szomorúak. A kisebbeknél körbe adogatjuk egymásnak, érzékelni kell, hogy mellettem is vannak emberek, akivel úgy kerülhetek interakcióba, hogy csak átveszek valamit a kezéből. Lehet, hogy egymásra sem néznek még, de már odafordulnak, átveszik, amit kapnak, amit birtokolnak egy darabig, majd továbbadják egy másik embernek. Ez egy nagyon komplex és bonyolult helyzet, amiben segítőre is szüksége lehet egy autista kisgyereknek ahhoz, hogy ezt a folyamatot jól átlássa. A babzsák ebben a legjobban a figyelmet segít rendezni, hogy egy „szobányi” történésből mi az, ami választ vár tőlem, ami nekem szól, amivel kapcsolatba kell kerülnöm.
Van kedvenc babzsákos játékotok?
Kata: Nekem a „csiribú-csiribá” memóriajáték a kedvencem. Nem is biztos, hogy ez egy tipikus babzsákos játék, inkább ahhoz kapcsolódóan alakult ki. Lerakunk tárgyakat, elég először három darabot, megfigyeljük őket, aztán letakarjuk, valami eltűnik közülük, és az a kérdés, mi nincs ott, ami eddig ott volt. Úgy tudunk ebből babzsákos helyzetet csinálni, hogy segítjük a gyerekek figyelmét, hogy jól látható legyen, ki az, akinek a kérdést szánjuk, és ki az, akinek várakoznia kell és egyelőre csöndben maradnia.
Timi: Nagyon szeretem a babzsákokat elrejteni a szobában, a legkülönfélébb helyekre, van, hogy csak egy részlete látszik, előfordul, hogy direkt szokatlan helyre rejtem el. Aztán össze lehet gyűjteni, szállítani, és utána el lehet kérni tőlük szín szerint, így a késleltetést is gyakorolhatjuk. Ezek előkészítő játékok, amikor ott még egyáltalán nem tart a gyermek, hogy utánozzon, sőt, a teret is teljesen le kell csupaszítani, hogy csak egy dologra legyen képes koncentrálni. Viszont, ha ez a közös figyelem megteremtődik, akkor nagyon élvezem azt, ahogyan ugyanaz a babzsák pillanatok alatt átváltozhat szinte bármivé. Vagyis nem kedvenc babzsákos feladatom van, hanem azt szeretem, amikor megteremtődik ez az együtt csináljuk, egyre figyelünk helyzete, azaz amire valójában hivatott ez az eszköz, hogy létrejön a kapcsolat.
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus
Interjút készítettünk Szalma Noémivel, aki sok szálon kötődik a Koraihoz. Egy szülőknek szóló tréningsorozatot szervez most, amelynek célja az aktív és higgadt érdekérvényesítés.
A Koraiban minden évben februárban a bölcsődei és óvodai választással kapcsolatban tájékoztatót tartunk a szülőknek. Idén te is részt vettél ezen a fórumon, és bemutattad a FranklinCovey módszerén alapuló kommunikációs tréninget. Téged milyen út vezetett el idáig?
Én is érintett szülő vagyok a kislányom kapcsán, és a szülői döntéseimben ma is kikérem azoknak a számomra fontos gyógypedagógusoknak véleményét, akiket a Koraiban ismertem meg. Miközben a kislányom már a Koraiba járt, párhuzamosan elvégeztem egy olyan egyetemet, ami konfliktuskezeléssel foglalkozik. Úgy éreztem, a lányomnak ebből rengeteg előnye származott, és közben igen sokféle élethelyzetet ismertem meg az utunk során. A sorstárs szülőkkel találkozva jöttem rá, nem igazságos, hogy nem mindenkinek van arra lehetősége, hogy tanuljon, és nagyobb jártasságot szerezzen abban, hogy hogyan kell képviselnie magát, az érdekeit, a gyereke jogait és milyen konkrét eszközök léteznek arra, hogy egy konfliktusos helyzetben tudatosan helyt álljunk. Tanultam tárgyalástechnikát, amit először csak próbából kezdtem el használni a lányommal kapcsolatos ügyek intézésében. Hihetetlen és átütő eredménye lett, aztán már minden ügyintézésnél ezen a módon kezdtem el kommunikálni, és a konfliktusokat kezelni.
Arra gondolsz, hogy ezt a tudást akár már az általános iskolában elsajátíthatnánk?
A konfliktusról az átlag magyar embernek egy harctéri helyzet jut az eszébe, az, hogy van, aki nyer, míg a másik veszít. Ez szerintem nagy hiba, és igen, azt gondolom, hogy kommunikációt, konfliktuskezelést, vagy akár önismeretet már az iskolákban tanítani kellene. Talán így lehetőség lenne arra, hogy ezekben a helyzetekben mindenki egyenlő módon tudjon részt venni. Azok a szülők, akiknek eltérően fejlődik a gyereke, eleve predesztinált helyzetben vannak, így többszörösen is nehezebb pozícióból indulnak egy konfliktust magában rejtő helyzetben. Például egy kormányablakban vagy egy pedagógiai szakszolgálatban, akár ha az óvoda alóli mentesség ügyintézésére gondolunk.
Mit lehet tudni a programról, miből táplálkozik ez a kommunikációs tréning? Egy kolléganőm, Dobos Alexandra a FranklinCovey cégnél, felkarolta azt az ügyet, hogy pro bono lehessen olyan projekteken dolgozni, amiből érték születik, ami valamilyen szociális ügyet képvisel. Ekkor én ajánlottam a Korait, és így született meg a gondolat, majd aztán ezt a tréning lehetőség is. Azaz, hogy azok a szülők, akik éppen intézményválasztás előtt állnak, a Koraiból kikerülve tanulják meg képviselni a gyerekeik érdekét. Ez egybeesett azzal az igénnyel is, amit a szülők jeleztek, hogy szükségük lenne a Korain túlnyúló szolgáltatásra, technikai segítségre, kapcsolódásra. A Találd meg a hangod! program vázát Franklin Covey-nak egy díjnyertes, prémium tartalma, a kiemelkedően eredményes emberek hét szokása című munkája adja. Ez egy konzultációs technika, amelynek az érdekérvényesítés a célja. Fontos, hogy amikor az eltérően fejlődő gyermekünk óvodai életét szervezzük, azt tudjuk hitelesen kommunikálni, hogy bizony mi az az érték benne, ami a csoport számára is hasznos lehet, amit kifejezetten tőle, és a vele való közösségi léttől lehet megtanulni. Egészen másfajta gondolkodás ez, és lényegi a különbség.
Mik az eddigi tapasztalatok?
Még nagyon az elején vagyunk, most indultak el a csoportok, igen sok szülő jelentkezett. Ezek zárt csoportok, és tényleg az elején vagyunk a folyamatnak, de azt már látjuk, és a visszajelzések is ezt igazolják, hogy nagyon jól működik. A szülők azt mondták, ezeket a kommunikációs technikákat bármikor az életükben hasznosítani tudják, a munkahelyükön is például. Sőt, jól esett végre kizökkenniük a hétköznapi életükből, és a képzésen keresztül önmaguk fejlődésével foglalkozniuk. Az is megjelent a visszajelzések között, hogy jól esett a szülőtársak nehézségeit meghallgatni, erőt meríteni egymás megoldásaiból. Az egész projektnek a második fázisa az lesz, hogy létrehozunk számukra egy facebook csoportot, ahol kapcsolódni tudnak egymással, önjáróak lesznek, és egymást tudják támogatni, illetve használni a tanult technikákat.
Milyen típusú témák azok, ahol ezeket az eszköztárakat hasznosíthatjuk? Hogyan képzeljük ezt el, mondasz pár példát?
Például amikor megszervezed, hogy a gyerekedre ki vigyázzon addig, amíg te valamit elintéznél, de ő az utolsó pillanatban lemondja, vagy mondjuk találtál egy ovit, ami megfelelő lenne, de az alapító okiratban nincsen benne az a BNO kód, amit a gyereked kapott. Az is előfordulhat, hogy fontos állásinterjúra készülsz, de a gyerek belázasodik, vagy az ovi, amit kinéztél, a város másik végében van. Aztán cirkuszi előadásra vinnéd a gyerekedet, de a túl sok inger miatt a gyerek látványosan elfárad, és a körülöttetek ülők rosszallóan néznek rátok. Vagyis rengetegféle területet felölhet ez a közös gondolkodás, és én is pontosan tudom, hányféle olyan helyzet van, ahol szorul a hurok a szülő nyakán kommunikációs szempontból. Ezekkel a témákkal dolgoztunk, és mentünk bele jobban.
Neked milyen érzés volt ide visszajönni a Koraiba, már más minőségben?
Olyan nagyon jó volt, és annyi mindenre emlékszem. Például arra is, hogy ez a korai életkor a legnehezebb egy szülő számára, ekkor derül ki minden, minden hónapra jutott egy tünet vagy valami aggódnivaló. A bizonytalanság, hogy vágynánk tudni a jövőt, de mégsem lehet minden kérdésre választ kapni. Az én gyerekem már nyolc éves, már minden kiderült róla, már nincs olyan orvosi osztály, ahol nem jártunk. Körbeértünk, egyrészt már bele is vagyok vagányodva a dologba, másrészt mi már csak élünk boldogan, és nem az a meghatározó, hogy neki mi a diagnózisa. Nekem visszajönni a Koraiba otthonos, mindenki rám köszönt, hiszen mi egy időben itt laktunk. Így is érzem magamat, mint aki hazamegy. Ezek vagyunk, innen jöttünk.
Szerinted mi lehet majd ennek a programnak a hosszú távú hatása? Te milyen célt fogalmaznál meg?
Egyrészt alakuljon egy Koraiból elballagó családok erős közössége, ahol nem maradnak egyedül a szülők a kérdéseikkel, problémáikkal. Aztán az én fejemben az is van, hogy legyen sok olyan szülő, aki erre a magyar oktatási rendszerre nagyon felkészülten érkezik meg. Például egy fogadóórára, amire olyan tárgyalást előkészítő levelet ír előtte, amivel nem keveredik folyosói és kerettelen beszélgetésekbe akkor, amikor neki joga van hozzá, hogy a pedagógusa időt szakítson rá és a gyerekével kapcsolatos kérdésekre. Lehetőséget teremtünk, hogy a szülők higgadtan és kompetensen tudják majd képviselni a gyerekeik érdekét.
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus
A hangot adó tárgyak hónapja kapcsán megkérdeztük néhány kollégánkat, melyik zeneszám a legkedvesebb számára. Íme néhány javaslat, olvassátok és hallgassátok szeretettel!
Czeizel Barbara intézményigazgató kedvence:
“Ebben a dalban benne van az élet, életünk elfogadásának ünnepe, annak a saját magunk által alakítható szépsége és az erre való törekvés értelme.”
Vigh Zsuzsi gyógypedagógus ajánlata:
“Egy kedves volt kolléganőm ajánlotta ezt a hárfa darabot, amikor az esőt, a vizet megidéző zeneszámot kerestem. Egyből beleszerettem. Ez a darab elringat és lebegtet. Becsukom a szemem és érzem a víz csobogását, lágy hullámzását. A dallamok játékossága mosolyt csal az arcomra és jó érzéssel tölt el.”
Varga Rita logopédus számára fontos dallam:
“Weöres Sándor az egyik kedvenc magyar költőm. A Marasztalás című költemény Gryllus-féle megzenésítésben olyan dal számomra, amit nem tudok csak egyszer meghallgatni. Mindig azon kapom magam, hogy az újrajátszás gombot nyomkodom, mert annyira rövid és annyira igaz.”
Keisz Kinga gyógypedagógus ajánlása:
“Chopinre mindig, minden helyzetben nyitott vagyok, ebben is rejlik számomra az univerzalitása. A hangulata vidám, mint a hozzákapcsolódó festmény (Pierre Auguste Renoir – Táncmulatság a Moulin de la Galette-ben). A dallama számomra a tavasz frisseségét és az üdeségét hordozza, így helyzettől függően felpezsdít, vitalizál, vagy éppen ellazít, kikapcsol. Az érzelmeimre is mindig pozitívan hat, így kedélyjavítónak sem utolsó. Mivel vizuális típus vagyok, belső filmszerű képek is színesítik a zenei élményt.”
Még csikorgatja fogát a tél, és a hajnalok igen hűvösek, ám a délelőtti napsütés ereje egyértelműen a tavaszt idézi. A madarak trilláznak, már a nyitnikék is hallatszik. Nem véletlenül választottuk a márciust a hangot adó tárgyak hónapjaként, vágyunk is rá, hogy az illatok, ízek és színek sokasága mellett minél többféle hangzás vegyen minket körül. Egy ilyen tavaszias napon meglátogattuk a Magyar Zene Háza előtt elterülő interaktív, zenés játszóteret.
Forrás: Koncz Márton – We Love Budapest
Ahogy közeledünk a játszótér felé, mindenféle ritmusú, hangzású zörej, zaj üti meg a fülünket, és megérkezve egy olyan tér tárul elénk, ahol sokféle ember, sok időt tölt el, egy közös élmény részeseként. Kevés ilyen helyet tudok felsorolni a városban, ahol valóban befogadó, nyitott és örömteli közösségi tér élményben lehet részünk. Itt bárki megtalálhatja a kedvére való elfoglaltságot, és hogy egy éppen beszélni tanuló kislányt idézzünk a térről, „csináljunk dalot!”, bizony percek alatt saját zenei költeményeket is alkothatunk.
Forrás: Koncz Márton – We Love Budapest
A zenei ösvényen végig járva a legkülönfélébb hangszereket és hangzásokat próbálhatjuk ki, de nem akárhogyan, a teljes testünk bemozgatásával. A zenélő burkolaton lépegetve, bukdácsolva, szökellve a cimbalom, a gitár, a hárfa és a zongora hangján a saját lépteink ritmusából alkothatunk zenét. A legkülönlegesebb persze, ha nem egyedül lépegetünk, hanem az arra vetődő társakkal véletlenszerűen együtt alkotjuk a legkülönfélébb harmóniákat. Tovább haladva a bátrabbak ugrálva, ráérősebbek lépegetve kipróbálhatják a zenélő párnákat, amelyek trambulinként is funkcionálnak, és azonnal visszajelzést adnak minden mozdulatunkról, esetleges kibillenésünkről is. Dobokat szólaltathatunk meg állva, vagy ülve, sőt, a marimba szerelmesei is kísérletezhetnek kedvükre. A szélpipa hangszer és annak kialakítása mindenképp az egyik legjellegzetesebb test-hangszer a pályán, billeghetünk rajta vagy akár egyszerre többen is taposhatjuk, különleges, szélfútta hangzását pedig messziről is beazonosíthatjuk.
Forrás: Koncz Márton – We Love Budapest
Valóban mozgásra hív ez a tér, táncra is perdülhetünk akár, és mozdulatainkról, belső állapotainkról hangos visszacsatolást kaphatunk. Az élménynek nélkülözhetetlen része, hogy nem egyedül kísérletezünk ezen a terepen, ha figyelmünket képesek vagyunk megosztani, saját belső zenei kalandparkunkban észrevehetjük útitársainkat, és ebben a kapcsolódásban igazán jó érzés osztozni. A saját dallamunk így beleilleszkedik egy közös morajlásba, és aki távolabbról hallgatja, ő is részese lehet ennek az örömzenélésnek. Nincs két ugyanolyan hang, ritmus, zene, ott és akkor alakulnak ezek a dallamfolyamatok.
A zenei játszótér arra hívja fel a figyelmünket, hogy ha lehet, sétáljunk erre minél többször, és oldódjunk bele ebbe a totális hangfürdőzésbe. Testünkkel, lelkünkkel, szívünkkel egy olyan térben, ahol végre tényleg mindenki megtalálhatja a helyét. Nagyon ránk fért már ez a szabadság!
Interjút készítettünk Antoni-Alt Petronella gyógypedagógus kollégánkkal, a jubileumi konferenciánk egyik fő szervezőjével. Témánk a konferenciához kapcsolódó reflexiós kérdőívek voltak, azaz, hogy a résztvevők hogyan élték meg ezt az eseményt.
Fontos szereped volt a Korai 30 éves jubileumát ünneplő konferencia lebonyolításának szervezésében. Szerinted mi volt a legfontosabb célkitűzése ennek a konferenciának?
Lényegesnek tartottuk, hogy visszanézzük, mi történt a harminc év alatt, miben fejlődtünk. Sokat beszélgettünk arról, hogyan dolgoztunk régen, mi változott mostanra, de ugyanennyire lényeges szempont volt a jövőbe tekintés is. Aztán az is szándékunk volt, hogy megkérdezzük azokat a családokat, akik a Korai első időszakában hozzánk fordultak segítségért, miként emlékeznek vissza ezekre az évekre, és most hogyan boldogulnak a gyerekeik. Talán, ha lehet rangsorolni, akkor a szakmai párbeszéd volt az egyik legfontosabb célunk, hogy kapcsoljunk össze olyan intézményeket, jogalkotókat, civil szervezeteket, alapítványokat, akiknek kiemelt szerepe van abban, hogy a fogyatékossággal élő felnőtteket hogyan tudjuk jól segíteni a mindennapokban, és mi lenne az, ami a társadalom nyitottságán sokat változtatna.
Megragadhatóak-e visszatérő témák, amelyek a reflexiós kérdőívben megjelentek?
Többen megjelenítették, hogy hangsúlyosabbnak kellene lennie a Korain túli életnek, azaz jobban kellene kapcsolódnunk azokhoz az intézményekhez, szervezetekhez, akikhez akkor kerülnek a gyerekek, amikor tőlünk elmennek. Vagyis jobban kellene segítenünk és előkészítenünk a következő életszakaszt. Ehhez kapcsolódóan megjelent, hogy jó lett volna láttatni, melyek azok az intézmények, ahova a hozzánk járó gyerekek aztán tovább tudnak menni. Próbálunk a bölcsődékkel, óvodákkal kapcsolatot tartani, a XI. kerületi önkormányzat felé jelezni, hogy hány óvodaköteles gyermek várható a soron következő tanévben, de tény, hogy ez a törekvésünk még sok munkát igényel, és a kritikából, a motiváló visszajelzésből tudunk építkezni. Kaptunk sok szívmelengető visszajelzést is, többen megfogalmazták, hogy a járványhelyzet óta ez volt az első olyan konferencia, amire személyesen jöttek el. A szünetekben igen megható és szeretetteljes összetalálkozások, szakmai és baráti beszélgetések valósultak meg. Kiemelődött az is, hogy milyen feltöltő és inspiráló volt látniuk azt a csapatmunkát, ahogyan a Koraiban dolgozunk. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a konferencia minden egyes eleméből, részletéből sugárzott. Az önkéntesektől kezdve, az összes irodai munkatárson át, a kollégák mindenre kiterjedő és magas szakmai színvonalú munkájáig, mindez egy méltó és ünnepi környezetben, a Radisson Blu Béke Hotelben.
Azt hiszem, akkor ez is egy fontos visszacsatolás a kérdőívek alapján.
Mindannyiunk közös tapasztalata, hogy a segítő hivatású szakemberek erőforrásai az évek előre haladtával gyorsan elapadhatnak. Mégis van kiút, és az is erőforrás lehet, ha eszünkbe jut, hogy hol találhatunk sorstársakat. Nekünk ebben óriási szerencsénk van, a Korai „szupereje” elsősorban a csapata, hogy többnyire egy helyen dolgozunk, és mindig összedolgozunk. Sokan elszigetelten, meghúzódva, állandóan utazva, egymástól távol dolgoznak. Nagyon gyakran egy vidéki szakszolgálatban egy ember látja el a korai fejlesztést, mégis megpróbáltuk láttatni, hányféle lehetőség van akár a védőnői szolgálathoz, a házi gyerekorvosokhoz, egy alapítványhoz, akár a magánellátáshoz kapcsolódni, és nem egyedül maradni. Ebben nagyon mélyen hiszünk, hogy mindig vannak sorstársak, a szigetek között kapcsolatot kell létrehozni. Ennek a gondolatnak konkrétan megtartó ereje van, és nagyban megelőzi a pályaelhagyást, kiégést.
Úgy tudom, hogy voltak, akik a konferencia hatására elhatározták, becsatlakoznak egy-egy felnőtt fogyatékosokat támogató alapítvány munkájába.
Igen, többen is jelezték, hogy kapcsolódni akarnak ilyen szervezetekhez, alapítványokhoz. Ez köszönhető egyrészt a délelőtti kerekasztal beszélgetésnek, és a szekciók azon célkitűzéséhez, hogy a résztvevőknek lehetősége volt egymással beszélni, kapcsolatot teremteni. Vagyis áttételesen a kapcsolódásokban mégis megjelentek a Korain túli intézmények, kialakulhattak új szakmai kapcsolatok, a team munka reményében.
Neked mi volt a legjobb és a legnehezebb ebben a konferenciában?
A konferencia legkedvesebb pillanata számomra az első kávészünet alatt történt. Sokan kint voltak az állófogadás helyszínén, és ahogy végignéztem rajtuk, mindenütt csillogó tekintettel, őszinte örömmel találkoztam. Intenzív érzéseket fejeztek ki egymás felé a résztvevők, és mindenkin érezhető volt, hogy már nagyon ki van éhezve arra, hogy találkozzon rég nem látott ismerősökkel, barátokkal, kollégákkal. Ez az élmény felbecsülhetetlen volt, azt éreztem, hogy ezért csináltuk az egész konferenciát, hogy valódi találkozások jöhessenek létre. Talán még hosszabb szünetekre is szükség lett volna. A konferenciát megelőző este volt a legnehezebb számomra, hogy éreztem, nincsen még minden a helyén, és ennek a feszültségét el kellett viselnem. Azt is sajnáltam, hogy nem tudtam minden szekción ott lenni.
Hogyan fogadták a résztvevők, hogy a délutáni programokban aktivitásra hívtuk meg őket?
Sokan jelezték, hogy megdöbbentő volt, hogy ilyen programokkal vártuk őket, hogy ennyi bevonódásra volt lehetőség. A résztvevők már a konferencia előtt, egy rövid összefoglaló alapján ki tudták választani, melyik szekcióra kíváncsiak, és szerencsére mindenkinek tudtunk is helyet biztosítani. A kisebb létszámokban való találkozások lehetővé tették az intenzív munkát. A válaszokból az derül ki, hogy érzelmileg is nagyon bevonódtak, és hogy a szekciók eredeti célkitűzése megvalósult, azaz olyasmit jeleztek vissza, amit a szervezők alapvetően szerettek volna megjeleníteni. Sőt, arra is lehetőség volt, hogy jó gyakorlatokat osszanak meg egymással a résztvevők, hogy egymást is sikerült motiválniuk. Olyan szekció is volt, ahol saját élményen, belső folyamatokon keresztül inspirálódhattak a vendégek, és így jutott el hozzájuk az üzenet.
A visszajelzésekben az együttműködés egyik lehetőségeként megjelent a mentorálás hálózatának megteremtése is. Ha most többféle forrással is rendelkeznél, hogyan szerveznéd meg ennek a lehetőségét?
Szerintem a jövő egy szakmai hálózat kiépítése lenne, ahol aktív szerepe van a tudásmegosztásnak, az emberi kapcsolódásnak és a közös élményeknek, minőségi időnek. Lehetne ennek egy központja, rendszere, aminek keretén belül csillagtúrában járnánk egymáshoz, közös konferenciákon, tréningeken vennénk részt. Ez a munkánk elismert és dedikált része lehetne. Ugyanakkor jelenleg az a valóság, hogy a szakemberek túlterheltek, sokszor konferenciára is úgy juthatnak el, ha azt az adott napot bepótolják a munkahelyükön. Jó volna, ha ez változna, és nem csak álom maradna.
Jó a nyár, jó a tél, jó az út, jó a szél, jó a labda – nézd, szalad; – jó a hold és jó a nap.
Jó a fán a labdarózsa, mintha fényes labda volna, Jaj! még egyszer elszalad, elgurul a fák alatt.
Elgurul a labdarózsa, mint a hold, mint a nap, fuss utána, elszalad, hogyha gyorsan elkapod,
tenyeredbe markolod, s mégse rózsa, mégse hold – akkor mégis labda volt.
Nemes Nagy Ágnes: Labda
A hónap kiemelt játékeszköze, amire ezúttal nagyobb figyelmet fordítunk, a labda. Amikor egy újonnan hozzánk érkező családdal és kisgyerekkel ismerkedünk, az első foglalkozások egyik alapkelléke a labda. Az ismerkedés, a játékba hívás, a biztonság megteremtésének szinte alapvető eszköze ez az egyszerű, de nagyszerű tárgy. Kifejezi a gyermek számára, hogy kapcsolódni szeretnénk hozzá, a felé való gurítással párbeszédbe hívjuk őt. Megnyitjuk vele azt a csatornát, amin keresztül egymással gondolatokat, vágyakat, érzéseket tudunk kifejezni. A labda azonnal működésbe lép, feloldja azt a csendet, zavart és mozdulatlanságot, amit egy első találkozás okoz. Eleinte mi vagyunk azok, akik többször gurítjuk a gyermek felé, és felkínáljuk annak a lehetőségét, hogy ő is visszagurítsa azt nekünk. Azaz azt közvetítjük felé, hogy ő is aktív alakítója, kompetens személye lehet ennek az ismerkedős szituációnak, és a cselekedeteinek következménye van. A labda abban is segít nekünk, hogy keretet és teret teremt ahhoz, hogy a gyermek szabadon, gátlások nélkül megélhesse, egy új és idegen közegben is bizalommal fordulhat mások felé, érteni fogják őt.
A labda sokféle lehet, a megfelelő méretű kiválasztásával éppen kézre áll, meg lehet markolni, akár össze lehet nyomni, oda lehet csapni a földhöz, meg lehet vele cirógatni, simogatni, dögönyözni a gyermek testrészeit, érintésével, pláne ha valami izgalmas tapintatút választunk, azonnali örömöt, izgalmat és motiváló érzéseket élhet át a gyermek. A korai életkorú gyermekek gondolkodásának alapja, hogy mindent cselekvésben és mozgásban gyakorolnak, fejlesztenek tökélyre, tapasztalatokon keresztül tanulnak. A labdát lehet cipelni, akár egyszerre többet is, lejtőkről és csúszdákról legurítani, sőt, ha épp dobálós kedvünkben vagyunk, egy tálba célba is lőhetünk vele. Elbújtathatjuk, tölcsérben pörgethetjük, feldobhatjuk, lábbal is belerúghatunk, és becsomagolhatjuk különféle textíliákba. A gyermek ebben az állandó kísérletezés közben megélheti, a labda mozgatásával ő szabályozhatja a távolságot, új és ismeretlen területeket fedezhet fel, irányításával megtanulhat közte és egy másik ember között kapcsolatot létrehozni, kezdeményezni, és nem utolsó sorban folyamatos mozgásban tartja őt is.
Később már azt is megmutathatjuk a gyermeknek, hogy a labdával egyszerre többen is lehet játszani, körben ülni vagy állni, labdát adni egyik kézből a másikba, a biztonságos kettes kapcsolódás után megnyithatjuk a figyelmét a több fős társas helyzetek felé. Sőt, amikor a labdát biztonsággal tudjuk átadni, továbbadni, énekelhetünk is ehhez a körbeadogatáshoz. Így pedig az egyszerre többféle irányú figyelmet és szenzoros integrációt támogatjuk, és nem utolsó sorban azt az érzést élhetjük át, jó dolog egy közösséghez tartozni.
A labda gömbölyűségéről se feledkezzünk meg, harmóniát, szépséget, egészlegességet, örömet hordoz, amellyel jó érzés azonnal kapcsolatba kerülni. Ez alapvető igényünk, így hát labdára fel!
Interjút készítettünk Alfaro Karina korai intervenciós szakgyógypedagógus, logopédussal, akinek nemrég jelent meg a beszédindítást segítő, speciálisan összeállított, nyelvi fejlődést támogató kártyacsomagja.
Kérlek, hogy foglald össze, milyen út vezetett a logopédia szak elvégzése után a korai nyelvi fejlesztés területéig?
1997-ben végeztem a Főiskolán (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar-szerk.). Előző évben halasztottam egy tanévet, Costa Ricában dolgoztam egy zeneterapeuta mellett asszisztensként. Amikor hazajöttem, Urbán Kati néni (Urbán Károlyné Varga Katalin gyógypedagógus, zeneterapeuta-szerk.) megkért, hogy a tapasztalataimról tartsak előadást a Magyar Zeneterápiás Egyesület egyik ülésén. Ez alkalommal ismerkedtem meg Tamási Mártival (Gelencsérné Tamási Márta zeneterapeuta, zenepedagógus-szerk.), aki akkor már a Korai Fejlesztő Központban dolgozott zeneterapeutaként, később ő ajánlott be munkatársnak. Én az ajánlatra rögtön igent mondtam. Nagyon hamar éreztem, hogy ez egy nagyon izgalmas terület számomra a logopédián belül. A Koraiban mindig tudtam fejlődni, egyrészt a kollégákkal való közös munka által, másrészt mindig megtaláltak újabb és újabb feladatok. Előbb az autizmus diagnosztikai folyamatán belül kiegészítő beszédvizsgálatot kezdtünk csinálni, később pedig szükségessé vált az önálló nyelvi fókuszú vizsgálat is, amit közel tíz éve csinálunk együtt Siba Mónikával (Siba Mónika gyógypedagógus, szülő-csecsemő konzulens-szerk.). Megalakult a logopédiai munkacsoport, melyet én vezetek. Úgy érzem, hogy tudok fejlődni, mindig vannak új feladatok, és én szeretek a kihívásoknak megfelelni.
Jól gondolom, hogy az évtizedek alatt sokat változott a hozzáállás a korai beszédtünetek felismerésének fontosságát illetően?
Nagyon izgalmas volt megélni, hogy kezdetben inkább nagyobb, három év körüli gyerekek érkeztek a Koraiba, és komplexebb esetekkel dolgoztam, például mozgássérült vagy értelmileg akadályozott gyerekekkel. Aztán ahogy haladt előre az idő, a szülők hamarabb észlelték, hogy a gyerek beszéde nem vagy késve indul, már alacsonyabb életkorú gyermekekkel jelentkeztek be a nyelvi fókuszú vizsgálatokra. Így idővel egyre inkább a speciálisan nyelvi késéssel, illetve az elhúzódó nyelvi fejlődésű gyerekekkel kezdtem el többet foglalkozni.
A diagnosztika pontosságával párhuzamosan egyre jobban kirajzolódott, mi miatt nem indul el egy gyermek beszéde?
A diagnosztikai munkában nagyon szeretem azt, hogy a vizsgálat folyamán megpróbálom „kinyomozni”, miért nem indul el a kisgyerek beszéde. Többféle lehetséges oki háttér létezik. Organikus ok, például egy fülkürt hurut, vagy orrmandula megnagyobbodása, motoros nehezítettség, koordinációs zavar. Lehet a gondolkodás bizonyos részterületeinek nehézsége miatt is, vagy állhat a háttérben a szenzoros feldolgozás zavara, figyelmi problémák. Kapcsolati okokra is visszavezethető a beszéd késése. Logopédiai munkacsoportunk nagyon színes, és lefedi ezeket a területeket, mégis minden logopédusnak komplexen kell együtt dolgoznia azzal az adott nyelvi késéssel küzdő gyermekkel és családjával.
Az jutott eszembe, hogy a logopédiai feladat sokszínű, de ez a kártyacsomag mégis egy közös pont mindannyiunk munkájában.
A kicsi gyerekekkel először főleg tárgyakkal dolgozunk, de ahhoz, hogy a gyermekek gondolkodása, nyelvhasználata fejlődjön, kell, hogy megjelenjenek a képek. Már nem olyan konkrétak, mint a tárgyak, segítik a dolgoknak a megnevezését. Mindig is olyan képeket szerettem a gyerekek kezébe adni, amelyeken nincsen túl sok információ, letisztultak, egyértelműek és emellett esztétikusak is. Az is fontos szempont volt, hogy a képeken a hangutánzó, hangulatfestő szavak, valamint funkciószavak is megjelenjenek hívóképek formájában, amelyek kommunikációra jól használhatóak, és azt segítik, hogy a gyermek hamarabb kompetenssé váljon a társas interakciókban. Úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy abban segítsük meg előbb a gyerekeket, hogy el tudjanak kérni dolgokat, kifejezzék a vágyaikat, tudjanak igent vagy nemet mondani, vagy akár egy történést képesek legyenek kommentálni, például egy-egy hangulatfestő kifejezéssel. Ezek a szempontok is szerepet játszottak a kártyacsomag összeállításakor, így válogattam össze a képeket, témákat. A kártyák között találhatók olyanok, melyekkel az artikuláció ügyesítését segíthetjük elő. A korai életkorú gyerekek nyelvi terápiájában még nem az artikuláció pontossága miatt használjuk ezeket a hívóképeket, hanem általuk ráirányítjuk a gyerekek figyelmét egyrészt a motoros tervezésre, annak az adott hangnak a képzésére, és szenzorosan pedig felhívjuk a figyelmüket az adott hang hangoztatásának sajátosságaira. Ugyanakkor célom volt az is, hogy egy képről ne csak egy hang jusson az eszünkbe, hanem akár egy rövidebb történet, amit aztán a szülő a gyerekével tovább szőhet. Ezek a mini történetek jó lehetőséget adnak a beszédértés fejlesztésére is.
Mesélj kérlek a gyönyörű illusztrációkról is, hogy mi miért alakult így!
A képeket Grész Kriszta (grafikus-szerk.) rajzolta meg, már régebb óta ismertük egymást, tudtam, hogy jól fogunk tudni együtt dolgozni. Elmondtam, hogy mit szeretnék megjeleníteni, mi legyen a képhez írt hangutánzó szó, ezután már ő is érezte, hogyan lehetne tovább vinni egy-egy gondolatot képben. Az ő ötlete volt, hogy a figurák mindig legyenek mozgásban. Előbb mindegyiket papíron ceruzával is megrajzolta, két évig dolgoztunk a kártyákon. Az sem véletlen, hogy milyen a mérete ezeknek a kártyáknak, célom volt, hogy kicsiknek is jól kézbe vehetőek legyenek. Sőt, lehessen hozni-vinni, pakolni, utaztatni, bedobni valahova. Ebben az életkorban mindig tevékenységekben kell gondolkozni a fejlesztés vagy játék során. Jó minőségű kartonon, fóliázva vannak ezek a képek, azaz strapabíróak.
Ezeket a kártyákat hogyan lehet megvásárolni?
Tőlem lehet rendelni, szeretném megőrizni ennek a személyességét, és természetesen azt is, hogy ez az én szellemi termékem. Ezeknek a kártyáknak ebben a formában van igazán értelme, nem kizárólag a képeken van a hangsúly, hanem a formán, a használhatóságon is, és nem szeretném, ha sokszorosításra kerülne. Igaz, sok munkával jár a postázás, de jó tudni, hogy mi az útja a kártyacsomagnak, hol fogják majd használni. Most már legalább száz helyen ott van, még Felvidéken és Erdélyben is. Nagyon boldog vagyok, hogy sikere van.
Tudsz abban segíteni a szülőknek, hogy hányféleképpen tudnak játszani a kártyákkal?
Van egy facebook és egy Instagram oldalam is (Korai beszédindítás, logopédia, pszichológia-szerk.), ahol rendszeresen teszek közzé bejegyzéseket, játékötleteket a hangos kártyákkal kapcsolatban (#beszedinditokartyak-szerk.). Azt gondolom, hogy a kártyák maguk is ötleteket adnak, hogy hogyan játszunk velük. Rakosgatjuk, nézegetjük őket, nem kell egyszerre az összeset, elég kiválasztani pár darabot, és csak azokkal foglalkozni, vagy azokról mesélni. Sokszor a beszédértés is sérül a nyelvi késében, és a kártyákkal ezt a területet is fejleszthetjük, rákérdezhetünk egy-egy részletre, vagy felhívhatjuk a gyerek figyelmét összefüggésekre. Amikor már kezd beszélni egy kisgyermek, ő maga is mesélhet a képekről.
Azt hiszem, hogy ezek a képek el is tudják kísérni a gyerekeket hosszú ideig, mert tényleg annyi lehetőség van bennük. Gratulálunk ehhez a nagyon igényes és hasznos kártyacsomaghoz, és várjuk a folytatást!
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
Interjút készítettünk Tóth Anikó gyógypedagógussal, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársával és a képzési központ szakmai vezetőjével, a Korai új képzési szolgáltatásáról.
Kérlek, hogy foglald össze a továbbképzések történetét a Koraiban! Ha jól számolom, ma már hét képzés közül is lehet választani.
Még 2003 előtt készült az első kora gyermekkori intervenciós képzésünk, ami 120 órás volt. Akkoriban a gyógypedagógiai képzésnek egyáltalán nem volt része a korai fejlesztés módszertana, miközben 1992 óta maga az ellátás, a legkoraibb időszak gyógypedagógiai támogatása, megjelent az ellátási palettán. Ebből a képzésből nőtte ki magát az a szakirányú képzés (családközpontú koragyermekkori intervenció és családközpontú koragyermekkori intervenciós konzulens- szerk.), ami aztán egy darabig a Bárczin működött. Ezt követte a Portage-modell alapján való utazótanári program kidolgozása, amely módszerről azt gondoljuk, ez a korai fejlesztés alap módszertana. Azaz, hogy hogyan kell a szülőnek átadni információt fejlesztési helyzettel kapcsolatban. Amikor 2020-ben, az első pandémia idején át kellett állnunk az online ellátásra, ehhez a módszertanhoz tudtam én is fordulni, kiválóan átemelhetőek voltak a szempontjai az online térbe is. Az alap módszertani képzések után következtek az autizmussal kapcsolatos képzéseink, majd 2005-ben kezdtük a BKFK SEED diagnosztikai képzésünket. Akkor még úgy, hogy én tanítottam egy embernek 30 órában. A legfiatalabb pedig az az evészavarokkal kapcsolatos elméleti és gyakorlati képzésünk.
Ráadásul a képzések is változnak, és tartalmilag, formailag is megújulnak.
A BKFK SEED képzés esett át a legnagyobb változáson, mert korábban egyéni tanrend volt, hospitálási lehetőséggel, de aztán az egyre növekvő igény és óriási jelentkező szám ezt nem tette lehetővé. Át kellett dolgozni egy olyan 30 órás képzéssé, amit csoportosan is el tudnak végezni a jelentkezők. Az autizmussal kapcsolatos képzések tartalmilag is folyamatosan változnak, mindig is nagyon modern szemléletet képviseltünk az ellátási gyakorlatban is. Az összes képzés tekintetében pedig lényeges különbség az, hogy a felnőttképzésben a módszertan megújult, és a frontális oktatásról, tréning jellegű, tapasztalati tanuláson alapuló képzéseink lettek. Az a célunk, hogy a szakembereknek a gyakorlati munkához adjunk segítséget. Az elmélet rendszerezése és a szemlélet formálása a legfontosabb szempont ebben az új struktúrában. A résztvevők is ezt jelzik vissza, hogy rendszerezni tudták a már meglévő tudásukat a képzések segítségével, és mi ennek nagyon örülünk, mert ez a fő célunk.
Mindezek mellett pedig személyedben lett a képzési központnak egy szakmai vezetője, ami eddig nem volt, jól tudom?
Igen, 2021 óta van ez így, és ennek következtében történt meg, hogy az oktatókat fel kellett készíteni a már korábban említett tapasztalati tanuláson alapuló módszertani váltásra. Elsősorban az akkreditációs forma és tartalom ezzel kapcsolatos új szempontjai miatt. Az akkreditációban minden képzésért felelős oktatóknak segítek, az elején is, hogy kinek mi a feladata, mit kell átnéznie, mihez kell igazodnia, illetve a végén, hogy mindegyiket átolvasom, ha kell javaslatokat teszek változtatásokra. Az akkreditációs folyamattal kapcsolatos munkát Barbival, az oktatásszervezővel együtt végezzük (Bere Barbara, oktatásszervező -szerk.). Mindezek mellett azon is gondolkozom Barbival és Gabival (Kemény Gabriella, fejlesztési vezető -szerk.) együtt, hogy milyen képzési tartalmakkal bővítsük a meglévő repertoárt, és ehhez figyelem a társintézmények képzési struktúráját is. Feladatom még, hogy a képzésekhez alternatív oktatói csapatot is szervezzek, hogy ha bármilyen oknál fogva kiesik egy oktató, vagy többen nem érnek rá, ne maradjon el képzés. Ugyanígy fontosnak tartom azt is, hogy figyeljem, kik azok a kollégák, akik már számítanak arra, hogy bekapcsolódjanak a képzési központ működésébe oktatóként.
Ettől az évtől kezdve meg fog jelenni egy új szolgáltatás a Korai képzései között. Mesélj erről kérlek!
A hallgatóktól kaptuk azt a visszajelzést, hogy miután elvégzik nálunk az adott tanfolyamot, és nagyon egyedül maradnak a kérdéseikkel. Minden intézményi struktúra más, és a korai ellátás területe különösen sok kihívás elé állítja a szakembereket. Ebből az igényből született meg az esetmegbeszélő és szakmai konzultációs lehetőség, amely hamarosan elérhető lesz a már végzett hallgatóinknak. Oktatóhoz lehet majd jelentkezni, aki az adott képzési tartalmon belül fog meghirdetni egy témát. Sokféle lehet az igény, ezért is esetmegbeszélő vagy szakmai konzultációs lehetőséget hirdetünk. Például lehet, hogy egy óvodapedagógusnak nem esetmegbeszélésre, hanem arra van szüksége, hogy az autizmus képzés után a képes kommunikáció módszerét valaki magyarázza el neki lépésről lépésre, újra. Öt órás (tanórás- szerk.) lesz egy alkalom, éppen ezért ez nem egy akkreditált képzésnek számít, azaz nem tudunk utána kreditpontot adni, hanem igazolást, amit a munkáltató el tud számolni kreditpontként. Fontos azonban, hogy képzési témán belül lehet majd ezt a szolgáltatást választani, amit majd az oktatók neve mellett fel is tüntetünk. Főképp szombati napokon fogjuk tartani ezeket az alkalmakat, ezt is a résztvevők igényeihez igyekeztünk szabni.
Jól értem, hogy ez nem kifejezetten egy szupervíziós lehetőség?
Igen, ennek a lehetőségnek mások a keretei, mi nem erre szeretnénk szerződni a résztvevőkkel. Tartalmában nagyon mást jelent, és más szakemberi kompetenciát igényel a szupervízió. Ugyanakkor a tudásmegosztás, az információ átadás, az eseteken való közös gondolkodás rengeteg transzferhatást eredményezhet a szakemberek mindennapi munkája során.
Köszönöm szépen az interjút! Folytassuk ezt a beszélgetést, ha már lesz tapasztalat arról is, hogyan szerveződtek ezek a csoportok, és milyen gyakorlat alakult ki az esetmegbeszélő és szakmai konzultációs munka eredményeként.
Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus
Az esetmegbeszélő csoportok és szakmai konzultációk részletes témái, illetve időpontjai megtekinthetők ezen a linken!
Egy terápiás pillanatot szeretnék megosztani veletek, ami egy DSZIT-es foglalkozás keretében történt velem. Egy három éves kisfiúról van szó, akinek a legkoraibb időszakában kevés lehetősége volt arra, hogy szenzoros tapasztalatokhoz jusson, és a saját testéről, izomerejéről és mozgásáról kellő gyakorlással sok-sok információt gyűjthessen. Két és fél évesen kezdte el pótolni ezeket az élményeket, többek között egy egyéni DSZIT foglalkozás keretében. Sok problémája származott abból is, hogy nehezen olvasta le a másik ember arcáról az érzelmeit, és ő is bajban volt, amikor egy adott helyzettel kapcsolatban meg kellett volna éreznie, az jó-e neki vagy sem, kellemes-e számára még az adott inger, vagy nem. Ebből fakadóan a legváratlanabb pillanatokban, minden előzmény nélkül felcsattant, keserves sírásra fakadt, hosszú percekig nem lehetett megnyugtatni, és a szülei nem tehettek mást, várták, hogy kikeveredjen ebből az állapotból. Semmi nem használt, az érintéstől még idegesebb lett, ha beszéltek hozzá, még hangosabban kiabált. A mi gyomrunk is összeugrott ilyenkor, és tehetetlennek éreztük magunkat. Ott volt egy gyerek, aki a földön fekve kínlódott, tekergett, artikulálatlanul üvöltött, és látszólag semmi nem használt.
Ez a kisfiú egy nyugodt pillanatban a csepphintát választotta az egyik óránkon, és kérte, hogy tegyem bele. Szinte rögtön elengedte magát benne, és lábait felhúzva, összegömbölyödve ringatózott előre-hátra, és néha körbe-körbe is. Ahogy a hintázás ritmusa egyre folytonosabb lett, ő is egyre felszabadultabbá vált, kacagott, gurgulázva nevetett és eufórikus állapotba került. Hol összehúzta a hinta bejáratát, hol kinyitotta, rám nevetett, illetve várta, keressem meg. Telt-múlt az idő, és egyszer csak azt kérdezte, vagyis inkább a tekintete, a gesztusai és a testtartása egyértelműen azt jelezte felém, mondjam meg, ez, ami most történik vele, milyen. Azaz hogyan érezheti most ő magát. Felbátorodva azon, hogy az előbbi viccelődő, önfeledt kukucs játék után most egyértelműen egy másik kommunikációs nyitányt intézett felém, megszólaltam. Azt mondtam neki, hogy ez most jó, te most nagyon jól érzed magadat. Minden rendben van és örülsz annak, hogy elbújsz, majd megtalállak. Elmosolyodott, és alig hallhatóan azt ismételgette, ez jó, ez jó. Majd elgondolkodott és a hinta bejáratán, résén keresztül csak az arcát dugta ki felém, mindenféle grimaszokat vágott. Jobban mondva az érzelmek egész palettája jelent meg előttem, a legkülönfélébb arcmozdulatokkal. Úgy értelmeztem ezt, hogy azt akarja mondani, nézzem és mondjam meg, milyen sokféleképpen érezheti ő magát. Segítsek neki megérteni, melyik mit jelent, melyik érzésnek, mi a neve, és hogy ő olyankor hogyan érzi magát. Hogy ebben a biztonságos, körülölelő helyzetben, a tér minden irányában való hintáztatás közben azt tapasztalta meg, most tud annyira nyitott és tanulásra motivált állapotba kerülni, hogy a felnőttre támaszkodva, tőle kérdezve megpróbálja megérteni, mit is él át.
Ekkor értettem meg, hogy ez a tanulási folyamat sokkal bonyolultabb és nehezebb is, mint gondolnánk. Hogy annak, akinek ez nem tud önmagától kibontakozni, társas kapcsolatban szerveződni, aki a másik ember arcáról nehezen olvassa le az érzelmeket, és a maga érzéseinek felismerésében is nap mint nap bizonytalan, ez a tanulási folyamat sokszor kínkeserves. Emiatt is érezheti magát nagyon elkeseredve, elveszve, magányosnak, és élhet át nagy érzelmi kilengéseket. Komoly küzdelem ez egy szülőnek, apró, sokszor alig észrevehető jelekből kell olvasnia, és ezekre ráerősítve tulajdonképpen megtanítani a gyermekének azt, hogy érezheti magát biztonságban. Hogy a világ lehet kiszámítható, és hogy ő képes lehet arra, hogy ebben tájékozódni tudjon. Ez nagyon nehéz, és ehhez meg kell tanulnia, hogy ezek között az érzések között hogyan tegyen rendet. Mit jelent, ha ő ilyen arcot vág, akkor hogy reagál rá a másik, és így tovább. Igen ám, de ha már sokszor éltük át a gyermekünkkel ezeket az érzelmi megpróbáltatásokat, veszíthetünk a nyitottságunkból. Nekünk ezt terapeutaként észre kell vennünk, és óvatosabban közelítenünk a család felé. Ugyanakkor nagy segítség lehet, ha ezekről az apró jelekről beszélgetni tudunk, ha egy-egy terápiás óráról aztán együtt gondolkodhatunk.
Ezzel a személyes történettel pedig egyúttal azt is szeretném megvilágítani, hogy óriási szerencse, hogy ilyen hasznos játék, mint amilyen a hinta, rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy támogassuk egy gyermek fejlődését. Ez az egyensúlyi élmény az, ami az idegrendszert érlelő hatása mellett, vagyis azzal együtt az érzelmeink szabályozásában is ilyen hatékonyan segít. Használjátok minél többet, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni!
Kedves szülők, családok, kollégák és minket követő olvasók! Fogadjátok szeretettel ezeket az ünnepi jókívánságokat, gondolatokat, amelyeket a kollégáink üzennek Nektek. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ minden munkatársa nevében boldog karácsonyt kívánunk!
Ezen a karácsonyon azt kívánom önöknek, hogy legyen alkalmuk elcsendesedni, önmagukra és egymásra figyelni; az ünnep napjaiban egyaránt legyenek meghitt pillanatok és örömteli találkozások! Kívánom, hogy meg tudják élni a karácsony örömét és békéjét, és legyen részük sok és sokféle szeretet-megtapasztalásban!
Csillag gyúlt a sötét égen, megszülettél szép Reményem. Csendben pihensz Anyád karján reménységünk éjszakáján.
Csillag gyúlt a sötét égen, aludj csendben szép Reményem! Atyád õrzi édes álmod, mint ahogy Te a világot.
..és egy hallgatnivaló: https://www.youtube.com/watch?v=tQhJdlsZb6U
Melegséget, sok mosolyt és nevetést kívánok a hozzánk járó családoknak és a kollégáimnak!
“Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive! (Juhász Gyula)”
Kívánok neked az ablakodba fényeket, a fényhez szép csendeket, a csendhez tiszta vágyakat, és a vágyhoz mindig társakat! Békés Karácsonyt kívánok!
A Karácsonytól mindenki mást vár. Vannak, akik nyugalmat, békességet, vannak, akik az összejövő család pezsgését, egyesek kisebb csodákat, mások csak “együtt lenni”. Kívánom, hogy mindenkinek teljesüljön a megálmodott Karácsonya!
“Az ünneptől főként azt várnánk, hogy legyen! Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.” (Esterházy Péter)
Mindig megkérdezem a hozzám járó családoktól, hogy mit terveznek az ünnepekre, hogy töltik majd, mivel készülnek. Sajnos sokszor hallom azt a nehéz helyzetben lévő családoktól, hogy sehogy, semmivel, majd csak eltelik az a nap is mint a többi nehéz rutin nap… Nagyon megfájdul a szívem ilyenkor, mert azt gondolom, hogy bármennyire beteg, sérült a kisgyermek, egy pillanatnyi megállás, az illatok, a szép fények, az ünnepi zene, a szülők leheletnyi szusszanása bele kell, hogy férjen, mert ettől lesz olyan az élet, mintha minden rendben lenne, mintha átlagos lenne a különleges család, erre lehet majd visszaemlékezni, ebbe lehet egy kicsit belekapaszkodni, a továbbiakra erőt meríteni. Azt kívánom, hogy minden családba elérkezzen a csoda néhány perce, órára a szeretet ünnepén!
A boldogságban az a szép, hogy bennünk él. Figyeljünk most befelé, hogy rátaláljunk!
Mindannyian rajta vagyunk az úton.
Ez az út néha egyenesnek tűnik, máskor lankás, van, hogy nagy emelkedőkön kell átjutnunk, sokszor kiszámíthatatlan kanyarokat hoz. Csodálatos örömöket és kihívásokat élünk meg utazásunk során. Van mikor egyedül, van hogy társsal, társakkal járjuk be, útjainkat megosztva, keresztezve egymással. Ezek a megélt tapasztalatok , élmények tesznek minket teljesebbé – még ha sokszor nem is vágyjuk ezeket a kihívásokat – mégis gazdagabbá, válunk azzá akik ma vagyunk, s leszünk holnap azok, amire nem is számítunk.
Gyermekünk érkezése egy kivételes és örök pillanat ezen az úton, aki szemünk előtt nyílik, bontakozik ki éjjel és nappal a Ő saját különleges útját bejárva, a miénkhez kapcsolódva.
Békés, szeretettel teli utazást, időnként megpihenést kívánok minden családnak, kollégánknak, szeretteinknek és a magunk számára is.
Az interjút Illés Tímea gyógypedagógus kollégánk készítette.
Gyógypedagógusként rendszeresen konzultálunk szülőkkel. Elmesélik a mindennapi nehézségeiket, tanácsot kérnek egy probléma megoldására. Hosszú- és rövidtávú célokat határozunk meg. Látom, hogy a családok helyzetét nemcsak a gyermekük állapota határozza meg, sokféle életutat járnak be. A gyermekvállalásra való felkészülés, a várandósság, a születés és a gyermek fejlődése, az ezek során megélt élmények, a szűkebb és tágabb környezetük befolyással vannak rájuk. A következő történetet egy három éves autista kisfiú édesanyja osztotta meg.
Egyáltalán nem könnyű, hiszen szinte az összes hibádat össze kell szedni. Vagy legalábbis végig fogod gondolni, hogy mikor mit hibázhattál. Mert amikor az ember kitölt egy harminc oldalas kérdőívet a gyermekről, a várandósságról, a szülés körülményeiről, vagy arról, hogy mikor kúszott, vagy mosolygott először, szinte látja maga előtt a hibáit, vagy éppen azt, hogy valójában mindent megtett. Egészen onnantól, hogy beszedte-e a terhes vitamint, odáig, hogy megkapott-e minden oltást. Mire mindezt végiggondoltam, rájöttem, hogy az égvilágon mindent megtettem, és akkor mégis jött az egyéves státusz, ahol azt kaptam a szemembe, hogy: „Anyuka, foglalkozni kéne a gyerekkel.” Igen, ez így nézett ki, hogy azt feltételezték, hogy én nem foglalkozom a gyerekkel.
A vizsgálatok végül is arra ösztökéltek, hogy megnézzem alaposan, és még annál is alaposabban, hogy mi is történt valójában. Fél éves koráig hasfájós volt, egyfolytában sírt, és nem lehetett kimozdítani ebből az állapotból egyáltalán. Az egyéves státusz után mennünk kellett a neurológushoz, ahová születésétől jártunk, és egyszer csak jött a javaslat, hogy nézze meg a pszichológus kolléga is. Ez mondjuk hidegzuhany volt, ahogy az is, hogy két szemvillanás alatt csináltak egy koponyaröntgent is. Máig nem tudom, miért. De az biztos, hogy nem mászott a fiam. Kihagyta ezt a lépést, állni állt, meglehetősen bizonytalanul, de mászni nem mászott. Kúszni kúszott, ráadásul teljesen szabályosan, ahogy a katonáknak illik, úgy. Mellesleg minden vizsgálatkor eljön egy kérdés, mégpedig az, hogy mi zavar most a legjobban, mi a legnagyobb nehézségünk. És akkor azt mondtam, mert addigra már felmerült bennem, hogy igazából nem érzékeli azt, ha hozzá szólunk, tehát olyan, mintha nem hallana, és nem is reagál hangos zajokra, nem ijed meg, nem történik semmi, miközben egy buszmegálló előtt lakunk. Ott jönnek a buszok, van csattanás, meg a légfék hangja. Meg azt, hogy nem hallgat a nevére, nem figyel. Meg nem mutogat. Meg nem érdekli, hogy benn vagyok-e a szobában vagy nem. Ezután jött a pszichológus, és kezdődtek a kérdések elölről. Ott azt mondtam, hogy az a legnagyobb problémám, hogyha kimegyek a szobából, gyakorlatilag a gyerek nem érzékeli, hogy nem vagyok ott. Olyan, mintha nem lenne olyan inger, ami felkeltené az érdeklődését. Le is tesztelték. Mondták, hogy menjek ki. Kimentem a folyosóra, becsuktam az ajtót. Eltelt negyedóra, semmi. Visszamentem, és a gyerek rezzenéstelen arccal csinálta azt, amit előtte. És széthajigált mindent, az volt a játéka, hogy kiborított mindent. Funkcionalitásában semmit nem tudott használni. Egy csörgőt sem. A doktornő ekkor a Pethő Intézettel jött. Na, ott volt egy nagy megrettenés. Itt meg kell, hogy említsem, hogy mindaddig a család nem tudott erről. Egyedül kavarogtunk a rendszerben, pedig akkor már kezdett gyanús lenni a dolog. Ekkor még mindig várni kellett, kért egy újabb kontrollt, 1-2 hónap múlva, hátha… Nem lett jobb a helyzet. Másfél éves kora körül én már teljesen kétségbe voltam esve. A kontrollvizsgálaton ugyanaz történt. Vagyis semmi. A papíron szerepelt a javaslat, hogy az eltérő fejlődés miatt forduljunk például a Koraihoz. És akkor én megnéztem a Korai oldalát, és derengeni kezdett a dolog. 18 hónapos volt, amikor jelentkeztünk, 20, amikor először vizsgálták. Ez volt talán az eddigi legrosszabb időszaka. Csapkodta az ajtókat, amiket, ha jobban belegondolok, már hason csúszva is csinált. Kapcsolgatta a villanyt, mikor már elérte a kapcsolót, de szinte már kényszeresen. Tehát nem arról volt szó, hogy időnként csinálja, és ez tetszik neki, hanem nem akarta abbahagyni. Következő fázisa a fejütögetés volt és ordított hozzá. Meg, hogy továbbra sem mutogatott semmire. Az első szava azt volt, hogy golyó, azt aztán elfelejtette. Volt olyan időszaka, hogy nem mondott semmit az ordításon kívül, ráadásul ilyen dallamban csinálta, mint valami indián sámáni szertartáson.
Ez volt a legrosszabb időszak, ősztől, amíg el nem jutottunk a Koraiig, az a pár hónap. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, már a hajunkat téptük mindentől. Napi 8 órát, amíg fent volt, üvöltött. Lassan, sok-sok tapasztalat, és mások tapasztalata árán elkezdtem érteni, hogy mik azok a dolgok, amik így összekötik az autizmusban az embereket. Megmondom őszintén, nulláról indultam. Mert mi a társadalom minimális tudása ezzel kapcsolatban? Megszámolja a gyufákat az autista, ez az egyik véglet. A másik véglet, pedig az, hogy de csak az autista, akivel ha más útvonalon mész haza, akkor kiborul. Hát nem egészen erről van szó. És ekkor jön az, hogy ez barátságokat, emberi kapcsolatokat tesz tönkre a legrosszabb esetekben. Én a mai napig nehezen magyarázom meg a kevéssé látható dolgok miatt azt, hogy egyáltalán miért merül föl, hogy probléma lenne a gyerekkel. Ha az elfogadást én most összeállítanám egy másik szóval, az a hátráltatás elkerülése lenne. Ha csak annyit tud tenni a környezet, hogy nem hátráltat, nekem az már elég. Nem kell segíteni, nem kell ebben mindenkinek részt vennie, egy dolgot tegyen meg, ne hangoztassa a kételyeit, és ezzel ne hátráltasson minket abban, hogy elfogadjuk a helyzetet. Aki ennél többet tesz, az már nagyon jó, én ennek nagyon örülök, hálás vagyok érte. Aki 5 percnél többet hajlandó erről hallgatni, azért is hálás vagyok. Az ember ugyanis hozzászokik ahhoz, hogy egy közösségben van. Most innentől fogva, ha nincs egy közösség, aki elfogadja és érti, akkor teljesen el van veszve. Nem tudja, hogy mit kell csinálnia, milyen sorrendben, nem tudja a hivatalos dolgokat, nem tudja a nem hivatalos dolgokat, semmit nem tud. Beszéltem olyan anyukával, aki az SNI státuszt nem vállalta fel, a fejlesztéseket magánúton intézte. A másik út, hogy megpróbálom az ellátó rendszerből kicsikarni, amit lehet. Korábban, amikor még nem beszélt például, én azt éreztem, hogy nincsen más esélyünk arra, hogy a világgal – adott esetben később a tanárokkal, kortársakkal – elfogadtassuk azt, amilyen, ha a körülötte lévők nem tudnak erről.
Az idő az nagyon sokat segít, mert az biztos, hogy semmi nem fog egyik napról a másikra változni. El kell, hogy teljen nagyon sok idő, mire valami megérik. Nekem az elején nyilván kellett a pszichológiai támogatás. A korai fejlesztés szakaszában én ezt kötelezővé tenném, mint amikor egy rendőr traumát él át. Mert ez az, egy durva trauma, mások szerint gyászidőszak, amikor a várt gyermeket el kell engedni, és megfogalmazni magunkban, hogy lehet, hogy abból majd csak vajmi keveset tud majd megvalósítani, amiről álmodtunk. Ráadásul a szülőnek is mindig lesz olyan, amit nem fog érteni, és ez fennáll majd egész életében. De legalább abban az időszakban, amíg intenzív fejlesztésre jár a gyerek, a fejlesztéssel egy időben a szülőt ültessék be a pszichológushoz. Illetve az ellátórendszer készítse fel a szülőket a teendőkre. Én ezt a kis idillt képzeltem el magunknak, amikor itt álltunk, és míg az „átlagos” háromévesek szülei az óvodaválasztáson törték a fejüket, mi azt néztük, tud-e egyáltalán egy 20 fős csoportban működni, és fog-e szólni, hogy pisilnie kell, egyáltalán lesz-e olyan, hogy szól, hogy éhes. Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni, sokszor harcolni is kell azért, hogy a „fentről elrendeltek” helyett a számára megfelelő közeget biztosíthassuk neki. És ebben a véget nem érő harcban iszonyú nagy szüksége van az érintetteknek minden segítő kézre, vagy csak egy jó szóra.
Az elfogadással kapcsolatban két rokonunk jutott eszembe. Két teljesen különböző emberről beszélünk, különböző szintű elfogadással. Az idősebb a gyermek keresztanyukája, egyébként orvos, és tapasztalata is volt azzal kapcsolatban, hogy milyen, hogyha egy ismerős gyermekéről kiderül: autista. Talán ő az egyetlen, aki a dolgok tevékeny oldalát fogta meg, aki úgy állt hozzá, hogy elfogadom, hogy egy szakértő team azt mondja, hogy á vagy bé irányba kell indulni, és utána azt próbálom megerősíteni. Volt egy teljesen másik hozzáállás az ő öccse részéről, aki fiatalabb korosztály, gyermekük még nincsen. Napokon keresztül semmi mást nem csináltak a feleségével kart-karba öltve, minthogy olvastak. Tehát még mielőtt hozzászóltak volna bármit, próbáltak magukra bármiféle tudást felszedni, és aztán egyszer csak felhívott és elkezdett kérdezni. Akkor éreztem, hogy nagyon kezdi érteni, hogy miről van szó. Olyan célzott kérdéseket tudott föltenni, ami azt mutatta, hogy az előzetes tudása már elég ahhoz, hogy ezt a helyzetet fel tudja fogni. Két teljesen eltérő megközelítés volt, ami nagyjából leképezi a társadalomnak azon részét, aki így vagy úgy, de érintett lesz az autizmusban. A többieknek pedig egy teljes homály az egész. Semmit nem tudsz róla, de azt meg végképp nem, hogy olyan is létezik, hogy kívülről semmit nem látsz rajta, egy cuki babának, vagy cuki bölcsisnek látod csak.
Egy hete tartottuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ fennállásának harmincadik, jubileumi konferenciáját. Aki tömegközlekedéssel érkezett, már az odavezető úton találkozhatott régi ismerősökkel, barátokkal, kollégákkal, majd a Radisson Blu Béke Hotelbe belépve hirtelen minden nagyon színessé, intenzívvé és meghatóvá változott. Önkénteseink, kisgimnazisták a Korai színeibe öltözve, a lehető legkedvesebb fogadtatásban részesítve köszöntöttek, majd a regisztrációs pultnál a titkárságon dolgozó kollégák irányítottak útba bennünket. Ekkor kaphattuk kézbe az Innen és túl című tanulmánykötetet, amely igyekszik áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával. Ezeket a gondolatokat és eredményeket mutatja be a jubileum alkalmából megjelenő tanulmánykötetben.
Kezünkben a tanulmánykötettel frissítőt vehettünk magunkhoz, és alkalmunk nyílt legalább egy-két ismerőssel, rég nem látott kollégával beszélgetni, örülni egymásnak, majd Bombera Krisztina megnyugtató hangja arra figyelmeztetett, kezdődik a délelőtti programsorozat. Elsőként egy igen megható és megrázó dokumentumfilmet néztünk meg, amely folytatása volt a 25 éves jubileumi konferenciára készült filmnek. Öt fiatal és családja életébe nyerhettünk betekintést, akik gyerekként a Koraiba jártak. A leginkább őket érintő kérdés és probléma is egyben, az önálló életvitel, a támogatott lakhatás, az önállóság megélése és a párkapcsolati kérdések, amely témák egyben arra is rámutattak, jelenleg milyen lehetőségei vannak egy sérült fiatalnak ma Magyarországon ezeken a területeken. Nincs elég olyan intézmény, amely teljeskörűen tud foglalkozni velük, és a szabadság érzését is megadja.
A film után nehéz volt megszólalni, zavarodottság, nyugtalanító érzések sora maradtak bennünk. Czeizel Barbara vette át a szót és tartotta meg előadását a Korai harminc éve tartó munkájáról. Összefoglalta egyrészt, hogy mit is jelent az, hogy az intézmény állami feladatot lát el, milyen alappilléreken nyugszik, és hogy egyszerre hányféle „arca” van. Azaz, hogy egyszerre vagyunk ambuláns ellátó intézmény és végzünk járóbeteg szakellátást, azaz egy diagnosztikus kivizsgálás útján jutnak be egyéni és csoportos fejlesztésre a hozzánk forduló családok. A Budai épületünkben működik egy óvoda súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek számára, és nappali csoportok, amelyek az autista gyerekek óvodai integrációját segítik. Oktató intézmény is vagyunk, az ország több pontjáról is érkeznek hozzánk kollégák, akik a legkülönfélébb képzésekben vehetnek részt. Azaz a Korai komplex szolgáltatást nyújtó intézmény, ugyanakkor a társadalmi környezettel is igyekszik kommunikálni, ez a konferencia is jó példa erre.
A családközpontú kora gyermekkori intervenció gyakorlatáról is szó esett, amely egyben egy ágazatközi és szakmapolitikai, szemléletformáló gondolkodás elindítása volt mind az intézményben, mind pedig a társszakmákkal és társintézményekkel való együttműködésben. A rendszerben való gondolkodás újabb és újabb kihívások elé állítja a korai fejlesztéssel foglalkozó gyógypedagógusi szakmát és minden korai életkorú gyermekkel és családjával foglalkozó kollégát is.
Barbara átadta a szót dr. Fehér Borókának (szociális munkás, szociálpolitikus- szerk.) és dr. Vályi Rékának (szociológus- szerk.), akik hatásvizsgálatot végeztek a volt Koraiba járó családokkal, itt dolgozó kollégákkal és szakemberekkel, a narratív interjú technika eszközével. A kutatás célja az volt, hogy vajon hogyan változott meg a családok élete a korai diagnózistól, valamint hogyan hatott ez a munka a társszakmákra, szakmai és társadalmi környezetre. Az eredményekről a tanulmánykötetben olvashatunk többet, Boróka és Réka egy-egy beszélgetés részletét elevenítették fel, a kutatásban megjelenő témakörök kapcsán.
A kávészünet után a délelőtt egyik leginkább várt programpontja következett, a kerekasztal beszélgetés, amelyben részt vett dr. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa, dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus és pszichológus, Csiznier-Kovács Andrea a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület volt elnöke, civil aktivista, Dénesné Spitzer Éva, a Mozaik Közhasznú Egyesület az Autizmussal Élő Emberekért elnökségi tagja, Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, Élő Fruzsina pszichológus, az Egy Sima Egy Fordított Egyesület az Inklúzióért elnöke és dr. Márkus Eszter, az ELTE BGGYK dékánhelyettese. A beszélgetést Bombera Krisztina újságíró moderálta, és hangolta össze.
A beszélgetés felütése a nap elején látott filmhez kapcsolódott, hogy a családokat, akik sérült gyermeket nevelnek, nincsen igazán kinek tovább adni a korai intervenciós ellátás követően. A beszélgetőpartnerek mindegyike véleményt formált arról, hogy mit jelent számára az inklúzió, mitől működhet és hol ütközik akadályokba.
Aáry-Tamás Lajos kiemelte, hogy ahhoz, hogy többféle inklúzív modell létrejöhessen, valódi párbeszédre és információátadásra van szükség, sok konferenciát kell szervezni a korai fejlesztésben részesülő gyerekeket ellátó szakembereknek, és meghívni olyan pedagógusokat, akik később vélhetően találkozni fognak ezekkel a gyerekekkel az osztálytermekben. Csiznier-Kovács Andrea kiemelte, hogy bár része lenne a pedagógusképzésnek a sajátos nevelési igényű gyerekek sajátosságainak megismerése, és mennyire fontos volna már kisgyermekkorban elültetni a gyerekek fejében azt, hogy segíteni menő dolog, és teljesen rendben van az, hogy nem vagyunk egyformák. Dénesné Spitzer Éva kiemelte a foglalkoztatás kapcsán, hogy mekkora nagy szerepe van a közvetítői kommunikációnak, hogy legyen egy ember a megváltozott munkaképességű ember mellett, aki az adott munkahely környezetét érzékenyíti, ellátja információval és megpróbálja megtalálni azt a párbeszédes formát, amiben ezek a sajátosságok valóban átadhatóak. Élő Fruzsina egy keserédes viccel kezdte a gondolatmenetét, hogy már a postán visszakérdeznek, „egyesület az illúzióért?”, ha az Egyesület az Inklúziért ügyeit intézik, mert nem értik az elnevezést sem. Kiemelte a természetes pedagógia szerepét az oktatásban, hogy a gyerekeknek teljesen mindennapos környezetben vagy játékhelyzetben rengeteg fontos gondolatot át lehet adni azzal kapcsolatban, mit jelent az, ha valaki másképpen tanul, máshogyan mozog, eltérően érzékeli a világot. Gloviczki Zoltán hangsúlyozta, ő ezt a szót, hogy inklúzió, nem szereti, mert benne van az is, hogy feltételezzük, létezik egyfajta normalitás, miközben éppen azt tapasztaljuk, hogy mindannyiunknak szüksége lehet a segítségre az információszerzésben, a tanulásban, az alkalmazkodásban vagy a társas együttlétben. Márkus Eszter pedig kiemelte, hogy generációs áttörés lehetne az integráció-inklúzió témájában, ha például a kisgyereket pozitív élmény éri ezzel kapcsolatban a közösségében, és ezt otthon elmesélve mintát adhat a szüleinek, vagy akár szemléletet formálhat.
A résztvevők az akadályok kapcsán abban közös nevezőre jutottak, hogy a tudásmegosztás a kulcs és a nyitottság ahhoz, hogy változást érjünk el a valódi inklúzióban. Ehhez pedig szükség volna több olyan szakmai eseményre, ahol nem csak a pedagógus szakmák képviselői, hanem közgazdászok, orvosok, jogászok, lelkészek is a meghívottak között vannak. A fogyatékosságügyi kérdés ugyanis interdiszciplináris terület, és ahogy a gyógypedagógus-pszichológus-pedagógus társszakmáknak is közös hangot kellene találniuk, akár a felnőttképzés átalakításában, úgy azt is észre kell vennünk, hogy az oktatás és ezen belül az inklúzió kérdése lényegesen több szereplős történet, mint gondolnánk.
A kerekasztal beszélgetés után ínycsiklandó ebédet ehettünk, és volt arra lehetőségünk, hogy testileg és lelkileg is rákészüljünk a délutáni szekciókra. Összesen hét szekció mutatkozott be, a koraszülött gyermekek és családjaik kísérésével foglalkozó munkaközösség, a logopédia team, a szenzoros-mozgásos munkaközösségek, az autista kisgyermekeket nevelő családok kísérésére létrejött szakmai munkacsoport, a diagnosztikai team, a fejlődésükben jelentősen akadályozott gyermekek ellátásával foglalkozó munkaközösség és az evésfókuszú fejlesztéseket összefogó szakmai csapat.
Rendkívül sokszínű és tartalmas szekció programokat élhettünk át, terveink között szerepel, hogy ezeket egyenként is bemutassuk nektek. A Korai egyik legfőbb ereje a közössége, aki ezen a napon (is) különös szeretettel és lelkesedéssel fogott össze, hogy megmutassa mind a 250 résztvevőnek, milyen munka és hivatás zajlik az intézmény falai mögött.
Várjuk a folytatást, és jó volt együtt lenni, közösen gondolkozni!
A képeket köszönjük Hajtó Krisztina gyógypedagógus, gyógytornász kollégánknak! 🙂
Lang Barbara, Luca édesanyja októberben blogot indított a kislányuk és a családjuk hétköznapjairól, amelyek korántsem hétköznapiak. Három kérdést tettük fel neki ezzel kapcsolatban, fogadjátok szeretettel!
Milyen céllal indítottad el ezt a személyes naplót és kiknek szántad?
Az oldal kettős célt szolgál, egyrészt nyit a társadalom felé azért, hogy a társadalom is nyitni tudjon felénk idővel. Luca súlyosan, halmozottan sérült 4 éves kislány. Azzal, hogy megmutatjuk, milyen az élet vele, milyenek a hétköznapjaink, az ünnepeink, a problémáink, belelátást engedünk azoknak egy ismeretlen világba, akiknek nincs a közvetlen környezetében fogyatékkal élő, de nyitott, el- és befogadó a másságra. Tesszük mindezt azért, mert elképzelni ezt nem lehet, és ez nem az empátia hiánya miatt van. Őszintén szólva arra jöttünk rá, hogy még a közvetlen környeztünk is csak nagyon kis mértékben látja az életünket, problémáinkat. Azt csak akkor lehet, ha valaki mondjuk eltöltene velünk egy teljes hetet. Egy-két óra például ebből a szempontból akár teljesen félrevezető is lehet. Fontos, hogy megmutassuk, hogyan segíthetnek jól, mert számtalan módon lehetséges, nem csak egy bankszámlaszámra való átutalással, amivel általában találkozni szoktak az emberek.
Másrészt az évek során összegyűjtött tapasztalatokat, ötleteket, információkat szívesen osztjuk meg az érintett családokkal, mert ez rengeteg időt, energiát spórolhat, ami igencsak kell másra és sajnos ezek a szükséges információk nincsenek össze-, egybegyűjtve a fogyatékkal élőket gondozó családok számára.
Szimpatikus a virtuális napló hangneme, stílusa, grafikai megjelenése, és kíváncsivá tett, vajon mi a szakmád?
A versenyszférában dolgoztam felsővezetőként, egy sales house-t vezettem Luca születéséig. Ennek ellenére abszolút bölcsész gondolkodású embernek tartom magam, egy pedagógusi és egy újságírói diplomával a zsebemben. A médiában dolgoztam, de nem a tartalomkészítői oldalon. Ezzel most kezdtem el foglalkozni. Az oldalt egy profi csapat fejlesztette, így tudott olyan lenni, amilyennek megálmodtam.
A bejegyzésekhez hozzá lehet szólni, a blognak Facebook oldalt is indítottál, azaz van lehetőség téged megszólítani és párbeszédet kezdeményezni. El tudod képzelni, hogy létrehozz egy szülőcsoportot?
Hosszú távon ennek sok kifutása lehet, most egyelőre az a cél, hogy minél több emberhez eljusson a Lucababa blog, minél többen megismerjék és lássák, hogy egy rendszeresen jelentkező, frissülő oldalról van szó. Szeretnék közösséget építeni, ehhez szükséges a multiplatform.
Annak örülnék, ha meg tudna indulni a kommunikáció, a beszélgetés. Annak még inkább, ha érintett és érdeklődő egy platformon tudna beszélgetni. Akár kérdezni egymástól, nem csak tőlem. A kapacitásom ugyanakkor véges. Egy hetente egyszer-kétszer frissülő blogot tervezünk, képekkel, videókkal, könnyedebb és kicsit fajsúlyosabb, komolyabb témákkal. Elsődleges cél, hogy ezt a magam felé tett vállalásomat tudjam tartani hosszú távon.
2022. november 19-én jelenik meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ tanulmánykötete, melyben friss kutatási eredményeink bemutatása mellett helyet kapnak munkatársaink által írt, a Központ jógyakorlatait bemutató cikkek is A kötethez, melyet a jubileumi konferencián résztvevők ingyenesen megkapnak majd, Orvos-Tóth Noémi, klinikai szakpszichológus írt ajánlást.
“Álmaiban minden szülő egy egészségesen fejlődő gyermek képét dédelgeti. Amikor kiderül, hogy a fejlődés eltér az optimálistól, az első kérdés így hangzik: hova forduljak segítségért? A Korai Fejlesztő Központ három évtizede erre a kérdésre adott válasz. Magam sem tudom, hányszor javasoltam kétségbeesett és elbizonytalanodott szülőknek, hogy keressék a Korait, mert tudtam, ott szakmailag és emberileg is jó kezekben lesznek. Jó kezekben lenni pedig igen fontos, különösen ha legnagyobb értékünkről, a gyermekünkről van szó.
A Korai egy olyan közösség, egy olyan csapat, akik missziót látnak el. Nem véletlenül használom a misszió kifejezést. Aki missziót lát el, olyat vállal magára, amit mások nem, olyan úton indul el, amin addig nem jártak, olyan módszereket vezet be, amiket addig nem használtak, olyan szemléletet honosít meg, ami korábban ismeretlen volt. A Koraira mindez igaz. A Korai ritka képződmény: egyszerre progresszív szemléletű ellátóhely, ahol a legmodernebb megközelítéssel dolgoznak a szakemberek, és pezsgő szellemi műhely, amire a legnagyobb elismeréssel nézhetünk.
Ebben a kötetben bepillantást nyerhetünk az elmúlt évtizedek történetébe, izgalmas kutatásokba, de főleg abba a holisztikus szemléletbe, ami annyira jellemző a Korai működésére. Ha kívánhatok, akkor nem kívánok mást, mint töretlen lelkesedést, és hitet az eddigi munka folytatásához.” (Orvos-Tóth Noémi)
A kötetben az alábbi írások szerepelnek:
„Nekünk más irányból kell mindent megközelíteni”
Czeizel Barbara: Köszöntő
Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hazai kora gyermekkori intervenciós színtéren
Kemény Gabriella: A Budapesti Korai Fejlesztő Központ a köznevelés, az egészségügy és a szociális ellátás határterületén
Berényi Zsuzsanna: Egy gyermek útja a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
Dr. Makó Veronika: A szenzoros feldolgozás és az önszabályozás jellegzetességei volt koraszülött gyermekeknél
Duzmath Zsófia Dalma: Az „Early Start Denver Model” autizmus specifikus korai intervenciós modell beilleszthetőségea hazai szakszolgálati ellátórendszerbe
Kapronyi Ágnes: Jó gyakorlat a súlyosan és halmozottan sérült gyermekek fejlesztésének tervezésében
Ráczné Vigh Zsuzsa: Varázslatok hete – óvodai élménypedagógiai projekt
Rajnik Kata: Mentálhigiéné a Budapesti Korai Fejlesztő Központban
Dr. Fehér Boróka – Dr. Vályi Réka: Legfontosabb változások a kora gyermekkori intervenció hatására
Tóth Anikó, Károly Fruzsina, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Anna, Lábadi Beatrix: Szabályozási funkciók és viselkedési nehézségek összefüggése óvodáskorú koraszülött gyermekeknél
Czeizel Barbara, Vályi Réka, Fehér Boróka, Nagy-Tószegi Cecília, Lábadi Beatrix: A COVID 19 koronavírus világjárvány hatása a fejlődési nehézséggel küzdő gyermeket nevelő családokra
Aki kérdez, Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus, és aki válaszol, Varga Rita gyógypedagógus-logopédus, perinatális szaktanácsadó.
Hogy határoznád meg, a perinatális szaktanácsadás mit jelent és milyen életkorú gyerekekkel foglalkozik?
A perinatális szó szűkebb értelemben a szülés-születés körüli időszakra utal. Tágabb értelemben a fogantatástól, a várandósságon át egészen a gyermekágyig tartó élmények, hatások is ide tartoznak. A perinatális szaktanácsadó a várandósság tervezésének idejétől egészen a kisgyermek 3 éves koráig kísérheti a családokat. A korai pre- és perinatális élmények meghatározó jelentőséggel bírnak, emiatt a kisgyermek első életéveiben érdemesnek találom a szülők támogatását a korai élmények feldolgozásában az esetleges nehézségek esetén.
Mi jelöli ki egy perinatális szaktanácsadó kompetencia határait és hogyan? Kérlek, egy példát is említs a saját szakterületed kapcsán!
Mielőtt a kérdésre válaszolnék fontosnak tartom leírni, hogy a perinatális szaktanácsadó szakirányú továbbképzés az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán két évente induló holisztikus és interdiszciplináris képzés, olyan szakemberek számára, akik a születés körül dolgoznak vagy a kisgyermekek oktatásában, nevelésében segítik a családok életét. Számos szakterületről érkező szakember válhat perinatális szaktanácsadóvá: pszichológus, szülész-nőgyógyász szakorvos, szülésznő, dúla, gyógypedagógus, csak, hogy néhányat említsek. A már végzett perinatális szaktanácsadó feladatkörét alapvégzettsége, munkahelye és nem utolsó sorban érdeklődési területe határozza meg. A kompetenciahatárok tartása fontos, de ezek meghúzása egyénenként és alapvégzettségek alapján eltérőek lehetnek. A szaktanácsadás során a pre- és perinatális időszak témái, a megtapasztalt élmények, azok feldolgozása áll a középpontban. Előfordulhat, hogy halmozódó, akár transzgenerációs trauma bukkan felszínre ebben a szenzitív időszakban, ilyen esetben például mindenképpen pszichológus segítsége szükséges.
Hogyan zajlik a munkafolyamat, ki/k és milyen gyakorisággal vesz/vesznek részt a találkozásokon?
A Korai Fejlesztő Központban perinatális szaktanácsadóként azon családok számára nyújtok segítséget, akik a fogantatás, várandósság, szülés-születés és a korai időszak során nehézségeket éltek meg. Meghallgatom, támogatom, összefüggésekkel ismertetem, valamint szükség esetén más szakemberhez irányítom a családokat. A konzultáció segítséget nyújt a megélt élmények és érzések megosztásában, melyet értő figyelemmel és érzékenységgel kísérek. A felmerülő kérdésekre segítek választ találni, a nehéz élményeket átkeretezni. A heti rendszerességű találkozások alkalmával a szülővel vagy szülőpárral dolgozom, első sorban az anyákkal. A konzultációk során a gyermek jelenlétét is fontosnak találom, valamint örömmel és szívesen látom az apákat, hisz az ő megéléseik is jelentőségteljesek, ráadásul sokszor bennük is maradnak még kibeszéletlen élmények. Az első interjú után kronológiai sorrendben haladunk a főbb életesemények ívén keresztül, hangsúlyt fektetve a család számára jelentős témákra, nehézségekre. A tanácsadás folyamatára 5 alkalmanként rátekintünk, ezután közösen döntünk arról, hogy lezárjuk vagy folytassuk a közös munkát tovább.
Említs kérlek olyan témákat, amelyek leggyakrabban a perinatális szaktanácsadás témái között szerepelnek!
A teljesség igénye nélkül:
A gyermek iránti vágy gondolata, a fogantatásra való készülés, esetleges fogantatási nehézségek. A várandósság megélése, a várandósság idején történő egyéb életesemények, veszélyeztetett várandósság. A szülés-születéstörténet, a szülés módja, a szülésélmény. A koraszülés, az ehhez kapcsolódó nehéz érzések, veszteségek. A születést követő legkorábbi életesemények, az aranyóra megléte vagy hiánya. A kórházban tartózkodás, az ott szerzett tapasztalatok. Korai kapcsolódás, szoptatás, hordozás. Gyermekágyi időszak. A nő anyává, a férfi apává, a pár szülővé és családdá válása. A fókusz pedig a történések mögött húzódó érzelmi megélésen és feldolgozáson van. Mit és hogyan éltek, élnek meg a szülők? Mit élhet át a csecsemő/kisgyermek? Milyen érzések kapcsolódnak az eseményekhez?
Milyen társszakmákkal gondolkodik együtt egy perinatális szaktanácsadó?
A perinatális tudomány egy integrált tudományterület, a korai életidő élettani és lélektani változásait vizsgálja. Így sokféle szakma képviselője öleli körbe ezt az időszakot és gondolkodhat közösen egy perinatális szaktanácsadóval: pszichológus, szülő-csecsemő konzulens, korai intervenciót végző gyógypedagógus, szülész-nőgyógyász, szülésznő, dúla, koraszülöttek ellátását végző szakember (NIC-en vagy PIC-en), gyermekorvos, neurológus stb.
Mondhatjuk, hogy a perinatális szaktanácsadás egyik célja a prevenció, és sokféle kapcsolati nehézség előzhető meg általa?
Azt gondolom, hogy igen, segíthet abban, hogy a pre- és perinatális időszakban tapasztalt nehézségek időbeni felismerésében, elfogadásában és oldásában segítsen. Ezzel megelőzve azt, hogy a szülő egyedül maradjon kérdéseivel, nehéz érzéseivel, szorongásával, ami gátolhatja őt a másokkal (akár a saját gyermekével) való kapcsolódásban. A konzultációk során a történetek, a hozzájuk kapcsolódó érzések meghallgatása és az adott témákkal kapcsolatos edukáció is jelentőséggel bír. Nem gondolom, hogy egyedül egy perinatális szaktanácsadó segíthet ilyenkor. Más segítő szakember, egy empatikus, közeli ismerős is sokat tehet a krízist megélő szülőkért, ha értő figyelemmel, empátiával és nyitottsággal hallgatja meg történetüket.
Számodra mi a legkedvesebb téma a perinatális területről?
Két „szívem csücske” téma is eszembe jutott. Az egyik a szülő-gyermek közötti kapcsolódás, kötődés, ennek alakulása (már a prenatális időszaktól kezdve), szükség esetén ennek támogatása. A másik téma a veszteségek, az azokkal járó érzések, lelki folyamatok, valamint az ebből táplálkozó formálódás, növekedés. Veszteséget nem csak egy sajnálatos haláleset során élhetünk meg. Minden olyan helyzetben, amikor más történik, mint amire készültünk, más, mint amire vágytunk, megjelenik bennünk a veszteség. Ha nem is volt vagy már túlvan az anya-baba páros az életveszélyen, akkor az anyai veszteségélményt a környezet sokszor bagatellizálja vagy ignorálja („Örülj, hogy egészségesek vagytok!”). Úgy gondolom, hogy az örömteli és nehéz érzések együtt is jelen lehetnek, a veszteség érzésének, megélésének és feldolgozásának pedig helye, méghozzá változást hozó helye van. Ebben szeretném az anyákat, apákat és kisgyermekeiket támogatni. Az említett két téma pedig összefüggésben áll egymással. Ebből is érezhető talán, mennyire izgalmas és néha fájdalmas, mégis gyönyörű a perinatális terület.
Köszönjük, hogy válaszoltál a kérdésekre, és nagyon várjuk a további közös gondolkodást Veled! 🙂
Interjút készítettünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központban dolgozó két családterápiát végző kollégánkkal, Borbáth Zsuzsannával és Keresztes Cecíliával, hogy jobban megismerhessük a munkájukat. Fogadjátok szeretettel ezt a beszélgetést!
Szeretném, ha egy kicsit bemutatnátok a szakmai életutatokat, és azt is, hogy abban a családterápia hol kap helyet.
Borbáth Zsuzsanna: Szociális munkásként végeztem az ELTÉ-n, a gyermekvédelemben és a családok segítésében, valamint kórházban dolgoztam főként, illetve önkéntesként a hospice keretein belül. Jelenleg óvodai és iskolai szociális segítőként dolgozom Budapesten. A családterápiás képzést együtt végeztük Cilivel, jelenleg is képzésben lévő családterapeuták vagyunk, szupervízió mellett vállalunk családokat. Jó régóta dolgozunk együtt, először egy családok átmeneti otthonában próbáltuk ki a családterápiás gondolkodást, ahol erre igen nagy szükség mutatkozott. Néhány évvel ezelőtt kapcsolódtunk be a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkájába.
Keresztes Cecília: Én is szociális munkás vagyok, a régi Wesley-n tanultam Solt Ottiliától, Havas Gábortól, majd tizenöt évig a Magyar Hospice Alapítványnál dolgoztam. Egy kicsit dolgoztam a Gézengúz Alapítványnál is, és 8 éve a Van Esély Alapítványnál vagyok kurátor. A napi szintű kommunikációért, működtetésért felelek, illetve esetmegbeszélő csoportokat és a szakmai programokat vezetem. Itt hajléktalan emberekkel foglalkozunk, a hajléktalanságból kivezető utak, lehetőségek vannak a középpontban. Vannak a családomban olyan betegségek, veszteségek, amelyek miatt is közel áll hozzám a munkátok, és a családterápiás szemléletet itt nagyon is aktuálisnak érzem.
Jól tudom, a családterápián belül vannak különféle irányok, specifikációk?
Zsuzsi: Többféle végzettséggel lehet a családterápiás képzettséget szerezni, és ez határozza meg aztán az irányt is. Azaz, hogy milyen családokkal tudunk foglalkozni. A kompetencia határainkat jelöli ki a végzettségünk, és egyben utat is mutat.
Cili: A családterápián belül sokféle irányzat, iskola és módszer van, mi nem köteleztük el magunkat egyik mellett sem, hanem mindig azt és úgy használjuk, ami illeszkedik az adott helyzethez, családhoz. Sokat szoktunk foglalkozni a családok struktúráival, határaival, a családi szerepekkel és szinte mindig előkerülnek a generációkon átívelő családi mintázatok is. Nagyon fókuszálunk az érzelmekre, és sok gyakorlati technikát, játékos, rajzos, mozgásos technikát is használunk. A Zsuzsi által elmondottakra visszatérve, olyan is előfordul, hogy mi egy első lépcső lehetünk abban, hogy egy család felismerhesse, milyen további segítségekre lehet szüksége. Például ha egy súlyos trauma feldolgozásáról van szó, vagy függőségről, étkezési zavarról. Ezek gyakran előfordulnak olyan családoknál, akik folyamatos stresszben élnek, és ilyen stressz lehet az is, ha valaki eltérő fejlődésű gyermeket nevel. Az én szakmai életutamat végigkíséri a veszteségekkel való megküzdési módszerek átadása, és ez a téma nagyon is középpontban áll a korai intervencióban részesülő családok életében, hiszen néha ott is veszteségként élünk meg egy diagnózist, egy eltérést, egy betegséget, és ezzel meg kell küzdenünk.
És hogyan fogalmaznád meg ezt a párhuzamosságot a két terület között?
Cili: A szociális munka és a családterápia is egy életigenlő munkaforma, többek között arra tanít, hogyan lehet egymással könnyebben élni és jobban lenni. Ez a gondolat különösen fontos számomra, és úgy hiszem a korai intervenció területén is, azaz, hogy találjuk meg a belső erőforrásainkat úgy, hogy megpróbáljuk újból felépíteni önmagunkat, kapcsolatainkat, viszonyulásainkat. Valamint az is ad egy speciális látásmódot, hogy mi Zsuzsival milyen területeken dolgoztunk együtt, és milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk.
Milyen problémákkal fordulhatnak hozzátok a Koraiba járó családok?
Zsuzsi: A családterápia olyan segítő folyamat, amely abból indul ki, hogy a család nagyon szoros egység és tagjai erősen hatnak egymásra. A családban történő változásokhoz nem könnyű alkalmazkodni, különösen akkor, ha az váratlan és megrázó, mint pl. egy diagnózis, egy betegség vagy egy súlyos veszteség. Ilyen esetekben tud segíteni a pár-, és családterápia, amely a jelenre és a pozitív változásokra koncentrálva közelebb hozhatja egymáshoz a családtagokat, és segíti a megértést, az újfajta működést egy rég kialakult családban. Például amikor egy családban egyszerre van eltérően és tipikusan fejlődő testvérpár, és az hogyan hat a családi rendszer egészére. Gyermeknevelési kérdésekkel és a gyermek fejlődésével kapcsolatos aggodalmak okán, illetve terhességgel és a születéssel kapcsolatban megélt élmények és ezek hatásai a párkapcsolatra is lehetnek a témáink. Aztán az örökbe fogadó családok speciális problémái is előtérbe kerülnek, illetve hogy mindenféle kihívás hatására hogyan terhelődik meg egy szülőpár kapcsolata és miként lehet abban konkrét segítséget és új szempontokat adni. Az átlagosnál sokkal nehezebb élethelyzetekből is lehet megerősödve kikerülni és ilyenkor is lehetnek kompetens, érzelmi biztonságot nyújtó szülők egy kiegyensúlyozott, változásokra jól reagáló családban.
Cili: Ezek olyan témák, amelyekre egy szülőkonzultáción kívül még érdemes lehet elmélyülnünk, időt és teret adnunk nekik. Például egy sérült kisgyermek nevelésében vissza-visszatérő kérdés, hogy hogyan kell és lehet korlátokat szabni, szabályokat bevezetni. Olyan könnyű belecsúszni abba, hogy éjszaka újra és újra felkelünk a gyermekünkhöz, kiszolgáljuk minden igényét, és közben nem is vesszük észre, akaratlanul is fenntartunk egy nem jól működő forgatókönyvet. Jellemző, hogy a konzultációra megérkező szülők először csak hosszan, hosszan mesélnek, gyakran nagyon felfokozott érzelmekkel, mert annyira próbálják állni a sarat, igyekeznek mindent egyedül megoldani, hogy csak gyűlnek bennük a félelmek és fájdalmak, mire hozzánk eljönnek. És sokszor arra is itt van először alkalom, hogy egy szülőpár egymásra igazán odafigyeljen, és egymással igazán beszélgessen. Önmagában az, hogy nem viszi el a figyelem fókuszát a sérült gyermek, nagyon felszabadító tud lenni.
Azt hiszem, mindezekből az is következik, hogy maga a segítségkérés sem könnyű, ezért konzultációs témává kell már váljon ez is.
Zsuzsi: Igen, és ezt nagyon érzékeljük is, sőt, átérezzük, és látjuk annak is a realitását, hogy egy jóval nagyobb figyelmet és állandó fejlesztést igénylő kisbaba mellett a szülőknek magukra már sokszor nem jut idejük. Miközben éppen az ebből adódó megváltozott életritmus és szokások elszigetelődéshez vezethetnek, és sokszor a szülő a saját családjából sem azokat a segítségeket kapja meg, amire a leginkább szüksége lenne.
Cili: Ilyenkor nagyon gyakran annyira bekebelez minket a szülői szerepünk, hogy az összes többi teljesen háttérbe szorul, mint például a szakmai életünk, vagy hogy mi párkapcsolatban élő nők és férfiak vagyunk, akik igénylik a magánéletet, és úgy akarunk kapcsolódni egymáshoz, hogy közben magunkkal is többnyire elégedettek vagyunk. Ez a hiány egy idő után nem viselhető tovább. Ennek feloldásához sokszor egy pár alkalmas beszélgetés is elég.
Mondhatjuk, hogy a családterápia mellett párterápiára is van lehetőség az ellátásban?
Zsuzsi: Azt szoktuk kérni, hogy első alkalommal a teljes család jöjjön el, hogy lássuk őket egységében. Nagyobb gyerekekkel már nagyon jól lehet együtt családterápiát végezni, de itt a Koraiban a gyerekek életkora is meghatározza, hogy ezek az alkalmak inkább a párra koncentrálnak. Törekvésünk mindig, hogy a nagyobb testvér vagy akár a nagyszülők is bevonhatóak legyenek ebbe a folyamatba.
Cili: Előfordul, hogy a beszélgetések során egyre inkább a párkapcsolati nehézségekre kerül a fókusz, és egy idő után csak a szülőpár jár hozzánk, hiszen egy erős, bizalommal teli párkapcsolat ad jó alapot a megküzdésre, és a család kiegyensúlyozott működésére
Mennyi ideig tarthat egy családterápiás folyamat?
Cili: Az egy-két alkalmas, megoldásközpontú tanácsadástól kezdve egészen fél vagy egy évig tartó terápiás ellátásig. A mi gyakorlatunkban a minimum hat alkalom szokott lenni, és általában fél évig tart, kétheti gyakorisággal. Már az elején megbeszéljük, hogy hova szeretnénk közösen eljutni, melyek azok az irányok, amelyeket érintenünk kell. Megbeszélünk előre néhány alkalmat, hogy mikor is fogunk ezekkel dolgozni, és tudatosan tervezzük a terápia többi folyamatát is.
Mi a tapasztalatotok, tanulható családterápiás helyzetben az önreflexivitás, az önelemzés módszere?
Cili: Igen, a családterápián kvázi újraalakulnak gyakorlatok abban, ahogy a családtagok egymással kommunikálnak, viselkednek, és ahogy működik a család egésze. Az is előfordul, hogy a terapeuták között sincs egyetértés mindenben, és az, hogy ezt hogyan tudják megjeleníteni a terápiában, az minta lehet a pár vagy család számára is. Azaz a családterapeuták interakciós technikái példát adhatnak arra, hogyan lehet egy vitában önmagunkra is rálátni.
Zsuzsi: Szerintem ebben a nem verbális eszközök nagyon sokat segítenek, hogy akinek nehezebb szavakba öntenie az érzéseit, találjunk más csatornát arra, hogy mégis felismerje az érzéseit. Azaz a családterápiás eszköztárnak sokféle játék, más területről ismerős önelemzési technika is része.
Köszönjük szépen a beszélgetést, nagyon jó volt átgondolni, hogy a családterápiában meglévő prevenciós szemlélet milyen szervesen be tud épülni a korai intervenció gyakorlatába!
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
A Budapesti Korai Fejlesztő Központ 30 éves jubileumi konferenciája
Időről időre igyekszünk áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával.
Ennek a kora gyermekkori intervenciót, korai fejlesztést körbejáró kutatásnak eredményeit, és az ezekre reagálva adott válaszainkat, terveinket mutatjuk be a hamarosan meghirdetésre kerülő konferenciánk alkalmával.
Időpont: 2022. november 19. 8:00-17:00
Helyszín: Radisson Blu Béke Hotel (1067 Budapest Teréz krt. 43.)
Tervezett program:
A regisztráció és a konferencia programjának további részletei itt elérhetők.
A két lábbal, szimmetrikus mozdulattal előre lökdöshető „nyuszibicikli” után a legtöbb gyermek életében a pedálos háromkerekű bicikli, majd a pótkerekekkel felszerelt kétkerekű szokott következni. Az utóbbi években mintha elfelejtődött volna a roller, viszont most új színfolt az egyensúlyozni tanulásban a fémvázas, stabil tanulóbicikli, amelynek két kereke van, viszont nincs pedálja.
Mire jó ez a fajta kerékpár? Amellett, hogy használata nagy örömet okoz már a három-négyéveseknek is, a koordinált mozgás fejlődésében egy újabb elem gazdagodását jelenti: az erővel, a lendülettel és a sebességgel való bánni tudás képességét engedi kibontakozni. Be kell lássuk, hogy a kerékpározás nemcsak a pedállal történő erőátvitel ügyes kivitelezésétől függ, hanem elsősorban az egyensúlyozást lehetővé tevő komplex észlelések integrációjától. Érzékelni kell a kerékpár és a test dőlésének irányát, a haladási sebesség mértékét, az előttünk lévő közeli és távoli útszakaszok emelkedését, lejtését, a gödröket, és döccenőket. Ennek alapján kell a megfelelő testi választ kidolgozni, különösképpen a lendületet adagolni, amelyet ebben az esetben úgy lehet hatékonyan szabályozni, ha már nem a két láb egyidejű mozgásával, szimmetrikus mozdulattal, hanem váltott lábbal történik. Ha az útszakasz lehetővé teszi, a gyerekek megtanulhatják azt is, hogy hogyan lehet kihasználni a befektetett energiát, vagyis felkapják mindkét lábukat, nem adnak újabb lendületet, csak kormánnyal tartják az irányt. Mivel a tanuló kerékpárok fel vannak szerelve fékkel is, az éppen jó fékezés erejét is kitapasztalhatják.
Az a kisgyerek, aki tanulóbicikli után kap igazi pedálos kétkerekűt, gyorsabban tanulja meg és sokkal biztonságosabban tud majd kerékpározni, mert előtte már több tapasztalatot szerzett a járművel együttes gyors mozgás kézben tartásáról. A tanulókerékpárnak a biztonságos lendületkezelés mellett vannak egyéb előnyei is, amelyeket eltérő mozgásfejlődési típusú gyerekeknél jól lehet használni. Ide tartoznak azok a gyerekek, akik sajátos és különböző okok miatt bátortalanok, félnek az egyensúlyozástól. Ők igen nagy fejlődési lehetőséget kapnak, hiszen a tanulóbicikli használata számukra is biztonságos – mindkét láb a földön lehet – mégis megadja az „én csinálom”, „egyedül csinálom” örömét, melyek olyan visszajelzések saját kompetenciájukról, amelyeknek esetleg híján voltak. Nagyobb szabadságot is kapnak mindezzel, távolabbra mehetnek az anyukájuk szoknyája mellől, és kipróbálhatják magukat az éppen megfelelő mértékű, saját maguk által beállított mértékű kihívásnak megfelelően. Hihetetlen élmény lehet egy ilyen kisgyereknek, ha például egy nagyobb testvérrel vagy a szülővel együtt mehetnek el közös kerékpárútra.
Vannak olyan gyerekek is, akiknek problematikus az aszimmetrikus mozgások kivitelezése. Ők gyakran kihagyták mozgásfejlődésükből a kúszást vagy a mászást. Úgy változtatták kisbaba korukban a helyüket, mint ahogyan a nyuszik ugrálnak, tehát a váltott jobb-bal mintázat helyett a két kéz – két láb mintázat szerint. Ezek a gyerekek általában nehezen tanulnak meg pedált hajtani, és így kizárják magukat a kerékpározás örömeiből. A triciklit is két lábbal lökdösik előre. Azok a gyerekek, akik nehezen alakítanak ki egyoldali dominanciát, vagyis nem tudják maguk sem, hogy jobbkezesek-e vagy balosok, hol egyikkel, hol a másikkal rajzolnak, esznek, fésülködnek, szintén sokat nyerhetnek ebből a mozgásformából. Számukra azonban a tanulókerékpár használata – élvezete – után szerencsés, ha hadrendbe áll a roller is.
Még egy apróság, ami azért nem elhanyagolható: a tanulóbiciklinek hála a szülők életéből valószínűleg kimarad a derékgörbítő, loholtató, idegtépő biciklizni tanítási procedúra. Lehet, hogy nem is hiányzik majd?
A cikk forrása. www.dszit.hu
A cikket írta: dr. Szvatkó Anna klinikai szakpszichológus, gyógypedagógus
Sebestyén Dórával, a Mazsival az élet című instagram és facebook oldalak szerkesztőjével készítettünk interjút, fogadjátok szeretettel!
Jól tudom, hogy nagyon hasonló területen dolgozunk?
Igen, kisgyermeknevelő vagyok egy bölcsődében. Most fogok visszamenni szeptembertől dolgozni, megvártuk, hogy Mazsi három éves legyen. Ő óvodát kezd, én pedig újra dolgozni fogok.
Az Instagram oldaladat több, mint huszonhatezren követik, ami nagy dolog. Összefoglalnád ennek a történetét az első lépéstől mostanáig?
Már a bölcsiben azt tapasztaltam, hogy sok gyereknek gondot okoz, hogy mit kezdjen magával és hogyan foglalja el magát. Ekkor határoztam el, hogy én a gyerekemmel majd nagyon sokat fogok együtt játszani. Aztán jött a covid és rengeteg fórumon olvastam, hogy az anyukák, nagymamák kétségbeesetten kérnek tanácsot, mivel foglalják el a gyerekeiket. Ekkor jött az ötlet, hogy felveszem a kislányommal, Mazsival a játékötleteket, feltöltöm, és hátha valakinek segíteni tudok ezzel. Ahogy bővült a követők száma, én is egyre többféle technikával színesítettem a repertoárt, már lett videó is, nem csak képek. Az otthon is fellelhető tárgyakból szoktam kitalálni a játékokat, olyanokat, amelyek tényleg csak pár perces előkészületet igényelnek. Emlékszem, hogy akkor robbant be úgy igazán az oldal, amikor egy szelesebb időszakban a saját gyerekkoromból vett játékot javasoltam. Egy zacskóra kötöttünk zsinórt és papírsárkány helyett azt eregettük, s ezt még kicsit feldíszítettük Mazsival, lett szeme, szája és haja is. Nagyon sokan nézték meg ezt a videót, és a nézettség meghozta azt is, hogy egyre több embert ért el az oldalam.
Mazsi egyben társszerzője is ennek az oldalnak, ha jól gondolom.
Igen, gyakran fordul elő, hogy kitalálok egy tevékenységet, amit aztán ő tovább gondol, és az is belekerül ezekbe az ajánlókba. Sőt, most már ő szokta mondani, hogy gyere anya, találjunk ki valami új játékot. Én azt vallom, hogy az a legfontosabb, hogy odaüljünk a gyerekünk mellé, és babráljunk együtt. A háztartás megvár, de ez a három év úgy elrepült, szörnyű. Még annyi, de annyi mindent szerettem volna vele kipróbálni.
Óriási változáson ment keresztül ez az oldal, és igen gyakoriak a megjelenések is. Érzel olyasmit, hogy ez már egy munka is egyben?
Pont jókor jött ez a projekt, már épp egy kicsit unatkoztam, és ez nagyon sokat adott. Valóban mára már munka is, rengeteg idő felvenni, rögzíteni az előkészületeket is, megvágni, zenét alá szerkeszteni, leírni a játék menetét. Vettem egy állványt is, hogy jól látható legyen minden. Amikor viszont ezeket a videókat feltöltöm az oldalamra, attól lesznek úgy igazán a saját szellemi termékeim, hogy az adott játékot lépésről lépésre segítek megmutatni, a hozzávalókat megjeleníteni, és arról is információt nyújtani, milyen területeket fejleszthetünk ezekkel. Még nem tudom, szeptembertől hogyan fogom tudni ezt folytatni, de mindenképp szeretném.
Honnan meríted az ötleteket?
A legtöbb játék az én ötletem, és sok közülük a gyerekkoromból származik. Az édesanyám óvónő, rengeteget játszottunk együtt, és külföldi oldalakról is szoktam ihletet meríteni. A videók kedvéért Mazsi előre megmutatja, mit találtam ki az adott tárgyakkal, azt felvesszük, de aztán lekapcsoljuk a technikát, és kezdődhet a mi játékunk. Az a legfontosabb, hogy neki ez élményt adjon.
A ti játékaitok nem kész játékok, hanem már maga az elkészítésük, a folyamat is játék. Ez egy állásfoglalás is részedről?
Nálunk is rengetegféle kész játék van, maximum cserélgetem őket, hogy Mazsi is jobban átlássa őket. Ugyanakkor azt is szeretném mondani az oldalaimon, hogy az otthoni tárgyakból is lehet varázsolni valami újat, és ezzel nagyon nagy örömet okozhatunk a gyerekünknek. Egy PET palack és némi rizs, amit beleszórunk, nagyon izgalmas tud lenni, és sokszor tényleg nem kell ennél több. Közben minőségi időt töltünk együtt, és talán jobban is tudunk rá figyelni ilyenkor. Finoman próbálom jelezni az oldalaimon is, hogy nem egymás mellett, hanem együtt, egymással tudunk jól időt eltölteni.
Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik tartanak attól, hogy ezekhez a játékokhoz kézügyességre és sok előkészületre van szükség?
Azt egészen biztosan mondhatom, hogy ezekhez a játékokhoz kézügyességre nincs szükség, én sem vagyok ebben ügyes. Van egy-két játék, ami tényleg egy kicsivel több előkészületet igényel, de a legtöbb tíz perc alatt megvan. Az biztos, hogy ezek maszatolósak több időt vesznek el, főleg az utómunkálatok. Egyébként Mazsi főleg ezeket imádja, a szenzoros, koszolós, trutymákolós játékokat. Kicsit ki kell lépnünk a komfortzónánkból a gyerek érdekében, illetve az ilyen típusú játékokkal egy csomó szabályt is taníthatunk nekik. Például azt, hogy ezzel vagy azzal, csak az asztalnál, vagy csak az előre kijelölt takarón lehet játszani, mert különben minden piszkos lesz. Azért ez is egy fontos tanítás, amit így könnyebb és életszerűbb megtanítanunk.
Szerinted ez a szemlélet hatással lesz a munkádra is?
Pont azon gondolkoztam mostanában, hogy ezeket a típusú játékokat szeretném a bölcsibe is bevinni. A húgom is bölcsiben dolgozik, és az anyósom is, és már mindketten kipróbálták a csoportjaikkal a játékötleteimet. Nyilván ezek a játékok nagyobb figyelmet igényelnek a felnőttektől, hogy a gyerekek biztonságos térben próbálgathassák magukat, viszont legalább ennyire sokat is adnak. Ragasztgatni, gyurmázni egyébként is szoktunk, de inkább az óvodai létnek részei ezek a „csinálós” játékok. Azt gondolom, hogy három éves kor előtt álló gyerekekkel már a bölcsődében is el lehet kezdeni ebben a szellemben foglalkozni.
Jól gondolom, hogy sokan írnak neked levelet?
Igen, többféle témával kapcsolatban megkeresnek a szülők. Szobatisztaság, szenzorosság, beszédindítás. Amiben van tapasztalatom, azt szívesen megosztom velük, de tovább szoktam őket irányítani olyan oldalak, vagy szakértők felé, akik célirányosan tudnak segíteni. A bölcsődei élettel, beszoktatással kapcsolatban is kapok kérdéseket, ezekre már sokkal jobb érzéssel válaszolok, és alakultak barátságok is a közösségi médián keresztül.
Köszönjük az interjút, és kíváncsian várjuk, hogy milyen tapasztalatokkal leszel gazdagabb, amikor majd a bölcsődébe is be tudod vinni ezeket a játékokat és szemléletet. Sok szerencsét kívánunk és a játékaidait jó szívvel ajánljuk a hozzánk járó családoknak is.
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
A fényképek a Mazsival az élet instagram oldaláról származnak.
A játékötleteket Hajtó Krisztina gyógytornász, gyógypedagógus kollégánk gyűjtötte össze, szemezgessetek!
Az egész testfelülettel való érzékeléshez
Homokangyal készítése
a lábakkal érdemes kezdeni, majd a kezekkel-karokkal folytatni, és ha a gyermek engedi és a játszótéren/strandon megvalósítható, akkor lehet hátat, hasat, nyakat is!
száraz homokkal megszórni a testrészeket
nedves homokkal megszórni a testrészeket
sárral bekenni a testrészeket
vízzel lelocsolni a testrészeket
gödröt ásni, és eltemetni a kezeket-karokat / lábat száraz ill. nedves homokba, jól meglapogatni a homokon keresztül, majd önállóan előhúzni
a nedves homokot sima felületté simítani, és ujjal rajzolni bele
Játék a homokkal – kezek ügyesítése
Észrevétlenül fejlődik a két kéz együttes munkája is
száraz ill. nedves homokot, vagy sarat kézzel ásni, markolni, szórni, ujjat belenyomni ∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat marokkal vödörbe tenni és azt így megtölteni ∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat lapáttal vödörbe tenni és azt így megtölteni ∙ száraz ill. nedves homokot, vagy sarat vödörből kiönteni
homokkal, vízzel vagy sárral teli nehéz vödröket megpróbálni felemelni, járó gyereknél cipelni ∙ száraz homokra vizet önteni és kézzel összekeverni
vödör vízbe száraz homokot szórni kézzel
különböző állagú sarakat készíteni vödörben, kézzel keverni, gyúrni, valamilyen felületen szétkenni tenyérrel, talppal
kemény sárból kézzel golyót formázni, ezt célba dobni (vödörbe, lavórba, gödörbe) ∙ száraz ill. nedves homokba elásott játékot megkeresni, kézzel kiásni, kilógó résznél fogva kihúzni ∙ a homokba kis botocskákat, tobozokat, kavicsokat beleszúrni, belenyomni ∙ homokformát megtölteni, óvatosan lefordítani és megkocogtatni, hogy kijöjjön a homokforma
Hogyan alakítsuk a játék környezetét, mi a szerepe a rendnek és a rendetlenségnek egy kisgyermek hétköznapjaiban, erre válaszol most volt kollégánk és a korai intervenció módszertanának egyik legmeghatározóbb szakembere, Dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus, pszichológus.
A képeskönyvek
A képeskönyvek olyan fejlesztő eszközök is egyben, amelyek felfedezése hatást gyakorol a gondolkodásra, a finommanipulációra, a társas és kommunikációs fejlődésre és az érzelemszabályozásra is. Csak akkor jöhetnek be a könyvek a játékkészletbe, ha nem helyettesítik a valós tárgyakat, ha a könyvek segítségével nem akarunk „rendes” gyerekeket nevelni, akik nem maszatolnak, nem állandóan rumlit csinálnak maguk körül, hanem szépen rendesen „el” vannak egy könyvvel. A valódi tárgyakat nem pótolhatja semmilyen könyv! Arra viszont jók, hogy az állatokat és a járműveket tanulmányozhatjuk segítségükkel, amelyeket élőben nem olyan könnyen ismerhetünk meg úgy igazán. A mindennapi tárgyakról és eseményekről is lehet könyvet találni, ami lehetővé teszi a saját élmények feldolgozását. Kár viszont, hogy kevés jó képeskönyv készül az egy, két éves korosztálynak. Nekik még fénykép jellegű ábrázolásra lenne szükségük, gondolkodásuknak kedvezne, ha a fontos tárgyakat vagy állatokat nem azonnal bonyolult összefüggésekben, alig felismerhetően jelennek meg képben, hanem némileg kiemelve a környezetükből ahhoz, hogy a gyermekkel saját szintjén beszélgetni lehessen arról, amit ábrázol, össze lehessen a képeket vetni a saját élményekkel, tapasztalatokkal. Leleményes szülők maguk is csinálhatnak gyermeküknek egy ilyen első képeskönyvet, saját fényképeik segítségével. Ebben a korban viszont a lapozgatás is fontos: akkor érdemes saját képeskönyvet „gyártani” ha nagyobb képek könnyen lapozgató albumba kerülhetnek.
Tanul eszközt használni!
Bizony, a bababarát kréták és ceruzák, a ujjfestékek mind olyan kellékek, amivel a gyerek már ebben a korban találkozhat, s nagy élményt nyújthatnak neki.. Másfél év körüli korban figyelnek fel a kicsik arra, hogy nem csak kézbe vehetik és manipulálhatnak az őket körülvevő tárgyakkal, hanem arra is, hogy vannak eszköz jellegű tárgyak, amelyek segítségével saját „produktumok jöhetnek létre.” Gyereke válogatja, hogy mennyire lesz neki fontos ez a felismerés. Van olyan gyerek, aki tanulja, vagy magától jön rá az új lehetőségre, de még jó sokáig nem „izgatja” őt, s van, akinek a felfedezés után minden toll és ceruza „veszélyt” fog jelenteni, aki a felfedezés után a legszívesebben telerajzolná a lakás minden falát. Ha viszont rajzolni szeretne, fontos hogy a papír legyen nagy, s a rajzeszköz legyen jól megfogható és könnyen hagyjon nyomot. S hadd feküdhessen a pici a földön alkotó munkája során, s a felnőttek ne akarjanak még mindenáron nevet adni produkciójához! Amennyiben izgatja a nyomhagyás a gyermeket, teremtsük meg hozzá a feltételeket! Nyáron, a szabadban könnyebben pancsolhatunk ujjfestékekkel. Tavasszal, ősszel, csak korlátozottan engedhetjük meg ezt a fajta pancsolást, bár kint a szabadban, a botokkal való firkálás a sárban ,pótolhatja ezt az örömet.
Jöhet a játékpolc!
Nem árt egy polc is a gyermeknek. Csecsemőkorban elsősorban sok helyet igényelt, a szülők nagyobb térben ide-oda tettek különböző játéktárgyakat a földre, bízva abban – s az gyakran be is jött – hogy ez az izgalmas környezet egyszerre elégíti ki játék- és mozgásigényét. Egy éves kor után viszont a tárgyakat már másképpen, inkább egymással összefüggésben érdemes tálalni. Ez azt jelenti, hogy ami összetartozik, összeillik, azt ebben az összefüggésben kínáljuk neki, hogy lássa, mivel mit érdemes csinálni. Praktikus is, ha a szoba egyik sarkában csak az ő dolgai vannak. Jó, amikor a játékdobozok, játékkosarak mellett most már játékpolca is lesz. A berendezett polc mutatja neki a rendet, s a polcon elrendezett tárgyak rövidesen természetes környezetté válnak számára.
Kell- e a rend, amikor ő csak pakol?
Persze, kezdetben ő elsősorban mestere lesz a szétszedésnek, nem az összepakolásnak Amikor együtt játszunk vele, hogy a szeme láttára mi építünk fel neki valamit egyforma elemekből, amikor összegyűjtjük az egymáshoz illő tárgyakat és visszatesszük azokat az edényekbe, amikor felfűzzük a lefűzött un. montessori tornyot, amikor beletesszük a játék babát az ágyába és be is takarjuk őt, ő, a gyermekünk, érteni és élvezni fogja ezeket a látványos összefüggéseket. Még akkor is, amikor ő maga még nem képes követni a mintánkat, hanem még inkább szétszed, szétdobál és kipakol.
Csupa játékszer a lakás?
Akkor milyen gyakorisággal pakoljuk össze azt a sok limlomot, amit széthagy? Naponta vagy hetente szolgáljuk őt egy frissen, az ő elvárásainak megfelelően kihívó környezettel? Olyannal, amiben az összetartozó tárgyak egy helyen vannak, a baba az ágyában szendereg és nem a kockák között, a nagyobb golyók, kis labdák vagy gesztenyék csábítóan együtt vannak a kosarakban, a képeskönyvek elérhető polcokon fekszenek? A válaszunk az, hogy egyszer, kétszer naponta, s nem több, még akkor sem, amikor ő, a drága gyermek, egy negyedóra alatt megsemmisíti a mi rendünket. Valóban csak nekünk szúr szemet a rendetlenség. A látszólagos káosz csábíthat új összefüggések felismeréséhez! Viszont csak akkor indulhat be, illetve fejlődik a saját kreativitása, amikor ez is van (a rend) és az is van (a rendetlenség), amikor tőlünk kapja a rendet és a biztonságot, s mi nézhetjük jó szemmel is az ő rendbontó tevékenységét. A rend idővel beépül élményvilágába, de mi, a szülők, a rend szeretetét még egy ideig hiányolhatjuk nála.
Nem minden káosz, ami annak látszik
A gyermek élete egész struktúráját, napjai folyamatos rendjét tőlünk, szüleitől tanulja. Nem csak akkor kapja tőlünk, amikor rendet csinálunk körülötte, hanem akkor is, amikor egy bizonyos rendszerben neveljük őt: amikor a dolgok természetes egymásutániságát tapasztalja. A főzés után az evést, a vacsora után a fürdetést, stb. Ezek a tapasztalatok teszik lehetővé neki azt, hogy idővel megértse a saját szerepét, a szülei különböző szerepei mellett. Ezzel a félig-meddig megértéssel is eljátszik ő, amikor altatja és eteti a babát, kocsikáztatja a mackóját, amikor „szerel”, rendezi és átrendezi saját környezetét, kuckót épít magának. Ez a fejlettebb szerepjáték viszont csak később jelenik meg, ennek egy és két éves kor között még csak csíráit tapasztaljuk. A második életév még elsősorban a funkciójáték időszaka.
A cikket írta: Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus
Száraztészta, víz, kartondoboz, mosogatószivacs…a legegyszerűbb, nem utolsó sorban legolcsóbb, otthon fellelhető tárgyak. Mégis megannyi lehetőség az otthoni (fejlesztő) játékok elkészítéséhez. Az alábbi cikkben összegyűjtöttünk néhány olyan játékötletet videóval, mellyel feldobható a nyári szünet adta extra szabadidő. A javasolt játékokat az időjárástól függően lakásban, de akár a szabadban is játszhatjátok.
Hogy hogyan kerül a konyhába egy sündisznó?? Nézzétek meg, és kiderül!
A tésztaszűrő, a konyha egyik legjobb játéka. Ez a játék fejleszti a gyermek finommotorikáját, szem-kéz koordinációját. A feladat egyszerű: A tésztaszűrő réseibe tésztákat kell dugni. Persze kell hozzá egy kis kitartás … De ahogy egyre több tészta a résekbe kerül, egyszer csak kész lesz a sündisznó.
A csippentő fogás, azaz a mutatóujj és a hüvelykujj egyre pontosabb koordinálása fontos állomás a gyerekek finommotoros fejlődésében. Ez a játék pár otthon is fellelhető tárggyal segít ebben.
Ehhez a játékhoz is minden megtalálható otthon. Csak egy üres cipősdobozra, néhány színes szalagra és pár darab száraztésztára van szükség.A tésztákat felfűzzük a szalagokra, majd a végüket összecsomózzuk. Ha nem csak színes, hanem különböző mintájú szalagokat választunk, tovább nehezíthetjük a feladatot. A tésztákat a doboz réseibe tömködjük úgy, hogy ne lehessen áthúzni a szalagot a kartonon. Majd a szalagokat óvatosan behúzzuk a dobozba, és már indulhat is a játék. A gyerekek feladata, hogy olyan szalagokat húzzanak ki a dobozból, amilyet mondunk neki. Ez a játék fejleszti a csippentőfogást. A mutató és hüvelykujj koordinációját, amely fontos mérföldkő a baba mozgásfejlődésében. Valamint jó gyakorlat a színek és mintázatok felismerésében.
A következő játék kiválóan alkalmas a figyelem és a színek felismerésének fejlesztésére. Jó szórakozást!
A hagyományos színegyeztető játékokat otthon fellelhető egyszerű eszközökből is el tudjuk készíteni. Csak tálak, különböző színű befőttesüveg tetők vagy kupakok kellenek hozzá. Ez a játék fejleszti a vizuális észlelést és a figyelmet. És taníthatók vele a színek nevei is.
Egy kis házi ragasztó, pár mosogatószivacs, egy hosszabb csík karton és kész is az otthoni mezítlábas park.
Először a házi ragasztót készítjük el, két egyszerű hozzávalóból: Két evőkanál lisztet kb. 1 dl vízzel elkeverünk, amíg tejföl állagú nem lesz. Egy kartonpapírból vágjunk ki tetszőleges méretű csíkot, és készítsünk elő minél több mosogatószivacsot. Kenjük be pár szivacs puha oldalát, és ragasszuk fel a kartonra egymás alá. Aztán a maradék szivacs másik, keményebb oldalát is kenjük be, hogy mindkét felületet érzékelni lehessen. Vegyünk elő két lexikont, és tegyük rá nyomatékként a szivacsokra, majd várjunk egy órát a száradásra. Jöhet a játék! Vegyétek le a zoknit, és indulhat a séta. A különböző felületek érzékelésével és az egyensúlyozási helyzettel kellő kihívást teremtünk a fejlődő idegrendszernek.
A csoportalkotás is lehet játék… Nem mellesleg mindig jól jön a segítség a házimunkában
A zoknipárosító játékban az a jó, hogy a lehető legtermészetesebb módon gyakorolhatják vele a legkisebbek is, mit jelent a csoportalkotás. Szemfülesnek kell lenni, és észrevenni a különbségeket, miközben nagyon motiváló a játékhelyzet.
Tudtad, hogy egy kosárral és pár méter fonallal ilyen jó játékot lehet készíteni?
Ez a játék fejleszti a gyermek szem-kéz koordinációját. Egy kosár, pár méter fonal, és néhány beazonosítható tárgy kell a játékhoz. A feladat a tárgyak megragadása a fonalból készült akadályon keresztül. Ezzel fejleszthetjük a legkisebbek problémamegoldó képességét. És a feladat teljesítéséhez szükséges teljes fókuszáltságot.
Sütit sütni együtt mindig jó, és ami fontos, az egyik leghatékonyabb fejlesztési lehetőség is!
Bármilyen süteményt készíthetünk együtt gyermekünkkel. A tészta összekeverése közben taktilis tapasztalatokhoz jut a hozzávalók különböző állaga révén. A gyúrás során erősödnek a kéz izmai. A sodrófa a kezek egyszerre történő használatára késztet. A szaggatás során ráérezhet a megfelelő erőkifejtésre.
A videókat Kajzinger Emese gyógypedagógus készítette.
Folytatjuk a játék-körkérdés rovatunkat, két kollégánkat kérdeztük arról, mi jut eszükbe a játékról mint szóról, illetve hogyan látják, milyen specifikumai vannak egy eltérő fejlődésű kisgyermek játéktevékenységének. Fogadjátok szeretettel Bata Tímea és Rajnik Kata gyógypedagógusok gondolatait.
Ha azt mondom játék, hogyan folytatnátok, mit jelent ez számotokra?
Timi: A játék öröm. A tevékenységben való átszellemülés és feloldódás, igazi flow élmény. A játék biztonság. Egy olyan gyakorlóterep, ahol szabadon felfedezhetjük magunkat, és felszínre hozhatjuk a rejtett kvalitásainkat. A játék kapcsolódás önmagunkkal és egymással, éppen annyira, amennyire az a játékfelek számára komfortos. A játék ugyanakkor a határaink megismerése és kitágítása is.
Kata: És még a játékban fontos szerintem az is, hogy teljes odafigyeléssel történik, általában ad egyfajta fókuszáltságot is. Lehet együtt valakikkel, lehet egyedül. Lehet eszközzel vagy anélkül, a testünket, a hangunkat használva a játékra. Lehet sokszor ismétlődő, mert az ismétlődés, a ritmusosság örömet, biztonságot ad. Lehet teljesen újító, bármit kipróbáló, a kreativitást, a felfedezés örömét megélő.
Szerintetek egy eltérően fejlődő kisgyermek játéktevékenysége miben más?
Kata: Az a játék, ami számára játék, ami neki érdekes, amibe ő bele tud lazulni, be tud vonódni, őt érdekli, az ő szenzoros érzékenységét, figyelmét megragadja, ahhoz passzol. A közös játék egyik alapja, hogy figyelem, ő merre “megy” a játékban, és ahhoz próbálok kapcsolódni, annyira, amennyire engedi, és nem zavarja őt a másik ember jelenléte. Ha ugyanannak együtt örülünk, legyen az szinte bármi, és érzékeljük egymás jelenlétét, az már a közös játék alapja. Sokszor nincs ötlete, hogy mit lehetne csinálni egy adott eszközzel. Ilyenkor adhatunk ötletet, ha tetszik neki, kipróbálja, sajátjává teszi.
Timi: Egyetértek, a kulcs abban rejlik, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, amely a gyermek és a felnőtt számára is ugyanolyan örömteli. Abban az esetben, ha a kisgyermek fejlődése a tipikustól eltérően alakul, a játék élménye biztosítható számára, illetve a felnőttekkel, szülőkkel közösen is átélhető. Ehhez szükségünk van a gyermek felé forduló odaadó figyelmünkre és a kíváncsiságunkra. Kíváncsian, a gyermekkel közösen fedezzük fel, pl.: milyen tevékenység, mozdulat, ritmus, hang(adás) okoz számára örömet. Figyeljük minden rezdülését, reagálunk rá és megerősítjük benne. Ettől válik olyan biztonságossá. Eddig úgy tűnhet, mintha a felnőtt lenne a szabályozó fél, ám a gyermeki örömkifejezés magával hozza a felnőtt örömét, felszabadultságát is, ezáltal megkezdődik egy közös, olykor szinte megfoghatatlan összehangolódási folyamat. Ebben mindkét fél komfortosan érzi magát, illetve mindkét fél bártan kifejezheti, ha a komfortján túl léptek: a gyermek és a felnőtt is. Játék közben tanuljuk saját magunkat és megismerjük egymást. Mindeközben tanuljuk a bennünket körülvevő egész világot is, hiszen egy-egy mozdulat, hangadás, rezdülés rengeteg információt hordoz magában. Tanulunk többek között figyelmet, elfogadást, türelmet, kreativitást, és ami a legjobb: szeretetet.
Bata Tímeát és Rajnik Katát Udvarnoky Zsófia kérdezte.
Kezdetét vette a nyári szünidő. Szeretnénk minden héten egy-egy játékötlettel kedveskedni nektek, és ehhez kapcsolódóan megkérdeztük kollégáinkat és barátainkat, hogyan gondolkodnak a játékról. Mostantól négy héten át egy-egy a Koraihoz közel álló szakember gondolatait fogjuk megosztani a témában. Az első részben dr. Bakonyi Anna pedagógiai szakértőt kérdeztük.
Mit jelent számodra a játék, mi jut eszedbe erről a fogalomról?
A játék a kisgyermekkor legjellemzőbb, alapvető tevékenysége Ez az iskoláskor előtti szakasz, de a korai iskoláskor is beleértendő, nincs éles határ. A gyermek ösztönből játszik, belső szükséglete van erre a cselekvésre. A kérdés felvetődik: a játék vagy a tanulás van-e előbb? Nem lehet rá válaszolni.
Ha azt nézzük, hogy milyen egy csecsemő spontán játéktevékenysége (szenzomotoros manipuláció), akkor nyilván az egyben tanulás is, hiszen ez fejleszti a mozgását, értelmét. Ha már párban műveli ezt, azaz felnőttel történő játékról van szó, akkor a szocializációját is. Ez által alakulnak ki a konstanciák is: anyag, nagyság, szín, távolság. Ha viszont azt vesszük alapul, hogy a gyermek belső indítékból, szabadon, külső nyomás nélkül, ösztönből játszik, akkor ez éppen a játék legalapvetőbb jellemzője. Így függ össze a kora gyermekkori játék és a tanulás.
A játék szabad, belső motiváción alapul, amelyben a tapasztalatok és a pillanatnyi belső késztetés cél nélkül, magáért a cselekvésért van, ugyanakkor fejlesztő hatása határtalan. A játék egyedi. Minden gyermek a saját élményei és személyisége szerint játszik. Nincs két egyforma játék. Ahogyan jó és rossz játék sincs. Hiszen a játék ösztönös, ahogy „jön”, olyan lesz.
A játékhoz külső és belső feltételek kellenek: egyfelől hely, idő, eszköz, másfelől ösztönző légkör, illetve ha kell, partnerek, kortárs vagy felnőtt, és szabadság a játék folyamatában. Bármivel bármit, lehet játszani. A játéknak vannak típusai, amelyek az egyes életkorokra jellemzőek, persze nagy egyéni eltérésekkel. Ezek, csak nagy vonalakban a következők: a szenzomotoros manipuláció, a gyakorló játék, a szerepjáték, a konstrukciós játék és a szabályjáték. Mindegyik játék eszköze, ideje, témája, „minősége” (szintje), menete, társai szabadon választottak. A játszás szempontjából azonban a szerepjátéknak van a legnagyobb jelentősége, részben a társakkal való együttműködés miatt, részben pedig a sajátos szimbolizálási módozatok miatt. Tárgyakat, időt, teret és kommunikációt is lehet szimbolizálni. A szabályjáték annyiban „lóg ki” a sorból, hogy a játék menete kötött. De a gyerekek, ha megegyeznek, ezt is módosíthatják. A fejlesztő játék inkább „csak” játékos. Többnyire a meglévő játékeszközökkel is lehet ugyan játszani, és léteznek speciális fejlesztő eszközök is. Mégis más, mint a szabad játék, mert a célját, az idejét és a játék menetét a felnőtt határozza meg.
Szerinted milyen jellegzetességei vannak egy korai életkorú gyerekkel való játéknak, különösen akkor, ha a fejlődése eltérően alakul?
A szenzomotoros manipuláció a csecsemőkori játék jellemzője, amelyre véletlenszerű, majd az egyre „tudatosabb”, azaz, a tapasztalatok miatt kevésbé szabályozatlan mozgások és tárgyakkal történő manipulációk a jellemzőek. A gyakorló játék lényege (1-2-3 éves kor körül) az ismétlés (cirkuláris reakció) és maga a tárgy, vagy cselekvéssor használata, a „csinálás” élménye (funkcióöröm). A szimbolikus játék (2-3-4 éves kor) során megjelennek a saját élmények. Fürdetés, etetés és így tovább. De nem kell hozzá feltétlenül társ, és a téma is egyszerű. Ez vezet a későbbi szerepjátékhoz, ami már inkább az óvodáskor jellemzője.
Az eltérő fejlődésű gyerekek esetében a játék milyensége az érintettség sajátosságától függ. A mozgásban akadályozott gyermek nem tud „szabályosan” manipulálni, így játéka elmarad a neurotipikus társaiétól. A kommunikációban eltérő fejlődés a társas viszonyokban tér el, már az anyával való kukucs-játékok, ki-és bedobós játékok is megváltoznak, vagy lelassulnak. Nyilván a látássérülés, vagy a hallássérülés, vagy az értelmében akadályozott fejlődés mind-mind kihat a játéktevékenység minőségére is. Tehát a játék megfigyelése bizonyos értelemben a korai diagnosztika eszköze vagy segédeszköze is lehet. A játék eltérő iránya és/vagy a fejlődésének üteme lassítja a fejlődést. Pontosabban: azért tér el a játék is, mert megváltozik a fejlődés. Minden képességrendszer, így a spontán és később a direkt tanulás is hátráltatott lesz, mind a mozgásban, mind az értelem fejlődésében, mind kommunikációban – mindenben.
Mindezért, a játék fejlesztése, akár a fejlesztő játékok tudatos irányításával, elengedhetetlen a korai életszakaszban. Jó esetben a fejlesztő játékok általi képességek és készségek fejlődései idővel megmutatkoznak a szabad játékban is. Persze csak akkor, ha nem súlyosan eltérő fejlődésű gyerekekről beszélünk. De az ő esetükben is érvényes, hogy a játék irányított megoldásaival érdemes és lehet őket is fejleszteni, hiszen ez az a tevékenység, ami erre az életkorra jellemző.
Sokan nem is tudják, hogy az édesapáknak külön ünnepnapja van is hazánkban. Magyarországon 1994 óta indult el a kezdeményezés, hogy hivatalosan is megjelenjen ez az ünnep az anyák napja mellett, de nincs benne a köztudatban, még most sem. Amíg május első vasárnapján minden virágüzlet csúcsra járatja a nyitvatartását, és virágtengerben úszik minden, bajban vagyunk azzal, hogy az apukáknak mivel is fejezhetnénk ki a hálánkat, szeretetünket. Már ha egyáltalán ezt szükséges tárgyhoz kötötten megjelenítenünk. Bár néhány kozmetikumokat forgalmazó cég oldalakon keresztül ajánlja, milyen borotválkozás utáni krémnek örülhetne az édesapánk, és pólót is nyomtathatunk apákat dicsőítő szavakkal, de igazán van egy kis feszengés akörül, mivel is lehetne megragadni ennek a kapcsolatnak a sajátosságát. Hogy kik ők, az apukák, és minek örülnének.
Egyre több cikket, tanulmányt olvashatunk arról, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott az apák családban betöltött szerepe, a róluk alkotott társadalmi kép. A tapasztalat azt mutatja, hogy ez az új apa kép jelentősen más, mint amit akár a mostani apák apáinak szerepeiről tudtunk.
C
Ma az édesapák is elmehetnek GYED-re, bent lehetnek gyermekük születésénél, együtt járnak feleségükkel kismama jógára, és szó szerint megtanulnak együtt lélegezni velük. Beszoktatják a gyermekeiket az óvodába, és ha az élet úgy hozza, teljesen egyedül is képesek felnevelni gyermekeiket. Ma már kifejezetten előnyt jelent és férfias attitűdnek számít, ha egy férfi jól főz, nem ódzkodik kislánya menstruációs görcsei közepette őt elviselni és érzékenyen ellátni, és sokszor épp egy apa érez rá arra, hogyan lehet álomba ringatni csecsemőjét. Sok édesanya örül, hogy férje védett térben ugyan, de képes vadulni gyermekükkel, hogy örömmel birkóznak, huppannak, rohannak, másznak és kifulladásig játszanak együtt csikizőset. Az édesapák pedig boldogan vesznek részt ebben az összeolvadásban, és számos kutatás támasztja alá, hogy ez a sajátosan apai kapcsolat a mentális jóllétünk egyik biztos záloga. Ugyanennyire lágyságuk, finomságuk, akár hallgatni tudásuk is gyógyító lehet, és az anyai aggodalmakat elsimító jelenlét a teljes családrendszerre jó hatással van.
Apának lenni sokféleképpen lehet, és az élet rengetegféle színben keverheti ki ezt a képet. Nem biztos, hogy megadatik az az ajándék, hogy a férfiaknak vér szerinti gyermeke legyen, mégis apává válhatnak egy örökbefogadott gyermekkel való kapcsolatban. Az is előfordulhat, hogy nem olyan gyermekük születik, akit elképzeltek. Betegség, tragédia, válás és megannyi nehézség terhelheti az apákat, ám az a szándék, hogy gondoskodni akarnak egy másik emberről, akinek azt akarják megmutatni minden cselekedetükkel, hogy nagyon vágytak rá, és akarják őt, életre szóló ajándék mindkét fél részére. Fontos lenne, hogy ezt nap mint nap hangsúlyozzuk, hogy lássuk, hogy ezek az új apa szerepek milyen óriási feladatokat is állítanak elénk. Azoknak, akiknek másfajta apa tapasztalata van, máshonnan kell erőt meríteniük ehhez a feladathoz, és annak az elvárásnak sem könnyű megfelelni, hogy egyszerre kell a család anyagi bázisát megteremteni, és az anyai szerepek mellett az apaiakat is elég jól csinálni.
Én azt kívánom apák napján, hogy minden édesanya, nő érezze, mekkora felelőssége van abban, hogy biztonságot adó, elfogadó és szeretetteli kapcsolatban tudjon együtt élni azzal a férfival, akivel ha úgy alakul az életük, apa születhessen!
Kedves dédpapák, nagypapák, akik néhány lépéssel előrébb jártok, s akik szintén új szerepeket tanultok, titeket is ünneplünk, hiszen nyomotokban járva tanuljuk meg ezeket az új kihívásokat.
Ebben a tanévben először, negyedévente élménypedagógiai hetet szerveztünk a Koraiban, a Fa csoportban. Ismeritek a Fa óvodánkat? Olvassátok el az óvoda vezetőjével, Vigh Zsuzsi gyógypedagógus kolléganőnkkel készült interjúnkat.
Hogyan vezetett az utad a Koraiba?
Eredetileg közgazdászként dolgoztam, majd idővel úgy döntöttem, hogy inkább gyermekekkel szeretnék foglalkozni. Még a főiskola (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar -szerk.) alatt önkéntesnek jelentkeztem a Koraiba, és onnan a Fa csoportba (gyógypedagógiai óvoda, súlyosan és halmozottan sérült kisgyermekek számára – szerk.) irányítottak. Én akkor még egyáltalán nem tudtam, hova is megyek. Az első alkalom nagyon nehéz érzéseket keltett bennem, egyáltalán nem tudtam hova tenni azt, amit tapasztaltam, és megfordult a fejemben, hogy bele sem vágok. Ehhez az is hozzátartozik, hogy vendégként az első pár alkalommal szigorú szabályokat kell betartani, nem szabad a gyerekekhez hozzáérni, sem szólni, csak figyelni. A második alkalom viszont vízválasztó volt, ott fordult meg bennem az egész, pláne miután már kapcsolódni lehetett a gyerekekhez. Megnyugodtak a hangomra és az érintésemre, hamar megtaláltam hozzájuk az utat, beleszerettem ebbe az egészbe. Teljesen más területen képzeltem el a gyógypedagógiai munkámat, és végül itt találtam meg magamat.
Jól érzem, hogy megérintődtél ebben a helyzetben? Hogy talán éppen ez, az érintés, amin keresztül a legtöbb kommunikáció zajlik köztetek a gyerekekkel?
Igen, teljes mértékben! Megláttam a gyermekekben azt, amit a halmozott akadályozottságuk miatt nehéz lehet észrevenni. A gyermeket, az egyéniséget. Ők is szeretnek játszani, igénylik azt, hogy foglalkozzunk velük, mosolyognak, nevetnek, kacagnak, boldogságot sugároznak, kíváncsiak, nyitottak a világra, hasonlóképpen, mint a többi óvodáskorú társuk. Az érintés az a csatorna, ahol egymáshoz tudnak kapcsolódni a gyermekek és a felnőttek. Erre kifejezetten nagy hangsúlyt fektetünk az óvodában, mert ez az alapja, hogy ők biztonságban érezzék magukat velünk.
Miben más ez a gyógypedagógiai munka?
Sokkal több időnk van a gyerekekkel lenni, mint az ambuláns ellátásban, ahol heti egyszer találkozunk a velük. Többször neki tudunk futni egy helyzetnek, addig kísérletezni, ameddig a lehető legjobb utat megtaláljuk az adott gyerekhez. Ráadásul egy napon belül is nagyon sokféle tevékenység során tudjuk ugyanazokat a fejlesztési helyzeteket megteremteni a gyerekek számára. Fontos, hogy ne megoldandó feladatot lássuk a gyermekben, hanem magát a gyermeket, aki szereti, ha játszanak vele és ettől jól érzi magát. Ha a gyermek lelkére is odafigyelünk, akkor még hatékonyabb a munkánk, mert a gyermekeknél sokkal eredményesebben épülnek be azok az információk, tapasztalatok, amikhez pozitív érzelmek kapcsolódnak. Ezért érdemes az élményre, a játékosságra helyezni a hangsúlyt.
Hogyan tudtok segíteni a szülőknek abban, hogy szép fokozatosan rátok bízzák a gyerekeiket ebben a csoportban?
A beszoktatás nagyon lassú, egyéni és finoman építkezős folyamat nálunk. Egy héten keresztül biztosan bent van a szülő reggel nyolctól délután négy óráig. Utána pedig addig maradhat bent az óvodában, amíg azt szükségesnek tartja. Van idejük és terük arra, hogy a saját ritmusukban távolodjanak el a gyerekeiktől. Meg kell találni azt az egyensúlyt és bizalmat, amelyben a szülő életében először át meri adni egy másik felnőttnek a gyermekével kapcsolatos felelősséget, napi nyolc órára.
Hány gyerek jár az óvodába?
Összesen tíz gyermek jár az oviba két öt fős csoportba. Kor szerint vannak szétválasztva, a kicsik jönnek a kiscsoportba, és az idősebbek a nagycsoportba. Minden gyereknek van saját gyógypedagógusa, aki felelősen átlátja az adott gyermek összes egyéni sajátosságát és fejlesztési céljait. Az ő feladata, hogy a gyermeket minél jobban megismerve, őt képviselje, mind a szülőkonzultáción, mind a team megbeszéléseken.
Milyen szakemberek dolgoznak ebben a csapatban?
Gyógytornász, mozgás, látás és értelmileg akadályozott szakon végzett gyógypedagógusok, és gyógypedagógiai asszisztensek, akik heti több megbeszélést tartanak, a szakmailag egységes és harmonikus közös munka érdekében. A gyermek fejlesztésével, nevelésével kapcsolatos kérdésekben a szülő is megfogalmazza vágyait, elképzeléseit, hogy miben vár fejlődést gyermekénél, és mihez kér segítséget az óvoda dolgozóitól. Ennek alapján a teamünk elkészíti az adott tanévre szóló fejlesztési programot. Minden gyermekkel a programjában kitűzött célok és előírt feladatok szerint haladunk a tanév során.
Rengeteg feladatot fogalmazhattok meg, és teljesen érthető az is, hogy a szülők részéről is nagy a nyomás. Te hogy látod?
Nehéz kérdés, mert a nap teljes egészét átszövik a tanulási helyzetek. Bármit is teszünk, az önrendelkezés megélése, a kommunikáció fejlesztés és a lehető legnagyobb önállóság kialakítása, mint fő cél, ott lebeg a szemünk előtt, és a gyerekeknek újra is újra azt tanítjuk, van választásuk. Például dönthetnek tevékenységek sorrendjéről, kiválaszthatják milyen játékkal szeretnének játszani, vagy kérhetik egy játéktevékenység ismétlését. Ez tőlük sokszor hihetetlen nagy koncentrációt és sok energiát igényel, hogy egyáltalán hangot adjanak, vagy mozgással reagáljanak. Való igaz, hogy a hozzánk járó gyermekek az akadályozottságukból adódóan nem tudnak önállóan döntést hozni, játszani, választani, ezért mi teremtünk olyan helyzeteket, melyben mindezt megtapasztalhatják. Viszont bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk elég spontán módon, természetesen megoldani, hanem kihasználva a közös játékot megakasztjuk azt, és feladathelyzetet teremtünk a gyermek számára.
Az természetes, hogy a gyermekek testi és szellemi fejlődése érdekében a szülők is elvárják tőlünk – és mi is magunktól –, hogy a gyermekük a lehető legintenzívebb és legösszetettebb fejlesztést kapják meg az óvodában. Bár folyamatos kérdésként merül fel bennem, hogyan lehet számukra megvalósítani azt az elvárásoktól mentes környezetet, melyet hasonló módon élhetnek meg, mint a tipikusan fejlődő kortársaik a szabad játék örömét, illetve mikor, meddig és hogyan hagyjuk őket pihenni, mit jelent a számukra a pihenés.
Persze, de nem véletlen az sem, hogy ez a kérdés nem ilyen könnyen eldönthető.
Hogyne, hiszen a gyerekek sérülése olyan, hogy sokszor nagyon nehéz megállapítani, valóban pihenésre van szükségük, vagy éppen be kell avatkozni, és új inger felé megnyitni a figyelmüket, hogy ne maradjanak benne egy monoton helyzetben.
Említetted, hogy egy éve élménypedagógiai heteket tartotok a csoportban. Mesélj erről, kérlek!
Ez egy projekt hét, amikor az egyéni fejlesztések és a csoportos foglalkozások helyett tartunk valami egészen mást. Évente összesen négy ilyen hét van, az évszakokhoz kapcsolódóan, azaz egy télen, egy tavasszal, egy nyár előtt és ősszel. Minden foglalkozáson igyekszünk az adott évszakra jellemző színeket, hangulatokat, érzeteket, illatokat és tapintásos, vagy éppen mozgásos élményeket megragadhatóvá tenni. Ami a legfontosabb, átélhető formában megjeleníteni. A héten minden nap más élménnyel kínáljuk meg a gyerekeket. Ilyen például a zenés foglalkozás és hangszerekkel ismerkedés. Például a cselló és a húros hangszerek számomra nagyon kapcsolódnak az őszhöz. A tél a fémes és éles hangzásokat hívta elő, a tavasz a rezgő hangszereket, például az Orff hangszereket (Carl Orff zeneszerző, zenetanár – szerk.). Az állatasszisztált terápia is része a programunknak, legutóbb Vertigo az amerikai miniló érkezett hozzánk, akit a gyerekek odahívhatnak magukhoz, vagy felfeküdhetnek a hátára. Aztán kutyás foglalkozást is tartunk, ami azért is izgalmas, mert amíg egy ló távoli, elérhetetlen és nagy, addig egy kutya lihegése, szaga és közelsége egészen másfajta kapcsolódásokat tesz lehetővé. Bóta Ildikó (táncművész és oktató, korai mozgásfejlesztő – szerk.) vezetésével mozgás- és táncterápiás adaptációt is kipróbálhatunk, ami azért is különleges, mert ilyen csak nálunk van, és ennek a folyamatnak mi is aktív részesei lehetünk, saját jogunkon is részt veszünk. Az utolsó napon multiszenzoros foglalkozást (Snoezelen multiszenzoros környezet – szerk.) tartunk, ami talán mindenki számára a legnagyobb élmény. Kiemelünk egy-egy az adott évszakra jellemzőbb természeti jelenséget, például ősszel a vizet, és ennek a hangulatát a lehető legkülönfélébb eszközökkel és érzékletes módon jelenítjük meg. Kendőkkel, kék színnel, félig felfújt matraccal a víz hullámzását. Ez az egész azért is nagyon jó, mert mindkét fél nagyon élvezi, a pedagógusok és a gyerekek egyaránt.
Azt mondod, hogy ez olyan elfoglaltság, ami mindenki számára feltöltő. Miben más ez?
Nálunk a legtöbb csoportos foglalkozás az élményekből indul ki, minden, amit meg akarunk nekik tanítani, azt az összes érzékszervük számára igyekszünk minél átadhatóbbá tenni. Azaz hangulatokat, érzeteket, ízeket és szagokat, bőrön keresztül is megtapasztalható élményeket nyújtani. Ugyanakkor ezekben az élménypedagógiai foglalkozásokban mi pedagógusok is saját jogunkon is jelen lehetünk, azaz mi is átadjuk magunkat ezeknek az élményeknek, és közösen osztozunk benne a gyerekekkel. A foglalkozásokon elsősorban a gyerekek segítőjeként vagyunk ott, ráadásul az asszisztenseket is instruáljuk azzal, hogy mit hogyan alakítsanak, hogy az a gyerekek számára komfortos legyen. Amikor az élménypedagógiai heteket tartjuk, akkor a foglalkozásokon sokkal több teret és időt hagyunk arra, hogy az élményeket feldolgozhassák a gyerekek. Lassabban, sokszor csöndesebben, akár kevesebb konkrét és feladatokban megfogalmazható módon, helyet hagyva az önindította cselekvéseknek.
Közeledik a tanév vége, és van, aki elballag az óvodából. Hogyan élitek ezt meg?
Egy édesanya mondta azt még korábban, mi igazából a második családjuk vagyunk. Tulajdonképpen a gyerekek több időt töltenek itt, mint otthon, legalábbis a hétköznapokon. Mi is nagyon szoros kapcsolatba kerülünk a gyerekekkel: “megtanuljuk a nyelvüket”, megismerjük személyiségüket, ezek után nehéz az elválás. A mi gyerekeink számára az iskolába kerülés még mindig nem magától értetődő sokszor, komoly kihívás mindenkinek megfelelő iskolai helyet találni, ez is nehezíti a búcsút. Nagyon örülünk, hogy vannak, akik visszajárnak látogatóba, vagy sokáig küldenek fotót, videót a gyermekükről, illetve továbbra is kikérik a véleményünket, tanácsot várnak tőlünk. És természetes, hogy olyan családok is akadnak, akik lezárják, ami itt történt, és az új helyszínre, élethelyzetre, intézményre koncentrálnak. A tőlünk elballagott gyermekeket még évek után is emlegetjük, és sokat gondolunk rájuk is.
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus
A képeket Hajtó Krisztina készítette.-
A programot a 2021/2022-es tanévben Újbuda Önkormányzata támogatta.
A DSZIT (Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás) honlap ajánlója – még több játszótér
A veszprémi állatkertet Kittenberger Kálmánról, a híres magyar Afrika-kutató, zoológusról nevezték el. Az állatkert a Közép-Dunántúli Régió kedvelt turisztikai célpontja. Veszprém belvárosából gyalog is megközelíthető. Az állatkert különleges természeti adottságokkal rendelkezik, két részből áll. Az állatok egy része a Fejes-völgyben van elhelyezve, a többi pedig az azzal szomszédos Gulya-dombon.
Az állatkert területén található két kisebb kültéri játszótér, de ami jobban felkelti a látogatók érdeklődését, az a Fejes-völgyben, a trópusi házban található fedett játszótér, a „Kölyökdzsungel”. A dzsungel témájú játszótér azonnal izgalomba hozza a gyerekeket, akik alig várják, hogy kipróbálhassák a játékokat. Egy igazi dzsungel kalandban vehetnek részt, ami során kedvükre kúszhatnak, bujkálhatnak, felmászhatnak a falon, kipróbálhatják a kötélhálókat és hidakat, csúszdákon csúszhatnak, és meglovagolhatnak például egy teknősbékát.
A játszótér leginkább 4-5 éves kortól használható ki, amikor már egyedül is magabiztosan közlekedik a gyermek a különféle magaslatokban és ingó köteleken Az itt megtalálható játékok intenzíven fejlesztik az egyensúlyérzéket, a mozgás-koordinációt és jelentősebb szerepet kap a bőrünkön keresztüli tapasztalás is a különböző felületekkel való találkozás során, mint például a fém csúszdák, az eltérő anyagú kötelek, a faforgáccsal borított föld.
A veszprémi állatkert gyereknek és felnőttnek egyaránt feledhetetlen élményt nyújt, azonban érdemes a „Kölyökdzsungel” meglátogatását az állatkerti séta végére tenni, ugyanis, ha egy gyermek oda bemegy, elég nehéz onnan kicsábítani. Akiknek pedig marad még energiája és ideje, az állatkert mellett egy kalandpark is található.
A Magyar Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápiás Egyesület, röviden Magyar DSZIT Egyesület május 21-én szombaton tartotta meg a félévente megrendezésre kerülő szakmai napját. Az esemény elsősorban már végzett DSZIT terapeutáknak és pedagógusoknak, valamint érdeklődő, képzésben lévő hallgatóknak szól. A Budapesti Korai Fejlesztő Központban is lehetőség van a korai életkorban már alkalmazható DSZIT ellátás igénybevételére, ennél fogva érthető, hogy kollégáink is érdeklődéssel követik az Egyesület szakmai tevékenységét.
Forrás: dszit,hu
A szakmai nap mindig két részből áll, délelőtt plenáris előadásokat, délután saját élményű csoportokat szerveznek. A mostani délelőtt igazán különleges csemegéket tartogatott, ugyanis bemutatkoztak az Egyesület több területre is specifikálódott szakirodalom-feldolgozó csoportjai. A csoportok egy nagyobb téma köré szerveződnek (pl. tipikus és atipikus fejlődés sajátosságai szenzoros szempontok alapján), tagjai pszichológus, gyógypedagógus, konduktor, gyógytornász alapképzettségű szakemberek, akik a cikkek szakmai fordításán túl saját szakterületük tudását és hazai tapasztalatát is hozzáteszik az olvasottakhoz.
Forrás:www.elitelearning.com
A délelőtt során hallhattunk az ADHD-s gyermekek egyensúlyi rendszerének objektív mérőműszeres vizsgálatairól, amely kutatási eredmények azért is nagyon izgalmasak, mert a már több éves terápiás tapasztalatot támasztják alá, kimutatható eredményekkel és számszerűsíthető adatokkal. A gyakorlatban régóta tudjuk, hogy a figyelemzavar és hiperaktivitás kórképe esetén minél korábban szükség van olyan fő-vagy kiegészítő terápiás megsegítésre, amely a szenzoros integráció támogatásán keresztül az impulzuskontrollra, az érzelem-és viselkedés szabályozására is hat. Az ismertetett eredmények szerint kimutatható, hogy az ADHD-s kisiskolások egyensúlyi rendszerének működése több területen is eltér a kontrollcsoportba került, tipikusan fejlődő iskolás életkorú gyermekek egyensúlyi funkcióitól, azaz az egyensúlyi feldolgozás, a vesztibuláris agytörzsi reflexek eltérően működnek ADHD esetében. Példa erre egy olyan teszt, amelyben hirtelen megállás és a járás folytatását vizsgálták, és ahol szignifikáns különbség volt kimutatható az ADHD-val élő gyermekek körében. Az amerikai kutatás sejteti, hogy a minél koraibb életkorban való beavatkozás jobb prognózist eredményez. Javasolják, hogy egyes objektíven mérhető vesztibuláris reflexek vizsgálatát vonják be a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral küzdők klinikai vizsgálatába.
Forrás: www.happiful.com
A következő munkacsoport olyan cikkek és egy esettanulmány elemzésével készült, amelyekben a pszichoterápia és a szenzoros integrációs terápia találkozásáról lehetett pszichoterápiás benyomásokat megismerni. Az egyik tanulmány szerzője több hasonló eset egy esetté gyúrásán keresztül osztotta meg terápiás tapasztalatait. Fontos, hogy a szerző eleinte gyermekterápiákkal foglalkozott, és nem olyan régóta fordult figyelme a felnőttek felé. Szóba került, hogy bár a terapeuta nagyon alaposan elemezte páciense szenzoros profilját, és a korai életkorban elszenvedett sérelmeket is ebből a szempontból gondolta végig, mégis a terápiás üléseket eléggé statikusra tervezte, és kevés konkrét mozgásos helyzetet teremtett. Ugyanakkor számomra szimpatikus volt az a gondolkodás, miszerint nem csak hogy végiggondolta, elemezte, rá milyen hatással van páciense nem szokványos szenzoros viselkedése, hanem testtartásán keresztül vissza is tükrözte azt. Nem csak a szavak szintjén, hanem azt a testi állapotot, testélményeket is megjelenítette, amit a hozzá forduló kliense benne előidézett. Ez a munkamód pedig segített páciensének abban, hogy felismerje és tudatosítsa azt, hogy amikor ő szélsőségesen viselkedik, az hogyan ha a vele kapcsolódó és interakcióban lévő másik emberre. Azaz a mentalizáció és szenzoros ingerfeldolgozás kapcsolatára láthattunk itt példát.
A délelőtt utolsó előadásának középpontjában a székletvisszatartás és a szenzoros feldolgozás kapcsolata állt. A szakirodalom-feldolgozó csoport tagjai a funkcionális székletvisszatartással foglalkozó cikkek szakmai fordításán túlmenően olyan, a szülő benyomásait összefoglaló kérdőíveket is átültettek hazai viszonyokra, amelyek belátható időn belül részei lehetnek a hazai terápiás gyakorlatnak. Céljuk, hogy minél több gasztroenterológiai rendelést elérhessenek ezzel a kérdőívvel, hogy a nem organikus eredetű székletvisszatartási nehézségeket, amelyek hátterében sokszor a szenzoros feldolgozás zavara áll, ki lehessen szűrni az egészségügyi szakellátási gyakorlatban. Azaz nagyobb eséllyel ki lehetne kerülni azt a sajnálatos tapasztalatot, hogy túl sokára kerülnek el ezek a gyerekek egy szenzoros integrációt segítő terápiába, és előtte rengeteg kellemetlen és fájdalmas orvosi beavatkozást élnek át. Ezekkel a kérdőívekkel szűrhető lenne az orvosok és a gyerekek ellátásába bekapcsolódó pszichoterapeuták számára is, hogy kiknek kell minél előbb szenzoros terápiát javasolni, ha funkcionális székletürítési nehézségről van szó. Jelenleg a Budai Gyermekkórház, A Heim Pál Kórház és a pécsi Gyermekklinika nyitott erre a kezdeti tapasztatokat gyűjtő együttműködésre.
Forrás: healthline.com
A délután során a résztvevők három, pszichológus által vezetett esetmegbeszélő csoport közül választhattak, hogy terápiás élményeiket és tapasztalataikat vezetett formában megoszthassák egymással, valamint saját élményű csikung foglalkozáson is részt vehettek, amely a légzés, a mozgás és a képzelet erejének összehangolásán alapuló öngyógyító technika.
Egy májusi estén az ArtMan Egyesület két produkcióját nézhettük meg a Trafóban. A Koraiból többen is jelen voltunk, a táncosok között bőven akadt ismerős, kolléga, barát. Szívügyünk az Egyesület szemlélete, a gondolat, hogy a tánc képes teljesen különböző világokat összekapcsolni, és megadni az összetartozás érzését.
Az első részben a legfiatalabb tánccsoport, az ArtMenők Átváltozás című kísérleti mozgásszínházi előadását mutatták be, majd egy szünet után a 23 éves Tánceánia Együttes Mayday című alkotását.
A kép forrása: artnews.hu
Az ArtMan Egyesület 2020-ban hozta létre a fiatalabb korosztálynak szóló mozgásszínházi csoportját, ahol sérült és ép fiatalok közös alkotói folyamatban próbálhatják ki magukat. Erről a folyamatról szólt az előadásuk is, hogyan tudnak a legkülönfélébb fogyatékossággal élő fiatal felnőttek és ép társaik olyan színházi előadást létrehozni, amelyben olyan mindannyiuk számára fontos témát választanak, ami köré előadást lehet szervezni. Olyat, amely híven tükrözi azt az alkotói munkát, amely visszaadja azokat az érzéseket és kísérletezéseket, amit átéltek, miközben keresték magukat és egymást a mozdulatokon keresztül, és amely végül a közönség számára élményt ad. Igen komoly és nem mindennapi vállalkozás ez.
Műfaját tekintve egy kísérleti mozgásszínházi produkció, amelyben egyszerre minden érzékleti modalitásban intenzív élményben részesülhetünk. Az előadók a tánc nyelvén szólalnak meg, mindenki a maga mozgásos lehetőségei mentén. Van, aki sétál és mutogat, inkább a kezének ujjaival mozdul, van, aki az elektromos székében ülve gördül, van, aki pattogva és lábait összezárva, félig ülve mozdul, de olyan is akad, aki gurul, fekszik, fejével int. Ha ez nem lenne elég, a táncot finoman hangolt és érzékeny vizuális effektek kísérik, amelyek egy része egy kivetítő segítségével ott és akkor elevenedik meg a táncot kísérve. Nagyon jó és a táncosok által választott zenék kísérik az előadást, amelyben sokszor a szereplők megszólalnak, narrálnak, történeteiket novellákban jelenítik meg, és a címadó verset pedig, amely egyben az előadás csúcspontja is, különleges módon mondják el.
A kép forrása: art7.hu
Az egyik sérült táncos egy alternatív kommunikációs eszköz segítségével, a fején lévő pántra erősített speciális tollal a tabletbe pötyögi a vers minden egyes betűjét, amelyet a nézők közben nagyban, kivetítőn követhetnek. Izgalmas és zsigeri élmény Pilinszky János Átváltozás című versét betűről betűre belsővé tennünk.
A fiatalok között akad olyan, akit már ismerhetünk máshonnan, Pataki Pankának saját rovata van a Nők Lapjában, készült róla egy rövidfilm is, Kováts Rozinak nemrégiben jelent meg a Belső tenger című könyve, és édesanyjával, Kováts Adél színművésszel együtt lépett fel ebben az előadásban. A mindkét részben szereplő táncos pedig Tóth Karcsi, aki 15 éve táncol az ArtMan Egyesületnél, és akinek mozdulatait, lelkesedését és tiszta tekintetét, ha egyszer láttuk, sosem felejtjük el.
A második részben újfajta előadást láthattunk a Tánceánia Együttestől. Most először nem magukról, a próbafolyamataikról alkottak egy előadást, hanem meghívtak egy dramaturgot, aki írt számukra egy darabot. A történet inkább nevezhető novellafüzérnek, tánc etűdök sorozatából áll.
Kép forrása: trafo.hu
A Mayday egy vészjelzésre szolgáló kifejezés, amely azt jelenti, hogy egy hajó, egy repülőgép, gépjármű vagy egy ember súlyos veszélyben van. Azaz azonnal be kell avatkozni. Így indult ez az előadás is, képtelen és kimerítő, sehova nem jutó és mégis óriási energiákat mozgósító ámokfutással. Nem titok, hogy a csapat rendkívül nehéz időszakon van túl, többen meghaltak a korábbi tagok közül, és az újra szerveződés több szinten is érinti most a táncegyesület minden tagját. A kimerítő futás után egy-egy etűdben mesélték el, hányféle helyzetben lehetünk akadályoztatva, érezhetjük úgy, a függés megbénítja az életünket, vagy hogy a szabadság sosem magától értetődő, egy küzdelmes folyamat eredménye lehet csak. Az epizódokat általában egy sérült és egy ép táncos elevenítette meg, történeteikből kiviláglik, bármikor megsérülhetünk, sebezhetővé válhatunk.
Nagyon tetszett a díszletet jelentő mozgatható és retró fotelek szerepeltetése, amelyek bármikor átváltozhatnak járművé, kerekesszékké, padokká, vagy egy üres szobává, mert könnyedén, mint a legót, egymáshoz lehet illeszteni őket. Ám önmagukban kifejezetten idejét múltak, szakadtak és kényelmetlennek tűnnek, ugyanakkor a játék segítségével és a mozgatásokon keresztül egységes keretet teremtenek az önálló táncos produkciók köré.
Az este igazi mottója a második rész végén, a tapsrendnél született meg. Az egyik táncos nagyon elfáradt és egyensúlyát elveszítve térdre rogyott. Társai nem rángatták felfelé, hogy a szokott módon, minden kimerültség ellenére, ő is meghajoljon, hanem az egyikőjük vezetésével egy pillanat alatt mind térdre rogytak, és így, térdelő állásban fogadták a közönség nagyon együtt lélegző és érző tapskoncertjét. Egy mozdulat, egy új minta kipróbálása, és valami szépen lassan megváltozik. Itt kezdődik, hogy elmozdulunk, megrögzült állapotokból egyszer csak kilépünk. Nem lehetetlen….
Fejlesztő gondozás- számtalan lehetőség a tanulásra
„Olyan kevés időm van foglalkozni, játszani ezzel a gyerekkel, mert egész nap csak etetek, pelenkázom őt… és akkor még tornáztatni, fejleszteni is kellene itthon?!” hallhatjuk ezt olykor halmozottan sérült kisgyermeket nevelő szülőktől.
Hogyan tudjuk ezeket a helyzeteket élvezetesebbé tenni? Mit tehetünk azért, hogy a gondozással töltött idő esetleg lecsökkenhessen?
A halmozott sérülés a gyermekek többségénél a mozgás, a beszéd és az értelmi képességek elmaradásával jár, de érintett lehet a látás és a hallás is. Nagyon különböző kombinációkban jelenhet meg mindez, általában mégis két területen biztosan minden halmozottan sérült gyermeknek szüksége van a fejlesztésre: a gondozás és a kommunikáció.
Az, hogy a gyermek ezeken a területeken mit ér el, ez fogja meghatározni, hogy nagyobb korában milyen minőségű életet tud majd élni, az önállóságnak milyen fokán áll, illetve, milyen mértékű támogatásra, segítségre lesz szüksége.
A fejlesztés, tanulás és nevelés ideálisan az egész napot átszövi. Ez azt jelenti, hogy a fejlesztőcélú foglalkozások nem érnek véget a csoportos, vagy egyéni fejlesztő foglalkozások befejeztével. Tízórai, ebéd, fogmosás, pelenkázás, mind-mind olyan terület, ahol tovább gyakorolhatók, kibővíthetők, sőt értelmet nyernek a különböző fejlesztések során megtanult részképességek. A gondozási szituációk olyan kétszemélyes bizalmi helyzetek, melyben a szülő és a gyermek (vagy szakember és gyermek) igazán egymásra tud figyelni. Ezt a meghitt együttlétet és figyelmi erőteret érdemes kihasználni a gyermek fejlődése érdekében, a figyelem, a mozgás, az önellátás, a kommunikáció és az önrendelkezés terén. A gyermekek ilyenkor kerülnek talán a legközelebb a szülőhöz, vagy segítőjükhöz, így megfigyelhetik egymást, egymás reakcióit, ezáltal mélyülhet a kapcsolatuk is.
Halmozott sérülés esetén gyakran apró lépésekben való, lassú haladásra számíthatunk. Tudjuk, hogy tanulás/fejlődés kulcsa a szinte szünet nélküli gyakorlásban, a megfelelő ismétlésszámban és a kommunikációs beágyazottságban rejlik.
Aki sérült gyermeket nevel, tapasztalja nap, mint nap, hogy mennyi időt, energiát kell fordítani a gondozási helyzetekre: étkezésre, pelenkázásra, tisztálkodásra. És milyen gyakran ismétlődik…
Ezekben a helyzetekben pont a gyakoriság és az ismétlésszám miatt is számíthatunk változásokra, eredményre.
Hogyan néz ki ez a gyakorlatban?
A legfontosabb, hogy megismerve a gyermekek jelzéseit és igényeit, ezekre építve és ezeket tiszteletben tartva végezzük a gondozási tevékenységeket.
Eleinte minden tevékenységet állandó sorrendben, azonos lépések mentén végzünk, hogy a helyzet ismerőssé váljon. Ehhez persze intenzív párbeszédre van szükség a szülők és szakemberek között, illetve a gyermeket gondozó minden segítő között. Erre részletes, konkrét feladatokra lebontott tervet is ajánlott készíteni, így jobban látni majd az elért eredményeket is.
A gyerekek idővel a helyzet aktív résztvevőivé válnak, akik jelzéseikkel, mozdulataikkal hatással vannak/ lehetnek a folyamatokra. Sokszor az alábbiakhoz hasonló apró mozdulatokat, reakciókat várjuk el első lépésként: pl. pelenkacserénél egy oldalra fordulást, fogmosásnál szájnyitást, nyúlást a fogkefe felé, vagy csak egy egyszerű fintort amikor megérzi a fogkrém illatát. Ez minden gyermeknél más és más lehet.
Célunk, hogy a gyermekek az önállóság minél magasabb fokát elérjék, illetve, hogy a gondozási helyzetek együttműködésen alapuljanak és komfortos legyen mindkét fél számára.
A súlyos mozgásállapotú gyermekeknél a fókusz az együttműködésre, önrendelkezésre tevődik át, ilyenkor a kommunikáció gyakorlása, önkifejezés fejlesztése lesz a fő cél, hogy idővel a gyermekek saját gondozásuk irányítóivá válhassanak. Gondolhatunk arra, hogy ki tudják-e fejezni jó, vagy rossz érzéseiket: pl. éhes vagyok, jóllaktam…; dönthessenek például az események sorrendjéről: ma először fürödjünk, utána mossunk fogat…
A beszéd gyakori hiánya miatt az AAK (Augmentatív és Alternatív Kommunikáció) adta lehetőségeket, módszereket használjuk: gesztusokat, tárgyjeleket, tárgyak és tevékenységek képeit, ill. már elvontabb, szimbolikus (pl. PCS) képeket.
Miben tud tanácsot adni a gyógypedagógus, mozgásfejlesztő szakember?
A fejlesztő gondozás céljainak, technikáinak és lépéseinek megtervezéséhez kérhetjük a kérdésben jártas szakemberek közreműködését.
A felmerülő kérdéskörök:
Kommunikáció:
Hogyan jelezzem a gyermekem számára, mi fog következni? Mit tehetek, hogy ne ijedjen meg a tevékenységváltásoktól?
Hogyan tudom oldani az olyan helyzeteket, melyeket gyermekem esetleg nem szeret? Milyen mondókákkal, énekekkel?
Milyen választási helyzetek, lehetőségek vannak gondozás közben, melyekben gyermekem gyakorolhatja a választást, a helyzet aktív résztvevője lehet?
Önállóság:
Mi a legideálisabb testhelyzet az étkezéshez? Milyen eszközt használjuk az ültetéshez a megfelelő pozícióhoz? Megfelelő-e az éppen használt etetőszék?
Milyen eszközöket használjak az étkezéshez, mi lenne a számára megfelelő kanál, tányér, vagy pohár,
Mi lesz a következő lépés (pl. mit próbáljak ki a cumisüveg után)?
A pelenkázást milyen mozdulatokkal érdemes végezni, mi az a mozdulat, mozgássor, amiben a gyermekem is együtt tud majd működni? Hogyan kell állva pelenkát cserélni?
Mikor kezdjem el a szobatisztaságra nevelést? Hogyan? Ehhez milyen eszközöket javasol?
A fogmosást hogyan kezdjük el? Mit csináljak, ha gyermekem elutasítja azt? Milyen fogkefét érdemes/lehet használni?
Mint látjuk igen sok kérdés merülhet fel a gondozási szituációk kapcsán. Érdemes ezt olykor a szakemberekkel való beszélgetések fókuszába helyezni, tanácsot kérni, közösen gondolkozni. A fejlesztő gondozás egy jól megragadható lehetőség a mindennapokban arra, hogy a gyermekek élvezzék ezeket a tevékenységeket, sőt még alakítói és résztvevői is lehessenek, esetleg valamilyen mértékű önállóságot is elérhessenek.
A legtöbb családban, függetlenül attól, hogy nevelnek-e autizmussal élő gyermeket, vagy sem, ismerősek a következő panaszok: „semmit nem eszik ez a gyerek!” és „szörnyű, hogy mennyire válogatós!”, valamint, „állandóan eszik, ráadásul csupa egészségtelen dolgot!”. Így aztán lehet, hogy a legtöbb tanácsot is ehhez a problémához kapjuk környezetükből, mivel ez olyasmi, amihez mindenki ért egy kicsit. Az autizmus viszont ebből a szempontból is különleges, hiszen a bevált nevelési stratégiák sokszor nem működnek, és ismét meg kell értenünk, hogy annak ellenére, hogy az észlelt viselkedések hasonlóak, mint más gyermekeknél, az okok és a megoldások teljesen eltérőek lehetnek. Mit tehetünk mégis? A legelső dolog, amit érdemes megfontolnunk, hogy valójában mekkora a baj, illetve van-e egyáltalán probléma?
Valóban van problémánk?
Mivel az evés a megfelelő táplálékbevitel mellett alapvető örömforrás is, csak alapos indokkal érdemes beavatkoznunk, nehogy az evéshez rossz élmények kapcsolódjanak. Amikor úgy gondoljuk, hogy gyermekünk étkezésével gondok vannak, érdemes összeírnunk, hogy mit eszik és iszik, hányszor, milyen mennyiségben. Ez után megbeszélhetjük az orvossal vagy védőnővel, hogy ezek az étkezési szokások lehetnek-e negatív hatással a fizikai fejlődésére. Fontos kizárni a háttérben esetleg meghúzódó fogászati problémákat, vagy bármilyen egyéb betegséget. Arra is gondolnunk kell, hogy az egyoldalú étrend negatívan hat az emésztésre. Amennyiben megnyugtató választ kapunk, mert az étel mennyisége és minősége megfelelő, a gyermek egészséges, akkor kicsit fellélegezhetünk, bár még így is lehetséges, hogy anyagilag, a család mindennapi élete, vagy az intézményes ellátás szempontjából a helyzet tarthatatlan.
I will not eat
Gyakori étkezési nehézségek (a lista nem teljes)
Gyermekünk túl sokat eszik.
Túl keveset eszik.
Szélsőségesen válogat: csak bizonyos típusú, állagú, színű ételt tud megenni, és csak bizonyos körülmények között.
Ehetetlen dolgokat is megkóstol, esetleg túl forró vagy jeges ételekre és italokra vágyik.
Helytelen, vagy különös szokások kapcsolódnak az evéshez: pl. elveszi mások ételét, eldobja, amit már nem kér, folyton felugrál az asztaltól, nem zavarja, hogy maszatos, gátlástalanul büfög stb.
Lehetséges okok a háttérben
Az autizmusra alapvetően jellemző az azonossághoz való ragaszkodás. Ahhoz hogy bővüljön az étrend, új ételeket kell kóstolni, ugyanazokat az ételeket pedig különböző környezetekben is el kell tudni fogyasztani. Egyik diákunk például egyszer azért nem tudott fagyizni, mert tölcsér helyett elegáns üvegpohárban szolgálták fel a kedvenc fagylaltját. Képtelen volt megkóstolni.
Gyakoriak a szenzoros problémák a háttérben: a túl érzékeny ízlelés és szaglás lehetetlenné teheti egyes ételek, de akár új evőeszközök elfogadását is. Azok a gyermekek pedig, akik keresik az ingereket, szerethetik a nagyon markáns ízű, erős illatú, jeges vagy forró dolgokat, és ez veszélyes is lehet. Az étkezéssel kapcsolatos szokások, íratlan szabályok megfelelő szociális megértést kívánnak, de tudjuk, hogy azokat a szociális szabályokat, amit más emberek eleve értenek, az autizmusban direkt módon meg kell tanítanunk és ez hosszú folyamat. A kommunikációs nehézségek kihatnak az étkezésre is: a gyermek esetleg nem tudja, hogyan utasíthatná el, amit már nem kér, inkább kiköpi, eldobja. Lehet, hogy nem tud választani több dolog közül, vagy nem tudja kifejezni, hogy éhes, vagy jóllakott. A kommunikációs kudarc gyakran viselkedésproblémákhoz vezet.
Hogyan előzhetjük meg, vagy kezelhetjük az étkezési problémákat?
E téren is az a leghasznosabb, ha megértjük a bajok okait és elvárásainkat illesztjük a gyermek megértéséhez, kommunikációjához, szociális készségeihez és motivációjához: például, ha tudjuk, hogy egy percnél tovább még nem tud várni, nyilvánvalóan nem fog tudni nyugodtan várakozni az étteremben sem. Így eleinte egyszerűbb, ha erre nem is próbáljuk kényszeríteni. (Egy példa: Amikor az iskolánk táborba megy, étteremben étkezünk. A várakozni még nem tudó gyermeket csak akkor ültetjük az asztalhoz, ha már kihozták az adagját.) Jó, ha megfigyeljük azokat az ételeket, innivalókat, melyeket a gyermek magától is választ vagy gyakrabban elfogad, és hasonlóakkal próbáljuk bővíteni az étrendet. Ha nem szeretnénk, hogy túl sokat nassoljon, el kell zárnunk a finomságokat, a tiltás legtöbbször nem elég. Fontos az is, hogy ne alakítsunk ki az étkezés körül érzelmileg telített, bonyolult „játszmákat”, rutinokat, hiszen az autizmussal élő gyermek könnyen hozzászokhat azokhoz: „ Á…, szóval az ebédelés azt is jelenti, hogy anya kétszer körbekerget az asztal körül a tányérral. Ez jó játék, tetszik nekem.” Alapvető, már jól bevált stratégiák: nagyon lassan, fokozatosan, szinte észrevétlenül változtassuk meg a már elfogadott étel színét, mennyiségét, állagát. Ez nagyon sok időt igényelhet, de legtöbbször segít. Segíthet az új dolgok elfogadásának következetes jutalmazása is. Eleinte az új étel legyen nagyon kevés, a jutalom pedig jelentős. Azoknál a gyermekeknél, akik túl sokat esznek, szabályoznunk kell az étkezéseket. Ebben segíthet a napirend, melyben előre láthatja az étkezés idejét és helyét, és hasznos a saját adag látható megjelenítése is. (pl. névvel, fotóval ellátott saját ételes doboz). További ötletek és megoldási javaslatok olvashatók a cikk végén megjelölt szakirodalomban.
Autizmus Alapítvány 2005, Budapest Hilde De Clercq: Mama, ez itt ember, vagy állat? Könyv az autizmusról Kapocs Könyvkiadó, 2008, Budapest (93–99. o.) Eric Schopler: Életmentő kézikönyv szülőknek Kapocs Könyvkiadó, 2002 Budapest (177–193. o.) Rita Jordan: Autizmus társult értelmi sérüléssel Kapocs Könyvkiadó, 2007 Budapest (261–264. o.)
Szerző: Őszi Tamásné, gyógypedagógus (Autizmus Alapítvány) Gyakori étkezési problémák és meoldási lehetőségek innen: www.auti.hu
További szakirodalom ajánlók:
Katja Rowell, MD & Jenny McGlothin, MS, SLP (2015):. Helping Your Child with Extreme Picky Eating. New Harbinger Publications, Inc. A szülőkben sokszor hatalmas szorongást tud kelteni, ha nem képesek megfelelően táplálni a gyermeküket. Majd érthető módon aggódnak, hogy így nem fognak egészségesen fejlődni, ha nem jut elegendő tápanyag a szervezetükbe. A szelektív evő vagy más evészavarral élő gyerekek számára egyáltalán nem jelent örömteli tevékenységet az evés, sőt sok esetben pont hogy frusztrálttá válnak az evéses helyzetekben. Ami pedig tovább nehezíti a mindennapokat, hogy egy-egy étkezés körüli állandó küzdelem a szülő-gyermek kapcsolatra is romboló hatású lehet. A bemutatott könyv két szerzője, akik foglalkozásukat tekintve háziorvosok és evésterapeuták, megpróbálnak támpontokat adni a szülőknek, hogyan milyen módon tudják az evés körüli feszültséget csökkenteni és hogyan tudják megakadályozni, hogy ne legyen minden egyes falat egy kínszenvedés a gyermeknek. A könyvben rengeteg tanács olvasható, hogy szülőként hogyan lehet egy kisgyermek számára tápanyagokban gazdag étrendet kialakítani, valamint elősegíteni az egészséges fejlődést, és ami talán a legfontosabb, hogy hogyan tudják a szülők egyszer és mindenkorra megszüntetni az étkezések körüli szorongást. A szerzők által kidolgozott és klinikailag bizonyított STEPS+ módszerrel rengeteg ötletet kaphat az olvasó, hogy többek között például hogyan tud megküzdeni azzal, ha egy gyermek kevésbé jó étvágyú vagy szorongó, vagy szenzoros érzékenységgel, esetleg autizmus spektrumzavarral összefüggő evéses kihívásokkal küzd, vagy éppen az orál-motoros területeken tapasztalhatóak nehézségek miatt problémás az evés.
Lori Ernsperger Ph.D , Tania Stegen -Hanson, OTR/L:Just Take A Bite- Easy, Effective Answers to Food Aversions and Eating Challenges!
Vegyél egy falatot! Egyszerű, célravezető megoldások evés zavar esetén és evésterápiás feladatok. A könyvet Lori Ernsperger, autizmus spektrum zavar szakirányra specializálódott gyógypedagógus és Tania Stegen-Hanson szenzoros- integráció, kognitív megközelítési és evés terapeuta írták azzal a céllal, hogy egy széleskörű segítséget nyújtsanak olyan szakembernek akik evésterápiával foglalkoznak, illetve azoknak a szülőknek akik evés problémával élő gyermeket nevelnek. Ez a mű, az evésprobléma komplexitásának megfelelően, átfogó képet kíván festeni az evés probléma lehetséges gyökereiről. A könyv elején az evés fejlődés tipikus fejlődésmenetéről olvashatunk korcsoportokra lebontva. Az írónők alapvetően három dimenzió mentén tesznek megfigyeléseket az evészavarral kapcsolatban, melyek az orál-motoros működés , a környezeti tényezők és a szenzoros- motoros feldolgozó rendszer alkotnak. A könyv e három problémakört körbe járva ír le ötleteket, tapasztalatokat esetbemutatatásokkal kiegészítve az irónők által ellátott gyermekek történeteiből. Ezt a könyvet bátran ajánlom azok számára, akik szívesen elmélyednének az evés zavarok széleskörű, mégis összekapcsoldó probléma forrásaival kapcsolatban.
Az elmúlt 30 év számunkra felemelő volt. Amikor pár kollégával elindítottuk a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, nem is sejtettük, hogy mennyi minden fog velünk történni, mennyi nehézségben és önfeledt boldog pillanatban lesz részünk, hogy hány család életébe hozunk majd változást, mennyi könnyel és őszinte mosollyal leszünk gazdagabbak.
1992-ben két kiváló kollégával dr. Gallai Máriával és Dubecz Dorottyával együtt álmodtuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központot, és hoztuk létre a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt, mely fenntartója az intézményünknek.
Tettük ezt azzal a céllal, hogy az egyik legellátatlanabb populáció, a 0-3 éves korú eltérő fejlődésű kisgyermekek és családjaik hozzáférhessenek ahhoz a megfelelő színvonalú ellátáshoz, mely a gyermek állapotához és a család igényeihez illeszkedik.
Munkatársaink száma azóta 6-ról több mint 60-ra emelkedett, többek között gyógypedagógusok, gyermek szakorvosok, mozgásterapeuták, pszichológusok és különböző terápiában jártas szakemberek tagjai a csapatunknak.
Szolgáltatásainkat pedig ma már egy széles terápiás kínálattá alakítottuk a szakma – a családközpontú kora gyermekkori intervenció – fejlődésének megfelelően.
Szakmai tevékenységünket a szakmapolitikai lobbival tettük teljessé. Így hatalmas eredményként éltük meg, hogy 1993-ban nevesített köznevelési feladat lett a korai fejlesztés.
A 90-es években volt bölcsőde illetve óvoda épületekben kaptunk átmenetileg helyet, sőt egy éven keresztül egy munkásszállón láttuk el a családokat.
Első állandó telephelyünk a zuglói lett, melyet 1996-tól használunk, az Önkormányzattal kötött megállapodást értelmében, mint állami feladatot ellátó nem állami fenntartású intézmény.
2003-ban a Budapesti Korai Fejlesztő Központ a hozzánk forduló családok megnövekedett száma, a gyermekek igényei és szükségletei alapján jelentős szolgáltatásbővítést hajtott végre, ehhez az Újbudai Önkormányzat biztosította és biztosítja azóta is számunkra a budai ingatlant. Az épület felújítását és bővítését 2015-ben álmodtuk meg egy akkor potenciálisnak tűnő pályázati felhívásra készülve. A Budapesti Korai Fejlesztő Központ új épülete csodálatra méltóan széleskörű összefogással, végül 2019-ben, mindössze 7 hónap alatt készült el.
Így tudtuk kiteljesíteni intézményünk módszertani funkcióját is, melyben kiemelt fókuszt kap a legfiatalabb életkorú csecsemők, a halmozottan és súlyos-halmozottan sérült, valamint az autizmusban érintett kis gyermekek diagnosztikája és ellátása is, továbbá az ehhez kapcsolódó akkreditált képzéseink. Intézményünk több egyetemi kar szerződött gyakorlóterepe.
Eltelt 30 év, közel 15.000 családdal dolgoztunk együtt, rengeteg szakembernek biztosíthattunk képzéseket: gyógypedagógusoknak, pedagógusoknak, orvosoknak, mindenkinek, aki erős hittel szeretett volna segíteni más emberek életén. A falakon kívül pedig gyökeres változásokat sikerült elérnünk a hazai kora gyermekkori fejlesztésben, ugyanakkor van is még dolgunk ezen az úton.
Mindehhez természetesen csodálatos kollégákra is volt szükségünk. Olyanokra, akik a legnehezebb időkben is velünk voltak, akik valahol a lelkük legmélyén mindig találtak erőt a következő kihívásokhoz, akik sokszor a saját problémáikat hátrébb sorolva, képesek voltak mások nehézségein segíteni, támaszt nyújtani.
Nem tudunk elég hálásak lenni nekik. Minden volt és jelenlegi munkatársunknak, barátunknak! Ezt a 30 évet azonban nem csak a kollégáknak, de nektek szülőknek, is szeretnénk megköszönni!
Nélkületek, a segítségetek, pozitív, és előre vivő visszajelzéseitek nélkül biztosan nem sikerült volna. Nektek hála, – ha 1-1 pillanatra el is bizonytalanodtunk – mindig tudtuk, hogy szükség van ránk. A munkánkra. A vízióinkra. Tényleg köszönjük!
Most újra a segítségeteket kérjük: amennyiben lehetőségetek van rá, a lenti gombra kattintva, adótok 1%-ával támogassátok munkánkat, hogy még minimum 30 évig tehessük azt, amihez a legjobban értünk: sok-sok gyermeknek és családnak segíthessünk!
Segítsük, támogassuk egymást a jövőben is azért, hogy minden egyedi módon fejlődő gyermeknek megvalósuljon a minőségi oktatáshoz, ellátáshoz való joga, hogy minden magyar érintett család életminősége jobb legyen, mint most!
A Koraiból néhány kolléga az immáron tizenegyedik alkalommal megrendezésre kerülő, séta az autizmussal élőkért rendezvényen vett részt.
Április másodika az autizmus nemzetközi világnapja, és a Cseperedő Alapítvány, amely ebben az évben ünnepli tizenöt éves fennállását, ebből az alkalomból idén is megrendezte az ünnepi sétáját. Az idei április különösen szeszélyes, április 2-án ráadásul nagyon viharos is volt, így 23-án került sor a közös ünneplésre. A rendezvénynek, amely tizenegy éve ismétlődik, komoly hagyományai, rituáléi vannak, és szeretetteljes, családias a hangulat.
Miután kézbe vehettük a séta programját, amelyen fényképek is segítik a programok közötti tájékozódást, pontban 10 órakor szélforgókkal a kezünkben elindultunk a MTA épülete elől a Március 15-e tér irányába. Önkéntesek segítették a csoport egyben tartását, és ahogy szépen-lassan egymásra hangolódtunk, lett egy közös ritmusunk. Igen színes társaság sétált együtt, persze sok ismerőssel és kedves ismeretlennel lehet ilyenkor találkozni. Volt tanítvánnyal és annak családjával, régi kollégával, egy szülővel, aki még évekkel ezelőtt kért szakmai segítséget, és kisgyerekekkel, akik hol előre szaladnak és vissza, duplán megtéve a sétát. A szél finoman pörgette a szélforgókat, és a sok kékbe öltözött sétáló valóban egy ritmusra kezdett lépni.
A Március 15. térre érve egy színpadon már a szervezők terelték egybe a közösséget, buborékfújókat kaptunk kézbe, és közben a fényképekkel illusztrált programra kék pöttyöt tehettünk az új programpont mellé. Idén először szakember mondott beszédet a program nyitányaként, dr. Simó Judit gyermekpszichiáter.
A beszéd egyik kulcsfogalma az együttműködés volt, amely fogalom igen sokféle szempontból került előtérbe. Az autista gyermekek és családjaik támogatásában igen sokszínű azon szakemberek köre, akik a napi gyakorlatban, különféle ellátási rendszerben, eltérő háttértudással, mégis egy cél felé haladva vesznek részt abban, hogy az érintettek jobban érezhessék magukat. Ugyanakkor kevéssé hangsúlyozzuk azt a tényt, hogy ahhoz, hogy ezt a támogatást, kísérést megfelelően végezhessük, előbb magunkkal kell tisztában lennünk. Szó volt a terápiás kapcsolat folyamatáról, ami nem mindig gördülékeny, amiben újra és újra meg kell újulnunk, és ez a rugalmasság és elemzés mindkét fél számára elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezze magát benne, és ezáltal együtt tudjon működni. A szakembernek tehát szüksége van arra, hogy folyamatos önreflexiót gyakoroljon, és ennek keretében azokat a szempontokat, amelyeket nap mint nap tanít a hozzá fordulóknak, azt a saját viselkedésével is képviselje. Legyen egyfajta minta ahhoz például, hogy hogyan lehet nyíltan kommunikálni, meghallgatni a másikat, valóban kíváncsian viszonyulni a másik, adott esetben eltérő gondolatmenetére.
Úgy tűnik, szükségünk lenne arra, hogy valóban meghalljuk és meghallgassuk egymást, ezt pedig először a szakmák közötti valódi párbeszéddel és saját kommunikációnk, társas viselkedésünk elemzésével kell kezdenünk. Ha ez megvalósulna, inspirálóan hathatnánk egymásra, és már nem is csak együttműködésről, hanem együttes közreműködésről beszélnénk.
Simó Judit igen fontos beszéde után meghallgathattuk Szabó T. Anna erre az alkalomra írt Csigaház című versét, amelynek refrénjét – „Nehéz velem? Veled is! Nehéz neked? Nekem is! Én is viszem, te is viszel, csigaházunk cipelni kell” – Kulka János olvasott fel, további versszakait pedig a gyerekek. A vers után Kárász Eszter lépett a színpadra, őt kísérte Darvas Kristóf, Bata István és Nemes Janó. Elhangzott a Tavaszi szél vizet áraszt című népdal is, melyet ezúttal is együtt énekeltünk, majd pedig egy havazós dal, amelyhez a közönség nyújtotta a „buborékos talpalávalót”.
Még a séta legelején kaphattunk kívánság szalagokat, amelyekre fontos gondolatokat, vágyakat, érzéseket írhattunk fel, és a rendezvény záróakkordjaként egy erre az alkalomra készült fára fel lehetett tűzni őket. A kívánság-fára azok gondolatai is felkerülhettek, akik nem tudtak velünk sétálni, mégis szerettek volna üzenni. A rendezvény végén sokan ennél a fánál fotózkodtak, és a hamuba sült pogácsa után még kedvünkre piknikezhettünk, rajzolhattunk, óriás buborékokat készíthettünk. Erre a pár órára a nap is kisütött, és a közös ritmust is megtaláltuk. „Nehéz velem? Veled is. Nehéz neked? Nekem is. Én is viszem, te is viszel, csigaházunk cipelni kell.”
Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus
A rendezvényen készült fotókat Stelczámer Ágnes készítette.
A csecsemőkor után izgalmas, de könnyűnek nem nevezhető szakasz következik a kisgyermek fejlődésében. A tárgyakról az eseményekre, személyekre terelődik a figyelme. Fontos marad a játék is, de máshogyan mint eddig.
Játéka funkciójáték lesz
A csecsemő még mindenért nyúlt, ami a keze közelébe került. Nem voltak előzetes feltételezések, tervek arra vonatkozóan, hogy mi mire jó. Az első évben az elemi kísérletezés volt jellegzetes a játékában, a második évben már ennek a gyümölcse: mit tud most az eddig megszerzett tudással összehozni? A második évben a gyerek – ránézve a tárgyakra – már el tudja képzelni, hogy milyen érzés lesz megfogni azokat, de arról még kevés fogalma van, hogy a tárgyak mire jók, mit lehet velük tenni. Ez az egy és két évesek “tananyaga” lesz tehát, kitalálni azt, hogy mivel mit lehet tenni.
Azért nevezzük funkciójátéknak a tevékenységét, mert ilyenkor a gyermek keresi a tárgyakban a lehetséges funkciókat. Éppen úgy kísérletezik és gondolkodik , mint ahogyan ezt az első évében tette, amikor még csak elrendezni próbálta a spontánul szerzett tapasztalatait, de most már más szinten teszi. Örül az apró, egymással összehasonlítható tárgyaknak, nagy golyóknak, kis labdáknak, gesztenyéknek, s annak, hogy azokat több módon tudja egybe tartani és szétrakni, felfűzni, egymásra és egymás mellé tenni. Örülhet kis kockáknak, amelyeket gyűjteni tud és szétszórni, egymásra vagy egymás mellé tenni, örülhet a fűzés tudománynak, az egyszerű, még 3 dimenziós ki- és berakós tábláknak, örül a fajátékoknak.
Már majdnem szerepjáték
De másfajta játékok is fontosak, mást is tanulhat a tárgyakkal tenni, ha azok alkalmasak rá. Gondolunk itt az egyszerű szerepjáték jól kivitelezett kellékeire, az egyszerű, de egyértelmű babára, a játékautóra, a kis favonatra. Ezekkel a kellékekkel még nem szerepjátékot játszanak a kicsik, csupán egy elemet vesznek ki a szerepből, amely örömöt okoz nekik, ha gyakorolhatják. Az egyik kicsi babakocsit tologat perceken keresztül, babával vagy nélküle, betakargatja a babát többször egymás után, az összehajtást és a lengetést élvezve és gyakorolva, a másik pici folyamatosan autót tologat, a gurítgatás öröméért.
Funkciógyakorlásra és saját élményei feldolgozására a szerepjátékok egyszerű, tartós használatra kivitelezett tárgyakkal is alkalmasak. Még nem szerepjátékot játszanak az egy és két év közötti gyerekek, csupán a tárgy felismerése vezet az ismerős cselekvés egy bizonyos mozzanatához. Nem kellenek hozzá bonyolult játékkészletek, az egyszerű babához elég egy babaágy, vagy egy babakocsi, a nagyobb üreges autóhoz vagy fa kocsihoz csak kockák, vagy egy-két “utas”, babafigura. Amikor a kicsi felfedezi a játékban rejlő lehetőségeket, általában még csak egy vagy két összefüggést ismer fel, és azt kezdi el gyakorolni. Nem gondolkodik még szerepben, hanem utánozza a szerepnek egy mozzanatát. Azt a tevékenységet választja, amely kellemes mozgásélményt ad és sokat lehet ismételni.
A funkciójáték is továbbfejlődik
A kicsi játékában az a csodálatos, hogy jól nyomon követhető benne gondolkodásának fejlődése. Így lesz a funkciójátékoknak egy részéből szerepjáték. Van a játéknak azonban egy olyan része is, ami egyre magasabb szintű funkciójáték lesz, és az is marad. Azokról a játékokról van szó, amelyekben a pici elsősorban a saját kézügyességét ismeri fel, és továbbfejleszti. Ilyen funkciójáték például a fűzés, vagy a duplo illetve lego elemek egymáshoz illesztése. Ebben a játékban a teljesítménynek csak később lesz szerepe, milyen hosszú lehet a lánc, hány elemet hogyan tud összerakni, csak később lesz fontos. Az elején még nem a végeredmény a legfontosabb, hanem a tevékenység közben megélt öröm: ilyen ügyes vagyok én!
Játsszunk- e együtt?
Mennyire kellenek az egy-két éves gyerekek játékához a szülők? Mennyit játsszanak együtt?
Most csak annyit mondanék: annyit játsszatok együtt, amennyire ez neked mint szülőnek is jó. Az egy-két éves gyerek ugyan kicsit többet igényel majd mint a csecsemő, és gyakrabban megzavarja a felnőttet saját tevékenységében, mint amikor még kisebb volt, de egy kis “rákapcsolódással” (“Nézzük meg, alszik-e már a baba?” “Tegyünk-e a labdákat a kosárba, jó?”, “Majd segítek neked egy kicsit rendet csinálni”) vissza lehet őt “vinni” a saját játékvilágába. Amikor egy gyerek így együtt van a szülőjével, egyszerre dolgozza ki a saját lehetőségeit és tanulja a családbeli pozícióját. Megfelelő játékneveléssel elérhetjük azt, hogy ez a „munkamegosztás” természetessé válik, hogy a szülő ne váljon a kicsi rabszolgájává.
Mint minden évben, amikor beköszönt a meleget adó napsütés, mindenki szívesebben tölti a szabad levegőn az idejét. A hétvégi családi programok megszervezése sok fejtörést okoz a szülőknek, de, ha ráéreznek a túrázás, kirándulás, piknikezés ízére, attól kezdve mindenki tudni fogja mi is a legjobb időtöltés a család számára. Hétről-hétre ugyanazt a területet be lehet járni, hiszen ilyenkor hétről-hétre változik a látvány, az illatok. A család közösen kereshet egy fát, bokrot, amelyet a gyerekekkel közösen megfigyelhetnek, hogyan változik az, bimbók, levelek kibújása, később virágzása, termése. Természetesen egyszer a legelső alkalommal kicsit többet kell törni a fejünket arról, mire is lesz szükségünk a kirándulás során. Elárulom…, igazából igen kevés dologra. Talán az egyik legfontosabb, a nyitottság és a jó kedv!
Vigyünk magunkkal egy plédet, vagy olyan dolgot (polifoam, mindenkinek egy kispárnát) amire leülhetünk. A kispárnát viheti a család minden tagja külön-külön a hátizsákjában. Kell még kés, esetleg egy kicsi vágódeszka, kiskanál, fogpiszkáló, vászonzacskók, egy szemeteszsák, műanyagtányér, innivaló, víz, és papírtörlő, labda, naptej. (A tavaszi napsütés talán még veszélyesebb is, mint a nyári.) És már indulhatunk is! Sétánk, kirándulásunk helyszínéhez közeli boltba vásároljuk meg azokat a dolgokat, amit szívesen esznek a családtagok. A szülők ismerik legjobban a gyermekeik igényét, kedvenc ételeiket. A boltban a család tagjai kiválaszthatják, hogy mit ennének a túra ideje alatt. Hagyjunk a gyerekeknek választási lehetőséget arról, hogy kiflit, vagy zsömlét kérnének (ekkor lesz szükség a vászonzacskóra), hogy almát vagy banánt, hogy sajtot vagy felvágottat, hogy paprikát vagy retket…stb. Igen, és valamilyen finomság is bekerülhet a hátizsákba!
Sétálás közben rendezzünk futóversenyeket, majd csigalassúságú menetelést, hogy a gyerekek megtapasztalhassák a szélsőséges mozgásformákat, szervezetükre gyakorolt hatását. Ezzel kicsit átélhetik a stressz-nyugalom érzését. Mutassunk nekik példát arra, hogyan tudnak nagy levegőt venni, szippantsunk bele az ilyenkor még oly tavaszillatú levegőbe. Ha menetközben találunk virágokat, azt is szagoljuk meg közösen. Az ételek ízének 60%-át a szagláson keresztül tapasztaljuk meg (gondoljunk a citromra), és természetesen nagyon fontos a vizuális inger is. Menet közben gyűjthetünk apró kavicsokat, letört gallyakat, minél többféle, különböző tapintatú természetes anyaggal ismertetetjük meg a gyerekeket, annál tapasztaltabbak lesznek.
Megsimogathatjuk a fák törzsét, átölelhetjük azokat. Menet közben felhívhatjuk a gyerekek figyelmét a különböző hangokra is. Faág reccsenése a talpunk alatt, (bíztathatjuk őket, hogy próbálják ki), a madarak csicsergésére, a szél susogására. Ezeket meg is próbálhatjuk leutánozni. Ha útközben találunk olyan faágat, amely teljesen biztonságos arra nézve, hogy a gyerek felkapaszkodjon rá és lógjon, akkor tegyük meg, hiszen így tapasztalatot élhet át a saját testének mélyebb érzeteiről. Amikor találunk egy kidőlt farönköt, egyensúlyoztassuk, sétáltassuk meg rajta a gyereket. Menet közben figyeljünk a folyadék bevitelre is, időközönként kínáljuk meg a gyerekeket, lehetőleg vízzel.
Amikor úgy érezzük, hogy elérkezett az evés ideje, akkor kérdezzük meg a gyerekeket, hogy hol szeretnék megenni a boltban kiválasztott ételeket. Ha van erre a célra megépített pad, asztal akkor ülhetünk oda is, és mellette is le tudjuk tenni a plédet. Amikor a szabadban eszünk, dupla örömet tapasztalhatunk: az illatok a látvány a hangok mind eltérnek a megszokottól és együtt elkészíthetjük az ízletes ételünket a természet lágy ölén. Ha útközben sarazásra is sor került, akkor az otthonról hozott vízzel leöblíthetjük a gyerek kezét, sajátunkat, mielőtt neki látunk az étkezéshez. Lehetőleg ne használjunk nedves törlőkendőt, hiszen mindnek van szaga, az elrontaná a természet nyújtotta hatást! Vonjuk be a gyerekeket az „evőfészek” kialakításába (terítés, az elemózsia kipakolása).
A gyermek arról is dönthet, hogy csak törni szeretné a pl: kiflit, vagy sajtot, vagy külön-külön harapni. Nem kell mindig szendvicsként felkínálni. Kézzel-lábbal ehet, ha úgy akar! A fogvájót azért készítettük be induláskor, hogy a felkarikázott ételeket felszúrhassák a gyerekek, szülők és úgy falatozzanak. Finommotorika fejlesztésre csodálatos dolog, dupla élvezet!
A kirándulás, túrázás, séta, piknik minden korosztály számára ideális. A babakocsis gyermekek még szunyókálni is tudnak a friss levegőn, míg nagyobb testvéreik mozgással, felfedezéssel a környezet megismerésével, tapasztalatok átélésével élvezik ki a természet nyújtotta lehetőségeket. A túra megtervezésekor vegyük figyelembe a gyermek életkorában meglévő terhelhetőségét (séta hosszát), amelyet fokozatosan növelhetünk.
Ha elérkezett az indulás ideje, a szerves hulladékot (almahéja) tehetjük egy fa tövébe, bokor aljába, a bekészített szemeteszsákba pedig a többi hulladékot. A morzsákat pedig a madaraknak hagyhatjuk ott.
Miért kapta ezt a címet? Indulj el egy úton…., mert úgy vélem, hogy csak először tűnik komplikáltnak nekivágni egy ilyen kalandnak, de utána már könnyedén megy!
A csecsemők és kisgyerekek alvása az egyik első a legfontosabb témák közül, amik a szülőket foglalkoztatni szokták. Az evés (szopik-e, eszik-e eleget és jól) a gyerekek másik alapvető megnyilvánulása, ami kezdetben megnyugvást, örömöt, vagy éppen aggodalmat, kétségbeesést hoz.
A szülő számára az evés a gyerek túlélési, fejlődési képességét mutatja, az őt szoptató, etető szülőnek pedig egy jóleső kompetencia-érzést: képes vagyok táplálni, “életben tartani”.
Az alvás más. Orvosi, neurológiai szempontból ugyan informatív lehet az alvási “képesség” is, hiszen a túl sok alvás is jelezhet bajt, az elalvás, vagy átalvás nehézsége, vagy akár a rossz ébredés is lehet olyan jel, amire fel kell figyelnünk. Mégis, az, hogy a családba érkező gyerek alszik-e, az a szülők számára is “húsbavágó” kérdés lesz. Ha sokat sír, aggódunk, és keressük az okokat. Ha nem alszik el, ha örökké felébred, ha nehezen alszik vissza, ha nem annyit és akkor alszik, ahogy azt jónak tartjuk, kétségbe vagyunk esve, és akár “fenyegetve” is érezhetjük magunkat.
Hogy lehet “fenyegető” egy ártatlan, pici gyerek, ráadásul a sajátunk? Különösen az első gyereknél elementáris érzés (persze az anya már átélte azt az élményt, hogy a testén belül “valaki más” tartózkodik), hogy egyik legalapvetőbb biológiai szükségletünkben ennyire befolyásolva, akadályozva lehetünk. A “gyerekemért mindent megteszek”, és a szeretet érzése persze alakul, de ettől még nehéz lehet a sokaknak addig ismeretlen élmény, hogy meg kell szakítania éjszakai regenerálódását, illetve annak ideje lecsökken. Ráadásul közben kell még kiheverni a terhesség végét, a szülés-születés kisebb vagy nagyon is nagy drámáját.
Azért érdemes ezekről szólni, mert mindez befolyásolhatja azt is, ahogy a gyerekünkkel viselkedünk, ahogy vele bánni tudunk.
A pár hetes, hónapos gyerek esetében bizonytalanok vagyunk, nem ismerjük még Őt. Ha éppen nem eszik vagy alszik, félünk, hogy sírni fog. Nehéz még elképzelni, hogy másra is képes lesz, hogy lesz olyan, hogy ébren van sírás nélkül. Főleg az, hogy ehhez nem kell feltétlenül karban tartani, foglalkozni vele. El fogja tudni foglalni magát? Fog békésen nézelődni, elkezd majd játszani?
A szülőnek, anyának joggal van arra igénye, hogy a sok gondoskodás, etetés mellett lehessen nyugalma, ideje önmagára, a felnőtt élete folytatására is. Ez az önfeláldozó, jó anyánál, apánál is így van.
Hogy lehet ezt megoldani? Tarthatják felváltva a karjukban, hordozóban magukra köthetik, ringathatják bölcsőben, rábízhatják valaki másra… De ezeknél is előnyösebb “megoldás”, ha a csecsemő eleget és jól alszik, és elkezd, eleinte csak rövid időkre, békésen nézelődni.
Érdekes módon, az egyik gondolat, amit meg kell kérdőjeleznünk, éppen az a hiedelem, hogy nekünk kellene elaltatni a kicsiket! Mindenki magától alszik el. Mi magunk sem tudjuk, hogyan csináljuk! (Legkevésbé akarattal lehet elaludni – sőt, a szándék még akadályozza is az elalvást.)
Valójában mit teszünk? Szokásokat, rituálékat alakítunk ki, amiket szinte mindig végigcsinálunk lefekvés előtt. “Fészket rakunk” magunknak, konkrét és szimbolikus értelemben. Maga az elalvás egy önkéntelen változás, amit az idegrendszerünk hoz létre: egyik tudatállapotból egy másikba kerülünk, nem-akaratlagos módon, úgy, hogy észre sem vesszük.
Életre szóló alap-képesség, ha valaki el tud aludni, az egészségének egyik alapja. Ha ehhez pótszerekre, külső segítségre van szüksége (legyen az képernyő, altató vagy egy sör), az nem szerencsés, sokszor káros.
Vagyis, a kisgyereknek is akkor teszünk jót, ha nem mi akarjuk őt elaltatni mindenféle varázslattal, hanem abban segítjük, hogy ő maga kialakíthassa a saját szokásait, és valamiképp olyan állapotba tudja hozni magát, hogy egyszer csak ez a naponta ismétlődő rejtély, az álomba esés-zuhanás megtörténjen. Nem tudjuk előre, az ő “módszere” mi lesz. Ujjszopás, fészkelődés, takaró-csücsök-morzsolgatás, vagy egyéb. Ezt ő fogja kialakítani. Mi a gondoskodást, testi-lelki biztonságot, szellős alvóhelyet, meleg takarót tudjuk neki nyújtani. És azt, hogy számíthat ránk, nem hagyjuk magára! A közelben vagyunk, ha kell, odamegyünk hozzá.
Ne szoktassuk lehetőleg semmi olyanhoz, amit hosszú távon nem szeretnénk végezni, nyújtani! A felnőttnek se lesz jó hónapokig a sétálgatás, rázogatás, autózás, stb, de a gyerektől sem szép egy idő után elvenni azt, amihez mi szoktattuk hozzá. Ha pedig már éppen belekeveredtünk valami hasonlóba, ne haragudjunk magunkra, szép fokozatosan ki lehet ezekből a szokásokból keveredni 🙂
Érdemes viszont jól megfigyelni: mit csinál, amikor fáradt? Hogyan próbál megnyugodni, vigasztalódni? Szereti-e, ha jól be van takarva, vagy éppen izeg-mozog, melege van, mindent lerúg magáról? Megtalálta-e már az ujját? (Érdemes erre várni, kibírni azt a kis időt, mielőtt cumit adnánk neki.) Van-e kedvenc tárgya, jó tapintású, neki biztonságot adó textil, játék, egyéb, amit elalváshoz érdemes következetesen odaadni, -készíteni neki? Milyen az ő egyéni napi ritmusa? Hogyan változik, szerveződik újra, ahogy nő?
Próbáljunk meg szabadulni attól az erős gondolattól is, hogy ha egy csecsemőt betesznek az ágyába, akkor neki aludnia kell! Ez egyáltalán nem biztos. Talán meglepő, de az aktív, mozgó-játszó időket érdemes néhány hónapos kortól váltogatni pihenő időkkel. Ehhez is figyelnünk kell: ha elfáradt, tegyük be az ágyába – ennek nem kell egy elkülönített, zárt szobában lennie, elég, ha védett, nyugalmasabb hely, ami nincs tele ingerekkel, játékokkal. Idővel fog tudni ezzel élni: a játszóhelyen aktívabb lesz, az ágyban visszahúzódik, gőgicsél, nézelődik. És vagy elalszik, vagy nem, de a pihenés akkor is szükséges és időt nyerünk. Először lehet, hogy csak 10 percet, de ez nőni fog. Így segítjük abban, hogy saját állapotait, szükségleteit tanulja felismerni, később kifejezni, hogy az önszabályozása fejlődjön. Ezekre is egész életében szüksége lesz, akár átlagos a fejlődése, akár attól eltérő.
Közben saját aggodalmunk is csökkenhet, elkezdhetünk egyre jobban bízni az ő képességeiben, és az a bizonyos “fenyegetettség” is csökkenni fog.
Tehát amikor így igyekszünk kísérni a kisgyerek fejlődését, bízva abban, hogy fokozatosan kialakítja a szokásait, többek között az elalvási képességét, érdemes felismernünk, mennyiben befolyásol minket saját fáradtságunk, saját igényünk a nyugalomra. Ha nem izgulunk azon, hogy “miért nem alszik el már?”, és nem próbáljuk mindenféle módon “elaltatni”, kevésbé keveredünk olyan szokásokba, amiket később nehéz lesz leépíteni. Ha apránként próbálkozunk, és közben az ő “válaszait” figyeljük, előbbre jutunk: mi megnyugodhatunk, hogy nem kell minden percben valamit tennünk vele, sokszor elég, ha a közelben vagyunk, a nyugodtabb felnőtt mellett pedig ő magára találhat, és eljuthat a nagy vívmányig: elalszik önállóan.
Nem egyedül! Hiszen nem hagyjuk magára, egészen az alvás “partjáig” kísérjük, és a közelben maradunk. A belső “morajlásra”, “csobogásra” ő hangolódik rá, mígnem észrevétlenül már az álom “hullámain” ringatózik.
Sok szülő aggódik gyermeke mozgásfejlődése miatt, s nem csak azok, akiknek egyértelműen okuk van rá, akiknek a gyermekét megszületésük után több orvos kezelt, mert “baj” volt a kicsivel. Sok olyan szülő is aggódik, akinek nincs oka erre. Ebben az írásban szeretnék néhány támpontot adni a pici mozgásfejlődésének a megítéléséhez, s egyben arról beszélni, milyen is a helyes mozgásnevelés.
Mit tehet a szülő azért, hogy a csecsemője maximálisan élvezni tudja a mozgása adta lehetőségeket? Nézzük meg, milyen az átlagos fejlődés s hozzá a megfelelő mozgásnevelés.
0- 4 hónapos korig
Egy csecsemő tartózkodási helye kezdetben csak a kiságy, vagy a bölcső, s utána a kiságy. Egyre többet lesz ébren ugyan, de az ágyából is sok lesz a látnivaló. Nem győz csodálkozni azon, amin a szeme megakad. Nem kell még ilyen korban játszóhely, elég, ha a szülő egy rongyot tesz a baba mellé az ágyába, hátha beleakad a szeme és/ vagy keze. S ott van a saját keze is, a kétszer öt ujjával. Nem győz csodálkozni azon, hogy azok hogy mozognak fölötte, mellette. Hát még amikor az egyik keze beleakad a másikba, s megéli azt, hogy mintha köze lenne azokhoz az érdekes nyúlványokhoz.
De amikor már csípőjét emeli, talán már oldalára is fordulna, érdemes egy játszóhelyet neki készíteni a kemény földön, legfeljebb egy kis lepedővel a szőnyegen. Ez általában 4 hónapos kor körül következik be.
Ép csecsemők feje fölött nem érdemes játéktárgyakat lógatni. Idővel frusztrálódnak, csalódnak a tárgyakban, mert nem tudnak érdemben játszani azokkal, nem tudják őket megfogni. Oda vannak kötve egy állványhoz vagy egy rúdhoz. Amikor tehát egy csecsemő kb. 4 hónapos korában megkapja az első játszóhelyét, annak az alapja legyen kemény ahhoz, hogy könnyedén fordulhasson az oldalára, s ha az oldalán akar maradni, ezt a pózt biztonságosan gyakorolhassa. Sok csecsemő nem sieti el a hasra fordulást, hanem az oldalán marad, sőt, ebből a pózból idővel feltornázza magát félig ülésbe, majd ülésbe. De ezt csak akkor tudja csinálni, ha az alap – amin ezt gyakorolja- kemény. A kemény alap könnyed és biztonságos mozgást tesz lehetővé. Az ágya lehet puhább, így jól tanulja a két helyzetet egymástól megkülönböztetni s ő “szól” majd, ha visszakívánkozik az ágyába. Hangjával vagy viselkedésével jelezni fogja, hogy ő hogyan érzi magát.
Egy csecsemő kezdetben csak annyi ideig legyen a földön, amennyi neki jó. Egy szülő aki kíváncsi arra, mi rejlik a gyermekében, tudni fogja hogy az mikor van, figyeli a csecsemőjét miközben az megismerkedik a környezetével és közben a saját mozdulatait is tanulja „értelmezni”.
4 – 8 hónapos korig
Ismerünk egy tornatanárt, aki csecsemőkorában csak 8 hónapos korában vette a “fáradságot” ahhoz, hogy a hátáról a hasára forduljon. Izomzata kissé laza -hypoton- volt, de nagyon sokat gyakorolta az oldalra fordulást, s nagyon jó tornász és tornatanár lett belőle. Fő tehát, hogy a szülő gyakorló terepet adjon a csecsemőjének az átmeneti mozgásformák kipróbálásához. Ilyen korban már fontosak a kis játéktárgyak a hátán fekvő gyermek feje körül, s a színes rongyok is még sokáig jó szolgálatot tesznek. Amikor a csecsemő jól kipihenten kerül a földre, nyúlni fog értük, s így akarva nem akarva kerülhet az oldalára, vagy tovább billen a hasára. Előfordulhat, hogy erre a mozdulaton ő maga is nagyon meglepődik. Utána – az első hetekben, amikor már megfordulni képes, s rendszeresen meg is fordul – gyakran még nem érzi magát jól ebben az új pozícióban. Ez főleg addig van így, amíg még nem tudja kihúzni a kezét, amikor a karja a hasa alá kerül, amikor megfordul. Ilyenkor sírva kérhet segítséget. Érdemes megfigyelni ilyenkor, mivel teszünk neki inkább jót: ha segítünk neki kihúzni a karját, vagy ha visszahelyezzük őt a hátára.
Akárhogyan döntünk, fontos, hogy minden nap egy kicsit később siessünk a segítségére. Ő megszokja az új pozíciót, megerősödik benne, és nemsokára már nem lesz szüksége segítségre, élvezni fogja az új tudományát, a hasra fordulást. Fontos viszont, hogy mindig a hátára fektessük őt le, hogy ő maga dönthesse el , hogy mikor fordul meg, hogy melyik pozícióban szeretne lenni. Gyermeke váltogatja, mennyire lesz utána sokat hasra forduló vagy guruló csecsemő. Akár sokat marad még a hátán, akár inkább a hason levést részesíti előnybe, a helyzetváltozások már az ő dolgai lesznek, csak a kiindulópont marad a szülőé.
Amikor a csecsemő már könnyedén fordul a hasára és vissza, illetve gurulva teszi meg az első tempót, ki kell őt venni a hempergőből, a “járókából”, ha eddig mégis ez volt a baba első játszóhelye. Mert amikor szűk játszóhelyen tovább fejlődik, kimaradnak azok a csodálatos átmeneti mozgásformák, mint amilyen a gurulás, a kúszás, a mászás és a térden járás. Merthogy szűk játszóhelyen a csecsemő hamarabb felhúzza magát állásba, de attól inkább függő helyzetbe kerül, mint amikor kedvére mozoghat a földön, és egyszerre foglalja el magát mozgással és játékkal. Azzal, hogy bizonyos körülményeket teremtünk a kicsi mozgásfejlődéséhez, neveljük is tehát.
8- 12 hónap között
Vannak szülők, akik ebben a korban az egész szobában engedik a picit mozogni, de vannak, akik inkább elkerítenek neki egy részt, pl. kétszer két métert.(Szétszednek e célból pl. egy régi hempergőt, és elkerítenek vele egy sarkot). A kívánt méretek nagynak tűnnek, de higgyék el kedves szülők, megéri. Egy tágas játszóhelyen a pici mindent meg tud csinálni, amire egy ilyen korú gyermek igényt tarthat.
A gurulásból idővel kúszás lesz. Kezdetben, mint az óra mutatója, úgy fog mozogni, mert még csak a karjaival tudja hajtani magát. Azután hátra felé is sikerül majd elmozdulni a helyéről, utána viszont előre, tempósan. Sok csecsemő hosszú ideig megelégszik a kúszással, s nagyon élvezi ezt, s ezzel a mozgásformával már mindent elér, amit kiszemel magának. Az a csecsemő, aki hosszú ideig kúszik, általában rövidebb ideig mászik. Ez fordítva is igaz, néhány csecsemő “elhanyagolja” a kúszást és hosszabb ideig mászik.
Hadd döntsenek ők maguk. Minden gyermek magában hordja saját mozgásrepertoárját, a saját hangsúlyaival, a saját tempójával. A kicsik – akik már másznak- választhatnak azután: lesz közülük, aki mászás közben tanulja az ülést, hiszen ilyenkor csak oldalra billen, és már megvan az új pozíció. Mások viszont mászás közben, a bútorokba vagy a rácsba botolva előbb a térdükre, majd a talpukra emelkednek, azaz inkább előbb felállnak, minthogy leülnének. Ezek a csecsemők később tanulnak meg ülni, például amikor a kapaszkodva állásban elfáradnak, s remegő kiskarjaik elengedik a rácsot vagy a bútordarabot, amelyben átmenetileg biztonságot leltek. Véletlenül kerülhetnek a kis fenekükre tehát s ők maguk csodálkoznak ezen a leginkább. Aztán már megint rajta múlik hogy az ülést is gyakorolják aztán vagy kúszva vagy mászva folytatják a felfedező útjukat.
A szabad mozgásnevelésben részesülő csecsemők tehát inkább egy éves koruk után indulnak el, mint előtte. Jól érzik magukat a sokféle mozgás közben, különösen, amikor jó játékok is veszik őket körül. Mozgásukat fejleszthetik a kisebb akadályok, a kemény párnák vagy a fordított fadobozok, pl. ágyneműtartók. S ami a játéktárgyakat illeti: nem drága dolgokra gondolunk itt, hanem pl. konyha eszközökre, kis lábasokra, kosarakra és egyéb üreges tálakra, amelyekbe ők maguk tudják ki és berakni az apró tárgyakat.
12 hónapos kor után
Egy éves kor után lesz az ülő, álló, mászó csecsemőből járó gyerek. Azok a gyerekek, akiket nem siettetnek, 3 hónapon keresztül is variálják az előbb felsorolt mozgásformákat, mire elindulnak. A háton nevelt csecsemők kevésbé sietősek, jobban élvezik a manipuláció időszakát, amikor hónapokon keresztül két kézzel szabadon játszhatnak a hátukon fekve. Tapasztalatunk az, hogy a hason neveltek sajnos nem élnek a lehetőséggel, hogy ők is a hátukra fordulva kényelmesebben tudnának játszani. Ők gyakran kevésbé békésen, kissé idő előtt húzzák fel magukat négykéztérdre, majd állásba, ahonnan ők is visszatalálnak majd a földre, kúsznak és másznak, de ők a hátukra vissza már nem kívánkoznak.
Amikor elindulásról írunk nem olyan elindulásra gondolok most, ahol a pici a szülők noszogatására néhány másodpercig elengedi a rácsot, vagy az egyik szülőtől a másikig tesz egy lépést, s beleesik a másik szülő karjába, hanem olyan igazi elindulásra, amikor a pici guggolásból szabadon feláll, s elindul. Amikor erre képes, szinte már járni is tud: gyakran azonnal több lépést tesz egymás után, és amikor mégis megbotlik, ügyesen esik, majd feláll.
Az átmeneti mozgásformák időszakában a kicsi ura lett a testének, mozgásfejlődését minden szinten élvezi, és közben előkészíti a szabadon járást. A fenti módon nevelt csecsemők átlagban 12 és 15 hónapos kor között indulnak el, a kevésbé szabadon nevelt csecsemők valamivel előbb. De az utóbbi gyerekek valami nagyon fontosat nem tanultak: önmaguk testi lehetőségeinek a felfedezését és élvezetét, a kompetencia élményét.
Egy dolog még nagyon fontos!
Soha, de soha ne tegyék a picit un. babykompba, guruló babatartályba. A babykomp alkalmas arra, hogy a fejlődés minden lehetőségétől elzárja a csecsemőt. Az egészséges csecsemő még ezt is túléli, viszont az enyhén sérültet fogva tartja eredeti állapotában, a természetes rehabilitációtól is megfosztva őt. A szabad mozgásfejlődés menetét és jelentőségét Magyarországon Pikler Emmi kutatta és hangsúlyozta. Minden csecsemő képes erre, aki megfelelő lehetőségeket kap arra, hogy kedve szerint mozogjon.
Az egymásra hatás megközelítése manuálos szemléletből
Kedves szülők és érdeklődő szakemberek!
Szeretnék mesélni egy számomra nagyon fontos megközelítésről, szemléletről, amit a fejlesztő, gyógyító munkában dolgozók jól ismernek, de keveset esik róla szó. A terhesség időszakában nem is kérdés, hogy anya és gyermeke egy testben, nagyon szoros fizikai és lelki kapcsolatban élnek, össze vannak kötve igen hosszú ideig. Teljesen érthető, hogy hatnak egymásra. A várandósság ideje alatt ezt igen sokat halljuk a nőgyógyásztól, a védőnőtől a leendő anyuka egészséges életmódjával, táplálkozási szokásaival, megfelelő vitamin és ásványi anyag ellátottságával, életvitelével, pihenési igényeivel kapcsolatban. Viszont erről az egymásra hatásról mintha megfeledkeznénk, miután megszületik a baba. Az újszülött továbbra is nagyon szoros testi, lelki kapcsolatot igényel. Anyukája táplálja jó esetben anyatejjel, ő gondozza, teszi tisztába, altatja, vigasztalja. Mindez fizikai kapcsolatban valósul meg, és továbbra is hatnak egymásra. A koraszülött gondozásban ma már (hála és köszönet érte!) egyre elterjedtebb hazánkban is a “kenguru” módszer. Ez azt jelenti, hogy az ideálisnál korábban érkezett babáknál megfigyelték, hogy a szülőkkel való tényleges fizikai közelség jótékony hatással van a babákra. Anyukájuk, apukájuk csupasz mellkasára helyezik őket, biztosítva ezzel a még nagyon hiányzó kapcsolatot, bőr – bőr kontaktust. Ezek a “kenguruztatott” babák jobban fejlődnek, nyugodtabbak társaiknál.
Ez a szoros testi, lelki kapcsolódás a gyerek számára az életben maradás feltétele és körülbelül 8 -10 hónapos korra kezd picit távolodni. Szépen mutatja ezt az eltávolodást a mozgásfejlődésük is. A 8 – 10 hónapos baba már kúszik, mászik, esetleg felállva fedezi fel a környezetét, bejárja a lakást és nyitni kezd az “idegenek” felé is. De az egymásra hatás még erősen működik! A babák különleges szenzoraikon keresztül érzékelik az anyuka hangulatát, érzéseit, és reagálnak is rá. Sokszor mondják is az anyukák, hogy érzik, ha baja van a babájuknak. Kérdem én, miért is gondoljuk azt, hogy ez az érzékelés fordítva nem így működik?
Gustav Klimt Anya gyermekével (részlet) Sokat kerestem, hogy milyen kép is kerüljön ide illusztrációnak. Mígnem megakadt a szemem a szobában ezen a képen, számomra ez bármely profi fotónál jobban fejezi ki az anya és gyermeke közötti kapcsolatot, amit ki szerettem volna hangsúlyozni. Amikor festettem a FessNeki stúdióban én is a gyerekeimmel való szoros kapcsolódást, összetartozást éltem meg. Méltó dísze a kezelőmnek és öröme a hozzám járó gyerekeknek.
Fejlesztések alatt sokszor látjuk, hogy a szülő az, aki valami diszkomforttal, testi vagy érzelmi problémával küzd, fáradt vagy feszült. A gyerekek “csak” ezt tükrözik, erre reagálnak. Ilyenkor vannak a megmagyarázhatatlan vagy vigasztalhatatlan sírások, alvási vagy etetési problémák az orvosilag egyébként egészséges babáknál is. Jó és nem elhanyagolható megközelítés ilyenkor az anyuka segítése. Minél kisebb a baba, annál szorosabb a kapcsolat, és a segítség is kézzel foghatóbb. Ha anyuka jól van, nyugodt, azt a baba is érzi és viselkedésével tükrözi. Számos esetben tapasztaltam, hogy pusztán az anyuka kezelésével a baba panaszai is oldódnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy-egy sírós babánál kizárólag az anyukának lehet feszültsége, de hogy kihatnak egymásra az biztos. Az én megközelítésemben fontos szerepet játszik a noninvazív azaz kellemetlen – esetleg fájdalmas beavatkozástól mentes módszer. A BOWEN technika erre teljesen alkalmas. Ha lehetőség van rá, és a baba egészségi állapota megengedi, hat hetes koráig ha nem muszáj még nem nyúlok hozzá, neki ez az első pár hét a külvilághoz való alkalmazkodásról, anyának és gyermekének egymás megismeréséről szól, nem zavarom benne őket. Az anyukájának sok segítséget tud nyújtani a szóbeli tanácsadás, amit a védőnők igyekeznek ellátni, viszont vannak olyan feszültségi állapotok, amelyeket a legjobb szaktanács sem tud megnyugtatóan feloldani. Hogy Jung szavaival éljek, „Gyakran a kéz oldja meg a talányt, mellyel az értelem hiába küzdött”.
Ilyenkor csak az anyukát kezelem feszültség oldó Bowen technikával.
Nagyon sok esetben jó hatást érünk el az együtt kezeléssekkel is. A Bowen, mint technika kivitelezhető anya és gyermeke térben és időben egy helyen való együtt kezelésére. A kapcsolat, az egymásra hatás kölcsönösen és mindkét irányba működik. A babák befogadóbbak, ha az anyukák feszültségmentesek vagy egy-egy állapottal szemben elfogadóbbak, kevésbé aggódnak. Nem utolsó sorban igen fontosnak tartom a saját testi tapasztalat szerzését is. Sok fejlesztő, kezelő módszernél jelen vannak a szülők, de nem tudják, nem érzik mi történik, mit érez a gyermekük. Határozottan jó megoldásnak találom, ha „kipróbálják” a módszert. A saját testi élmény megtapasztalása után láthatóan nagyobb a módszer iránti elfogadottság is.
Mindezek mellett az együtt kezelések eredményei magukért beszélnek.
Interjú Gönye Lili, konduktorral, a Magyar Zsonglőr Egyesület oktatójával
Húsz éves a Magyar Zsonglőr Egyesület, és ebből az alkalomból egy hiánypótló kiadványt jelentettek meg, a Cirkusz Mindenkié[1] címmel. A kézikönyv a cirkuszpedagógia alkalmazási lehetőségeinek sokszínűségét hivatott bemutatni, mindezt magyar nyelven, többféle szakma területéről szerzett tapasztalattal. Mi Gönye Lilit kérdeztük, aki konduktorként sérült gyerekek, fiatalok fejlesztését, szociális integrációját támogatja ezzel a módszerrel.
Hogyan ismerkedtél meg a cirkuszpedagógiával?
Körülbelül öt évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Magyar Zsonglőr Egyesülettel, és Craig Quat-tal, aki egy amerikai zsonglőr és feltaláló. Ő sokat foglalkozik ezzel a témával, és járt utána többek között annak, hogyan lehet a cirkuszi eszközöket adaptálni olyanoknak, akik nem vagy nehezen tanulják meg használni a klasszikus értelemben vett cirkuszi eszközöket. Hozzá köthető a juggle board, vagy más néven zsonglőrtábla megalkotása is. Szerveztek vele egy nemzetközi képzést, amelyen az Egyesületből hárman mi is részt vehettünk, aminek középpontjában az állt, hogy hogyan tudunk még több sérülésspecifikus eszközt elkészíteni együtt. Engem ez a képzés vezetett oda, hogy nagyon szeretnék ezzel foglalkozni. A Bárczi suliban (Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Szakiskola-szerk.) aztán volt is lehetőségem délutános pedagógusként cirkuszi szakkört, cirkuszos foglalkozásokat tartani.
Említetted egy előadásodban, hogy a cirkuszpedagógia egyik lehetősége az integráció.
Igen, Győrújbarátban az Egy a Világunk Alapítvány felkérésére én szervezem, és négyen vezényeljük le a cirkuszos foglalkozásokat ép és sérült fiatalok számára. Nagy kihívást jelent ezeknek az alkalmaknak a végiggondolása, hogy elegendő kihívást tudjunk teremteni, de ne állítsunk megugorhatatlan célokat sem. Éppen azon gondolkodunk, hogy a foglalkozás egy részében kiscsoportokat alkotunk, és a konduktív pedagógia eszköztárából többet merítve megnézzük, tudunk-e így több fejlesztési lehetőséget kínálni a kacifántosok számára (sérült fiatalok-szerk.), a többiek pedig addig a zsonglőr tudásukat csiszolhatják tovább.
Mi a tapasztalat azzal kapcsolatban, hogy mennyire tud beépülni a cirkuszpedagógia az ellátási lehetőségek közé?
Van erre több példa is, hogy szakkör jelleggel, élménypedagógiai céllal beépül egy-egy intézmény életébe a program. Egyik büszkeségünk, hogy Pesterzsébeten a gyermekvédelmi központhoz tartozó Pince Ifjúsági Klubban a délutáni programok között a szociális cirkusz is megjelent. Sőt, az egyik roma fiatal, aki már gyakorlottabb, maga is többször tartott bemutató vagy gyakorló foglalkozásokat, és számára is ad ez egy életcélt, hogy mi mindent lehet kezdeni az életben.
A cirkuszos jelenlét egyik kulcsa a gyakorlás. A gyakorlás, ami egyszerre lehet kínkeserves és flow élmény is. Hogyan tudod motiválni a fogyatékos fiatalokat arra, hogy újra és újra nekifussanak a próbálkozásoknak?
Nem kell motiválni, annyira varázslatosak ezek az eszközök, hogy önmaguktól késztetést éreznek arra, hogy használják is őket rendszeresen. A kinézetük, a formájuk cselekvésre késztet, s számtalan variációs lehetőség rejlik bennük. A tányért bepörgetés után például lehet adogatni egyik pálcáról a másikra vagy akár egy ujjal átvenni virágcsokrot csinálni belőle, és különféle trükköket bemutatni. Meg kell találni mindenkinél, a saját fejlettségi szintjén, hogy hogyan tudja használni az adott eszközt, hogy legyen reális sikerélménye. Azt tapasztalom, hogy azok, akik egyébként nagyon nehezen tudnak mit kezdeni a szabadidejükkel, és fizikai aktivitást is alig tesznek, ezekben a helyzetekben századjára is lehajolnak a leesett eszközért, és újra próbálják azt.
Te hogyan veszel ebben részt?
Én nem a vezetőjük vagyok, hanem egyenrangú partner, aki szintén játszik velük. A játék akkor jó, ha mindenki ott van, odafigyel és részt vesz. Ha valaki kiszáll, borulnak a dolgok, szó szerint. Mindenkire szükség van, együtt kell működni. Azt érezhetik, hogy fontos vagyok, kellek, és figyeljek. Vannak szabályok, amiket előre megbeszélünk, elsősorban a testi épség megóvása érdekében, de pihenni is lehet, csak azt előtte jelezni kell. Alapvető szociális és kommunikációs készségeket tanulunk, játszva.
Például azt is, hogy súlya vannak, ha valódi figyelemmel ajándékozzuk meg egymást.
A foglalkozásokon, ha van kedve hozzá a csapatnak, szoktunk bemutatózni. Bekapcsolunk valami jó zenét, tapsolunk, és beállhat valaki a kör közepére, aki megmutatná a tudományát a többieknek. Egyik oldalon az önbizalom megszerzése, a lámpaláz kezelése, a befogadói oldalon pedig annak a tanulása, hogy valóban tudjak örülni a másik sikerének, ezeket szinte észrevétlenül megtanuljuk, tapasztaljuk itt együtt. Átszellemülünk, itt szabadabbak vagyunk, több a lehetőség a választásra, de az elutasításra is. Egyszerű dolgok végül is, amikhez a cirkusz teret ad.
Milyen korosztállyal dolgozol és hogyan tudsz differenciálni?
A zsonglőröktől (Magyar Zsonglőr Egyesület– szerk.) egy nagyon jó alapot kaptunk, ehhez már csak a szakmai, pedagógiai szempontjainkat kellett hozzátenni, hogyan épüljön fel egy óra. Sokat próbálgattunk, kísérleteztünk, és főleg, újraterveztünk. Vannak súlyos mozgássérültek, Down szindrómások, autizmus spektrum zavarral élők, tehát sokfélék, és a mozgásállapotuk is az. Meg kell őket ismerni, és állandóan követni a fejlődésüket, meddig mehetünk el, hol kell visszavenni a tempóból, és más úton nekifutni. Hat-hét-nyolc éves kortól egészen tizennyolc éves korig megjelennek a foglalkozásokon, és sokszor ezek a korcsoportok egyszerre vannak jelen.
Nagyon tetszett, amit a korábban említett előadásodban mondtál, hogy a gyerekek találták ki és jó lett! Te melyik eszközt szereted a legjobban?
A board (juggle board –szerk.) a kedvencem, és a családtagjaimmal is gyakran elővesszük, játszunk vele. Igazi agymunka egyébként ezzel az eszközzel foglalkozást végig vinni, facilitálni, annyi variációs lehetőség van benne. Illetve a vezető minden idegszálával igyekszik a másik félre hangolódni, a mozdulataira reagálni. Teljesen le is zsibbad utána az agyam, de olyan jóleső módon. A többi eszközzel is tudok bánni, de ebben már egészen jó vagyok.
Most Szegeden élsz, hogyhogy?
Időközben azt tapasztaltam, hogy nem tudok még eleget, és a mozgásfejlesztés a szívem csücske, ezért elhatároztam, hogy gyógytornász leszek. S szeretnék egy szocialis cirkuszi csoportot alakítani itt is, sérülteknek.
Sok sikert kívánunk hozzá!
Az interjút készítette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
DR. GASZNER ANDREA gyermekorvos, gyermekneurológussal
Sokszor nagyon megrémülünk, ha egy epilepsziás rohamot látunk. Mit tanácsolsz, mire kell ilyenkor figyelni, és mi lehet a valós segítség?
Ilyenkor az elsődleges cél, hogy a görcstevékenység és az eszméletvesztés miatt a beteg ne sérüljön, ne verje be például a fejét, ne nyeljen félre, biztosítva legyen a légzése. Emiatt a beteget a lehetőségekhez képest védeni kell. A legtöbb esetben az epilepsziás rosszullét rövid ideig, csak pár másodpercig tart, bár ez hosszabbnak tűnhet abban a szituációban! Ha nem oldódik, illetve ha ismert epilepsziás a beteg és a környezete tud róla, tapasztalt, akár rohamoldó gyógyszere is van kéznél, amit akár végbélbe is be lehet adni. Ha a roham elhúzódó, vagy újra és újra elkezdődik, mentőt kell hívni. Ilyenkor a betegnek már kórházi ellátásra van szüksége. A későbbiekben egyébként is érdemes neurológus szakorvoshoz irányítani a vizsgálat és terápia kontroll céljából.
A külön vizsgálatra és az egyéb okok keresésére azért van szükség, mert a jellegzetesnek tűnő görcsös, vagy eszméletvesztéses rosszullét önmagában még nem jelent epilepsziát: az ilyen rohamot görcstevékenységnek hívjuk. Viszont ilyet nem csak epilepszia okozhat, az un. alkalmi rohamot okozhat alkohol- vagy gyógyszermegvonás, fertőzés, nagyon alacsony vércukorszint, bizonyos gyógyszerek mellékhatása is. Az még nem feltétlen epilepszia, ha valakinek görcstevékenységgel járó eszméletvesztése van.
Sokféle fajtája létezik, ha jól tudom olyan is, ami alig észrevehető. Felsorolnál párat?
Más epilepszia fajták jelentkeznek felnőtt korban és újszülött ill. korai gyermekkorban. Sokféle csoportosítás létezik, ok, mechanizmus, tünetegyüttestől függően.
Vannak fokális epilepsziák, melyek csak egy körülhatárolt agyi terület által irányított meghatározott tünetegyüttest (mozgás, érzés, viselkedés, vegetatív) érintenek, illetve un. generalizált rosszullétek, melyek az agy gyakorlatilag egészének a működését befolyásolják, ezáltal a tünetek is sokrétűbbek, ez utóbbi minden esetben tudatvesztéssel is jár.
Vannak un. epilepszia szindrómák, melyek gyakran kor függőek, meghatározott genetikai meghatározottsággal és tünetegyüttessel rendelkeznek. Ezek ismerete az orvos feladata, mert a terápia kiválasztásában fontos. Például, West szindróma, Absence, BCTE, alváskor jelentkező, beszéd elakadással járó, lázgörccsel kezdődő, stb. Ezek nagyon változatos klinikai képpel, és terápiás lehetőséggel járnak. Gyermekkorban az epilepsziák nagy része fokozatosan szűnhet, de persze addig is fontos a rohammentességre törekvés.
Milyen kiváltó okai lehetnek?
Számos oka lehet, mely ráadásul még kor függő is. Más a gyerekeknél és felnőtteknél. Lehet genetikai ok, illetve minden, ami az agy anatómiáját, működését kórosan befolyásolja. (fejlődési eltérés, trauma, vérzés, fertőzés, daganat stb.) Magát azepilepsziás rohamot több inger is előhozhatja, provokálhatja. Ilyen lehet például az alvásmegvonás, az alkohol, bizonyos gyógyszerek, toxinok, lázas állapotok. Gyakran vezethet epilepsziás rohamhoz a fotóstimuláció is, de ez nem minden epilepsziára jellemző.
Mennyire kell kíméletesen élni epilepsziával?
Az életmód nagyban függhet az epilepszia típusától annak tüneteitől, provokáló tényezőitől, és a terápia hatékonyságától.
A lényeg a veszélyt keltő, életet veszélyeztető állapot elkerülése, a roham ismétlődés megakadályozása. Hiszen a rohammentesség elérése az pszichomotórium fejlődésében és az agyműködés károsodásának elkerülésében játszik fontos szerepet.
Általában, tapasztalatom szerint az epilepsziások életében a túl protektivitás, fokozott védelem fordul inkább elő. Ez sem feltétlen jó.
A tartósan rohammentes epilepsziások életminősége megegyezhet az egészségesekével, nincs szükség életviteli megszorításra. Figyelni kell azonban a gyermek fejlődésére, mert az epilepsziák egy része pszichomotoros hanyatlással, vagy nem megfelelő fejlődéssel járhat, ezért korai fejlesztésük szükséges. A terhelhetőségük is függ a rohamoktól, az epilepszia fajtájától, fontos hogy a megfelelő mozgásterhelést is megkapják. Érdemes a pedagógussal is megosztani az információt, hogy tudjon róla. Figyelni kell a későbbiekben a pályaválasztásra, a gyermekvállaláskor a terhességre, a gépjármű vezetésre. A család megfelelő tájékoztatása elengedhetetlen, hiszen rájuk is nagy terhet róhat egy ilyen állapot, még ha átmeneti is.
Milyen típusú epilepszia fajták jelenhetnek meg korai életkorban? Mit tapasztalsz a vizsgálatok során a saját praxisodban?
Korai életkorban más az epilepsziák gyakoribb kiváltó oka. Az agy érése is befolyásolja a kialakulást, a tüneteket, a terápiát. A gyakori epilepsziás rohamok nagyban tudják befolyásolni a pszichomotoros fejlődést, tanulást.
A leggyakoribbak, legismertebbek talán a West szindróma, Absence, jóindulatú gyermekkori epilepsziák, a nem epilepsziás, de ahhoz hasonló görcsállapotok: lázgörcs, affektív rosszullétek, alvási mioklónusok.
Mivel én a Budapesti Korai Fejlesztő Központban elsősorban a korai életkorral találkozom, sok koraszülöttet, szülési sérüléssel, agyvérzésen, hypoxiás károsodáson átesett, genetikai megbetegedéssel, fejlődési rendellenességgel élő gyermeket vizsgálok, az ezen okból kialakult különféle epilepsziákkal találkozom leginkább.
Szerinted hogyan, milyen programokkal lehetne segíteni a közvélekedést abban, hogy ne rettegjen az epilepsziától, hanem legyen józan és tájékozottabb a témában?
Vannak szórólapok az érintett gyermekek szülei, a nagyobb gyermekek, pedagógusok, védőnők, háziorvosok részére. Oktató filmek, továbbképzések, és megfelelő iránymutatással, akár a szakirányú internetes felületeken is lehet tájékozódni.
A kérdéseket feltette: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
A Budapesti Korai Fejlesztő Központba járó gyermekek szüleinek- különösen azoknak, akiknek gyermeke jelen év augusztus 31-ig betölti a 3. életévét- most már hosszú évek óta tartunk január végén tájékoztatót arról, hogy a Koraiból, a korai fejlesztés ellátási rendszeréből kikerülve, milyen lehetőségeik, jogaik és kötelezettségeik vannak a gyermek bölcsődei, de még inkább óvodai beíratásával kapcsolatban. Erre azért van szükség, mert a köznevelési „főszabály” kimondja, hogy 3 éves korától mindenkinek óvodába kell mennie. Azonban, azok a gyerekek, akik állapotuk miatt még nem érettek az óvodai nevelésre, maradhatnak bölcsődében, illetve korai fejlesztésben.
Ez a tény nekünk, szakembereknek is sok kihívást jelent, nem hogy a szülőknek. Hiszen épp, hogy bekerültek a korai ellátásba és igyekeznek elfogadni, a gyermekük állapotára vonatkozó diagnózisokat, eljárás rendeket, a fejlesztés mikéntjét és módját, máris egy új oktatási kategóriával, annak különböző lehetőségeivel (integrált, speciális-gyógypedagógiai, stb.), azok fenntartóival, a különböző feltételekkel kell, hogy megismerkedjenek. Április végéig ugyanis módjuk és lehetőségük kell legyen a legjobb választáshoz mind maguk, a gyerekük szempontjából. Nem utolsó sorban, a fogadó intézmények is fel kell készülniük a jogosult gyermekek fogadására szakmai, létszám és erőforrás szempontjából is.
Ez nem egyszerű folyamat, ezért a továbbiakban röviden kifejtem a jogszabályi kategóriákat, és a lehetséges módjait a gyermekközösségi létnek.
Az írás mellékletében található diasor, útmutatót nyújt arra vonatkozólag, hogy a szülők, hol tudnak tájékozódni a felmerülő intézményekről, hogy tudnak személyesen is kapcsolatot felvenni azokkal, meggyőződni a feltételekről, mikor kell felülvizsgálatra menniük a szakértői bizottságokhoz, hogy megtörténjen a választott intézmény kijelölése.
A Köznevelési Törvény fogalomrendszere szerint a különleges bánásmódot igénylő gyerekek, tanulók kifejezést használjuk. Ez a szóhasználat egyfajta gyűjtő fogalom, amely az elnevezés által is tükrözi azt a szemléletet és törekvést, hogy sok félék vagyunk, sok félék a családok és gyerekeik is, ám mindenkinek egyformán – mégis sajátos módon – helye van a köznevelés rendszerében.
A törvény szerint az alábbi rendszer szerint gondolkodhatunk:
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezek a kategóriák az érintett gyerekek egyedi igényeinek megfelelő ellátását és oktatását, a feltételek megteremtésének jogát és elvárását, az ezekhez való hozzáférés jogosultságát kell, hogy biztosítsák!,
A különleges bánásmódot igénylő gyermekek és családjaik sajátosságai mellett a bölcsőde, óvoda elsődleges tevékenységi köre a csoportszobában, az intézménybe zajló befogadó légkör és az ahhoz kapcsolódó mindennapi gyakorlat biztosítása, szervezése, legyen szó integrált, részlegesen integrált, vagy speciális – gyógypedagógiai ellátásról.
Inklúzió, integráció, differenciálás: ezek a fogalmak gyakran keverednek, néha egymást helyettesítve szerepelnek a szakmai, vagy a mindennapi szóhasználatban. A fogalmak azonban nem egymás szinonimái, érdemes foglalkozni ezek elkülönítésével és összefüggéseivel.
Az inklúzió egy szemlélet, amely a befogadáson alapszik, azon az elven, hogy az eltérés nem akadálya az együttességnek, sőt, egyes esetekben gazdagítja, színesíti a többség életét. Az inkluzív pedagógia azon alapszik, hogy a másságot relatívnak tekinti, attól függ, hogy kihez képest vagyunk mások, hogy kik között élünk. Ezen a szemléleten alapuló gyakorlat szerint minden ember, minden gyerek más, (noha tény, hogy léteznek kisebb és nagyobb eltéréssel élők). Amennyiben a másság kiterjesztődik minden gyerekkel történő bánásmódra, a valóban nagyon más gyerekkel való attitűd nem tér el kirívóan, hiszen mindenkivel kicsit „másképp” bánunk. (Természetesen, mint már volt róla szó, a közösség, a csoportélet keretein és lehetőségein belül)
Az integráció egy helyzet, amely akkor teremtődik, ha különleges bánásmódú gyereket fogadunk. Inkluzív légkör akkor is megteremthető, ha nincs integrálandó gyerekünk, de integrálni inkluzív viszonyulás nélkül nem lehetséges, legfeljebb csak formálisan.
A differenciálás pedagógiai módszervariációk tárháza, amelyek alkalmazása által valósul meg az egyénhez igazított fejlődési lehetőség a csoporton belül. Az egyéni bánásmód azt jelenti, hogy eltérő lehetőségeket teremtve más és más módon van joguk és módjuk nevelődni az egyes gyerekeknek. Ezért elmondhatjuk, hogy akkor differenciálunk, ha az eltérő célkitűzések mellé más és más lehetőségeket, feladatokat teremtünk az egyes gyerekek számára, más és más módszerekkel, eszközökkel, eltérő időkeretet biztosítva az egyes tevékenységek elvégzéséhez, valamint az eltérő elvárások miatt mást és másképp értékeljük őket, kiemelve azt, amiben könnyen és jól fejlődnek, segítve pedig azt, amiben nehezen. (dr. Bakonyi Anna; 2010)
Az sajátos nevelésű gyerekek integrációja folyamán szót kell ejteni azokról a feltételekről, jogszabályi előírásokról (melyeket biztosítani kell!), amelyek nélkül az elvek csak elvek maradnak, vagy a megvalósítás nem lesz sikeres és hatékony. A feltételek közé tartozik az, hogy megállapítsa a szakember a szülőkkel közösen az érintett kisgyerekről, illetve állapotáról az integrációra való alkalmasságát. Itt nem csak arról van szó, hogy a sérülés foka alkalmassá teszi-e őt a beilleszkedésre, hanem arról is, hogy tud-e fejlődni a személyisége ebben a tágabb/környezetben, vagy számára inkább egy kisebb létszámú speciális-gyógypedagógiai csoport lenne megfelelő.
Számtalan kérdés, számtalan dilemma, vágy és realitás, szükséglet és lehetőség, szabályok és eljárásrendek azok melyekkel a szülőknek foglalkozni kell ebben az időszakban.
Szeretnénk ezen az úton támogató, tanácsadó , szakmai szempontú partnerek lenni itt a Koraiban.
Czeizel Barbara, gyógypedagógus, intézményigazgató dr. Bakonyi Anna cikkei alapján
Egy 7 éves amerikai kislány gondolatait szeretnénk tolmácsolni olvasóink felé, aki pár perces videójában saját és gyermektársai védelmében igyekszik meggyőzni a komoly felnőtt közösséget arról, hogy a kukucsjáték bizony képes megváltoztatni a világot. Mára már tudományos tény, hogy az első 5 év tapasztalatai minden kisgyermek életében kulcsfontosságú az egészséges testi és lelki fejlődés szempontjából. Mégis egy olyan egyszerű játék, mint a kukucsolás, hogyan hathat ilyen intenzíven az idegrendszer és a személyiség fejlődésére? Miért kiemelten fontos a pozitív kapcsolódás gyermekünkkel a korai időszakban? Illetve miért lehet kifejezetten káros az okoseszközök gyakori használata a kapcsolatunk szempontjából? Molly segítségével ezekre a kérdésekre is igyekszünk a blogbejegyzésünkben választ adni.
Számtalan kutatás felhívta már arra a figyelmünket, hogy az első 5 életévünk kiemelt jelentőségű az agyfejlődés szempontjából. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a fejlődési és tanulási folyamat már méhen belül elindul. Már jóval a megszületésünk előtt tanulni kezdünk édesanyánk pocakjában. További rohamos gyarapodás és fejlődés jellemző az első életévre is. Az egyéves kisgyermek agya nagyjából kétszer akkora, mint amikor megszületett. Gyorsabban fejlődik agyunk a korai években, mint bármikor máskor életünk során. Azonban ez a rohamos fejlődés senkinek sem megy egyedül… Minden kisgyermeknek szüksége van a fejlődését támogató környezetre ahhoz, hogy a benne rejlő lehetőségeket kibontakoztassa.
Molly az alábbi öt területen kéri a felnőttek, a szülők, vagyis a mi segítségünket ahhoz, hogy minden apró tudós lehetőséget kapjon az egészséges fejlődésre már az első életévek során: 1. Kapcsolódjunk gyermekünkhöz!
2. Beszélgessünk vele!
3. Játsszunk közösen!
4. Teremtsünk egy harmonikus otthoni környezetet!
5. Vegyük körbe magunkat egy támogató közösséggel!
Ezen ismeretek birtokában térjünk vissza a kukucs-játékra! A kisgyermekek szinte egész nap keresik a figyelmet és a kapcsolódási lehetőséget a szüleikkel. Ez közel sem véletlen… Nagyon jól tudják, hogy a kapcsolódás kulcsfontosságú a fejlődésük szempontjából. A kukucsolás, a kezei vagy egy kendő mögé elrejtező, majd váratlanul visszatérő mosolygós szülői arc segíti a bizalom kialakulását és az emlékezet fejlődését. Nem véletlenül bíztat bennünket arra Molly, hogy kapcsolódjunk, beszéljünk és játsszunk a legkissebbekkel, minél korábban és minél gyakrabban. Az utánzás kiemelten fontos tanulási lehetőség a legkisebbek számára. Kis túlzással akár azt is kijelenthetjük, hogy az utánzás a kultúra motorja. Megtanulja általa a csecsemő, hogy miként viselkedjen a családjában, majd később a tágabb közösségekben. Eleinte nagyrészt az utánzás segítségével tárul fel előtte a tárgyi világ működése is. Így tanulja meg, hogy mire való egy fésű vagy egy pohár. A nyelvelsajátítás során is fontos szerepet kap. Ahogy képesek vagyunk utánzás által megtanulni, hogy hogyan illik viselkedni az étkezőasztalnál, ugyanúgy segít nekünk szüleink tisztán artikulált, hangokat jól elkülönítő, dallamos „gügyögése” abban, hogy megtanuljuk anyanyelvünk hangkészletét. Azonban ne feledjük, az utánzás nem olyan játék, ami egyedül is játszható…
Mi történik tehát akkor, ha a kapcsolódásra folyamatosan nyitott kisgyermek egy okostelefonba vagy tabletbe elmerülő szülővel találkozik? A kapcsolat kettejük között megszakad… A legtöbb kisgyermek ilyenkor valamilyen módon igyekszik felvenni újra a kapcsolatot a szülővel, hangicsál, kurjant egyet vagy éppen közelebb mászik. Azonban ha a többszöri újrakapcsolódási kísérlet kudarcba fullad, a szülő figyelme továbbra is elérhetetlen számára, akkor az hamar zavarodottsághoz és intenzív stresszélményhez vezet. Természetesen egyszer-egyszer mindannyiunkkal előfordul, hogy fontos üzenetet vagy hívást kapunk. Azonban ha tartósan azzal találkozik gyermekünk, hogy szükség esetén nem vagyunk elérhetőek számára, mert elmerült a tudatunk az okoskütyük világában, akkor az negatívan hat a biztonságérzetére és a kettőnk közötti bizalom kialakulására. Továbbá az utánzás szempontjából nézve is érdemes átgondolnunk, hogy milyen mintát adunk ezzel gyermekünknek…
Zárógondolatként pedig szeretnénk Molly szavait idézni: „Életünk során a felnőttekkel kialakított pozitív kapcsolataink adják azt a bizalmat a világban és önmagunkban, amire szükségünk van. Ezáltal válunk képessé kipróbálni új dolgokat, továbbá felfedezni a környezetünket. Ez segít nekünk abban, hogy gyerekek lehessünk. Kérlek, emlékezzetek arra, hogy életünk legfontosabb időszaka az az első öt év, ami már anyukánk pocakjában elindul. És mi az a nagyon hatékony dolog, amit ti is tehettek? Befogadjátok a jelzéseinket és reagáltok rá, minél korábban és minél gyakrabban. Minden együtt töltött pillanat lehetőség arra, hogy kapcsolódjunk, beszéljünk és játszunk. Képzeljétek csak el, hogy mekkora változást érhetnénk el a világban, ha minden felnőtt mindenhol így tenne. Nekünk gyerekeknek ez sokkal többet jelent, mint puszta játék. Ez számunkra a jövőt jelenti. Látjátok? A kukucs-játék tényleg meg tudja változtatni a világot!”
Az emberi egyedfejlődés egy elképesztő utazás. Amikor egy kisbaba megfogan, már az ivarsejtek egyesülése pillanatában benne van az apró kis sejtekben a teljes ember megformálásának minden információja. A néhány napos embrió pár sejtjéből kifejlődik egy teljes újszülött, egy új ember. Az élet legnagyobb csodája, hogy két sejtből a fejlődés során hogyan alakulnak ki a különböző típusú sejtek annak megfelelően, hogy mi lesz később a feladatuk. Alakulnak bőrsejtek, izomsejtek, kialakulnak a zsigerek és így tovább. És kialakul a test nagy karmestere, az idegrendszer is. Az idegrendszer fejlődése során az idegsejtek is differenciálódnak és specializálódnak az adott feladatra. Az emberi agy és a teljes idegrendszer fantasztikusan összetett gépezet, mely különféle formájú, elhelyezkedésű, méretű és funkciójú idegsejtek millióiból áll, amelyek összehangoltan és tökéletes csapatmunkával végzik a dolgukat.
Az idegrendszeri fejlődésben fontos szerepet kap az úgynevezett kritikus időszak, melyben a fejlődő agy a leginkább képlékeny és a leginkább érzékeny a környezeti hatásokra, illetve ingerekre. Ez a gyermek életének első két évében a legintenzívebb, de természetesen egészen a kamaszkorig elhúzódik. Ez az egyik oka annak, hogy miért kap ilyen fontos szerepet a korai intervenció (beavatkozás), a korai fejlesztés a gyermekek életében. Ebben a korai életkorban hatékonyan és aktívan lehet a gyermeki fejlődés irányát és tempóját befolyásolni a megfelelő fejlesztéssel. Miről is van szó pontosan? Az újszülött agyban rengeteg idegsejt és kapcsolati lehetőség van. Sokkal-sokkal több, mint amennyi felnőtt korra megmarad. Az intenzíven fejlődő agyterületekben akár az idegsejtek fele is elpusztul, mert a későbbi működtetés során rájuk már nem lesz szükség. Az agyunk nagyon gazdaságosan működik, igyekszik a lehető legkevesebb energiával a legoptimálisabb működést elérni. De akkor miért van a kisbabáknak ennyivel több idegsejtje? Mert ez az állapot lehetőséget ad a “hibázásra”, téves kapcsolódásokra, mellékutcákra, zsákutcákra anélkül, hogy a fejlődést komolyabban befolyásolná. Az alábbi egyszerű példával remekül lehet ezt a mechanizmust szemléltetni: Szeretnék megadni valakinek egy telefonszámot, pl. 1-2-3-4-5. Ha az illető akár egyetlen számot is hibásan, vagy olvashatatlanul ír le a sorban, az információ máris elvész és értelmét veszti. Nem fogja elérni a másikat telefonon. Írjuk le telefonszámot most betűkkel a számok helyett: egy-kettő-három-négy-öt. Tegyük fel, hogy az illető ebből a 19 karakterből többet is hibásan ír le: egg-ketto-hrom-négy-ött. Az információ mégsem vész el, igaz? Értelmezhető marad a számsor néhány téves karakterrel együtt is, mert ennyi hibát ki tud küszöbölni a rendszerünk. Valahogy az idegrendszer fejlődése során is ez történik. A példánknál maradva minél többször írjuk le az adott számsort, annál biztosabban marad meg a helyes telefonszámunk. Az idegrendszer megtanulja, és a végén 19 helyett elég lesz 5 karakter is ugyan annak az információnak az átadásához. Tehát az idegrendszernek hosszú távon elég 5 „karakternyi” sejtet és összeköttetést életben tartani a 19 helyett. A többi pedig elvész, azaz elpusztul. Ez igazán gazdaságos megoldás. Az idegrendszernek ezt a tulajdonságát, rugalmasságát nevezzük plaszticitásnak. Szépen párhuzamba állítható mindez a gyermek pszichomotoros fejlődésével is. A kisbabánk cselekszik, tapasztal, érzékel. A próba-szerencse típusú tanulás során sok tévedés lehet, még sokszor nem célravezető megoldást választ. Próbálkozik így, próbálkozik úgy, megfigyeli és megtapasztalja a reakciókat, környezetének változásait, a fizika törvényszerűségeit. A sok-sok gyakorlásban a tevékenysége egyre kifinomultabb és precízebb lesz, funkcionálisan a legmegfelelőbb, mely egyben az energia felhasználás szempontjából a leggazdaságosabb is.
Forrás: pixabay.com
Érhetik a fejlődő szervezetet azonban ártó hatások is. Fejlődő magzatunkat már az anyaméhben is rengeteg inger éri. Az anya különböző betegségei, gyógyszerek, környezeti ártalmak, szennyezett élelmiszerek, pszichés faktorok, majd a születés körülményei, a szülői és gyermeki genetika, a személyiség és sok minden más is hatással lehet a kis emberkére. Annyira összetett az emberi egyedfejlődés folyamata, hogy legtöbbször nehéz megmondani, hogy mi milyen hatással volt, okozott-e bármi kárt vagy sérülést a fejlődő kis agyban. Sokszor nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mi áll az eltérő fejlődésmenet hátterében. Sokszor nincs is egy konkrét ok, hanem több tényező együttes hatására vezethető vissza. A fejlesztés hatékonysága természetesen függ a meglévő és kimutatható problémák mértékétől, de mindenképpen korai életkorban érdemes elkezdeni. Amikor egy kisgyermeknél eltérő fejlődésmenetet tapasztalunk, akkor a megfelelő fejlesztéssel többek között az idegrendszer plaszticitását is kihasználjuk. Természetesen emellett sok minden mást is, hiszen komplex és összetett, kölcsönös együttműködésen alapuló munkáról beszélünk. A megfelelő ingerekkel, helyzetekkel, feladatokkal, akár az otthoni környezet máshogyan történő kialakításával is lehetőségünk van jó irányba terelgetni a fejlődést.
Forrás: https://pxhere.com
A környezeti ingerek, a mozgás és a (kezdetben próba szerencse típusú) tanulás kulcsfontosságú az optimális idegrendszeri fejlődésben. Nem mindegy mivel és hogyan tölti el a gyerek életének ezt a kritikus időszakát egészséges fejlődésmenet esetén sem. Aki egész nap a lakásban van, a tévé előtt üldögél, vagy kütyüzik, az nem jut elegendő tapasztalathoz, mozgáshoz, tanulási lehetőséghez. A szabad levegőn történő rendszeres nagymozgás, kirándulás, játszótér, játszóház, egy séta a parkban vagy a Duna-parton mind-mind pozitívan befolyásolja a fejlődő idegrendszert. A fizikai törvényszerűségek saját testen történő megtapasztalása alapozza meg többek között a későbbi téri tájékozódást, térbeli gondolkodást.
Összefoglalva tehát a korai fejlesztés egyik nagy ütőkártyája a fejlődő idegrendszer plaszticitásának és rugalmasságának kihasználása. A tanulási folyamatok, a mozgásos tapasztalatok, a játék és a megfelelő környezeti ingerek egyvelege jó talajt ad a gyermek fejlődéséhez. Ennek alakításában és támogatásában tud sokat segíteni az időben megkezdett fejlesztés, melyben mind a szülők, mind a gyermekek barátságos, biztonságos és elfogadó légkörben tanulhatnak egymásról, egymástól és a terapeutától.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
Kiegészítő sütik
Ez a weboldal a következő kiegészítő sütiket használja:
Yoast SEO
WP-optimize
Email Address Encode
A feltétlenül szükséges sütiket mindenkor engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
