Az elmúlt időszakban hat új gyógypedagógus kollégával bővült a Budapesti Korai Fejlesztő Központ csapata. Büszkék vagyunk rá, hogy személyiségükkel, egyedi látásmódjukkal és érzékenységükkel gazdagítják az intézmény szakmai közösségét.

Beszélgetésünk különleges volt, mert most először adódott rá alkalom, hogy meg tudják hallgatni egymás Koraiba vezető történetét. Felemelő volt részese lenni annak a folyamatnak, ahogy rácsodálkoztak, mennyi közös van a dilemmáikban. Igazán őszinte, egymásra figyelő beszélgetés alakult ki közöttük, amelynek most egyfajta kivonatát közöljük.

Isten éltesse az új kollégáinkat, köszönjük, hogy ilyen lelkiismeretesen és lendülettel vetik bele magukat a munkájukba!

Kérlek, mutatkozzatok be, miként választottátok gyógypedagógusként a korai fejlesztés területét?

Horváth Anna Sára: Az én utam Debrecenben kezdődött, ott csináltam meg az alapdiplomámat, a gyógypedagógiát. Tanulásban és értelmileg akadályozottak szakirányokon végeztem, így igen sokféle gyakorlati terepen, többféle korosztállyal kipróbálhattam magamat. Az utolsó évemben, az összefüggő terepgyakorlatomat a korai fejlesztés területén tölthettem el. Úgy éreztem, hogy az összes eddig megismert szakterület közül a korai életkorú gyerekek terápiája volt rám a legnagyobb hatással. Később Budapesten fejeztem be a tanulmányaimat, és egy hónapja költöztünk fel a fővárosba.

Úgy érzem, nem véletlenek sorozata, hogy ezt a hivatást választottam. Még középiskolás koromban, amikor a közösségi szolgálatot egy óvodában töltöttem el, ott mondta nekem valaki, hogy érzi bennem, hogy nekem ehhez a korosztályhoz, területhez van affinitásom. Aztán később is többször is átéltem, hogy hamar tudok a gyerekekhez utat találni, és kölcsönösen megvan egymás felé a „mágnesesség” érzése. Ahogy kiforrt a személyiségem, és sokféle terepen kipróbáltam magam, úgy kerültem egyre közelebb a korai fejlesztéshez is.

Mazák Anna: Nekem a sport mindig is fontos volt az életemben, és tudtam, hogy valamilyen aktivitással járó munkát szeretnék választani. Sokáig a gyógytornászi szakmán gondolkoztam, és aztán az osztályfőnököm hívta fel a figyelmemet a gyógypedagógia területére. Egy Bárczis (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) nyílt napon tetszett meg a szomatopedagógia szakirány, emellé a látássérültek pedagógiája szakirányt választottam. Nagyon megszerettem ezt a párosítást és szemléleteiket. Korábbi gyakorlati helyeimen azt éreztem, hogy nem tudok önmagam lenni a frontális oktatási struktúrában, és igazán a Koraiban töltött gyakorlatom alatt éreztem azt, hogy ezen a szakterületen tudom elképzelni magamat hosszú távon. A rövid és a hosszú gyakorlatomat is itt töltöttem, és sorsszerűnek éreztem, hogy aztán kollégaként is bekerülhettem ide. Petra (Antoni-Alt Petronella gyógypedagógus – szerk.), Csiszér Ági és Bata Timi (mindhárman gyógypedagógusok a Budapesti Korai Fejlesztő Központban – szerk.) sokat segítettek abban, hogy megtaláljam a helyemet itt.

Csósza Eszter: Az anyukám és a keresztanyukám is pedagógus. A legidősebb lány vagyok a tesóim közül, ami eleve magával hozza a gondoskodói szerepet. Nagyon érdekelt a pszichológia is, aztán a gyógypedagógia szakon, az autizmus spektrum pedagógiája és pszichopedagógia szakirányokon kezdtem el tanulni. Én is több gyakorlatomat itt töltöttem, és a terepgyakorlatom végén már szerződtettek is munkatársként. Egyik nap gyakorlaton voltam, másik nap már állásinterjún (nevetve mondja – szerk.) Az, hogy ez így alakult, nagyon sokat köszönhetek a mentoromnak, Editnek (Katonáné Iványi Edit gyógypedagógus – szerk.), aki pont jókor írt nekem egy üzenetet, hogy nyugodtan küldjem el az önéletrajzomat a Koraiba. Nem is tudta, de épp a gép előtt ültem ekkor, és a küldés gomb megnyomása előtt álltam. A legjobbkor talált rám a támogatása.

Varjú-Gazdag Dalma: Én is úgy gondolkodtam, hogy valamilyen pedagógus szakma lesz az én utam. Évekig cserkészkedtem, önkénteskedtem, ami nagy gyakorlatot adott abban, hogy alsó tagozatos gyerekekkel hogyan lehet jól együttműködni. Nem tudtam elképzelni magamat a mostani oktatási rendszerben hosszú távon, úgy éreztem, a saját működésemet korlátozná. Sokkal nagyobb rugalmasságot és lehetőséget láttam a gyógypedagógiában, hogy többféle irány közül választhatok. Szegeden kezdtem el a gyógypedagógiai képzést, ahol viszonylag hamar beleszerettem a korai fejlesztés komplexitásába és nagyon megtetszett, hogy az embert ennyiféle szemszögből lehet megérteni és vizsgálni. Emiatt átjelentkeztem a budapesti gyógypedagógiai képzésbe és a szomatopedagógia szakirányra. Én is a Koraiban töltöttem a gyakorlatomat, és egy véletlennek köszönhetem, hogy ide osztottak be. Utólag azt érzem, hogy valaki fentről egyengette az utamat, nagyon jó tapasztalat volt itt lenni. A fejembe vettem, hogy én itt szeretnék dolgozni, és ha rajtam múlik, itt is leszek. Egy egyéves Erasmus program után kerültem ide, szerencsére megvártak (mosolyogva mondja – szerk.).

Feminger-Szilágyi Anna: Nehéz volt eldönteni a gimnázium után, hogy merre szeretnék továbbmenni. Engem is vonzott a pszichológia, gyerekekkel szerettem volna foglalkozni. Egy évre Németországba mentem önkénteskedni, egy óvodába osztottak be. Izgalmas és meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyi különbség van a gyerekek között akár a személyiségükben, akár képességstruktúrában is. Ezután döntöttem a gyógypedagógiai képzés mellett, értelmileg akadályozottak és látássérültek pedagógiája szakirányokon. Már az első gyakorlatom a korai fejlesztés területéhez kapcsolódott, és igazán euforikus volt. A szakdolgozatomat is erről a területről írtam. Az egyetem elvégzése után másfél évet óvodában dolgoztam, amit szerettem, de hiányzott a szoros munka a szülőkkel. Korábban a gyakorlataim során nagyon jó visszajelzést kaptam arra, hogy én különösen jól tudok figyelni egy emberre, és én is azt tapasztaltam, hogy nem a csoportos helyzetekben érzem magamat otthonosan. Miután eljöttem a korábbi munkahelyemről, már biztos voltam abban, a korai fejlesztés az én szakterületem.

Viga Zsófia: Régóta tudom, hogy a segítő szakmában szeretnék elhelyezkedni. A gimnázium befejeztével egyből folytattam tanulmányaimat az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán. Az egyetemi éveimet megszakítva, egy évre Amerikába költöztem, ahol szintén gyermekekkel foglalkoztam a mindennapokban. Hazatérve folytattam a képzést, és ezzel párhuzamosan egy nemzetközi iskolában dolgoztam. Itt támogattam a gyermekek nyelvi gátjainak áthidalását, szociális-kommunikációs fejlődésüket úgy, hogy mindez egy elfogadó és támogató légkörben történjen. A szakdolgozat írásakor egyre jobban körvonalazódott bennem, hogy a korai életkorral szeretnék mélyebben foglalkozni, így interjút készítettem az egyik itt dolgozó, most már kollégával. Ezt követve sikerült a szakmai terepgyakorlatomat is az intézményben töltenem. Ekkor már éreztem, hogy nagy örömmel töltene el, ha itt dolgozhatnék. Büszkeséggel tölt el, hogy egy ilyen magasszínvonalú szakmai csapathoz tartozhatok.

Milyen volt belépni kollégaként a Koraiba aztán és mi jelentett fogódzót a kezdeti időszakban?

Dalma: Elsőre azért nagyon sok kihívást jelentett, hogy ennyi ember van egy helyen, és mit fogok én ezzel a helyzettel kezdeni. Az segített, hogy voltak ismerős arcok, és hozzájuk lehetett kapcsolódni. Mivel éreztem, hogy itt egyszerre nagyon sok helyre és emberre kell figyelni, tudatosabban elkezdtem kötődni azokhoz, akikkel már eleve volt kapcsolatom, és abban a munkában mélyültem el, amit velük vagy rajtuk keresztül végeztem. Így tudtam megérkezni, hogy aztán idővel másokra is tudjak figyelni.

Anna Sára: Én azt hiszem, hogy mint mindenhez, ehhez is fontos az önismeret. Azaz tudni, hogy én ideillő vagyok, és belül legyek jól magammal. Ebben sokat segít az, hogy itt érzem a nyitottságot, hogy megkérdezik és aztán meg is hallgatják, hogy vagyok. Jó érzés megtapasztalni, hogy egy csomó olyan ember dolgozik a Koraiban, aki az átlagosnál szenzitívebb, és tud olyan visszajelzést adni a másik számára, ami tovább lendít egy-egy nehézségen.

Dalma: Ehhez szeretnék én is csatlakozni. Nekem nagyon fontos szempont volt, hogy olyan helyen dolgozzak, ahol még van annyi kapacitás az itt dolgozókban, hogy a hallgatóknak is jusson a kedvességből.

Zsófi: Mivel terepgyakorlatomat is itt töltöttem, így nem volt teljesen idegen a belépésem kezdeti időszaka, ettől eltekintve az elején mindenki izgul egy új és kiszámíthatatlan közegtől. A váltás mindig izgalommal és bizonyos mértékben stresszel jár. Ebben az időszakban a kollégák nyitottsága és a bátorságom, hogy mertem kérdezni, rengeteget jelentett. Emellett szerintem fontos kiemelnem az intézményben jól működő és hatalmas támaszt adó mentorprogramot. A mentorom segítsége és folyamatos konzultációs lehetőségek, olyan kapaszkodót nyújtott számomra, amit tudom, hogy pályakezdőként más helyen nem kaptam volna meg.

Feminger-Szilágyi Anna: Nekem nagyon nehéz volt az elején, és ez rajtam szerintem jobban látszott. Mellette elkezdtem még a logopédia szakirányt, és a minősülésem is ekkor zajlott.

Eszter: Szerintem az, hogy egyszerre ennyi kihívás elé állítjuk magunkat, jellemző a gyógypedagógus mentalitásra. Vagyis, hogy hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent azonnal és egyszerre akarunk megoldani, egy család esetében is. Magammal is türelmesnek kell lennem, és ez pályakezdőként különösen nehéz.

Szerintetek a korai intervenciós munkának mik lehetnek a kihívásai?

Anna Sára: Én azzal kezdeném, hogy már az is egy kérdés, hogy az a szoba, ahol órát fogok tartani, ott milyen játékok vannak a szekrényben (egyszerre felnevetünk mind – szerk.). Aztán elkezdődik a foglalkozás, és valójában kiderül, a személyiségem lesz az eszköz, és ami a szekrényben van, az vagy érdekes vagy nem. A gyerekekhez való hozzáállás a lényeges, és ehhez fontos, hogy előbb belül találjuk meg a helyünket, az adott ponton, az adott szobában. Aztán az is eszembe jut, hogy utána becsukjuk annak a szobának az ajtaját, és igen nagy felelősség van rajtunk, hogy hogyan tudunk segíteni annak az adott családnak. Ebben jelentős támogatást jelent az, hogy kapunk segítséget a mentorunktól. Minden héten.  

Dalma: Hirtelen túl sok információ zúdul ránk az adminisztráció terén, miközben szakmailag is igen komolyan fel kell venni az intézmény ritmusát. Nagyon erős védőhálót jelent az, hogy minden héten lehet konzultálni tapasztaltabb szakemberrel, és megosztani a dilemmáinkat.

Feminger-Szilágyi Anna: Nekem szinte semennyi tapasztalatom nem volt a korai fejlesztésben, meg kellett találnom ebben a saját hangomat. Azt tudtam, hogy ezt akarom csinálni, és a szülőkkel együtt dolgozni, de mégis, eleinte ez azért komoly fejtörést okozott. Nekem a mentorom, Anna (Galgóczy Anna gyógypedagógus – szerk.) segített ebben rengeteget.

Zsófi: Az egyetem kapuit elhagyva önmagában ijesztőnek tűnhet, hogy a tanultakat most valóban a gyakorlatban kell alkalmazni. Emlékszem az első órámra, hogy mennyire izgultam, hogy most jól fogom-e csinálni, amit kigondoltam, tudok-e kapcsolódni a gyermekkel. Ez az érzés hamar elmúlt, ahogy egyre több családot láttam el, viszont azt gondolom, hogy az egyetem arra nem készít fel, hogy a korai életszakaszban milyen nagy hangsúlya van a családnak. Itt a Koraiban mi nem csak a gyermekeket látjuk el, hanem a családokat is. A munkánk nagy része a családokkal való kommunikáció. Nem mindegy, hogy milyen módon és mit közlünk a szülőkkel. Ezek olyan kihívások, amit a tapasztalattal szerezhetünk, de az egész munkánkat végig követik, és mindig van, lesz hova fejlődni.

Mazák Anna: Jó volt, hogy a nehéz kérdéseimet fel tudtam tenni Áginak (Csiszér Ágnes, gyógypedagógus – szerk.). Nagyon jó, hogy van ez a mentorháló. Azt is érzem, hogy itt valahogy ilyen multitasking üzemmódban kell lenni. Egyik pillanatban bent vagy egy órán, aztán gyorsan beszélned kell egy kollégáddal, de közben kezdődik egy szakmai team, és te szétszakadsz. Ha önismeretben nem tart ott az ember, akkor ez a sokféle kihívás együtt nagyon megnehezíti a munkánkat. Én azt hiszem, a nyáron dolgoztam fel, hogy mi is történt velem az első évben. És most olyan jól vagyok.

Mit kívántok magatoknak erre a tanévre?

Eszter: Több olyan erőforrást, amit felfedezhetek, és tudok belőle építkezni és töltekezni. Hogy folyamatosan legyen erőm és lelkesedésem.

Mazák Anna: Sok erőt kívánok magamnak a minősülésemhez. Illetve idén el akarom kezdeni a DSZIT-et is (Dinamikus szenzoros integrációs terápia – szerk.). No meg hogy most már valóban megérkezzek ide.

Feminger-Szilágyi Anna: Én az érzelmi kapacitásaimmal való tudatos gazdálkodást kívánom magamnak erre a tanévre.

Anna Sára: Én azt szeretném, hogy élvezzem is. Sok munka van előttem, ez biztos. Boldog vagyok, hogy itt lehetek, és szeretném ezt meg is élni.

Dalma: Tudatos lassítást szeretnék, és azt bevállalni, ami örömet okoz. Ezt mind szakmai, mind magánéleti szempontból is kívánom magamnak.

Zsófi: Ez a tanév nagyon sok kihívást rejt, a minősülés és a mesterképzésem befejezése lesz a fókuszban. Úgy gondolom, hogy ebben a tanévben szükségem lesz a megfelelő időmenedzsmentre, emellett fontosnak tartom a kikapcsolódást is. A sok teendő, határidők és az énidő közötti megfelelő egyensúlyt kívánom magamnak.

Udvarnoky Zsófi