Janzsó Cecíliáról és Szilvásy Mártonról szól a Ketten című dokumentumfilm. A filmet Dobray György filmrendező készítette 2018-ban, és többek között az Új Delhi Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmnek járó fődíját is elnyerte vele. Cili és Marci Down szindrómások, és boldogan élnek együtt.

A Ketten című dokumentumfilm egy idilli reggeli ébredéssel indul és egy fáradt, de boldog esti összebújással végződik. A kettő között pedig annak lehetünk tanúi, ahogy Cili és Marci általában a hétköznapjait tölti. Életüknek egy különleges szakaszába pillanthatunk be, az esküvőjükre készülnek, és olyan, mintha a már most a mézesheteiket töltenék.

Nyomot hagyni

Marcili, így nevezi a párt Gruiz Katalin, Cili édesanyja a közös szülinapi bulijukon, ugyanis Cili és Marci egy napon születtek. A filmben teljes természetességgel vannak jelen, nem zavarja őket a kamera, teszik a dolgukat pont úgy, ahogy a hétköznapokban szokták.

Mindkettőjük számára fontos az alkotás, a művészet. Cili zongorázni tanul, Marci gitározni, és a mozgás is a szenvedélyük. Marci a Baltazár Színház színésze, Cili zumbát tanít értelmileg sérült felnőtteknek. Mindig van dolguk, mindig valahova igyekeznek, ha pedig otthon vannak, akkor is az alkotásban tudnak megpihenni. Rajzolnak, táncolnak, énekelnek, filmet néznek, kosaraznak, táncházba járnak. Felemelő képsorokban bontakozik ki előttünk, ahogy először Marci jár egy legényest a táncházban, majd két másik párral együtt egy körtáncot járnak. Pont ugyanúgy lüktetnek együtt a zenével és a többi táncossal, mint mindenki más a táncházban. Marci büszkén meséli el, hogy amikor még élt Halmos Béla (magyar népzenész, zenekutató, hegedűtanár – szerk.), akkor ő húzta el neki a legényes nótáját. Amikor mozognak, szabadon táncolnak, mozgásukkal őszintén és fesztelenül mesélik el érzéseiket, gondolataikat, vágyaikat, mozdulataiknak jól követhető íve van. Mindketten megfogalmazzák, hogy az önkifejezés mennyire fontos és gyógyító számukra. Erről Cili egészen meghatóan beszél a filmben:

„Azért jó a művészet, mert ami a lelkemben van érzés, azt beleteszem, és ezáltal én is gyógyulok.”

Az alkotással együtt a színpadon létezés is része a napjaiknak. Marcinak a Baltazár Színházban rendszeresen vannak fellépései, a filmben részesei lehetünk egy készülő előadás próbafolyamatának, majd a bemutatónak is, ahol Marci könnyeivel küszködve hajol meg.

Cili egy zongoratanár segítségével készül a NEMADOMFEL együttes egyik fellépésére, ahol ő kíséri a kórust zongorán. Tanúi lehetünk annak, mekkora munka van abban, hogy Cili ezt a számot megtanulja zongorán, és őszintén szurkolunk, hogy számára is jó érzés legyen előadni azt a színpadon. Cili szerény, talán valamivel visszahúzódóbb, mint Marci, de az őt dicsérő szavaknak és köszöntésnek nagyon örül.

A film egyik különlegessége, hogy a képsorokat legtöbbször a Cili által játszott Für Elise hangjai kötik össze. Ezt a darabot olyan helyzetekben játssza a filmben, amikor csak úgy, a maga örömére ül le játszani. Sajátos lüktetést ad a dallamnak azzal, hogy lassabban játssza, új jelentést ad a már sokat hallott dalnak, s ahogy időnként ő is megakad a beszédben, ez a játékában is megjelenik, de végül mindig továbblendül.  

Carpe diem!

Amikor nem dolgoznak vagy alkotnak, akkor is maximálisan az életet élvezik. Be tudnak ülni egy sörre egy kávézóba, kirándulnak, tollasoznak a Margit-szigeten. Legtöbbször kézenfogva sétálnak, és egymásról mindenféle szépet mondanak. Marci Ciliről így:

„Cili olyan, mint a fény, bevilágítja a lelkemet.”

A pár az esküvőjére készül, s a film csúcspontja is az a jelenet, amikor az esküvői ruhaszalonban együtt ruhát választanak. Ciliről készült képsorok a fehér ruhában költőiek: szép és érzékeny, meghatódott és boldog, egyszerre van zavarban és vágyik rá, hogy ez a pillanat sokáig tartson. Marci is nehezen jut szóhoz, amikor meglátja Cilit a kiválasztott ruhában, és aztán ahogy megölelik, megcsókolják egymást, összeolvadnak, azt a képsort bizony sosem felejtjük el. Marci öltönyt választ, majd felhajtja Cili fátylát, és szétáradó örömmel karol jövendőbelijébe. Egyszerre szépek, játékosak, boldogok. Pont olyanok itt is, mint akkor, amikor a réten látjuk őket virágot szedni. Futkároznak, élvezik a napsütést, felborulnak és összegabalyodnak, majd újra szaladnak. Boldogok együtt, őszintén szeretik egymást, és úgy élnek, mint mindenki más. Ez a film, azt hiszem, ezt akarja üzenni nekünk.

Isten éltesse a Down szindrómás gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket és szüleiket is, és kívánom, hogy életük amennyire csak lehet, legyen teljes!

Udvarnoky Zsófi

A borítókép a port.hu oldalról származik.

Több éve már, hogy az Egy Sima Egy Fordított Egyesületben egy különleges mesecsoport működik olyan alsó tagozatos gyerekeknek, akiknek van speciális igényű, „fordított” testvére.

Három, mindenre elszánt meseterapeuta vezeti őket végig a kalandokon és kihívásokon: Bata Sarolta, Élő Fruzsina és Rapavi Dóra. Gyertek, járjunk utána!

Hogyan ismertétek meg egymást?

Bata Sarolta: Mi Dórával már ezer éve ismerjük egymást, mert egy gimnáziumba jártunk, majd együtt végeztük el a magyar szakot is. Általában együtt szeretünk iskolába járni, így a meseterápiás és mentálhigiénés képzést is együtt csináltuk. A gyerekeink is nagyjából egyszerre születtek, szóval barátok vagyunk. Györgyi (Bokor-Bacsák Györgyi, az Egy Sima Egy Fordított Egyesület egyik alapítója – szerk.) régi gimnáziumi osztálytársunk volt, és egyébként is figyeltük, hogy mi mindent csinálnak az Egyesületben, így ismertük meg Fruzsit. Arra gondoltunk, hogy szívesen csinálnánk együtt mesecsoportot, és erre egy MOL pályázattal lehetőségünk is nyílt. De ez már olyan rég volt. Fruzsi te hogy emlékszel?

Élő Fruzsina: De, szerintem így volt. Arra emlékszem még, hogy csináltam egy meseterápiás workshopot, és ti arra eljöttetek, de ekkor már elvégeztétek a képzést, nem?

Rapavi Dóra: Akkor már meseterapeuták voltunk, csak ezt nem mondtuk neked, mert még nem volt gyakorlatunk (mindannyian nevetnek – szerk.), és résztvevőként, saját élményt szerezve szerettünk volna jelen lenni. Egyébként 2021 óta vannak közös csoportjaink, és a szülők azt jelzik vissza, hogy nagy szükség van erre. Most zártunk le egy tíz alkalmas csoportot, és tavasszal indul a következő.

Ráadásul a családok ingyen vehetik igénybe ezt a támogatást, ami óriási lehetőség. Mit kell tudni a tavaszi csoport indulásáról?

Fruzsi: A tavaszi csoportba olyan gyerekeket is várunk, akik már jártak hozzánk korábban, tehát akik szívesen folytatnák a közös alkotást és játékot. Azt tapasztaljuk egyébként, hogy sokaknak jót tesz, ha jöhetnek még hozzánk, azaz tovább is elkísérhetjük őket, mint tíz alkalom.

Saci: Általában alsó tagozatos gyerekeknek hirdetjük meg a csoportokat, és új mesékkel készülünk. Összesen tizenkét főt várunk, vagyis ez egy kislétszámú csoport. Hárman vezetjük, pontosan azért, hogy sok figyelmet tudjanak a kapni a gyerekek. Esetükben, ahol speciális helyzetű testvéreik vannak, még központibb téma a rájuk jutó figyelem. Azért is szükséges, hogy hárman legyünk, mert sokszor van olyan gyerek, akinek átmenetileg egyéni figyelemre van szüksége, azaz valamelyikünk mellé szegődik. Ezt így, ebben a felállásban tudjuk biztosítani számukra.

Fruzsi: Ami még fontos, hogy akinek még fiatalabb a gyereke, de szeretné, hogy járjon ilyen csoportba, ő is jelentkezzen, mert mi regisztráljuk őt, és meg tudjuk keresni egymást idővel. Az is előfordulhat, hogy az időpont nem jó épp, ebben az esetben is érdemes nekünk írni, mert szólni tudunk egy következő csoport indulásáról.

Mit jelent, hogy alkotó és fejlesztő meseterapeuták vagytok? Miért lehet hatásos ez a módszer a speciális igényű gyerekek testvéreinek támogatásában?

Fruzsi: A gyerekek anyanyelve mindaz, amely elemeket mi itt a meseterápia eszköztárából, tudatosan használunk. Minden érzékleti modalitást megszólítva dolgozzuk fel a meséket, sok alkotással és mozgással, nagyon másként szerintem nem is lehetne gyerekekkel együtt lenni. A mesék azért is hasznosak, mert rengetegféle megküzdési stratégiát lehet belőlük tanulni. Van, akinek a lecsendesítésre és megnyugvásra van szüksége, van, akit aktivizál, aki a csöndből, szorongásból engedni kezd általa.

Saci: Boldizsár Ildikó módszere az alkotó és fejlesztő meseterápia (Metamorphoses Meseterápiás Módszer – szerk.), az élőszavas mesemondás van a középpontjában. Teljesen másként hat egy fejből mondott népmese, mint az olvasott. A módszernek van egy kötöttebb felépítése, szerkezete, vagyis, hogy az elején belépünk a mesék világába, aztán kilépünk onnan, azaz elválasztjuk a mese terét a valóságtól, és a kalandjaink ebben a „mintha” térben történnek velünk.

Ráhangolódással kezdünk, a mesemondás előtt rituáléink vannak, amelyek felkészítenek a mese befogadására. Relaxáltabb állapotban tudjuk meghallgatni a mesét, majd a mese történéseit fordítjuk aktivitásba. Kiemelünk belőle egy-egy részt, és azt együtt cselekvésbe ágyazottan átéljük. Közösen építünk hajót, együtt legyőzzük a sárkányt, s levágjuk mindegyik fejét. Tehát nem mi mondjuk meg, hogy ki legyen a mesében a király vagy a legkisebb királyfi.  A végén együtt olyasmit alkotunk, ami emlékezteti a gyerekeket a mesében történtekre, és amit ebből el is vihetnek magukkal utána. Az is fontos, hogy a meséken keresztül indirekt módon tudnak megküzdeni a feszültségeikkel, nehezebb érzéseikkel. Csodálatos módon mindenki azt tudja kivenni belőle, amire neki ott és akkor szüksége van, ami hiánya.

Dóra: Mindezt színesítjük különféle eszközökkel, amelyek tovább mélyítik egyrészt a mese terébe való átlényegülést, másrészt a saját érzéseik elérését és megfogalmazását. Így érzelemkártyákkal, hogy vagy? kártyákkal vagy éppen kendőkkel is játsszunk együtt. Minden alkalommal használunk olyán természeti elemeket is, amelyek minden érzékszervet aktiválnak a tapasztalás során. Így például magvakból kell kirakniuk a családjukat, agyaggal dolgozunk, kövekkel és fadarabokkal alkotunk.

A csoport legelején és a tíz alkalom után is csak a szülőkkel találkoztok, egyéni szülőkonzultáció formájában. Mire szerződtök velük?

Dóra: Az első szülőkonzultáció témája az, hogy a gyereküket bemutassák nekünk, hogy el tudjuk őt képzelni, és készülni rá. Fontos, hogy megismerjük azt a családot, ahonnan jön, miket szeret játszani, hogy viselkedik közösségben. A megismerés a célunk, ez nem egy diagnosztikai célú találkozás. A végén a folyamatról tudunk visszajelezni, hogy az adott gyerek az első alkalomtól az utolsóig milyen módon tudott részt venni az alkalmakon, milyen volt a beilleszkedésük tempója és rá jellemző motívumai, és persze az is érdekes, hogy a szülők mit jeleznek vissza, ők miket tapasztaltak a gyerekeiken.

Saci: Éppen most értünk az őszi alkalmak utáni szülőkonzultációk végére, és azt tapasztaltuk, hogy az egész családrendszer tud egy kicsit változni, mozdulni, harmonizálódni, ha egy tagja külső segítséget kap. Azt is sokan visszajelezték, hogy az az idő, amit erre fordítanak a gyerekkel, az számukra, a kapcsolatukban is megerősítő, mert ez egy program is kettőjüknek. Amikor azon a gyereken van a fókusz, amikor rá tudnak figyelni. Az, hogy megoldják a családok, hogy eljussanak a gyerekeik ezekre az alkalmakra, az már önmagában óriási felhajtóerő, és azt is jelzi, hogy nagyon akarnak tenni értük. A végén egyébként egybefűzve megkapják a meséket, amikkel foglalkoztunk, s bármikor újraélhetik, együtt.

Dóra: Itt a közös élethelyzet hozza össze a csoportot, és arra tudunk szerződni, hogy a bennük lévő szorongásokat, belső feszültségeket le tudják vezetni, és sorstárs közösségben az érzéseikkel tudatosabban bánjanak. Egyébként spontán kapcsolódások is létre tudnak jönni ezekből a találkozásokból, és vannak, akik külön is találkoznak már.

Fruzsi: Sőt, olyan is volt, hogy az egyik csoportra járó kislány a társa spéci testvéréhez kezdett el kapcsolódni a folyosón, és ezek nagyon fontos pillanatok. Milyen jó lehet látnia ezt annak a gyereknek, hogy az ő furcsa testvéréhez egy másik gyerek, teljesen spontán módon kapcsolódik, és megfigyelheti, ahogyan ez történik. Ez mind-mind olyan tapasztalat, ami végül kerekebb világképet eredményez.

Rengeteg munkátok lehet abban, hogy ti hárman ilyen flottul tudjatok együttműködni.

Fruzsi: Ami biztos, hogy olyan energiabombát kapnak a gyerekek és mi is ezeken a csoportokon, amivel azt érezzük, elvagyunk egy darabig. Mi is fáradtan, de feltöltődve szoktunk innen tovább menni, mert ez a lényege ezeknek a találkozásoknak.

Saci: Igen, és mostanra annyira természetes lett, ki mikor mit csinál, hogyan terem ott egy gyerek mellett, vagy hogy ki mondja a mesét, hogy megérte ez a közös tanulás. A szülők is azt mondják, hogy a folyosóról is hallani, hogy mi így hárman egyben vagyunk, jófajta zsizsgés hallható.

Dóra: Igen, hogy jól kiegészítjük egymást, és tényleg nagyon jól szórakozunk együtt.

Udvarnoky Zsófi

A játszótérhez mindannyiunknak van kapcsolódása, rengeteg emlék és érzés társulhat hozzá. A gyerekek kánaánja ez, mondanánk, de ugyanennyire fontos, hogy a felnőttek is jól érezzék itt magukat.  

Milyen szempontok szerint tudjuk tudatosabban megfigyelni a minket körülvevő tereket? Mit jelent az, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is lehet?

Dúll Andrea környezetpszichológussal beszélgettünk minderről, aki az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánhelyettese, valamint az Ember-Környezet Tranzakció Intézet megalapítója és intézetigazgatója.

Jól értem, hogy a környezetpszichológiának köszönhetően a modern ember számára lehetőség teremtődik, hogy kezébe vegye az életét, és tudatosabban éljen?

Valóban, olyannyira, hogy a 21.század változásainak hatására és a covid járvány következményeként a hétköznapi ember is figyeli, hogy mi van a környezetében, és ez a tudás már nem marad a tudósoknál, politikusoknál. A covid alatt az egymás közötti távolság szabályozása, illetve hogy mikor, hova megyünk, tudatosabb környezeti megfigyelést eredményezett. A környezetvédelem mellett az ember és környezet tranzakciójának vizsgálata is a környezetpszichológia középpontjában van: ez egy olyan figyelmi fókusz, ami egyrészt önmagunkra irányul, másrészt – ezzel együtt – a ránk mindenkor ható környezeti szempontok tudatos megfigyelésére.  

A játszóterek tervezésekor milyen szakembereket lenne érdemes bevonni a munkafolyamatba, hogy tudatosabb közteret alkothassunk?

Európa számos országában humánszakértelmet is használnak a tervezésben, ez akár pszichológus bevonását is jelentheti. Itthon is előfordul, hogy tanulnak a tervező hallgatók egy aktuális projekt megtervezésekor pszichológiai szaktudást is, de ez azért még nem általános gyakorlat nálunk.

A biztonságtechnikai kérdésekre nyilván van szabályozás, de lehetne árnyalni azokat a kérdéseket, hogy hogyan lehet a játszótéren úgy alakítani a játékokat, hogy az a gyermek fejlődését optimálisan serkentse, ráadásul egy tipikusan fejlődő gyerek gyakran más eszközöket választ, míg egy eltérően fejlődő gyerek esetleg nehezebben érzékeli, mi lehet már veszélyes számára, vagy épp hol tudna ő egy jót játszani. Ebben a pszichológia és a környezetpszichológia egyaránt tud javaslatokat kínálni.

Az integrált játszóterek helyzetét sem látom kiegyensúlyozottnak, nem az a megoldás, hogy legyen külön, elszigetelten a látássérült, mozgássérült vagy éppen neurodiverz gyerekeknek játszótere, hanem az volna az igazi, ha minden játszótér integráló lenne. Ehhez megfelelő gyógypedagógiai és pszichológiai, akár antropológiai szaktudás összefogására lenne szükség, ami minőségi változást tenne lehetővé.

Ha így fognánk fel, hogy mi is a játszótér, akkor megvalósulhatna az a gondolat, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is egyben.

Akkor ez a gondolat már azt is feltételezi, hogy utánkövetésre is szükség van.

Az volna hosszú távon a leghatékonyabb, ha például egy mozgáskorlátozottak számára tervezett játékot előbb kipróbálhatnának az érintettek, és utána a tapasztalatok birtokában további fejlesztések válnának lehetővé. Hiszen az sem mindegy, hogy ugyanazzal a játékkal hogyan játszik valaki egyedül, de miként válik be a közös játékban. Millió szempont van, ez igenis odafigyelést igényel.

Az alaposabb gyakorlat egyfajta gondolkodásmód is a környezetről. A terek nem maradnak állandóak, ahogyan az emberek is sokfélék, a használatban a kopáson kívül egy csomó változás is van, ami gondoskodást is feltételez. Egy spontán alakuló térnél ezt nehezebb követni, de egy játszótérnél, ahol kifejezett célja van annak az adott helynek, ott akár részleteiben, de kivitelezhető lenne.

Ráadásul felmerül a kérdés, hogy mit gondolunk arról, hány évszakos egy játszótér, és milyen változtatásokra van szükség például a kánikulában, amire az idei nyár nagyon nyomasztó válaszokat adott.

Rövid időn belül nagyon másként fogunk élni, és másként is kell, hogy éljünk. Ha ilyen melegek lesznek a nyarak, akkor valószínűleg nem nyáron fogunk játszótérre menni. Addig amíg ez nem következik be, apróbb változtatásokkal sokat tudnánk elérni, például egy napvitorla megszervezésében annak az adott közösségnek is lehetne feladata, aki a közvetlen felhasználó. Ezt is jelenthetné a tudatos környezethasználat.

A tértervezésnél központi hívószó lett a flexibilitás, ami nem egy üres szlogen. Egy játszótér esetén ez egyebek mellett azt jelenti, hogy legyen fedett tér, legyen olyan, ahol átjár a levegő, lehessen inni, vizezni, egyáltalán a játéktér rugalmassága fontos szempont kellene, hogy legyen – akár több funkcióra is használhatók lehetnének ezek a terek.

A játszóterek lehatároltak, elsősorban a biztonság szempontjait szem előtt tartva. Szerinted ez befolyásolhatja azt, hogy máshol, ahol nincs erre dedikált tér, játszani lehessen?

Az, hogy a játszóteret körülveszi egy határ, az pszichológiailag indokolt, illetve a lehatárolással kijelölt a játék helye, és ezzel biztosítva van az erre szánt tér. Azt viszont definiálni kell, hogy a város szövetében a játékosság mit jelent. Ha ez alatt például azt értjük, hogy a térben legyenek olyan elemek, melyek a percepciónkra jó hatással vannak, vagy akár kijelölik az útvonalat, akkor az színesíti, tereli a térrel kapcsolatos figyelmünket. Lehetne az is, hogy egy buszmegállóban, amíg várakozni kell, hasznos lehet egy játékeszköz vagy valami felület, amivel a várakozás nem válik unalmassá. Ezek megtervezésekor minden felhasználóra gondolni kell, vagyis arra is figyelni kell, hogy ez kit zavarhat, de az a gondolat, hogy legyenek olyan terek, amelyekben a felnőttek is jól érzik magukat, és a gyerekeikkel játszani tudnak, ez biztosan nagyon lényeges.

Mi mindent jelenthet szerinted a játszótér? Ez egy olyan hely, amire nem túlzás azt mondani, elkísér minket az életünk legkülönfélébb szakaszaiban.

Egyrészt ebben a térben elemi kapcsolódás van a szenzoros ingerekhez, tele van olyan játékokkal, amelyek arra hívnak, hogy másszunk, kússzunk, legyünk koszosak. Ezek a hatások egyébként is érik a gyereket, de itt nagyon nyilvánvalóan jelennek meg, sűrítve, elképesztő szenzoros és motoros élmény tenger egy játszótér.

Aztán ott van a kapcsolatok szintje, pihenés közben kiválóan meg lehet nézni másokat, sűrű tér, ahol rengeteg történés van. Ebből lehet tapasztalatokat gyűjteni, társas térhasználati formákat megfigyelni, tanulni – mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek.

Az egyik legmagasabb szintje a játszótérhasználatnak a társas és környezeti kompetencia szintje, vagyis egyrészt az, hogy egy gyerek képes arra, hogy a játékszerekből bármilyen (fantázia)játékot teremtsen, vagy akár egy ingerszegény térben is összetett játékokat játsszon. Másrészt ugyanennyire fontos, hogy életkori kompetenciái szerint megtanulja a társas játék szabályait is, például az osztozkodást, hogy ki kell várnunk a sorunkat. Egy nagyobb gyerek belekerülhet a segítő szerepbe, ami -az előnyök mellett – akár terhes is lehet számára, éppen ezért jó, ha a kisebbek és a nagyobbak terei valamennyire szeparáltak vagy legalábbis lehetséges térkontroll ezeken.

Szülői szinten is sokféle szociális tanulásnak, felnőtt térhasználatnak lehetünk részesei, akár azzal, hogy ki szól(hat) rá kire, ki hogyan segíti vagy éppen figyelemmel kíséri két gyerek összekapcsolódását. Tudjuk-e hagyni a gyerekeket játszani, de közben rajtuk tartani a figyelmünket, és amikor kell, becsatlakozni. Elképesztően sokféle helyzet adódhat a játszótéren, igazi társadalmi üst, ahol forronganak a dolgok, ahol rengeteg tudatos és nem tudatosuló tanulásra van lehetőség.

Az, hogy milyenek voltak a gyerekkori tereink, annak identitásképző szerepe is van, és ezek a társas-társadalmi emlékezet részeivé is válnak.

Szerinted egy szülő hogyan tud törekedni arra, hogy a gyerekét tudatos térhasználóként is nevelje?

Hadd mondjak egy olyan példát, ami abban segít, hogy megértsük, mennyire stresszcsökkentő tud lenni, ha értjük, hogy adott szituációban hogyan hat ránk a környezetünk. A villamoson nap mint nap átéljük, hogy mindenki az ajtóban áll, és jól meg is tudunk haragudni egymásra emiatt. Nem árt, ha tudjuk, hogy ez egy evolúciós szokásunk, szeretünk a menekülési útvonalhoz a lehető legközelebb lenni, azaz ez a késztetés mindannyiunkra jellemző. Ennek tudatosításával sokkal nyugodtabban tudunk erre az adott helyzetre reagálni, és a gyerekeinknek ezt elmagyarázni.

Érdemes egy kisgyerekkel olyanokat is játszani, ahol a figyelmét a környezet felé irányítjuk, akár azzal, hogy különböző magasságokból mi mindent lehet megfigyelni. Mennyire más onnan nézni, ahol ő van, leguggolni hozzá, és onnan szemügyre venni a világot együtt, aztán felvenni a nyakunkba, és megmutatni, onnan miket lát. Sok játék szól a személyközi figyelem megteremtéséről, ezek nagyon jók, és ki lehetne egészíteni azzal a tudással, hogy a minket körülvevő teret is figyelgessük. Szabó Lőrinc verse, a Lóci óriás lesz is erről szól.

Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
/Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz, részlet/

Bölcsődei, óvodai nevelés része is lehet a környezeti nevelés és megfigyelés, sok helyen már tudatosan törekszenek is rá. Az a környezet, amit a gyerek jobban megismer, az beépül az identitásába. Ha pedig magáénak érzi, kevésbé rombolja, kevesebbet fog szemetelni, magához tartozónak fogja érzékelni.

Neked vannak kedvenc tereid?

Ha játszótér, nagy kedvencem a debreceni Sziget-kék játszótér, ami sokféle életkort kiszolgál, Szabó Magdára – aki debreceni volt – is van utalás, így róla is lehet tanulni, nagyon tetszett, és én is jól éreztem ott magamat. Az otthonom is a kedvencem, nem azért, mert annyira exkluzív, különleges tér, olyan, amilyen, de oda vissza tudok vonulni. Aztán az is fontos, hogy azokkal vagyok, akikkel szeretek, és hogy együtt jól tudjuk szabályozni a kapcsolatot és annak tereit. A munkahelyemen a tetőteraszt különösen szeretem, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán dolgozom, és a teraszról nagyon jó a kilátás és az egész nagyon jó hely.

Összességében azt tudom mondani, hogy számomra minden hely érdekes, bárhol megyek, nézem, hogy az emberek mit csinálnak, és mindenütt találok valami érdekeset, én ilyen figyelős vagyok.

Udvarnoky Zsófi

A borítókép Robert Doisneau (1978) munkája.

A következőkben összegyűjtöttünk néhány érdekes információt, melyek több szempontból is körüljárják, mit jelent az élethosszig tartó tanulás kifejezés.

A tanulás alkalmazkodás is, hiszen állandóan változik körülöttünk minden (és naponta újabb applikációkkal kell megismerkednünk),új információkat, új szokásokat kell kódolnunk, miközben énünk egy része az állandóságra törekszik, és keresi a biztos pontokat. Szélsőséges helyzetekben, háborúban, világjárvány idején pedig boldogulásunk motorja a tanulás.

Állandó vitatéma, mit kellene tanulnia a gyerekeknek az iskolában, vagyis mi lenne az iskola valódi funkciója. Mára már köztudomású, hogy ahhoz, hogy életünk végéig képesek legyünk saját érdekünkben új információkat elsajátítani és jól alkalmazni, azaz élethosszig tanulni, ennek alapját, az ún. lexikális tudást (olvasás, írás és számolás), a tanulás élményének megtapasztalását és a kritikai gondolkodást az iskolában kellene, hogy belepakolják a hátizsákunkba. A jó hír az, hogy sosem késő elkezdeni, és mindig lehet változ(tat)ni!

Mit jelent az élethosszig tartó tanulás?

“Harangi László meghatározása szerint „az egész életen át tartó tanulás olyan kora gyermekkortól késő öregkorig tartó kognitív folyamat, amely magában foglalja a formális, azaz az iskolai oktatást éppen úgy, mint a nonformális (bizonyítványt nem adó, kötetlen, öntevékeny szervezetek keretei között végbemenő, nálunk a közművelődési jellegű), valamint az informális (családi, munkahelyi, a széles társadalmi környezetben történő) tanulást” (Harangi 2003, 225).”

In: https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-pedagogiai-szemle/lifelong-learning

“A lifelong learning egy folyamatos és önkéntes tanulási tevékenység a személyes vagy szakmai ismeretek és készségek fejlesztése céljából. Lehet formális (pl. e-learning kurzus) vagy informális (pl. grillpartin megtanulunk tüzet rakni), és végigkíséri az életünket. Régóta létező fogalom, de az e-learning megjelenése és a sokféle iparágban fennálló folyamatos képzett munkaerőhiány miatt az utóbbi időben sokkal népszerűbbé vált.

Az élethosszig tartó tanulás rendkívül hatékony lehet mind a rutinszerű, mind az előre nem látható változások kezelésében. Minden alkalommal, amikor megnézünk egy YouTube-videót, hogy hogyan készítsünk el egy ételt vagy rakjunk össze egy bútort, az élethosszig tartó tanulás egy formáját gyakoroljuk. De könyvek és cikkek olvasása, podcastek hallgatása, új készségek gyakorlása vagy új nyelv tanulása is lehetnek elemei az élethosszig tartó tanulásnak.”

In: https://klippe.hu/elethosszig-tarto-tanulas-lifelong-learning/

A LLL (lifelong learning) modern kori jelenség?

“Az egész életen át tartó tanulás gondolata nem új fejlemény a pedagógia történetében. Konfuciusz (Kr. e. 551-479) kínai gondolkodó szerint az állandó önművelésre mindenkinek szüksége van, és ennek nem csupán az ismeretek megszerzésére kell szorítkoznia, hanem ki kell terjednie egyszersmind a jellem építésére is….

Németh László (1901–1975) a jellem önépítésében látta az egész életen át tartó tanulás értelmét. Az ember legyen „önmaga szobrásza” – írja –, és a nap mint nap szerzett tapasztalatokból tanulva apró vésőütésekkel formálja önmagát. A „bölcsőtől a sírig tartó tanulás” motívumát megtaláljuk az egyes országok népi bölcsességében is. A magyarban: „A jó pap holtig tanul”.”

In: https://ofi.oh.gov.hu/tudastar/tanulas-kora/lifelong-learning

Tanulni csak gyerekkorban lehet?

“…Ez elsősorban annak köszönhető, hogy ebben az életkorban meglehetősen nagy az úgynevezett agyi plaszticitás. Az agyi plaszticitás – vagy formálhatóság – az agy azon képességére utal, mely során képes alkalmazkodni és fejlődni egész életünkön át, anatómiai és funkcionális értelemben egyaránt. Az agyunk változtatja fizikai szerkezetét és formálja áramköreit. A tanulás élettani alapja az új szinapszisok (vagyis idegsejtek közötti kapcsolatok) képződése, vagy a már meglévők átrendeződése.

Korábban úgy gondolták, hogy az agyi plaszticitás a fejlődés korai fázisaihoz köthető. Azonban az utóbbi évek kutatásai alapján módosították ezt az elméletet: a plaszticitás az egész élet során – különböző mértékben ugyan – de jelenlévő képesség.

Habár neurológiai vizsgálatok azt bizonyították, hogy az agyi plaszticitás ténylegesen csökken az évek előrehaladtával, az agy alkalmazkodóképessége idősebb korban is számottevő.

Egy több korcsoporttal végzett vizsgálat során memóriafeladatokat adtak gyerekeknek és felnőtteknek. A gyermekek átlagosan jobb teljesítményt nyújtottak, azonban a fiatal felnőttek és idősebb felnőttek teljesítménye nem különbözött egymástól. A felnőttek esetében a tizenegy hónapos utánkövetéses vizsgálat során ugyanazt a teljesítményt mérték, mint a kísérlet után közvetlenül, ami arra utal, hogy a már elsajátított ismeretek hosszútávon jól megőrződnek felnőttkorban, illetve ahogy mondani szokás „nem csak a húsz éveseké a világ”. Előfordult, hogy a fiatal felnőttek még jobban is teljesítettek, mint a gyerekek. A kutatás vezetői ezt azzal az elmélettel magyarázták, miszerint a felnőttek képesek voltak korábbi készségeiket és ismereteiket is bevetni a tanulás során (tehát jobban tudtak tanulni) ezzel kiegyenlítve biológiai hátrányukat.

Egy másik, Amerikában végzett kutatás során idősebb (60-90 év közötti) emberek tanulási képességeit és annak hatásait mérték fel. A résztvevők heti 15 órában 3 hónapon keresztül tanulhattak foltvarrást, digitális fotózást, vagy akár mindkettőt. Ezek a feladatok hosszútávú memóriát és figyelmi működést is igényelnek. A kontrollcsoport tagjai passzívabb tevékenységeket végeztek, mint például a klasszikuszene-hallgatás, vagy a keresztrejtvényfejtés. A kísérlet előtt és után memóriatesztet vettek fel a résztvevőkkel. Azon személyek, akik aktív tevékenységet végeztek, szignifikánsan jobban teljesítettek a második memóriateszten, mint a passzív csoport tagjai. Továbbá fMRI vizsgálatok alapján növekedett aktivitást tapasztaltak mediális frontális, laterális temporális és a parietális agykéregben, mely agyterületek a figyelemért és koncentrációért felelősek. A passzív csoport tagjainál nem növekedett az agyi aktivitás. A kísérlet utóhatásai még egy évvel később is számottevőek voltak.

Ezen eredmények alapján bátran állíthatjuk, hogy a felnőtt agy nemcsak, hogy képes megbirkózni az új kihívásokkal, de kifejezetten jótékonyan hatnak rá az ilyen ingerek.“

In: https://mindsetpszichologia.hu/felnottkori-tanulas-es-keszsegfejlesztes

A mesterséges intelligencia elveszi a munkánkat?

Mérő László egy interjúban (Nők Lapja, 2024.08.21. 34.szám) a következőket mondta ezzel kapcsolatban.

” Biztos, hogy lesznek emberek, akik el fogják veszíteni a munkát, amit nagyon szeretnek, sofőrökre például egyáltalán nem lesz szükség. Minden változás elvesz valakitől valamit, hiszen minden innováció valami olyasmire vonatkozik, amit korábban is csináltak az emberek. Úgy is hívják ezt közgadsasági szakkifejezéssel, hogy innovációs lopás. Olvastam egy adatot, miszerint 1870-ben Amerika lakosságának majdnem ötven százaléka a földből élt. Ma ez másfél százalék. Ezek az emberek nem elvesztették a munkájukat, hanem elkezdtek mást csinálni. Ki fog alakulni nagyon sok olyan szakma és feladat, amiről ma még fogalmunk sincsen. Egy részét maga a mesterséges intelligencia adja majd.

A közlekedés is számos olyan szakmát hozott létre, amely korábban nem létezett. Egyébként a mesterséges intelligencia már most jobban csinálja a dolgozatjavítás nagy részét, mint a tanárok többsége. Kevés olyan tanárt ismerek, magamat is beleértve, akinek ez lenne a kedvenc elfoglaltsága. Ha, mondjuk, a tanári munka tíz százaléka a dolgozatjavítás, akkor ez azt jelenti, hogy vagy tíz százalékkal kevesebb tanárra lesz szükség, vagy ennyivel több energia jut majd valami más feladatra.”

Ki ma Magyarország legidősebb frissdiplomása?

Szegedi Dezső, aki hatvannyolc évesen kezdte meg egyetemi tanulmányait nappali tagozatos diákként, a Miskolci Egyetemen. A legidősebb frissdiplomás a Miskolci Nemzeti Színház örökös tagja egész életpályájával példát mutat. Segédmunkásból lett amatőr színész, aztán amatőrből profi, 2003-ban Jászai Mari-díjat kapott és 2024-ben bölcsészdiplomár szerzett. Mindeközben észrevétenül fiatal maradt (forrás: Nők Lapja, 2024.09.18. 38. szám).

Udvarnoky Zsófia

A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeumban február óta, havi egy alkalommal Babával a PIMben című programsorozat indult.

A Múzeum rendezvényszervezőjét, Zöllner Annát, és a program másik szervezőjét, Simonyi Noémi konduktor és gyógypedagógust kérdeztük erről a hiánypótló és izgalmas lehetőségről.

Kérlek, hogy mutatkozzatok be!

Zöllner Anna: 2019 óta vagyok a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik rendezvényszervezője. A programok összeállításában kiemelten nagy figyelmet fordítunk a kis közösségek megszólítására. Sokan vannak, akiknek valamilyen akadályba ütközik eljönnie egy múzeumi térbe, például földrajzi távolság okán, vagy az élethelyzetéből fakadóan. Így jutottunk el a kisgyerekes szülőkig, hiszen nekik is eléggé szűkös a mozgásterük, hogy a kisbabájukkal együtt milyen terekbe tudnak elmenni és ott jól érezni magukat, együtt.

Simonyi Noémi: Konduktor és gyógypedagógus vagyok, illetve szenzoros terapeuta. Két fejlesztő házban is dolgoztam ebben az évben, egészen a kisbabáktól az iskolás korú gyerekekig bezáróan foglalkoztam egyéni és csoportos formában gyermekekkel. Tartottam élménytornát is, az egészen pici baba korosztálynak és a szüleiknek.

Honnan ismeritek egymást?

Anna: Ez egy szerencsés helyzet, mert mi gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

Noémi: Együtt voltunk cserkészek!

Anna: Ebben nőttünk fel, sokat foglalkoztunk együtt is gyerekekkel, akiknek mindenféle kreatív programot szerveztünk. Noémi a kisfiammal is foglakozott a mozgásfejlődése kapcsán, szóval régóta ismerjük egymást.

Azt írjátok a programleírásban, hogy hangoskodó és alvó babákat is vártok. Négy alkalommal létrejött már ez a programsorozat, mi a tapasztalatotok, milyen életkorú gyerekek jöttek el?

Noémi: A mi ismerőseink, majd ismerőseink ismerősei jöttek el, illetve olyanok, akik eleve a PIM-hez kötődnek. Olyan jó volt, hogy aztán név szerint tudtuk őket megszólítani, kialakult egyfajta ismerősség közöttünk.  A korosztály eléggé szórt volt, az éppen mászó kisbabától a három-négy évesig sokféle korosztály megjelent.

Anna: A látogatók másik fele külsős volt, aki látta a felhívást és eljött. Nagyon jó érzés volt, hogy sokan visszatérők lettek, és mi is mindig rácsodálkoztunk, hogy mekkorát nőttek a babák. Nekem onnan jött az alapötlet, hogy egy olyan alkalmat szerettem volna teremteni, ahol a szülő komfortosan érezheti magát a kisgyerekével, és ahol azt érzi, ő is kap, és a gyereke is biztonságban van.

Azt szeretnénk üzenni ezzel a programmal, hogy bátran jöjjenek a szülők, igyekszünk lebontani azt a képet, miszerint a múzeumban viselkedni kell, nem lehet semmihez hozzáérni, és csöndben kell lenni.

Én inkább a szülői oldalról közelítettem meg, és Noémit arra kértem, hogy találja ki, milyen tartalmas programot lehetne a kisebbeknek is nyújtanunk.

Milyen részei vannak egy foglalkozásnak, bemutatnátok kicsit?

Noémi: Egy órás foglalkozásra készültünk mindig, az első fele tárlatvezetés volt, a második része a kisbabáknak szóló program. A tárlatvezetést is olyan szempontok szerint tartotta egy-egy múzeumi kurátor, hogy megpróbálta az adott tárlatban megkeresni az anyasághoz, szülőséghez, játékhoz kapcsolódó témákat, arról beszélni. Ezeket a gondolatokat, témákat természetes módon tudtuk minden alkalommal átvezetni a gyerekeknek szóló programokhoz is.

Anna: A tárlatvezetés alatt a babák vagy hordozóban voltak, vagy a totyogósok már a saját lábukon jöttek-mentek. Azt vettük észre, hogy mindegyik kiállításban tudunk kapcsolódási pontot találni a szülőket megszólító témákhoz. Például Az álom vége? című kiállításon, ami Madách Imre Az ember tragédiáját dolgozza fel, Éva figuráján keresztül az anyaságról beszéltünk, de magában a kiállítótérben előkerül az ökológiai válság problémája is, ami szintén olyan téma, ami kiemelten foglalkoztatja a kisgyermekes szülőket. A K.I. Aki voltam című, Kormos Istvánról szóló kiállításon a gyerekverseiről beszéltünk, illetve a szerző gyerekkoráról, mert az igazán izgalmas volt és nagyban meghatározta egész későbbi munkásságát. A Világjáték – Polcz Alaine 100 kiállításunkon különösen sok a témánkhoz illeszkedő vonatkozási pontot találtunk, hiszen pszichológusként ő sokat foglalkozott a gyerekekkel. Természetesen volt, hogy a gyerekek elszaladgáltak, vagy türelmetlenebbek voltak, de azt szerettük volna közvetíteni a szülők felé, hogy ez a kisgyerekes lét velejárója, és bátran induljanak el otthonról, és ne érezzék magukat kellemetlenül azért, ami a világon a legtermészetesebb.

Noémi: A gyerekeknek szóló foglalkozások pedig a szülőknek is sokat adtak, mert rengeteg ötletet kaptak az otthoni játékhoz is. Továbbá célunk volt az is, hogy a szülők merjék bevonni a gyerekeiket a hétköznapi cselekvésekbe, a bevásárlásba, a rendrakásba, és a múzeumba járásba is.

Hogy képzeljük el a második részét a programnak, hogyan tudtatok ennyiféle, különböző életkorú gyereket megszólítani?

Noémi: Két alkalommal kézműveskedtünk, két alkalommal legfőképp énekes-mondókás játékokat próbáltunk ki. Mondóka egyébként minden alkalommal előfordult a foglalkozásokon. Például a Polcz Alaine kiállításhoz kapcsolódóan agyaggal ismerkedtünk, azért, hogy tapasztaljanak a gyerekek. Báboztunk, festettünk, szenzoros dobozokkal játszottunk. Nem mindenki akart a festékhez érni, ezért úgy próbáltuk ki az ujjal festést, hogy genothermbe tettük a papírt és a festéket, és a műanyaghoz érve lehetett a festékpöttyökkel maszatolni. Ezt például nagyon élvezték a gyerekek. Nagymozgásos és a testrészek megismerésére fókuszáló mondókákkal kísértük az alkalmakat.  Hangszert készítettünk az általunk hozott terményekből, és azzal kísértük az énekünket. Voltak visszatérő elemek is, de mindig volt valami új élmény is. Próbáltam valamilyen rövid ismertetővel is készülni ezekre az alkalmakra, például a gyűjtögetés fontosságáról.

Anna: Annyira jó volt, hogy Noémi egy csomó ötletet adott ahhoz, hogy a szülők hogyan játszanak otthon a gyerekeikkel, és mindezt nagyon egyszerű tárgyakkal, eszközökkel. Nem is nagyon vásároltunk ezekhez a játékokhoz semmit, pont azért, hogy azt megmutassuk, a háztartásban egyébként is előforduló eszközökkel is milyen sokféle módon lehet játszani. Valamint az is fontos, hogy pont jól eltaláltuk az ingerek mennyiségét, nem volt túl sok és fárasztó sem, valahogy pont jó.  

Mit adott nektek ez a sorozat és melyek voltak a kedvenc pillanataitok?

Noémi: Amikor vártuk a szülőket, és feltűntek azok, akik már korábban is jöttek, az nagyon megerősítő volt. Sokszor alig akartak hazaindulni, biztonságos légkört tudtunk teremteni számukra, és ezt is jó volt megélni. Önmagam tudtam lenni az ismeretlenek között is, mert volt olyan, amikor igazán sokan eljöttek, és ettől kicsit zavarban éreztem magamat, de ránéztem Annára, és megnyugodtam. Ezek mind megerősítő pillanatok voltak. Az anyukák elkezdtek egymással kapcsolódni, és lett egy olyan közösségi tér, ami eléggé megtartó volt számukra. Sokkal jobban meg tudják osztani egymással, hasonló élethelyzetben a kérdéseiket, problémáikat, mintha én tennék javaslatokat egy-egy kihívással kapcsolatban.

Anna: Nekem már az nagyon jó érzés volt, hogy megvalósult a program, mert már elég régóta gondolkoztam rajta. Az is vicces élmény volt, amikor a kiállítási tereinkben megláttam a kisbabákat, hogy mennyire más dolgokat fedeznek fel, mint mi. Döbbent arccal közelítettek meg egy-egy tárlót, vagy egy-egy fénytől teljesen elvarázsolódtak, amit mi már észre sem veszünk. Azt is felemelő volt átélni, amikor a tárlatvezetés nyüzsgéséből a múzeumpedagógiai térben megérezték a gyerekek, hogy nekik szóló program következik, és olyan csendben figyelték, és figyelemmel követték, amit nem mindennapi élmény volt megtapasztalni.

Lesz folytatása a programnak ősztől is?

Anna: Igen, ugyanígy havi egy alkalommal szeretnénk ismét megrendezni ezeket az alkalmakat. A tematikán fogunk valamennyit változtatni, és a játéktevékenység még nagyobb hangsúlyt kap majd. Illetve gondolkodunk azon is, hogy mostanra körülbelül látjuk, mennyi az az ideális létszám, amennyi főre mi jól tudunk figyelni, ezért elképzelhető, hogy több csoport is indul majd. Mindig nagyon gyorsan betelt a jelentkezés és a szülők nagyon hálásak voltak ezért a programsorozatért.

Udvarnoky Zsófia

A borítóképet Birtalan Zsolt készítette.