Hajtó Krisztina gyógypedagógus, gyógytornász és szakmai vezetőnkkel, illetve Lovass Edit gyógytornásszal elevenítettük fel a Korai megalakulásától kezdve a gyógytornász, mozgásterapeuta szemüvegén keresztül, hogyan indult a mozgásterápiás ellátás a Koraiban. Az interjúból az is kiderül, hogy melyikük milyen fejlesztési elvek mentén alakította ki saját munkamódszerét, és hogy mennyi emlék, évtized köti őket ehhez a közösséghez. Edit közel húsz éven át volt a Korai oszlopos tagja, Kriszti ma is az.

Úgy tudom, hogy Edit érkezett előbb a Koraiba, és Kriszti te később, elmesélitek, hogy volt?

Lovass Edit: Az I. kerületben laktam, és fejembe vettem, hogy az ottani óvodákban szívesen tartanék tartásjavító tornát. Az önkormányzatban nagyon megörültek a felajánlásomnak, mivel azonban ilyen álláshely nem létezett, ajánlottak helyette valami mást. Megadták Czeizel Barbara (gyógypedagógus, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ alapítója és intézetigazgatója – szerk.) elérhetőségét, hogy hívjam fel, mert a Kosciuszkó Tádé utcában alakul egy gyerekekkel foglalkozó intézmény. Barbara nagyon örült a telefonhívásomnak, s mivel még nem volt a csapatban gyógytornász, rögtön fel is vett. Eleinte a hasonló tevékenységet folytató intézményeket látogattunk végig, tapasztalatokat gyűjtöttünk, és továbbképzéseken vettünk részt, tanultunk. Majd 1992 szeptemberében indult el az intézmény, egy Down szindrómás gyerekek számára létrehozott ambuláns csoportjával.

Hajtó Krisztina: Editen keresztük kerültem a Koraiba. Az első munkahelyem az ORFI (Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet – szerk.) reumatológiai osztályán volt, ott ismertem meg Edit édesanyját, aki beajánlott engem a Koraiba. Nagyon jó érzés volt, mert én eredetileg gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, viszont nem volt akkoriban ilyen munkalehetőség. Szóval viszonylag hamar teljesült a vágyam, s már egyébként is el szerettem volna jönni a kórházból, ahol egy évig dolgoztam. Korábbról már két gyógypedagógust is ismertem a csapatból, Matesz Monát (Matesz Monika gyógypedagógus – szerk.) és Cholnoky Zsófit (Cholnoky Zsófia gyógypedagógus, könyvkötő – szerk.), akik szintén bíztattak, hogy vágjak bele ebbe a munkába.

Akkoriban az egészségügyben látták el a csecsemőket két éves korukig, a fejlődésneurológián. A Koraiba inkább a két-három-négy évesek jöttek kezdetben. A korai fejlesztésről egyáltalán nem tanultunk, így a gyógytornász alapelveket igyekeztünk alkalmazni a fiatal életkorú, eltérően fejlődő gyerekek kezelésében. Együtt dolgoztuk ki és tapasztaltuk meg annak a módszertanát, hogyan lehetne a korai életkorú gyerekeket aktív tornára bírni, és jól segíteni nekik.

Edit: Illetve a Gallai Mari (Dr. Gallai Mária csecsemő-és gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter, pszichoterapeuta – szerk.) hozott Amerikából egy vastag, szürke könyvet, a Controlling Movement címűt. Ez a könyv kifejezetten a korai életkor mozgásfejlesztéséhez tartalmaz konkrét gyakorlatokat, és egy nagyon részletes fejlesztési célrendszert, ez volt a kiindulópontunk.

Kriszti: Igen, az még ma is megvan (mosolyogva mondja – szerk.). Nem volt ennyi eszköz, mint ma, mi készítettünk mindenféle játékot és mozgásfejlesztő eszközöket is a gyerekeknek. Én például építkezésekről elkértem a maradék csatornacső darabokat, amiket szivaccsal borítottunk és textil vagy műbőr huzatot varrtunk rá. Így készültek a különböző méretű hengerek. Nagy szükség volt a kreativitásunkra és a lelkesedésünkre is persze, fúrtunk-faragtunk, varrtunk, no és persze tanultunk.

Hogy emlékeztek vissza a kezdődő team munkára?
Kriszti: Mi, akik az egészségügyben szocializálódtunk, ahol a hierarchikus kommunikáción alapult minden, hihetetlen felszabadító volt megtapasztalni, hogy itt az orvos, és persze más szakemberek is egyenrangú félként tekintettek ránk, tanulhatunk egymástól, kérdéseket fogalmazhattunk meg. Ráadásul nagy szükségünk is volt a tapasztalati tanulásra, mert elég hiányosak voltak az ismereteink, leginkább a pedagógia és a pszichológia területén. Nagyon jó volt megélni, hogy mindenki élénken és transzparensen képviselte a szakmáját, és tálcán kínálta a tudást. Az is magától értetődő volt, hogy mindenki vizsgált, és részt vett az összes családokkal kapcsolatos, ellátási folyamatban.

Edit: Mindehhez nagyon kellett a Barbara hozzáállása, aki elég nagy szabadságot adott nekünk, és nagyon megbízott bennünk. Óriási lelkesedés volt bennünk, és mind ugyanazt a felszabadító lendületet éltük át, ami összeadódott. Sokkal kevesebb családdal dolgoztunk, és így több idő is volt arra, hogy intenzíven beszéljünk róluk a kollégákkal, közvetetten ismertük egymás családjait is. Mi magunk is inkább egy nagy családhoz, mind munkahelyhez hasonlítottunk.

Ti hogyan dolgoztatok össze vagy hogyan osztottátok meg a Koraiba érkező családokat egymás között?

Edit: Különféle diagnózisú kisgyerek és családjaik érkeztek hozzánk. Eleinte ketten voltunk mozgásos szakemberek, szóval mindent együtt csináltunk, együtt vezettük a mozgáscsoportokat is. Akkoriban nem is nagyon tudtunk milyen módszert tanulni, hiszen még Dévény Anna (gyógytornász, művészitorna szakedző, az általa létrehozott Alapítvány szakmai vezetője volt – szerk.) sem foglalkozott csecsemőkkel. Ahogy egyre többen dolgoztunk mozgásos szakemberek a Koraiban, elkezdtünk szakosodni, hogy a családoknak széles és teljes segítséget adhassunk a gyermekük nagymotoros fejlesztéséhez. Így én elvégeztem a Dévény-módszert illetve Lakatos Katalintól (konduktor, mozgásterapeuta, úszó szakedző, a Hidroterápiás Rehabilitációs Gimnasztika (HRG) és a Tervezett Szenzomotoros Tréning (TSMT®) módszertanok kidolgozója – szerk.), aki akkoriban kollégánk volt, a közös munka során sajátítottam el a TSMT terápiát. Az autista gyerekek integrációját támogató nappali csoportokban rendszeresen tartottam TSMT tornát, és közben én is nagyon sokat tanultam az ott dolgozó gyógypedagógusoktól.

Kriszti: Az első ilyen képzés a Szenzoros Integrációs Terápiás (mai nevén Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápia – szerk.) tanfolyam volt, ahol egyáltalán erről a korosztályról és a terápiás megtámogatásukról lehetett hallani. Ráadásul, ha jól emlékszem, ez volt az első induló csoport a képzésen, amin páran a Koraiból részt vettünk.

Gyógytornászként is meg kellett találni a hangunkat, személyiségünket, és hozzám ez a szemlélet állt közel. Nagyon sok közös órát tartottunk a gyógypedagógusokkal, és ezt a komplexebb megközelítést nagyon szerettem integrálni az óráimba is.

Illetve említsük meg azt is, hogy idővel a gyógypedagógiát is elvégezted.

Kriszti: Sosem akartam kizárólag funkcionális terápiát csinálni, és fontos volt számomra, hogy a gyerek kezdeményezéseiből induljunk ki. Úgy éreztem gyógytornászként, hogy fontos a gyerek teljes személyiségének megismerése, és motivációjának felkeltése is. Mindig törekedtem arra is, hogy még a súlyosan mozgássérült, illetve a halmozottan fogyatékos gyermekeknél is megtaláljam az önindította mozgás lehetőségét, illetve számukra is találjak olyan eszközt és helyzetet, amin keresztül átélhetik a mozgás örömét.

Előbb történt, hogy felkértek a Bárczin tanuló szomatopedagógusok gyakorlatvezetőjének, ami nagyon megtisztelő volt számomra. Aztán óraadóként, majd fél állásban kezdtem el tanítani, és párhuzamosan elvégeztem a gyógypedagógiát.

A családokkal való munka hogyan jelent meg az óráitokon?

Edit: Nekem ehhez idő kellett, és sokkal több tapasztalat, hogy a gyereken kívül már rájuk is figyelni tudjak. Szerintem nem elvárható egy pályakezdőtől, hogy erre is legyen figyelme, ezt a tapasztalat, magabiztosság hozza meg.

Most már nagyon szeretek vizsgálni, és a családokkal való találkozás első felében mindig felmérem, hogy mire van szükségük, milyen kérdésekkel, kétségekkel jöttek hozzám, hogyan fogunk tudni jól összedolgozni, együtt munkálkodni gyermekük mozgásáért. Az is segített nekem, hogy közben lettek saját gyerekeim, és a velük szerzett tapasztalatok, megfigyelések is hozzásegítettek a hozzám fejlesztésre járó gyerekekkel való foglalkozások minőségének javulásához, komplexitásához. No meg sokféle mozgásformát az egyik gyerekemmel próbáltam ki először a Korai tornatermében (összenevetünk – szerk.)

Kriszti: Én is a családban akkor frissen születő gyerekkel vettem fel a SEED skála aktuális részét, ahogy fejlődött, minden életkori sáv vizsgálati anyagát ki tudtam vele próbálni. Mindezt rögzítettem is videóra, amit aztán nagyon tanulságos volt visszanézni utólag, nem mellesleg óriási kincs, még szerencse, hogy digitalizáltuk.  Később a Bayley II. Fejlődési Skálát is rokonokkal gyakoroltuk be.

Egyébként szinte a kezdetektől fotóztam, videóztam a hozzám járó gyerekeket, tehát mindig is fontos volt a képi rögzítés is. A szülők engedélyével a tanítás során is tudtam használni ezeket a felvételeket. Később jöttem rá, hogy ezzel külön is szeretnék foglalkozni, és most már jó pár éve komolyan foglalkozom a fotózással.

Edit, a Korai után hol dolgoztál?

Edit: Miután eljöttem a Koraiból, az első és egyetlen munkahelyemről, a magán egészségügyben dolgoztam tovább. Jelenleg is mozgásfejlettségi vizsgálatokat és tanácsadást, valamint egyéni aktív gyógytornát és dévény manuálterápiát tartok. A kezdetekben itt dolgozó kollégákkal intenzíven tartom a kapcsolatot ÖTYE találkozások formájában (nevetve mondja – szerk.), Bod Mari (Dr. Bod Mária csecsemő-és gyermekgyógyász, gyermekneurológus – szerk.) és a Zsindely Kati (Zsindely Katalin klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, kiképző család-pszichoterapeuta, gyógypedagógus, a Bethesda Kora Gyermekkori Intervenciós és Diagnosztikai Szakszolgálat intézményvezetője – szerk.)   nagyon jó barátaim.

Kriszti: Képzeljétek el, hogy sok, a kezdetekben hozzám járó családdal a mai napig tartom a kapcsolatot, néhányukkal találkozni is szoktam, másokkal egy-egy levelet, vagy telefonbeszélgetést váltunk időnként. Azért ez főképp azokra a családokra igaz, akikkel hosszan dolgoztam együtt. Volt olyan gyerek, akivel még én kezdtem el a közös munkát, aztán elmentem szülni, átadtam egy kollégának, majd amikor visszamentem, újból visszakapcsolódtam hozzájuk. Ez azért is alakult így, mert voltak olyan gyerekek, akiknek nem volt akkoriban lehetősége óvodába járni, mert nem létezett az állapotának megfelelő közösség. Ezért akár iskolás korukig is korai fejlesztésben maradtak. Visszatérve az intenzív kapcsolattartásra, nekem ez nagyon jó érzés, hogy felnőttként is láthatom ezeket a korábban hozzám járó gyerekeket, és élő velük a kapcsolatom.

Udvarnoky Zsófi

A Budapesti Korai Fejelsztő Központ történetét felidéző cikksorozatot Nagyné László Ildikó titkárságvezetővel készült interjúval zárjuk decemberben.