A Budapesti Korai Fejlesztő Központban tizenhat éven át dolgozott Gelencsérné Tamási Márta zenepedagógus, zeneterapeuta, akit minden korábban itt dolgozó szakember, a Korai első időszakát megidéző beszélgetésekben jó szívvel emlegetett. Mindenkivel dolgozott együtt valamilyen formában, és mai napig az általa összegyűjtött zenecsoportos ének-és mondókagyűjteményből és szemléletből élünk.

Márti úgy érzi, szakmai élete sok szempontból kijelölt volt, és ebben ennek a korais időszaknak különösen fontos helye volt. A zene szeretete és az ahhoz kapcsolódó tehetsége már az ő korai életéveiben megjelent, és pedagógusként minden korosztálynak át tudta, tudja adni ezt. Erről és az itt töltött hosszú időszakról beszélgettünk.

Hogyan jöttél a Koraiba és miért volt szimpatikus számodra?

Gelencsérné Tamási Márta: A Korai történetébe 1996-ban csatlakoztam be. Gallai Mari (Dr. Gallai Mária csecsemő-és gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter, pszichoterapeutával, a Korai egyik alapítója – szerk.) lányait tanítottam egy kispesti ének-zene tagozatos általános iskolában énekre, és a Marival elég jóban voltunk. Tudta rólam, hogy van egy súlyosan-halmozottan sérült testvérem, és mesélte, hogy alakult egy korai fejlesztéssel foglalkozó intézmény, ahol szükség lenne az én tudásomra is. Kérte, hogy nézzek körül az intézményben, gondolkodjak rajta, hogy az idejáró gyerekek ellátásába hogyan lehetne integrálni a zenepedagógiát. Nagyon megtetszett és megszólított ez a hely. Kezdetben még párhuzamosan tanítottam a kispesti iskolában is, de aztán teljes állásban jöttem dolgozni a Koraiba.

Nem volt könnyű ott hagyni az iskolát sem, mert én dolgoztam ki az ének-zene tagozat módszertanát, nagyon szerettem. Viszont két kisgyerek mellett már nem fért bele ez a pezsgés. Azt hiszem, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy én abban az időszakban csatlakozhattam, amikor megélhettük, hogy egy igazán kegyelmi állapotban dolgozhatunk: volt terünk és időnk a módszerek kipróbálására és kitalálására, egy igazán szeretetteljes légkörben, ahol akkor még páran dolgoztunk csak, és nagyon egyben volt a csapat. Ezt a közelséget, intenzív összedolgozást egy tantestületben nem lehet megélni. Hagytak tanulni, maximális bizalommal voltak felém, és ez hihetetlenül sokat adott. Valamint a testvéremmel való kapcsolat megértésében, az ő állapotának mélyebb megismeréséhez is sok szempontot kaptam. Azóta is hálás vagyok azoknak a kollégáknak, akiket itt megismerhettem, és akiktől tanulhattam.

Hogyan kezdtél el aztán dolgozni a korai fejlesztésben, miként találtad meg ebben a saját hangodat?

Márti: A csoporttartásban voltak tapasztalataim, ezért itt is így kezdtem meg a munkát. Öt-hat-hét fős csoportokat tartottam, egy gyógypedagógus vagy gyógytornász kollégával együtt. Leginkább a zene bölcsik felépítését követtük, és a gyógypedagógus kollégával előtte és utána átgondoltuk a tapasztalatokat. Átbeszéltük a csoportra járó gyerekek szükségleteit, sajátos fejlődésmenetét, és ez mindig alakította, hogyan építsük fel a következő alkalmat. Például az ismétlések számát, egy-egy zenéhez kapcsolódó mozdulat jótékony hatását, a szülő-gyerek kapcsolatot támogató természetes helyzeteket.

Abból indultam ki, hogy minden, ami egy énekes-zenés foglalkozáson történik egy gyerekkel, kulcsfontosságú, hogy a másképp fejlődő gyerekek is átéljék: a höcögtetés, ringatás, tapsolás, táncolás, dobogás, valamint mindennek közös megélése olyan hatással van a gyerekek (és a felnőttek) érzelemvilágára, s ezen keresztül a tanulási folyamataikra, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, és észrevétlenül, spontán fejlődjenek.

Alapvetésem volt, hogy bármilyen eltérő fejlődésű gyerekről is legyen szó, az ő gyereksége, nyitottsága, játékos kedve ugyanannyira egészséges benne, mint egy tipikusan fejlődő gyerekben, és minden támogatásnak innen kell kiindulnia. Kulcsfontosságú volt számomra, hogy ezt a szüleik is lássák, hogy mennyire aranyos, huncut gyerekük van. Azt hiszem, hogy ez sokszor sikerült, és ez nagyon jó érzés. Jó példa erre, hogy egy nem beszélő, autista kislány a zenefoglalkozás egyik pillanatában egy kinti zajra, egy gyerek sírására lett figyelmes, és a figyelme erre terelődött. Amikor ezt észrevettem, elkezdtem neki énekelni egy egyszerű dallam kíséretében, hogy „sír a baba, sír, sír, sír a baba, sír, sír”. Nem sokkal később megismételte, és azt énekelte, „sí a jaja, sí, sí…”. Az anyukájával mindketten nagyon meghatódtunk ezen, fontos pillanatként őrzöm ezt az emléket.

Előbb zenepedagógus lettél, és aztán zeneterapeuta, elmeséled ebben a te utadat?

Márti: A két módszertan alapvető különbsége, hogy a zenepedagógia célja, hogy a gyermek megtanuljon például több szólamban énekelni, hangszeren tanulni, tehát elsajátítsa a zenetanulás alapjait, a cél a zene megtanulása. A zeneterápiában a zenei elemek eszközként vannak jelen azért, hogy minél változatosabban és hatékonyabban tudjunk segíteni egy-egy nehézség, probléma esetén. Ebben az esetben a zene eszköz, a cél pedig maga az odavezető út.

A Koraiban megélt élmények hatására végeztem el a zeneterápiás képzést a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar – szerk.). Én voltam az egyetlen a csapatban, aki korai fejlesztéssel és eltérő fejlődésmenetű gyerekekkel foglalkoztam, és igyekeztem ebből a terápiás tudásból több gondolatot, szempontot is beemelni a korais zenecsoportokba. Igazából ennek a tudásnak a birtokában azt kellett mérlegelnem egy-egy zenecsoport kapcsán, hogy melyik irányra van inkább szükség, melyik kapjon éppen nagyobb hangsúlyt, de azért az is igaz, hogy ennyire élesen nem lehet elválasztani egymástól a zenepedagógiai és zeneterápiás eszközöket, pláne ennyire korai életkorban.

Neked mi a személyes történeted a zene befogadásával és gyakorlásával kapcsolatban? 

Márti: Nagyon érzem az egész életutamat átható gondviselést, és ahogyan a kezdetektől erre az útra terelődtem. Már öt éves koromban zongorázni tanultam, mert állítólag tehetséges voltam. Hároméves koromban, miután láttam a Diótörőt, és később meghallottam egy-egy részletet belőle a rádióban, pontosan meg tudtam mondani, ez melyik része a balettnek, milyen ruhában voltak a szereplők. Később pedagógus lettem, előbb felső tagozaton, majd alsó tagozaton, és folyamatosan tanultam annak a korosztálynak a sajátosságait, specifikumait. Az alsó tagozatos gyerekek kapcsán az óvodai életkor világáról is sokat tanultam, és aztán jött a legkoraibb életkorral való foglalkozás. Szóval én úgy érzem, hogy ide kellett kerülnöm a Koraiba, ide vezetett minden út.

A Korai után hol dolgoztál?

Márti: Egyrészt a Bethesdában, szintén korais területen, másrészt a Gondolkodj egészségesen! című programban felnőttoktatással kezdtem el foglalkozni. Óvónőknek tartottam olyan saját élmény alapú képzést, amiben kiemelt szempont volt, hogyan tudnak ők jól kapcsolódni, foglalkozni eltérő fejlődésmenetű gyerekekkel a csoportjaikban. Nagyon sokat jelentett nekem ebben az a tudás, amit a korais kollégáktól tanultam. Ez egy harminc órás képzés volt, amiben egyrészt megjelent a zeneterápiás módszertan néhány alapelve, másrészt volt idő meghallgatni az óvónők saját, csoportjaikban megjelenő kérdéseit, problémáit is. Mindezek mellett zeneterápiás játékokat tanítottam, amiket kipróbálhattak először ők, aztán be kellett vinniük a csoportjaikba, és a képzés záró részében vissza tudták hozni a tapasztalataikat. Nagyon fontos, hogy ezek a játékok mind olyanok voltak, amik természetes módon kapcsolódtak az óvodai élet eseményeihez, nem kellett külön időt szánni rá, hanem a meglévő gyakorlatba beépíteni.

És most mivel foglalkozol?

Márti: Főállású nagymama vagyok, van három gyerekem, két lányom és egy fiam. Három unokám van, egy három, egy hét és egy tíz éves, szóval nagyon jó nekem. Az egész családunk életében aktívan benne van a zene szeretete és gyakorlata, a férjem zenész, a gyerekeim közül kettőnek is hivatása lett a zene, a harmadik gyerekem gyógytornász, ő a segítségnyújtást, segítőpedagógiát vitte tovább.

Elvégeztem a Peter Hess-féle hangtál terápiát (ezt a Mester hangmasszázsnak hív), amit aktívan gyakorlok is, azaz felnőttek és gyerekek is járnak hozzám. Illetve a Wekerlei templom kórusában is énekelek, szóval sok mindent csinálok. 

Van olyan ének vagy ritmus, ami nagyon meghatározó lett számodra?

Márti: Nincs egy ilyen, inkább az a jellemzőbb, hogy minden reggel egy konkrét dallammal ébredek, ami egész nap jár a fejemben. Ez lehet egy Bach kantáta, egy népdal vagy egy Schubert dallam. Vannak persze kedvenceim, például „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdal. Első éves tanár voltam, amikor egy szakfelügyelő jelenlétében kellett megtanítanom az osztálynak ezt a népdalt, szolmizálás alapján. Ott elhatároztam, hogy ezt a gyönyörű dallamot így nem lehet átadni a gyerekeknek teljes szívvel, ezért hallás után tanítottam meg nekik. Persze utána számon lettem kérve, én pedig elmondtam, hogy szerintem ez az egyik leggyönyörűbb népdalunk, amit ha így nem taníthatok meg, inkább nem leszek zenetanár. A szakfelügyelő csak annyit mondott, „Isten ments!” (összenevetünk – szerk.), és csendben beleegyezését adta abba, hogy úgy tanítsak tovább, ahogy belülről érzem.

Udvarnoky Zsófi

A sorozatot Hajtó Krisztina gyógytornász, gyógypedagógussal és Lovass Edit gyógytornásszal folytatjuk novemberben.