Ebben az évben azt a célt tűztük ki, hogy visszatérünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központ történetét megalapozó évekhez, és megszólaltatjuk azokat a volt és jelenlegi kollégáinkat, akik ezeket az építőköveket együtt tették le.

A kilencvenes években három magas és ambiciózus nő gondolt egyet és bejegyeztette a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt. No de hogy volt ehhez bátorságuk és miért akartak ennyire a korai fejlesztéssel foglalkozni?

Czeizel Barbara gyógypedagógus, intézetigazgatóval és Dubecz Dorottya gyógypedagógus, szupervízorral beszélgettem a múltról és a kezdetekről.

Ha megnézzük a Budapesti Korai Fejlesztő Központ történetét, láthatjuk, hárman alapítottátok, 1991-ben. Ti hogyan ismerkedtetek meg?

Dubecz Dorottya: 1990-ben végeztem a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.), és ekkoriban egy nagyon kedves évfolyamtársnőm, Papp Ágnes gyógypedagógus státusza vált nyitottá. Ági Budapesten az elsők között kezdte el a fogyatékos gyerekek bölcsődei integrációját az újpalotai Nádastó-parki bölcsődében. Tudta rólam, hogy nagyon vonzódom ehhez a korosztályhoz, Ágival a Főiskolán a korai fejlesztés speciális kollégiumon voltunk csoporttársak, és megerősített abban, hogy értelmileg akadályozott és mozgáskorlátozottak szakos gyógypedagógusként nagyon jól részt tudok venni ebben a munkában.  Így itt kezdtem el dolgozni.

Barbival (Czeizel Barbara gyógypedagógus, intézményvezető – szerk.) a Bölcsődék Országos Módszertani Intézetében (mai nevén Magyar Bölcsődék Egyesülete – szerk.)  egy módszertani képzésen szúrtuk ki egymást, először azért, mert egymagasak voltunk (összenevetnek – szerk.). Persze közben az is elég fontos volt, hogy ugyanaz motivált minket, és hasonló elképzeléseink voltak a korai ellátás megteremtésével kapcsolatban.

Czeizel Barbara: Én 1987-ben végzetem a Bárczin (hallássérültek és értelmileg akadályozottak pedagógiájának szakirányán), és 1988-ban kezdtem el dolgozni Vácon, a Zrínyi utcai bölcsődében. Vidéken ez volt az első integráló bölcsőde. Még nem tudtuk pontosan, hogy hogyan csináljuk, de abban biztosak voltunk, hogy ezt nagyon akarjuk. Ösztöndíjakkal igyekeztem a nemzetközi színtéren tanulni a korai intervenció módszertanát. A Főiskolán Lányiné (Lányiné Dr. Engelmayer Ágnes gyógypedagógus, klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.) nyitottsága, tudása és személyisége is rengeteget hozzáadott ahhoz, amit ma is csinálok. Neki nagyon sok konkrét lépése, támogatása is volt felénk, hogy ez a tudás, frissesség megmaradjon és virágozzon a korai ellátás területén. Borbély Sjoukje-től (Borbély Sjoukje gyógypedagógus, klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.) a szülőkkel, mint partnerekkel való együttműködés szemléletét kaptam, Csányi Yvonne-nak (Dr. Csányi Yvonne gyógypedagógus, szakpszichológus – szerk.) is sokat köszönhetek, akitől az inklúzióról tanulhattam sokat.

Komoly szakmai tudást és szabadabb, frissebb szemléletet tanulhattunk a BOMI-ban (Bölcsődék Országos Módszertani Intézete – szerk.) Sjou-tól, aki akkor ott a szakmai gyógypedagógus vezető volt, valamint a tanárunk-mentorunk is egyben.

Hogyan ismerkedtetek meg dr. Gallai Máriával, aki a harmadik alapítója a Korainak?

Barbara: Gallai Mari gyerekorvossal (Dr. Gallai Mária gyermekpszichiáter, pszichoterapeuta – szerk.) az apámon (Prof. Dr. Czeizel Endre orvos-genetikus – szerk.)  keresztül ismerkedtem meg, és meséltem neki a terveimről. Találkoztunk hármasban is Dorkával.

Gondolhatod, ez milyen lehetett: három 180 centi magas, 42-es lábú nő találkozott, akiket ugyanaz a terület érdekelt, és eléggé erős elképzeléseink is voltak (együtt nevetünk – szerk.). Ugyanazt akartuk, azaz a különleges igényű, korai életkorú gyerekek és szüleik támogatásának szenvedélye erősen összekötött minket.

Így 1991 márciusában megalakítottuk a Korai Fejlesztő Központot Támogató Alapítványt. Mari ebben komoly szakmai támaszt jelentett, rengeteget tanultunk tőle.

Dorka: A gyógypedagógiai gyakorlatra jellemző a kísérletező, szabadabb és több módszertant vegyítő szemlélet, és nagyon jó viszonyítási pont, „cölöp” volt ebben a Mari, aki ugyan meghallgatta a szempontjainkat, megfigyeléseinket, de oda tudta tenni mellé azokat az orvosi tapasztalatokat is, amivel irányba állított minket. Erre nekem nagyon nagy szükségem volt.

Mi vitt arra az útra benneteket, hogy egy teljesen önálló intézményt hozzatok létre?

Barbara: A rendszerváltás után jött az a lehetőség, hogy nem állami fenntartású szervezeteket, alapítványokat lehetett létrehozni. Nem találtunk olyan befogadó közeget, ahova ezzel a céllal és szemlélettel csatlakozni tudtunk volna, így úgy döntöttünk, hogy saját intézményt hozunk létre. Mivel Dorka is és Mari is időközben várandós lett, és otthon volt a kisbabájával, és nekem több szabad kapacitásom volt, úgy döntöttünk, hogy én leszek az intézmény vezetője.

1991 őszén összehívtunk a Bárczin egy szakmai fórumot, ahova meghívtuk az összes olyan intézményt és szakembert, akik foglalkoztak az iskolás kor előtti életkor gyógypedagógiájával, azért, hogy megosszuk velük a terveinket. Sajnos ez az alkalom nem úgy sikerült, ahogy elképzeltük, inkább támadás és feszültség keletkezett, ezért ez is megerősített abban bennünket, hogy egyedül induljunk el az úton.

Azt a bölcs döntést hoztuk meg, hogy egy évvel későbbre halasztjuk a Korai nyitását, és abban az időszakban végig látogattuk azokat az ellátóhelyeket, ahol korai életkorú gyerekekkel foglalkoztak. Egy-egy hónapokat töltöttünk ezeken a terepeken, hospitáltunk és személyközi kapcsolatot alakítottunk ki a kollégákkal. Borzasztóan fontos lépés volt ez, minden állami és nem állami ellátóhelyen voltunk, ahol ezzel a korosztállyal (iskoláskor előtt) foglalkoztak. Például a Dévény Alapítványnál, a Pető András Konduktív Pedagógiai Központban, az Autizmus Kutatócsoportnál és még hosszan sorolhatnám. Többnyire ketten, együtt mentünk ezekre a helyekre.

Dorka: Mari orvosként kórházakba járt, de én is eljutottam szomatopedagógusként az OORI-ba (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – szerk.), illetve Katona Professzorhoz a Fejlődésneurológiai Osztályra (Professzor Dr. Katona Ferenc neurológus, idegsebész – szerk.), amely látogatások számomra igen meghatározóak voltak. Időközönként aztán találkoztunk hárman, és megosztottuk a tapasztalatainkat.

Olyan módszertani anyagot szerettünk volna összeállítani, amivel nem bántunk meg senkit, viszont mégis egyedülálló. Mindezt azért, hogy a szülőket, bárhonnan is érkeztek, a lehető leghitelesebben legyünk képesek támogatni, meghallgatni, orientálni.

Barbara: Itt nyer értelmet az, hogy mennyire fontos volt ez az egy év, hogy ennyi ellátóhelyet megismertünk, mert így a szülők számára aktuális és érvényes információkkal tudtunk szolgálni egy-egy terápiás gyakorlatról. Azt a célt tűztük ki, hogy komplex diagnosztikai és terápiás ellátást biztosítsunk a Koraiban, ahol, ha a család szeretné, egy helyen igénybe vehet minden szolgáltatást. A másik célkitűzésünk pedig, hogy minden magyar érintett gyerek és család kapja meg alanyi jogon ezt a szolgáltatást. Ez volt a víziónk.

Mindehhez helyre is szükség volt azért.

Dorka: Igen, és valahogy sokszor volt szerencsénk. Ismerősökön keresztül információt kaptunk egy-egy megüresedett bölcsődéről vagy bölcsődei, óvodai részlegről. Persze, sokat költöztünk, és sok testületi ülésen kellett részt vennünk, hogy lobbizni tudjunk a tevékenységünk megkezdéséért és folytatásáért. Emlékszem, még szoptattam, amikor az egyik ilyen egyeztetésen részt vettem, van pár ilyen vicces történetünk erről az időszakról. A közhangulat pedig nagyon felszabadító volt. Mindannyian éreztük, hogy friss szelek járnak, és ez egy csomó erőt adott.

Barbara: És a hely mellett jó szakemberekre is szükség volt. Ráadásul minél többféle szakterületet szerettünk volna megjeleníteni a palettán, hogy valóban komplex ellátást biztosítsunk. A Főiskoláról frissen kikerült szakembereket szólítottunk meg, így Szelényi Mariann és Matesz Monika gyógypedagógus-logopédusokkal és Lovass Edit, majd később Hajtó Krisztina gyógytornászokkal indultunk, így állt össze a csapatunk. Aztán ahogy egyre több család keresett meg minket, úgy bővült a csapatunk is, mára 64-en vagyunk itt.

Ezeken a képeken ti látszotok, amikor még a Korai nyitogatta a kapuit és ti a szervezet működtetésén túl gyakorló szakemberként is dolgoztatok. Honnan merítettetek erőt a szülőkkel való munkához? Azt hiszem, ez az igazán modern része a gyógypedagógiai munkának, ami a mai napig sok kérdést vet fel.

Barbara: A szemlélet nem volt kérdés, azaz, hogy az elsődleges partner a szülő. Az az igazság, hogy nem volt ennyi információ, mint most, ami akár el is bizonytalaníthatja a szakembert. Annyira hittünk abban, hogy ez így jó lesz, hogy azon nem is gondolkodtunk, hogy ezt ne csinálnánk elég jól, illetve tudtuk, hogy folyamatosan tanulnunk kell. A legfontosabb alapelv az volt és ez ma is így van, hogy minden gyereket szeretünk, és tiszteljük a szüleit.

Dorka: Emellett azért nagyon bátran ki tudtuk mondani azt is, hogy „nem tudom”. Nem volt könnyű dolgunk akkor, amikor például egy gyerek fejlődésén azt láttuk, hogy sajnos nem hogy nem halad előre, hanem visszaesés tapasztalható. Emlékszem is egy ilyen esetre, ahol ezt nekem nem sikerült jól megfogalmaznom. Nagyon bántott, és az édesanya is megbántódott, de évekkel később felhívott telefonon és az egész a helyére került. A 45 perces foglalkozásból 10-12 percet lehetett a gyerekkel dolgozni, de a többi 30 perc a szülőé volt. Meg is kellett fogalmaznunk, hogy ehhez egyedül kevesek vagyunk, és szükség van más szakember segítségére is.

Barbara: Pontosan ezért több pszichológussal is kezdtünk együtt dolgozni, így Prágai Évával, Hámori Eszterrel és Farkas Máriával. Emellett pedig nagy hangsúlyt fektettünk a team munkára, és a heti rendszerességű vizsgálati team működésére is. Itt tanultuk meg együtt, hogy minden egyes gyerek és a családja egyedi, és egyedileg kell átgondolni a történetét és az aktuális kihívásait is.

Dorka: Ez a csapatmunkában létezés tanított meg arra, hogy át tudjak ülni a másik szakember székébe, és megértsem az ő szempontjait, és ugyanígy a szülő szemszögét is jobban átérezzem.

Barbara, neked az milyen érzés, hogy a kilencvenes évek csoportfotóin hatan-nyolcan álltok, míg az elmúlt egy évben készült csoportfotókon úgy kell bűvészkedni, hogy mind ráférjünk?

Barbara: A hála érzése van bennem. Alapvetően nem kérdés, hogy megcsináljuk, alakulunk, fejlődünk, de kétévente biztos hogy van valami olyan bizonytalanság a fenntarthatóságunk körül, ami azért feladja a leckét. Így telt az elmúlt harmincöt év, hogy mindig az adott helyzetre reagáltunk, és azt megpróbáltuk megoldani. Sokféle szervezetfejlesztésen vettünk részt, differenciálódtak a feladatok, és mindig azt kerestük, hogy hogyan tovább. Nekem az a szerencsém, hogy azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek. A munkám a hobbim és a szenvedélyem. Megőriztük azt a hagyományt, amit Dorkával és Marival kezdtünk el, és tovább fényesítettük az évek során. Olyan ez a vezetői munka, mint a gyereknevelés: ahogy nő, mindig van vele tennivaló, mindig van kihívás, gondolkoznivaló, mi mindig a szülei leszünk és dolgunk van a kapcsolatunkkal és annak változásával is. Egyben pedig állandó tanulási folyamat is ez.

Dorka, azt olvastam rólad, hogy aztán szupervízor, szervezetfejlesztő, mediátor, képi kifejezéspszichológiai tanácsadó lettél. Hogyan alakult a szakmai életed a Korai után?

Dorka: Amikor a Koraiban egy jelentősebb létszámnövekedés indult meg, valahogy nem találtam itt a helyemet. Közben elvégeztem az első szupervízor képzést is, és az üzleti világban helyezkedtem el. Úgy éreztem, ennyiféle párhuzamosságot nem tudok működtetni, és közben valahogy újra kellett fogalmaznom magamat is. Most már nagyon hálás vagyok, hogy így alakult, a felnőtt létem meghatározó pontja volt. Egy jó darabig nem is dolgoztam a gyógypedagógiai területen, és évekkel később tértem vissza oda. Trénerként és szupervízorként kaptam meghívást gyógypedagógiai intézményekbe is, így csatornázódtam vissza ebbe a világba. Később pedig létrehoztam egy magán bölcsődét, a Hepehupát, ahol sikerült a valódi inkluzív nevelést megvalósítani.

Mit kívánnátok a Korainak a következő öt évben?

Barbara: Sohasem voltam egy tervezős típus, ezért az ilyen kérdésekre nem is szoktam nagyon konkrét válaszokat adni. Azt tudom, hogy a következő egy évben mi lesz, mert arra van reálisan hatásom. Azt kívánom a magyar társadalomnak, hogy legyen olyan nyitott, mint a kilencvenes évek elején, mind szemléletben, szolidaritásban, egymás meghallgatásában! Legyen minden szakmailag megfelelően működő intézménynek létjogosultsága működni, így nekünk is. A kérdéstől nem elválasztható az a környezet, amiben működni kell, és ez a biztonságérzetünket erőteljesen meghatározza.

Dorka: Biztonságos működést kívánok leginkább, ami egyszerre jelenti a szeretetteljes-bizalmasat és a külsőt is. Olyan jó volt most látnom, ahogy körbe vezettél az épületen Barbi, hogy megvalósítottad, megvalósítottuk azt az álmot, amit harmincöt évvel ezelőtt találtunk ki! Töretlen lelkesedéssel vitted véghez ezt, amiért én nagyon hálás vagyok!

Barbara: Az az igazság, hogy nagy szerencsém van abban, hogy igazán jó emberekkel vehetem körbe magamat, és összeadódik mindannyiunk tudása ebben az alkotói folyamatban.

Udvarnoky Zsófi

A borítóképen Dr. Gallai Mária (balról), Czeizel Barbara (középen) és Dubecz Dorottya (jobbról) látható, és a Korai 20.születésnapján készült.

A sorozatot februárban Dr. Bod Mária csecsemő-és gyermekgyógyász, gyermekneurológussal és Dr. Gallai Mária gyermekpszichiáter és pszichoterapeutával folytatjuk.