Huszonhárom évvel ezelőtt alakultak meg a Koraiban az autista gyerekek óvodai integrációját támogató nappali csoportok, amelyek egyszerre voltak hiánypótlóak, teljesen új módszertant képviselő szakmai műhelyek, reális átmenetet képző, a szocializációt támogató, védett térben zajló, autizmusspecifikus csoportok. A csoportokban dolgozó kollégáink számára máig meghatározó kapcsolódások, valódi közösségek jöhettek létre itt, amelynek egyik oszlopos tagját, Kloiber Judit óvodapedagógust kérdeztük erről az időszakról.

Jucus, ahogy mi hívjuk őt a Koraiban, emblematikus alakja volt ezeknek a csoportoknak, amelyek az idei tanévtől már nem működnek tovább, hiszen ő is nyugdíjba megy, és egy korszak ezzel lezárul most.

Úgy tudom, hogy az, hogy óvónő lettél, nem is volt kérdés, ugyanis komoly családi hagyománya van ennek nálatok.

Kloiber Judit: Az anyukám nagyon elhivatott tanítónő volt, elsős-másodikos gyerekeket tanított, a hatvanas években. Tizennyolc éves korától egészen nyugdíjas koráig ennek a hivatásnak élt, utánunk ezt szerette a legjobban a világon. Esténként azt kértük tőle, hogy ne is mesekönyvből meséljen, hanem azt mondja el, mi történt a gyerekekkel az iskolában. Nem olyan régen hunyt el, nyolcvanhat éves korában, és nem lehetett úgy végig menni vele az utcán, hogy valaki ne köszönjön ránk. Van olyan volt tanítványa, akit az anyukám elhivatottsága inspirált az óvodapedagógusi pálya felé. Mindenkit feltétel nélkül elfogadott, és zsigerileg, természetes módon csempészte be az iskolai hétköznapokba a mozgásos nevelést, az élményalapú oktatást, a közösségépítést és a személyiségfejlesztést. Én ebben nőttem fel, eszembe sem jutott, hogy más pályát válasszak.

Ennyire tudatosan ebbe az irányba mentél?

Jucus: Igen, már nyolcadik után tudtam, hogy engem ez érdekel. Előbb elvégeztem az óvónőképző szakközép iskolát, ami elég vaskalapos intézmény volt. Viszont rengeteget tanultam itt, sokkal többet, mint aztán később a Tanító-és Óvóképző Főiskolán. Például nagyon komoly zeneoktatást kaptunk, és a Kodály-módszert mélységéig megtanították nekünk.  Először a Fillér utcai óvodában helyezkedtem el, ahol nagyon meghatározó igazgatónk volt. Később bébiszitterkedést vállaltam, és ezek után jelentkeztem a főiskolára (ELTE Tanító-és Óvóképző Kar – szerk.). Hat évig egy budakeszi óvodában dolgoztam, egészen az első gyerekem megszületéséig. Számomra ez a munkahely vált meghatározóvá, mert nagyon inspiráló és minket támogató igazgatónk volt. Három gyerekem van, tizenkét évig voltam otthon velük. Az óvónői pályám során többször is találkoztam sajátos nevelési igényű, eltérő fejlődésű gyerekekkel, még akkor, amikor ezek az ellátási kategóriák nem is léteztek. Emlékszem, sokszor éreztem magamat egyedül a velük való foglalkozásban, viszont mindig érdekelt, hogyan tudnám őket jól támogatni. Önszorgalomból végeztem ezzel a témával kapcsolatos képzést is, ami az ADHD-ról szólt, illetve később a Koraiban minden olyan képzést elvégeztem, ami az autizmussal, óvodai integrációval voltak kapcsolatosak.  

Hogy kerültél kapcsolatba a Koraival?

Jucus: Simó Judittal közös baráti társaságunk volt (gyerekpszichiáter, tizenöt évig a kollégánk volt – szerk.), és ő hívott a Koraiba. Akkor már elkezdték azt az óvodai integrációra felkészítő, nappali csoportot, amit autista kisgyerekeknek találtak ki, és ami egészen mostanáig, azaz huszonhárom évig működött. Ez a 2003-2004-es tanévben volt, Mózes Eszterrel (klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.), Rácz Zsuzsával (gyógypedagógus, húsz évig a kollégánk volt – szerk.), Weibli Mónikával (gyógypedagógus – szerk.), Szabó Mariann-nal (gyógypedagógus, fejlesztő tanár – szerk.) indult el ez a szakmai munka. Megfogalmazták, hogy szükség volna egy olyan szakemberre is, aki az óvodapedagógusi munkára lát rá, így lettem én is része ennek a szakmai együttműködésnek. Akkoriban négyen vittünk egy csoportot, a hét minden napján más-más gyerekpopulációnak szerveztünk csoportokat. Így volt a csillag csoport, magas támogatási szükségletű autista kisgyerekeknek, illetve a hold csoport, jobb képességű gyerekeknek. Később találtuk ki a nap csoportot, amit olyan autista kisgyerekeknek szántunk, akik alacsonyabb támogatási szükségletűek, jól beszélnek, csillogóan okosak, de a társas helyzetekben nagyon szoronganak.

Folyamatosan voltak személyi változások a csoportok vezetésében, és ez mindig megviselt, de aztán mindig lett valahogy, és meg tudtunk újulni. Nagyon jó csapattársaim voltak, például a Fischer Gabi (gyógypedagógus – szerk.), Dévai Zita (gyógypedagógus – szerk.), Major Éva (gyógypedagógus – szerk.), Pertorini Adrienn (gyógypedagógus – szerk.), Martinák Ildi (gyógypedagógus – szerk.), Neményi Árpi (mentálhigiénés szakember – szerk.), Balogh Timi (gyógypedagógus – szerk.), Tass Bori (gyógypedagógus – szerk.), és még sokan mások, akikre jó szívvel gondolok. Az az igazság, hogy ennek az együttműködésnek ez volt az oszlopa, hogy számíthattunk egymásra, nagyon komolyan összedolgoztunk. Itt sosem éreztem magamat egyedül, és mindent meg tudtunk beszélni egymással.

Akkor elmondhatjuk, hogy te ennek a nappali csoportnak az oszlopos tagja voltál, a kezdetektől végig követted a sorsát, alakulását.

Jucus: Igen, és aztán sajnos elkövettem azt a hibát, hogy annyira erre fűztem rá mindent, hogy a végén, ahogy a csoport már kevesebb óraszámban működött, kevesebb kollégával és gyerekkel, nehéz volt megtalálnom, merre tovább, mit dolgozhatnék még, hogy két lábon álljak. Volt azért erre egy kísérletem, paleo lakáséttermet működtettünk egy barátnőmmel két évig, kéthetente szombatonként. Nagyon élveztük, de a paleo ételek elég költségesek, és nem lehetett annyi pénzt elkérni érte. Azért nagyon jó időszak volt, de egy idő után nem volt fenntartható sajnos.

Voltak nehéz eseteitek is?

Jucus: Voltak olyan súlyos érintettségű gyerekek is, akiknek ez a csoport nem volt való, ezt sokkal később, de ki kellett mondanunk. Megfogalmaztuk, hogy számukra kiscsoportos, páros egyéni foglalkozás a realitás, mielőtt nagyobb csoportba kerülnek. Azt hiszem, mindenkinek megkönnyebbülés lett ez a döntés, szakmailag indokolt volt, és a szülők felé is hitelesebben tudtunk kommunikálni aztán. Azaz, hogy pontosan kiket várunk ezekbe a csoportokba.

Mit kaptál a csoporttól, amit magaddal vihetsz, ami mindig érték marad?

Jucus: Elsősorban az emberi kapcsolatokat, amelyek felbecsülhetetlen értékűek. Árpival nagyon szoros a kapcsolatunk, családi barátunk lett, a gyerekeim is kapcsolódnak hozzá. Major Évával is megmaradtunk egymásnak, épp most írt, hogy hazajött a nyaralásból, vele is intenzív a kapcsolat. Martinák Ildivel is szoros a barátságunk, az ő családját is jól ismerem. A csoport sok átalakuláson ment keresztül, sok nehézség is adódott, de mindenért kárpótol az, hogy akikkel csináltam, most is közel tudhatom magamhoz. A másik fontos értéke, hogy azok a gyerekek, akik idejártak hozzánk, nagyon sok támogatást, élményt tudtak itt kapni, és sokukról, akik már felnőttek, tudunk még. Például végig követhettük a sorsukat, hogy aztán hogyan boldogultak a felnőtt életükben, és mennyit fejlődtek.

Egy új fejezet kezdődik az életedben, nyugdíjas leszel. Vannak már terveid a jövőre vonatkozóan?

Jucus: Egyrészt visszaköltöztem oda, ahol a gyerekkoromat is töltöttem, és nagyobb részt a lakásom csinosítgatásával foglalkoztam eddig. Vannak unokáim, akikkel intenzív kapcsolatot ápolok, nem olyan régen született az egyikük, szóval ez is sokat ad. Aztán gondolkozom már azon is, hogy valamilyen munkát mégis végezhetnék, és a kézműveskedés irányában kezdtem el gondolkozni. Érdekel a Waldorf baba készítés, a sashiko japán öltéstechnika, korábban nagyon szerettem és tudtam is kötni is, horgolni is. No és az emberi kapcsolatokon keresztül tovább fog élni ez a nappali csoport, és mindig jó szívvel fogok gondolni a Koraira is.

Udvarnoky Zsófi

A borítóképet Balogh Tímea gyógypedagógus készítette, az egyik nappali csoport reggelén.