Egy péntek délelőtt találkoztunk a zuglói épületünkben, ahova meghatottan és a régi emlékeket szívesen felidézve érkezett meg Dr. Farkas Mária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. Felelevenítettük, melyik szoba hogyan nézett ki korábban, milyenek voltak a közös terek, és láttam, ahogy más régi kollégával találkozva egy szempillantás alatt visszatértek a múltba. Aznap délelőtt olyan igazán jó erők vették körül a házat.

Beszélgetésünkben a Koraiban zajló mentálhigiénés munka kialakulásáról mesélt, hogy hogyan lett ő az Intézmény első szakmai vezetője, mit tartott a legfontosabb szempontnak a családok és a kollégák támogatásában, és jelenleg mi inspirálja.

Hogyan indult a kapcsolatod a Koraival?

Farkas Mária: 1993-ban csatlakoztam az Intézményhez. Ezt megelőzően a Pszichológiai Intézetben (Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete – szerk.) dolgoztam doktori ösztöndíjasként, neuropszichológiával foglalkoztam. Gergely György, aki csecsemőkutatással foglalkozott ott (Dr. Gergely György klinikai gyermekszakpszichológus, a CEU professzora – szerk.), hívta fel a figyelmemet az éppen akkoriban alakuló Koraira. Elmentem egy vizsgálati megbeszélésre, ahol olyan team munkát tapasztaltam, amit korábban sosem: nagyon nyitott és demokratikus módon tudott együtt működni sokféle szakember, és csodálatos élmény volt számomra, ahogy a családokról gondolkodtak és beszéltek. Ott el is dőlt, hogy a csapat része leszek, kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymás számára.

Egyfelől a diagnosztikus munkába kapcsolódtam be, illetve ki kellett találnom, hogy pszichológusként milyen profilt alakítok ki, milyen lélektani munkát tudok itt végezni. Engem ez a szabadság inspirált és motivált. A Koraiban végzett gyakorlati munkámmal párhuzamosan végeztem el a klinikai szakpszichológus és a pszichoterapeuta képzést.

Milyen munkamódot dolgoztál ki?

Mária: Kiinduló pontom volt, hogy a Koraihoz forduló családokra egyedi rendszerként tekintettem és feladatomnak azt tekintettem, hogy megtaláljam a számukra legmegfelelőbb mentálhigiénés-terápiás támogatási formát. Így volt, hogy az édesanyával dolgoztam, és volt, hogy az ép testvérrel, más esetben a szülőpárnak volt igénye konzultációra.  Egyéni gyerek terápiákat is folytattam főleg érzelem- és viselkedésszabályozási nehézségekkel küzdő gyerekekkel. Voltak családok, akikkel csak egy-két beszélgetés idejére kapcsolódtunk, de a későbbiekben a gyógypedagóguson keresztül a háttérből is hatékonyan tudtam támogatást nyújtani. A családokat többféle mentálhigiénés támogatással igyekeztünk segíteni, szülőcsoportokat is szerveztünk. Arra is tettem javaslatokat, hogy a teamünk mentálhigiénéjét miként lehetne megőrizni, megújítani. Egyrészt szupervíziót szerveztem, másrészt a szervezetfejlesztésben is részt vettem.

Jelenleg már jó ideje felnőttekkel foglalkozom. Munkám során gyakran tapasztalom, hogy egy hozzám forduló felnőtt páciens koragyermekkori élményvilágának, korai szükségleteinek, azok esetleges zavarainak feltérképezésében jól tudok támaszkodni a Koraiban szerzett intenzív tapasztalataimra.

Emlékszel még arra, hogy milyen kihívást jelentett az, hogy ennek a lélektani munkának a kereteit megteremtsd?

Mária: A diagnosztikai munka keretei sokkal egyértelműbbek voltak, mint az, hogy egy család hogyan jut el hozzám. A kollégák érzékenységét, tudását kellett abba az irányban nyitni, hogy egy fejlesztésre járó családnak mikor és hogyan tudják javasolni a pszichológussal való munkát. Jó érzéssel emlékszem vissza erre az időszakra, mert a kollégák olyan érzékenyen nyitották a család számára ezt az ajtót. Ez különösen nagy kihívást jelentett a kollégák számára is, hiszen az ellátás fókuszában a gyerek állt, és nyilván nem könnyen tudott a szülő figyelme még arra is kiterjedni, hogy ő jól legyen, saját jogán kérjen segítséget. Egyéni megoldásokat kellett kidolgozni, kitalálni, kinek-kinek hogyan vezet el az útja hozzám. Volt olyan édesanya, aki a gyerek fejlesztésével párhuzamosan jött hozzám, előbb a kertben sétáltunk és beszélgettünk arról, miért is lehetne hasznos a mi együttműködésünk, aztán végül el tudott köteleződni a saját jogán is egy folyamatra. Fontos, hogy az embernek ebbe az együttműködésbe alapvetően önszántából kell belevágnia, és ehhez kellett finoman utakat, kapukat nyitnunk.

Tizenöt évet dolgoztál a Koraiban, és szerteágazó munkádnak köszönhetően sokat is tudtál jelen lenni. Úgy képzelem, hogy ez idő alatt elég szorosan együtt dolgoztál a többi szakemberrel, és a szemléletedet a tanáriban zajló esetismertetések mellé is oda tudtad állítani.

Mária: Igen, többségében így volt, és még intenzíven él bennem a Csantavér közi épület közös tere, a hosszú barna asztallal, illetve mindenkinek a saját helyével (összenevetünk – szerk.). Ahogy itt beszélgettünk a családokról, az nagyon hasonlított a diagnosztikai team megbeszéléseihez, csak informálisabb módon. Ehhez persze az is kellett, hogy sokkal kevesebben dolgoztunk együtt, és összekötött minket az, hogy együtt kerestük az egyedi problémához leginkább illeszkedő megoldásokat. Közös élményünk volt, hogy minden egyes család esetében ki kellett találni, milyen segítségnyújtás lesz a megfelelő. Szerves és természetes volt akkor mindannyiunk számára, hogy ha nem is vagyunk közvetlenül érintettek annak az adott családnak az ellátásában, akiről a tanáriban szó van, a szempontjainkkal, kérdéseinkkel a kolléga támogatásán keresztül mi is előrébb vihetjük az ügyüket. Ugyanezzel az attitűddel vettem részt a vizsgálati teamen is.

Illetve vezettél csoportos szupervíziós alkalmakat is.

Mária: Igen, kétheti rendszerességgel tudtam ezt megszervezni, ahol már mélyebben tudtunk az esetekről, családokkal kapcsolatos nehézségekről beszélgetni. Azt vallottam, hogy akkor tudunk jól segíteni a családoknak, ha mi magunk is jól vagyunk. Éppen ezért az alkalmakon relaxációs technikákat is elsajátítottunk.

Te voltál a Korai első szakmai vezetője, 2006 és 2008 között. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?

Mária: Azt hiszem, pont azért is volt szükség erre a munkakörre, mert hirtelen igen sokan lettünk. Akkoriban indultak be a továbbképzések is, én is részt vettem egy képzés kidolgozásában (Kora gyermekkori intervenció elmélete és gyakorlata – szerk.).

A 15 éves évforduló alkalmából megjelent a Fejlesztőpedagógia című folyóiratnak egy különszáma, amit én szerkesztettem, és a kollégák cikkei jelentek meg benne. Szervezni kellett a hallgatók hospitálását, előadásokat tartottunk, szóval ebben az időben már kevesebb időm maradt azokra a feladatokra, amelyekről eddig beszéltem. Ebben a szervezeti átalakulásban lett vezetőség is, amiben én a kollégák hangját képviseltem. Azt képviseltem, hogy ahhoz, hogy a rendszer jól működjön, nagyon fontos figyelni a rendszer összes tagjának a mentális jóllétére, a családoktól kezdve, a kollégákon át, a szervezet biztos működéséig.

Volt emlékezetes eseted a Korais időszakból?

Mária: Emlékszem olyan esetre, ahol az édesanya a koraszülött ikrei kapcsán kért segítséget tőlem, és az együttműködésünk során kiderült, a gyerekeknek fejlesztésre is szükségük van, szerencsére ezt időben tudtuk meglépni. Az is előfordult, hogy egy másik anyuka a gyereke ellátásával párhuzamosan járt hozzám, aztán amikor a gyerek már kinőtte a Korait, az anyukája még mindig visszajárt hozzám. Ez nekem is nagyon megerősítő együttműködés volt.

Azt olvastam rólad, hogy létrehoztál egy saját rendelőt, a Kapcsolat Ambulanciát. Itt most milyen mértékben vagy jelen, mennyit dolgozol?

Mária: A Kapcsolat Ambulancia tizenöt évig működött, kezdetben a Hűvösvölgyben majd a Bajza utcában. Célom volt, hogy egy terápiás szemléletét tekintve sokszínű, de együtt gondolkodásra képes csapatot hozzak létre. Saját terápiáimban főként sématerápiás keretek között dolgozom, a terápiák vezetése mellett sématerápiás kiképző szupervíziókat is végzek. A rendelő vezetését nemrégiben átadtam Jakobovits Kitti irodalomterapeuta, tanácsadó szakpszichológus kolléganőmnek, aki más néven (Khora Budapest Terápiás és Művészeti Központ – szerk.) és frissebb szellemiséggel viszi tovább a rendelőt ugyanazon a Bajza utcai helyszínen. Az utóbbi években a pszichoterápiás munkám mellett egyre komolyabban kezdtem el képzőművészettel is foglalkozni, és fontos számomra, hogy ehhez megteremtsem a szükséges időt.

Ajánlanál az olvasóknak olyan kiállítást, filmet vagy könyvet, ami mostanában valamiért megfogott?

Mária: Csató József kortárs festőművészt nagyon jó szívvel ajánlom az olvasóknak, jelenleg Bécsben van kiállítása. A legutolsó olvasmányom Bán Zsófiától az Alétheia él című könyve volt. Főleg azért ajánlom, mert bár nem egyszerű olvasmány, jó példa arra, hogy egy nehéz életút hogyan válhat utólag gazdagítóvá, miként lehet a traumás múltbéli eseményeket más fénytörésben értelmezni.

Önkénteskedem a Van Esély Alapítványnál, és itt rendszeresen szervezünk adománygyűjtő, jótékonysági kiállításokat is. A felajánlott művészeti alkotásokra egy hónapon keresztül lehet licitálni online az Alapítvány javára, majd egy este erejéig, pop-up formában is bemutatjuk azokat.  Nagyon jó átélni ennek a kezdeményezésnek azt az összekapcsoló szerepét, amiben a művészek élhetik át, hogy közvetlenül tudnak rászoruló emberek sorsán segíteni, és a nélkülöző embertársaink is közvetlenül tapasztalhatják meg a köréjük szerveződő segítő hálót. Számomra ez is egy olyan értékes minőségi emberi együttműködés, mint ami fiatal éveimben a Koraiban is olyan meghatározóan gazdagító volt.

Udvarnoky Zsófi

A beszélgetéssorozat áprilisban Rácz Zsuzsanna gyógypedagógus és Dr.Simó Judit gyerekpszichiáterrel folytatódik.