Ha a nevét kiejtjük a Korai falain belül, mindenki megáll egy pillanatra, és boldog nosztalgikus hangulatba kerül. Igazán hálásak lehetünk neki azért, hogy amikor a Korai intézménye még csak gondolat volt, ő volt az a „bába”, aki határozottan és megkérdőjelezhetetlenül a világra segítette ezt a kezdeményezést, ami mára több mint harminc éves múltra tekint vissza.  

Dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus, klinikai szakpszichológussal beszélgettünk a múltról, arról, hogy milyen sokat tanult abból ő is, hogy egyszerre dolgozhatott a szakemberekkel és a szülőkkel ugyanazokért a célokért.

Hogyan került a látóteredbe a legkoraibb időszak gyógypedagógiai és pszichológiai kísérése?

Borbély Sjoukje: Hollandiában orthopedagógus voltam egy gyermektudományi intézetben. Ez a terület a nehezen nevelhető gyerekek pedagógiáját foglalja magában. Magyarországra költözve teljesen véletlenül kerültem a Pikler Intézetbe (Pikler Emmi nevéhez köthető pedagógiai műhely, bölcsőde és módszertani oktató helyszín – szerk.), és itt a hospitalizáció elkerülésével és problematikájával foglalkoztam. A figyelmem középpontjában mindig is a bajban lévő gyerekek álltak, előbb gyógypedagógus, később pszichológus is lettem. A pikleri Intézetben egészséges csecsemőket gondoztak, de értelmileg és fizikailag sérült gyerekek is érkeztek ide. Pikler Emmi egy vak kislány gondozását, támogatását rám bízta, és erről a munkáról később írtam is cikket (Egy vak kislány fejlődése csecsemőotthonban, Magyar Pszichológiai Szemle, 1980. – szerk.).

2024-ben Pikler-díjat kaptam, mert a Pikler pedagógiát az átlagostól eltérően fejlődő gyermekek és családjaik támogatásában, valamint a szakemberek oktatásában is segítettem kidolgozni és alkalmazni.

Illyés Gyulánénak (Illyés Gyuláné Dr. Kozmutza Flóra gyógypedagógus, pszichológus – szerk.) köszönhetően nyílt egy gyakorlati műhely a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, ahol kisegítő iskola, logopédiai óvoda, értelmileg akadályozott gyerekek óvodája is működött. Itt volt a Pszichológiai Intézet is, aminek volt laboratóriumi és kutató része is. Lányinét (Lányiné Dr. Engelmayer Ágnes gyógypedagógus, klinikai gyermekszakpszichológus – szerk.)  nagyon érdekelte a korai intervenció, és jól érzékelte, hogy ez a tudás még nagyon hiányzik Magyarországon. Sok pszichológust vett fel az Intézetbe, és tudta, hogy a csapatból rajtam kívül még Kedl Mártát (pszichológus – szerk.) és Jászberényi Mártát (klinikai szakpszichológus – szerk.) érdekli ez a terület, és azt mondta, hogy mi leginkább a kicsikkel és a szüleikkel foglalkozzunk. Én leginkább a szülőkkel foglalkoztam itt, amire már nagyon éhes voltam, sokat fantáziáltam a Pikleri Házban arról, vajon az örökbe adott gyerekek szülei hogyan fognak boldogulni a szülői szerepükkel, rájuk bízott csecsemőkkel. A nyolcvanas években rengeteg család érkezett Erdélyből, ott még drámaibb volt a helyzet a sérült gyerekekről való gondolkodás tekintetében. Az első tíz évben azt tapasztaltam, hogy nagyon rossz állapotba kerültek ezek a családok. Szülőcsoportokat, egyéni terápiát és tanácsadást tartottam. Barbara (Czeizel Barbara gyógypedagógus, intézetigazgató – szerk.) és a Dorka (Dubecz Dorottya gyógypedagógus, szupervízor – szerk.) tudtak arról, hogy én mivel foglalkozom, korábban tanítottam is őket, és így kerültünk kapcsolatba.

Egy korábbi interjúban felelevenítettük, hogy igen meghatározó szereped volt abban, hogy Barbarát és Dorkát megerősítsd abban, hogy a korai fejlesztés intézményére szükség van, és akármekkora ellenállásba is ütköztek, ne hagyják magukat.

Sjou: Nekem teljesen más tapasztalataim voltak a társadalmi együttműködésről, ugyanis egy kapitalista országból jöttem, Hollandiából. Alapvető volt, hogy a civil társadalom nagyon jól kiegészíti az állami segítségnyújtást. Magyarországon akkor még az alapítványi működéstől tartottak, mert nem ismerték ennek az előnyeit.

A Korai alapítása után jó néhány évvel később kerültem csak oda, részmunkaidőben, mert azért én mellette máshol voltam főállásban. A Korais éveim első szakaszában azt képviseltem, hogy nagyon jó, ha a gyógypedagógus és a pszichológus együtt dolgozik a családdal. Abban is igyekeztem támogatást nyújtani a gyógypedagógusoknak, hogy hogyan találják meg a saját munkakörükben a kompetencia érzését. Az is előfordult, hogy a gyógypedagógus arra kért, menjek be egy órájára, figyeljem meg a családot, és adjak neki szempontokat az együttműködéshez. Később ilyen látogatásokból aztán a szülőkkel terápiás kapcsolatom is lett, és nagyon sokat tudtunk együtt tenni a családokért. Később az is a munkám része volt, hogy amíg az érintett gyerekkel a család fejlesztésre ment, addig én az ép testvérrel foglalkoztam. 

Idővel megalakult a Fa óvoda (súlyosan és halmozottan sérült kisgyermekek gyógypedagógiai óvodája – szerk.) is, amit Zelenka Zsófiával (gyógypedagógus – szerk.) együtt vezettünk. Megszerveztem a Fa csoportos kollégáknak egy tanulmányutat Hollandiába, ahol élőben láthatták és a módszertanát megtanulhatták, hogyan kell egy halmozottan sérült kisgyermeket támogatni.

Összességében mind a szakemberekkel, mind a szülőkkel ugyanazokért a célokért dolgoztunk együtt, és nagyon szerencsés helyzetben voltam, hogy ebbe a híd szerepbe kerülhettem. Értettem a kollégák dilemmáit a szülővel való együttműködés, a korai életkorú gyermek fejlesztése kapcsán, és a szülő aggodalmát, türelmetlenségét, elkeseredettségét is. A Fa óvoda munkatársainak szupervíziót is tartottam, és az is nagyon jó volt. Fontos volt, hogy az óvodában dolgozó szakembereket megerősítsem a keretek megtartásában, az önmaguk megvédésében is, hogy legyenek határok, még ebben a nehéz helyzetben is.  

Sajnos nekem már nem volt szerencsém veled együtt dolgozni, de akinek igen, egyöntetűen megfogalmazza, hogy veled nagyon jó volt együtt lenni, együtt gondolkozni. Úgy képzelem el, hogy a lehető legtermészetesebb módon tudtál jelen lenni, gondolkozni azon, mit tudnál az adott helyzetben segíteni.

Sjou: Valóban nagyon szerettem a Koraiban dolgozni, mindenkivel pozitív volt a kapcsolatom. Azt hiszem, tudtam alkalmazkodni ahhoz, amit az adott helyzet megkívánt tőlem. Nekem nem volt olyan elvárásom, hogy én csak így dolgozom, vagy csak úgy dolgozom. Nagyon sokszor egyéni ellátási utakat dolgoztunk ki a kollégákkal együtt gondolkodva. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy olyan pszichológus vagyok, aki gyógypedagógus is. Azaz a gyerekek fejlődési nehézségeivel tisztában voltam, és arra is volt rálátásom, hogy egy gyógypedagógusnak, különösen a korai fejlesztésben, milyen kompetenciahatárokon kell dolgoznia. Tartottam a kollégáknak a minden héten dolgozó diagnosztikai team összeülése után kiscsoportot is. Itt ventillálás, esetmegbeszélés is történt, és ha valaki jelezte, egyéni szupervíziót is tudtam biztosítani számára. 

A Pikler Intézetben is hosszan dolgoztál, a Koraival párhuzamosan.

Sjou: Igen, én a bölcsődében és a Játék-térben már nem vettem részt. Később részmunkát vállaltam ott, egyrészt az Intézetben dolgozó gyógypedagógus szupervízora voltam, másrészt elég sok előadást tartottam. Erőszakmentes kommunikáció, a gyermekkori én-kép és identitás, szülő-gyerek kapcsolat érzelmi támogatása, pikleri pedagógia a sérült gyermekek nevelésében témáiban. Valamint elég fontos, hogy írtam egy állásfoglalást (Pikler Emmi szemlélete sérült gyerekek esetében, 2017-es Nemzetközi Pikler Szimpózium – szerk.) arról, hogy a pikleri pedagógiát a fogyatékos gyerekek esetében hogyan lehet alkalmazni. Megfogalmaztam, hogy melyek azok a sajátosságok a sérült gyerekekkel való együttműködésben, amelyek további szempontokat adhatnak a gondoskodásban a normál fejlődésmenetű gyerekekkel való együttműködéshez képest.  Most már nem tartok előadásokat, de benne vagyok sokféle szakmai együttműködésben is.

Van olyan koncert, film esetleg könyv – élményed, ami mostanában meghatározó volt számodra valamiért?

Sjou: Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjét néztem meg mostanában. A Testről és lélekről című filmje nagyon tetszett, de ezzel a mostanival kapcsolatban sok kérdés merült fel bennem. Zavart, hogy nem találtam az összefüggést a három fő szál között.  Viszont meg akartam érteni, ezért először podcastokat hallgattam a rendezővel, mert meg akartam érteni az Enyedi Ildikó gondolkodását. Aztán elmentem az Óbudai Társaskörbe, ahova egy beszélgetésben meghívták az Ildikót. Ott mondta, hogy a gondolat nem verbális úton, hanem képben fogalmazódik meg benne először, s utána tudja azt szavakba önteni. Illetve mesélt a gyerekkoráról, arról, hogy sokszor egyedül volt és hogy a szülei hagyták őt kibontakozni. Nekem ezek az információk már elegendőek voltak ahhoz, hogy jobban megértsem ezt a filmet és az ő gondolkodását.

Legutoljára A náci és a pszichiáter című könyvet olvastam. Mivel én is a háborúban születtem, nagyon érdekel a történelem, és így a politika is. De az biztos, hogy nekem egy könyv után kell két hét szünet, hogy egy másikba belekezdjek.

A zene világát is nagyon szeretem, tanultam zongorázni is. Főleg a klasszikus zenét szeretem, sokat járok hangversenyekre is. A férjem a romantikus zeneszerzőket kedveli, Kedl Márta barátnőmmel pedig a Purcell Kórus és Orfeo Zenekar régizenei koncertjeire járok. Azt érzem a zenében, hogy megáll az idő. Kilépek a magam világából. És ez nagyon jó!

Udvarnoky Zsófi

A sorozatot Dr. Farkas Mária klinikai szakpszichológus, pszichoterapeutával folytatjuk.