Körülbelül egy éve találkoztam Orsival és a kisfiúkkal, másfél éven át tartó csoportfolyamat után búcsúztunk el egymástól. A gyerekük első közösségi élményére, az óvodába lépésre készültek akkor, sok-sok félelemmel, várakozással és kérdéssel.

Most a nyári szünet előtt beszélgettünk arról, hogy már nem kérdés, hogy a gyerekük óvodás, biztonságos környezetben fejlődhet, és hogy ehhez milyen együttműködésre van szükség a szülők és a pedagógusok között.

Milyen szempontok szerint döntöttetek emellett az óvoda mellett?

Az fontos, hogy a kisfiúnk nem volt bölcsődés, és így nagyobb stresszel és várakozással indultunk neki az óvodának. Ebben a kerületben, ahol élünk, az óvodák integrációval kapcsolatos módszertana, szemlélete elég jó színvonalú. Inkább azzal küzdöttünk, hogy túl sok intézmény közül lehetett választani, és vajon nekünk melyik lesz a megfelelő. Az döntő kérdés volt, hogy amennyire a mostani viszonyok engedik, kaphassunk arra ígéretet, hogy azok az óvónők, akikkel nyílt napon találkozunk, ők lesznek majd szeptembertől a csoporttal. Az az óvoda, amire a választásunk esett, ezt az ígéretet az első évben szerencsére tartotta is.

Úgy döntöttünk, hogy a gyerekünk a sajátos nevelési igény státusz nélkül kezdjen óvodát, tehát az is szempont volt, hogy olyan intézményt találjunk, aki ebben partner. Ami azt is jelentette, hogy ennek ellenére nyíltan szerettünk volna beszélni az óvónőkkel arról, hogy a gyerekünknek milyen nehézségei vannak. Nagyon bizalomteli légkörben és a támogatásukat érezve tudtuk elmondani nekik, hogy a gyerekünk autizmus diagnózist kapott még a Koraiban.

Hogyan készítettétek fel a fiatokat az óvodára és kitől tudtatok segítséget kérni az első közösségbe szokós időszakban?

Az óvoda kezdése előtt egy héttel már be lehetett menni az épületbe, körülnézni, a csoportszobát, udvart megismerni és az óvónőkkel kapcsolatot kialakítani. Sajnos beszoktatás nem volt, viszont megengedték, hogy fokozatosan maradjon bent a gyerekünk annyit, amennyi reális. Az első két hetet jól viselte, tetszett neki, aztán leesett, hogy mindez miről szól, és elég nehéz volt vele. Az segített, hogy már az óvodába lépés előtti nyáron kértünk fogadóórát. Átbeszéltük az óvónőkkel az útlevelet, azaz írtunk egy összefoglalót a gyerekünkről, hogy például milyen technikákkal lehet megnyugtatni, mi válik be nála, és mi nem. Az óvodába lépés után pár héttel pedig ezt újból átbeszéltük, és tapasztalatot cseréltünk. Ez a két, egymáshoz közeli fogadóóra sokat segített nekünk az elején, mindenkinek ajánlom.

Valamint az óvodapszichológustól is tudtunk segítséget kérni, aki inkább az óvónők és köztünk tudott egy jó kommunikációs hidat képezni. Abban is nagy szerencsénk volt, hogy az az autizmus specifikus gyógypedagógus, aki az SNI státuszú gyerekekhez jött, a mi gyerekünknek is segített több társas helyzetben, a csoportban.

Az igazi megoldást a kisfiúnk találta ki, mert elkezdett nagyon kötődni az egyik dadushoz, azaz lett egy bizalmasa, és mindez átsegítette őt ezen az érzékeny időszakon.

Azt hiszem, hogy bár az autizmusból eléggé képzett óvónőket kaptunk, de a kisfiúnk azért sok gondolkodnivalót adott nekik. Szülőként sokkal jobban bele lehet abba látni, hogy a legapróbb változás mennyire ki tud billenteni egy gyereket.

Szerinted mit kaphat egy általános óvodai csoport egy eltérően fejlődő, kacifántos gyerektől?

A csoport összes tagja, gyerekek és felnőttek egyaránt csak profitálhatnak az autizmus specifikus megsegítésből. Sok autista gyerek olyan, mint egy kis jelzőlámpa vagy lakmuszpapír: jobban és hamarabb látványossá teszik, ha egy közösség valamiért épp nem úgy működik, hogy mindenkinek jó legyen. Egy átlagos fejlődésű gyereknek sem annyira jó, ha feszült a hangulat vagy nem kiszámítható az élet vagy nagy a hangzavar, csak nem biztos, hogy annyira látványos a diszkomfortérzetük.

Milyen jó lenne, ha ilyen szemmel is lehetne nézni egy speckó gyereket: hogy de jó van egy nagyítónk és nem csak úgy, hogy van egy problémánk, amit meg kell oldani. Mindamellett, hogy tudom, hogy nagyon fárasztó, ha valaki elég “könyörtlenül” rámutat a hibákra.

A gyereketek miket mesélt erről az időszakról? Ő olyan jókat tud mondani mindig.

Gyakorlatilag mindent, szinte szó szerint elmeséli egy napjukat. Ahogy szokta, mindent aprólékosan megfigyel. Elmesélte, hogy ki nem követte a szabályokat, melyik gyerekkel volt konfliktus. Azt is el tudta mondani, hogy nem a gyerekekkel van baja, hanem azt nem szereti, ahogy az óvónők kiabálnak a „rossz” gyerekekkel. Azért ebben a csoportban több olyan gyerek is van, akik egyéni figyelmet igényelnek, nem könnyű az óvónőknek sem. Azt is kijelentette, hogy neki az óvónők a barátai, mert velük nem kell osztozkodnia egy-egy játékon.

Azért sokszor túltelítődik a csoportban átélt érzésektől, ingerektől, és olyankor jobban szeret picit távolabb menni. Mesélte is, hogy ilyenkor kikéredzkedik wc-re, de valójában a függöny mögül figyeli a többieket. A kertésszel is jó kapcsolatot ápol, aki szerszámokkal és barkácsolással segíti át őt egy-egy nehéz helyzeten.  

Az intézményen kívül van segítségetek?

Igen, járunk külön szociális-kommunikációs fejlesztésre, kiscsoportos formában. Az ottani gyógypedagógus szeretné felvenni a kapcsolatot az óvónőkkel, de ennek a módját nem találtuk még meg. Ott is elfáradt most a gyerekünk, és azt is érzem, hogy lehet, hogy nem ennyire egyértelmű és strukturált szociális és kommunikációs fejlesztésre van szüksége, hanem valami önismeretibb jellegű, szabadabb formájú támogatásra.

A másik, hogy azért teljesen nem köszöntünk még el a Koraitól, mert igénybe veszünk két szülőtámogatási formát is: egyrészt családterápiára járunk ide, másrészt a mentorszülői hálózattól is tudtam segítséget kérni nehéz helyzetben. Ezt egyébként nagyon ajánlom más, korábban ide járó családoknak is.

Emlékszem, hogy azért sok kérdés volt bennetek azzal kapcsolatban, hogy biztosan most van-e itt az ideje az óvodába lépésnek. Most pedig épp lezárjátok az első évet, kezdődik a nyári szünet, ez olyan nagy dolog! Milyen pozitívumokat lehet megfogalmazni az első óvodai tanévetekből?

Végtelenül hálás vagyok az óvónőknek, azt érzem, hogy nagyon akarják, hogy a gyerekünk ott jól érezze magát. Az is olyan jó, hogy ez egy kisebb óvoda, kevesebb csoporttal, így mindenki ismeri a gyerekünket, helye van. Sőt, kifejezetten szeretik, rajonganak érte, és keresik a megoldást, hogy jól együtt tudjanak lenni.

Azt is megértettük, hogy akkor is, amikor nagyon rázós a helyzet, nem biztos, hogy annyira meg kell ijednünk: amikor a kisfiúnk itthon volt betegen, akkor is emlegette az óvónőket, a csoportot, érdeklődött, ki mit csinál. Vagyis, minden nehézséggel együtt szereti ezt a helyet, számít rá, a napjai része lett, már ez is biztonságot ad neki.

Milyen célokat tűztök ki a következő tanévre?

Az első évben végül úgy döntöttünk, hogy maradjon a gyerekünk csak délig, az alvás már otthon legyen. A nyári szünethez közeledve már azért meghallgatta a mesét és az ágyát is megnézte, de még nem aludt ott. A jövő tanévben mi is és az óvodapedagógusok is szeretnénk, hogy ezt meg lehessen ugrani, bízom benne, hogy sikerül. Ezen kívül az egyik óvónő elmegy ugyan, de jön helyette egy férfi óvodapedagógus, és szerintünk ez nagyon jót fog tenni a kisfiúnknak.

Az is fontos volna, hogy őszintébb kommunikáció lehessen az óvónőkkel. Hogy meg lehessen beszélni a nehézségeket, mert tudom, hogy vannak, ahogy nekünk is. Jobb volna ezekre együtt keresnünk a megoldást, és azt érzem, hogy ebben egyre jobban haladunk. Talán sokszor is, de jelzem feléjük, hogy milyen megoldások jöhetnek szóba egy-egy nehezebb viselkedés kapcsán. Ez biztos nehéz lehet nekik, hogy ennyiszer jelzem, hogy valami nem jó, és változtassunk rajta. Ehhez nekünk is türelmesebbnek kell lennünk, és többször kifejezni az óvónők felé, hogy alapvetően megbízunk bennük és szeretjük őket.

Udvarnoky Zsófi