A Budapesti Korai Fejlesztő Központba érkező új kollégák minden esetben mentori támogatást kapnak a szakterületükkel megegyező területen dolgozó kollégától, a mentorálási gyakorlat alapelvei szerint. Nagyon izgalmas, egymásra ható kapcsolat ez, és egy közös tanulási folyamat is egyben.

Dr. Makó Veronika gyógypedagógus több évig biológusként dolgozott, később pályát módosított, és a korai fejlesztés területén köteleződött el. Tóth Ágnes Zsuzsanna gyógypedagógus lett a mentora, akivel azóta is sokféle szakmai kihívás köti őket össze, jól együtt tudnak dolgozni. Ági több mint tíz évvel ezelőtt érkezett a Koraiba, s nekem is ő segített túllendülni a kezdeti nehézségeken, ösztönösen megérezte, pedig nem ő volt a kijelölt mentorom, hogyan segíthet át a kezdeti nehézségeken. Velük beszélgettem a Koraiban megvalósuló mentorprogramról.

Mindketten gyógypedagógusok vagytok, szomatopedagógia szakirányon végeztetek. Milyen családokkal dolgoztok együtt a Koraiban?

Tóth Ágnes Zsuzsanna: Hozzám már csecsemő korukban érkeznek a gyerekek, így egészen hosszan tudom követni a fejlődésüket. Ebből következően elég sokféle irány szóba jöhet, hogy miként alakul a fejlődésük, mindenféle nehézséggel találkozom.

Kísérek gyerekeket úgy is, hogy a családot támogatom tanácsadás keretében, ahol is a fókusz a gyermek fejlődésének nyomon követésén van. Ha mégis tapasztalok olyan számottevő elakadást, nehézséget a fejlődésében, amely beavatkozást kíván meg, idővel fejlesztési célzatot vesz az intervenciós munkám.

A korai intervenciós munka részeként akkor vett igen izgalmas új irányt a munkám, amikor elkezdtem foglalkozni a koraszülött gyerekekkel, a prevenciós program keretében. Alapvetően fejlesztés fókusszal dolgoztam már az előző munkahelyemen is, és ebben a prevenciós munkában sajátítottam el a kísérés, tanácsadás szemléletét.

Makó Veronika: Én is általában csecsemőket szoktam kapni a vizsgálati teamtől, olyan gyerekeket, akik mozgásfejlődése megkésett vagy valamiért eltérően fejlődik. Ennek különböző okai szoktak kibontakozni a hónapok, évek során. Így nagyon különböző irányt vehet a fejlesztésük is, attól függően, hogy például szociális-kommunikációs nehézségből adódik a korábban észlelt mozgásfejlődésbeli eltérés vagy genetikai érintettség, esetleg születés körüli sérülés áll az eltérő fejlődés hátterében. Ágihoz hasonlóan én is kísérek koraszülött gyermekeket nevelő családokat a prevenciós program keretében. Összességében nagyon különböző családokkal dolgozom együtt, így előfordul, hogy át is kell adnom egy esetet más szakirányon végzett kollégának, vagy megosztva több szakemberrel együtt visszük egy adott család kísérését.

Ti igen sok csoportot visztek közösen. Milyen típusú nehézségek köré szerveződnek ezek a csoportok?

Ági: Szociális-kommunikációs fókuszú, szenzoros integrációs nehézség, esetleg augmentatív és alternatív kommunikációs irányultságú, attól függően, hogy mire van igény (tehát igen széles a paletta). A gyerekeknek hasznos, hogy védett térben, kisebb létszámban készülhetnek a közösségi létre. A szülőknek nagyon jó kapcsolódási forma, hogy megtapasztalhatják, más is küzd hasonló nehézségekkel. Nekünk pedig nagyon jó lehetőség a szakmai fejlődésre a páros csoportvezetés, és színesíti a munkánkat is.  

Vera: Ágival évek óta vezetjük a „kora játéktér” csoportot a koraszülött prevenciós programban résztvevő családoknak, és ezen kívülmég egy gyógypedagógiai zenecsoportot is tartok egy másik kolléganőmmel, Stelczámer Ágnessel (gyógypedagógus – szerk.) együtt. Itt a zenén, mondókákon keresztüli kapcsolódáson van a hangsúly.

Milyen meghatározó mentoraitok vagy segítőitek voltak, akikre ma is jó szívvel emlékeztek vissza?

Ági: Két ember is nagyon jó mintát adott és szemléletformálóan hatottak rám. Az egyikük az általános iskolai matematika tanárnőm, Terike néni volt. Úgy tanított, hogy mindig azt kereste, hogy a tanítványa hogyan gondolkozik, miként érti meg a feladatokat. Soha nem éreztette senkivel, hogy ha nehezebben ért meg valamit, attól ő kevesebb lenne. Mindig arra törekedett, hogy újabb és újabb szempontok szerint segítsen végig gondolni a kérdéseket. Mindig megtalálta hozzánk az utat, ez rám nagy hatással volt.

A pályafutásomat a komoly szakmai múltra visszatekintő XV. kerületi Nádastó Bölcsődében kezdtem el. Az akkori szakmai vezető, Szank Antalné Marika rengeteget segített, valójában önkéntesen lett a mentorom. Mindig jelen volt, nyitott volt arra, hogy támogasson. Rengeteg szakmai információval látott el, a korai intervenció komplexitását, és hogy a bölcsőde hogyan illeszkedik az ellátási szolgáltatások közé, ezekről tőle tanultam a legtöbbet. A viselkedésével, azzal, hogy napi szinten tudott a gyerekekről, illetve ahogyan figyelt arra, hogy hogyan kommunikál, hova helyezi a hangsúlyokat, hogyan kezeli a konfliktusokat, komoly mintát adott számomra. Mint a matematika tanárom korábban, mindig azt kereste, hogy tud megértetni egy problémát többféle gondolkodású emberrel. Innen hozom magammal a teammunkagyakorlatát is.  

Vera: Gyerekkoromból a hegedű tanáromat szeretném említeni, aki hét éves koromtól egészen egyetemista koromig tanított – kis megszakításokkal – hegedülni. Mindig szem előtt tartotta, hogy az adott órára milyen állapotban érkeztem meg, mire van szükségem. A kapcsolata a tanítványaival nem csupán a hegedű tanításáról szólt, a teljes személyiséget is formálta a zenetanítás mellett, olykor könyveket ajánlott, meghívott magához. Ennek az élményét, azaz hogy a gyerekek aktuális állapotára érdemes hangolódni, innen merítve tudom tovább vinni a mostani munkámban. A családoknak arra van szükségük, hogy vegyük észre, éppen hogyan, milyen állapotban érkeznek hozzánk.

Szakmailag igen erős hatást az Ágival való közös munka gyakorolt rám.  Ő volt a Koraiban a mentorom. Tőle tanultam meg, hogy mit jelent a családközpontú szemlélet, és ez hogyan valósul meg a Koraiban. Ő támogatott a pályakezdő éveimben.

Ági, amikor több mint tíz évvel ezelőtt a Koraiba jöttél, volt mentorod?

Ági: Akkoriban is járt a mentor, a szakmai irányelv később íródott le (2020-ban). Pályakezdő vagy teljesen más szakterületről érkező kollégákat két évig támogatunk szakmai útjukon. Abban az esetben, ha a kollégának már van a korai intervenciós munka területén tapasztalata, akkor egy évig dolgozhat együtt a mentorával. 

A mentor heti egyszer egy órát tölt a mentoráltjával, persze kezdetben sokkal több idő szokott kelleni. Nagyon megnyugtató dolog, hogy van egy fix ember, akit mindig el lehet érni a kérdéseinkkel, és akit kijelöltek erre a feladatra az újonnan érkező kollégának. Ez egy kapaszkodó abban az izgalmas és kihívásokkal teli munkában, amiben nehéz sokszor fogódzkodókat találni. Nekem is nagyon jó volt, hogy nem voltam egyedül a legelején. Rengeteg szakirodalmat, kézzel fogható információt kaptam a mentoromtól. Nagyon jó érzés volt, hogy abban is támogatott, a szakmai közösségben hogyan találjam meg a helyemet. Bemutatott kollégáknak, javaslatot tett, hogy melyik teambe kapcsolódjak be, ajánlott képzéseket, mindenben számíthattam rá.

Vera: Az az ideális, ha egy fix órában és fix helyen valósul meg ez a folyamat. Nagyon fontos, hogy az új kolléga számíthat rá, hogy minden héten lesz ez az alkalom, és úgy készülhet a kérdéseivel. Nagyon nehéz, bizonytalan és akár káoszos lehet az első időszak, amiben a mentorálás biztonságot adóan mindig van.

Az órák témái aköré épülnek, amit a kolléga hoz. Adunk ebben támpontokat, de a beszélgetésnek a kiindulópontja ő és a munkája.

Azért ez komoly elköteleződés a mentorok szempontjából is, mert az alapmunkájuk is megterhelő. Van olyan, hogy segítséget kértek a mentorálásban a többi kollégától?

Vera: Az biztos, hogy az Ágival sokat beszéltem erről! (összenevetnek – szerk.) Fontos azt hangsúlyozni, hogy ha egy kérdést nem tudunk megválaszolni, kérdezzünk olyan kollégától, akinek az szakterülete, és ezt a lehető legnagyobb természetességgel jelezhetjük is a mentoráltjainknak. Ez is mintaadás, hogy nem tudjuk mindenre a választ, a teammunka része, hogy kérdezünk egymástól. Ugyanannyira elbizonytalanodhatunk a családokkal való munkának is bizonyos részeiben, és akkor is pontosan ugyanígy láthatóvá tesszük számukra, mi itt nem egyedül dolgozunk.

Ági: Intézményvezetői felkérésként válunk mentorrá, és figyelembe veszik, ha egy élethelyzeti kihívás miatt az az adott kolléga nem terhelhető mentorálással. A mentorválasztásban az is szerepet játszik, hogy a két szakembernek legyen közös napja, amikor ugyanabban a házban dolgozik (A Budapesti Korai Fejlesztő Központ két telephellyel rendelkezik – szerk.). A legideálisabb, ha tudnak közösen csoportot vinni.

Ez szerintem már a ti tovább fejlesztésetek.

Vera: Igen, ez azért törekvésként központilag is megfogalmazódott, de itt a Zuglói Házban mi meg is tudtuk valósítani. Ahogy az is sokat ad a frissen érkezett kollégáknak, ha a mentorukkal közös eseteik vannak.

Ági: Az is igaz, hogy mindenkinek más jelenti a kihívást, azaz a mentorálásnak a szakmai része, attitűdje (néhány pontja valóban) az intézményi irányelv alapján szabályozott, de a tartalma mindig egyénre szabott. Éppen ezért a mentor bekapcsolhat más kollégákat is a folyamatba, akik egy adott ponton, egy adott kérdésben segítik a mentoráltat. Ugyanígy hospitálással és egy közös esetről való konzultálással is. Természetesen az esetismertetés alapvető kritériumait betartva tesszük ezt, és figyelünk a titoktartásra is.

A mentorálás nem arról szól, hogy mi megoldunk helyzeteket vagy problémákat. Abban támogatjuk a mentoráltat, hogy ha találkozik egy számára kihívást jelentő helyzettel, hogyan tud az erőforrásaival arra megoldást találni.

Lehetek ilyenkor információs iroda, könyvtár (közösen nevetünk – szerk.) vagy elmondhatom a saját tapasztalataimat, amire neki épp szüksége van. Ami lényeges, hogy a mentor soha nem értékel vagy minősít. Támogatási feladatunk van abban, hogy a fejlődésre való törekvésében ott legyünk a mentoráltunk mellett.

Vera: Azzal segítünk a legtöbbet, hogy ha meghallgatjuk a kételyeit vagy azt, ahogyan egy családról gondolkozik. Miközben ezt elmondja, már rendszerezve jelenik meg előtte is, ez nagyon lényeges. Igazából maga mondja ki a megoldást. Szépen-lassan feleslegessé válunk, de ez célunk is.

Azt azért még szeretném kiemelni, hogy hiába van egy konkrét mentora egy új kollégának, kell, hogy a közösség is feladatának érezze, hogy a támogatásban valahogyan ő is részt kell vegyen. Ha minél többféle munkamódszert megismerhet az új kolléga, annál könnyebben alakulhat a saját szakmai identitása is.

Mindehhez pedig elengedhetetlen, hogy fokozatosan terheljük őket új családokkal, muszáj, hogy legyen idejük feldolgozni ezt a rengeteg információt.

Tulajdonképpen példát mutattok a mentoráltjaitokkal való kommunikációban és kapcsolatépítésben, és ennek hatására ők is hasonló szemlélettel fordulnak a hozzájuk érkező családok felé. Ők milyen hatással vannak rátok?

Ági: Igazán inspiráló hallani azt a sokféle új szemléletet, tudást, amit a képzésből hoznak, vagy akár látni azokat a játékokat, eszközöket, amiket ennek nyomán alkotnak. Azt is tapasztaljuk az újonnan érkező kollégáknál, hogy a haladás tempóját még nehéz megérezniük a családokkal való munkában, ami abszolút természetes. Szerintem a legnagyobb kihívás a korai intervencióban, a területen régóta dolgozó kollégának is, a türelem. Meg kell érezni, hogy a hozzánk járó gyerekpopuláció életkora és fejlődési kihívásai, családjának egyedisége milyen egyénre szabott kísérést és ritmust igényel.

Vera: Nagyon sokat tanulunk a mentorálási folyamatból. Hatással van ránk, ahogyan a kolléga elmeséli a saját eseteit, vagy ahogy végig küzdi magát egy-egy elakadáson, ezt követően mélyebben, talán még tudatosabban átgondoljuk a saját eseteinket is. Ahogy az is olyan jó, hogy egy új kolléga, más rendszerekből érkezve, friss szemmel rá tud kérdezni olyan gyakorlatokra, amikre mi már így nem tudunk ránézni, és lelkesedésükkel és lendületükkel finomítják, megváltoztatják a kevésbé jól működő gyakorlatokat.

Érződik, hogy szeretitek a mentori munkát. Mi az, ami miatt újból belevágnátok?

Ági: Nagyon szerencsés vagyok, hogy mentorálhattam olyan kollégát, aki pályamódosítást követően lett gyógypedagógus, és olyat is, aki itt nálunk kezdte el a pályáját. Mindenkitől rengeteget tanultam. Tulajdonképpen inspiráló, hogy ez a munkafolyamat egészen másfajta attitűdöt, eszköztárat kíván meg, mint amilyen a családokkal való együttműködés. Valójában egymást támogatjuk, és ez a sokrétű gondolkodás a családokra is hatással van. Minden eset hordoz magában valami olyan újdonságot, amivel még nem találkoztunk, és ami hozzáad a szakmai utunkhoz.

Vera: Annyira jó érzés visszagondolni arra, amikor Dalma, aki az első mentoráltam volt (Varjú-Gazdag Dalma gyógypedagógus – szerk.) jelezte felém, hogy beszélnünk kell, mert van egy eset, ami nagy fejtörést okoz neki. Pár óra múlva pedig üzenetet írt, hogy végig gondolta, és rájött, merre haladjon tovább. Átfutott a fején, hogyan szoktunk közösen gondolkodni az esetekről, és olyan jó volt, hogy már magától megtalálta a megoldást.

Ági: Abból a szempontból van hasonlóság a korai intervenciós munka és a mentorálás között, hogy nagyon nagy öröm számunkra is, amikor megtaláljuk a kisgyerekkel azt a pozíciót vagy játékot, amiben sikerélményt élhet át és a következő lépést már egyedül teszi meg.

A mentorálásban is benne van ez az építkezés és öröm, hiszen mind a kettő egy tanulás folyamat.

Udvarnoky Zsófi