Március közepén mutatták be a négy részes, Kamaszok című angol gyártású sorozatot, s azóta 114 millióan látták. Mostanra a brit miniszterelnök is foglalkozik a kamasz fiatalokat fenyegető veszélyekkel, s úgy tűnik, társadalmi párbeszéd kezd kialakulni a témával kapcsolatban. 

Jarovinszkij Vera tanácsadó szakpszichológussal beszélgettünk a sorozat lélektani vetületeiről. Segített árnyalni a filmben megjelenő pszichológiai folyamatokat, a szülők lehetőségeit kamaszaik nevelésében és megérteni a főszereplő személyiségvonásainak lehetséges mozgatórugóit.

Pszichológusként milyen tapasztalatod van a kamaszokkal?

Tizenöt évig dolgoztam a Zuglói Pedagógiai Szakszolgálatnál, és ott voltak kamasz pácienseim, csoportjaim is, tehát van rálátásom a területre, de nem nevezném magamat a téma szakértőjének. Van két kamasz gyerekem, így saját élményem is a korszakról, de jelenleg a magánrendelésemen nem járnak hozzám kamaszok, inkább a szüleik.

Szerinted nagyobb most a szakadék a kamaszok és szüleik között, mint valaha?

Erre nincs ilyen egzakt válaszom, mert rengeteg tényező befolyásolja. Sokszor nem tudom követni, hogy mit machinál a gyerekem a számítógépen. Az biztos, hogy a gyerekeket és a felnőtteket is nagyon megviseli az az információ dömping, ami beáramlik hozzánk, és nem könnyű feladat válogatni benne. Ráadásul a szűrésben, kontrollálásban a szülőknek fontos szerepük van, nem mindegy, hogy egy kisgyerekhez mi juthat el a telefonján.

Régen is nehéz volt kapcsolódni a kamaszokhoz, akkor meg más volt a kihívás. Ez inkább a kapcsolatról szól, illetve arról, hogy szülőként hogyan tesszük magunkat elérhetővé, milyen eszközöket mozgósítunk, hogy elérjük a gyerekeinket. Szerintem az a különbség, hogy most sokkal láthatóbbak lettek a kamaszok problémái, pont az internet térnyerése miatt.   

Akkor úgy teszem fel a kérdést, hogy ennek a jelenlegi időszaknak mik lehetnek a kihívásai a szülők és gyerekek kapcsolatában?

Egyrészt itt van az online függőség kérdése, amivel kezdenünk kell valamit, miközben szem előtt kell tartanunk, hogy a kamaszoknak tér és távolság is kell. Nagyon nem könnyű ez a balanszírozás szülőként: hagyjam élni a gyerekemet, engedjem el, hogy távolabb kerülhessen, de közben meg nem tudom, mi történik vele. Ma sincs könnyű dolga a szülőknek.

Szerinted a film-sorozat ad arra választ, magyarázatot, hogy miért jut el idáig a főszereplő, Jamie?

Elbírtam volna még egyszer ennyi részt, pont azért, hogy még árnyaltabban láthassam a fiú történetét és kisgyerekkorát, akár azt, hogy korábban hogyan kezelte a dühét (Vera itt megemlítette a Kix című magyar dokumentumfilmet, ahol a rendezők tizenkét éven át követték egy gyerek, majd egy bűnelkövető kamasz életét –szerk.).

Az apa transzgenerációs története, saját apai öröksége, elfojtott agressziója, kapcsolata a fiával, Jamie-vel nagyon fontos szál a filmben, nagyobb figyelmet érdemelt volna. Vajon ez-e a megoldás, hogy kontrollálja és visszafojtja a dühét, miközben majd’ felrobban, és elhatározza, hogy ő sosem fogja megütni a fiát?

Szeretnék pszichológusként abban hinni, hogy ha például az apa terápiában dolgozott volna a saját traumáján, a fiával való kapcsolatán, akár másként is alakulhatott volna az életük, persze erre nincsen garancia. Látjuk, hogy hiába a korábbi elhatározás, ezek a traumák tudattalanul, de megjelennek a családi térben.

Annyi dühös felnőtt és kamasz van ebben a filmben, miért épp Jamie az elkövető?

Elképzelhető, hogy Jamie korábban inkább az áldozat szerepében volt, a bullying által, és kevésbé tudott kitörni belőle a feszültség, inkább szétfeszítette. Az áldozati szerep mély sérülést okoz, beláthatatlan, miként tör utat magának, és hogy az elme mennyire tudja visszaszabályozni azt. Tehát van annak realitása, hogy egy ilyen kisfiúnál ez a rengeteg düh végül egy ennyire brutális cselekvésbe torkoljon, s egyik pillanatról a másikra felrobbanjon. 

Mennyire érezted hitelesnek a harmadik epizódban a pszichológus attitűdjét?

Azt fontos látnunk, hogy ez nem egy terápiás kapcsolat volt kettejük között, hanem diagnosztikus célja volt a beszélgetéseknek. Az elején tisztázták, hogy öt alkalommal fognak találkozni, a vizsgálat miatt, hogy aztán szakértőként véleményt írjon a fiúról.

Jamie elkezdett kötődni a pszichológushoz, és az volt a célja, hogy kiprovokálja a pszichológus nő szeretetét, figyelmét. Nagyon nem volt könnyű dolga a szakembernek, kereteket tartani és mégis megpróbálni olyan hangot megütni, amivel bizalmat tud szavazni neki a fiú. Szimpatikus volt, hogy megosztott egy-egy személyesebb információt, nem egy formális vizsgálati helyzetet alakított ki.

Mit javasoltál volna Jamie szüleinek, ha tanácsért fordultak volna hozzád a kamaszgyerekük kapcsán?

Arra buzdítanám őket, hogy gyűjtsenek minél több közös élményt. Találjanak valami olyan tevékenységet, amibe őt is be tudják vonni, ami mindannyiuknak örömöt okoz. Például a rajzolás ilyen volt. Nem biztos, hogy verbális szintűnek kell lennie ennek a kapcsolódásnak, de az nagyon fontos, hogy a gyereknek meglegyen az az élménye, hogy a szülő jelen van, figyel rá, és megosztható vele az, ami vele történik.

Ugyanakkor, ha a gyereket beszippantja az online világ, akkor rettenetesen nehéz a kapcsolódás. Sokszor az működik, ha kikapcsolják a wi-fit, és kontrollálják az időt. Természetesen harcok, robbanások kísérik ezt, de utána jól is elsülhet. Felszabadul a tér, nem lehet leülni a gép elé, így muszáj esetleg együtt vacsorázni. Azaz a konfrontációt nem lehet megúszni, ez az, amit sok szülő kerül. Érthető, de így könnyen el tudnak csúszni a kapcsolódások.

Szerinted lehet pozitív hozadéka a sorozatnak?

Nagyon jó, ha a probléma megjelenik, és egyre hangosabban képviselődik, mert ha már csak egy családon segít, akkor megérte. Olyan civil szervezetek, akik eddig is már rengeteget tettek a kamaszok online zaklatása ügyében, nagyon meg lettek erősítve ezáltal. Azt is tapasztalom, hogy pszichológus berkekben is aktív párbeszéd indult el a téma kapcsán, szóval van okunk reménykedni.

Udvarnoky Zsófi

A borítókép a www.mafab.hu oldalról származik.