A szülői interjúk sorát Eszterrel folytatjuk, aki kisfiúkkal két évig járt a Budapesti Korai Fejlesztő Központba. Sosem felejtem el az utolsó alkalmat, amikor mindketten saját biciklijükkel érkeztek hozzánk, és azt a lelkesedést sem, ami a kisfiú arcán ekkor sugárzott.

Félénk, keveset beszélő, nehezen játszó, sokféle szenzoros érzékenységgel élő gyereknek ismertem meg őt, és óriásit fejlődött ebben a két évben. Aggódtunk, mert a kontroll vizsgálaton az látszott, hogy bár sok az előrelépés, de a támogatás az óvodában még biztosan kelleni fog, több területen is. Nehéz volt jósolni, jól ajánlani intézményt, hiszen egy három és fél éves gyerekkel szinte nap mint nap történik valami változás. Bíztunk benne a szüleivel együtt, hogy az óvodai években ki fog virágozni.

Amikor utoljára találkoztunk, épp nagy óvodakeresésben voltatok. Hogy emlékszel vissza erre az időszakra, milyen óvodát sikerült találnotok?

Kicsit nehéz visszaemlékezni, mert elég régen volt. És azóta már iskolás lett a fiam, most megy második osztályba. Végül a lakóhelyünk szerinti körzetes ovit választottuk, ami nagy szerencsénkre fogadott minket az ő kódjával. Az óvónénik közül az egyiknek gyógypedagógus végzettsége is volt, és elég természetesen kezelték a befogadást. A gyerekünk kapott helyben külön logopédiai és gyógypedagógiai fejlesztést is, heti rendszerességgel. Közel is volt hozzánk, és a fiam nevében is mondhatom, nagyon szerettünk oda járni.

Mennyire tudtatok kapcsolatot tartani a fejlesztést végző szakemberekkel?

Nem nagyon tudtunk, ezt picit fájlaltam is. A fiamnak volt egy logopédia füzete, amiben néha kaptunk üzeneteket, időnként hazaküldték, hogy nézzük meg, hogy miket csinálnak. Félévente egyszer volt fogadóóra az óvónőkkel. Felkészülten érkeztek, és előtte konzultáltak a gyógypedagógussal és a logopédussal is, szóval azért valamennyire képben voltunk. Nyilván, hogyha lettek volna konkrét kérdéseink, vagy nagy probléma van, ami hál’ Isten nem volt, akkor lett volna kihez fordulni, megvolt ennek a csatornája. Nem igazán érezte semelyik fél ennek szükségét, merthogy minden simán ment. Nagyon szépen fejlődött a gyerekünk, és teljesen jól beilleszkedett a csoportba, nagyon szerették ott. Úgyhogy igazából ez egy ilyen sikertörténet.

Ezt nagyon jó hallani. Kiegészítettétek még más fejlesztéssel az óvodában kapott támogatást?

Az utolsó évben volt az óvodán belül egy csoportos foglalkozás. Varázsjátéknak hívták, az óvodapszichológus tartotta. Több csoportból szervezett össze olyan gyerekeket, akiknek volt egy-egy olyan fejlődési területe, amit még az iskolába lépés előtt erősíteni akart. A gyerekünknél ez a szabálykövetés területe volt, ugyanis érdekes módon ő extrém szabálykövető lett, és sokszor került emiatt hátrányba. A fiúkkal való játékba nem igazán tudott becsatlakozni, különösen, amikor a kereteken kívül folytak a dolgok, a szabad játékban, amikor picit lazulni lehetett volna. Ebben a kiscsoportban volt arra lehetőség, hogy megfigyeljék, hogy hogyan játszik a többiekkel, és többször hozták olyan helyzetbe, ahol megtapasztalhatta, hogy lehet szabadon gondolkodni a csoportos, közös játékról.

Emellett mivel lételeme a biciklizés, heti kétszer járt biciklis edzésre is. Számára a bicikli mostanra olyan lett, mintha gyalog menne, annyira hozzánőtt, teljesen természetes neki, hogy azzal közlekedik, én csak ámulok és bámulok. Felnőtt távokat tudunk venni már, ami nagyon nagy élmény mindenkinek.

Milyen szempontok szerint kerestetek iskolát?

A felülvizsgálaton abszolút ránk volt bízva, hogy a sajátos nevelési igény státusz megmaradjon-e.  Sokat értekeztünk erről az óvónőkkel is, hogy mi lenne a gyerekünk számára a legmegfelelőbb. Ők úgy látták, hogy a harmadik év végére kevéssé van létjogosultsága a sajátos nevelési igény státusznak, hiszen szépen beszélt, centrális pozícióban volt a csoportban, jól tudott együttműködni a közösségben. Ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy nem innen indult. Viszont több dologban elég lassú maradt. Sokszor elbambulgat, hogyha hosszú, több részből álló utasítást kap, azt többször kell elmondani neki, hogy követni tudja. Szeret belefeledkezni tevékenységekbe, és nehezen vált, ezek a dolgok nem igazán változtak. Emiatt úgy éreztük, hogy olyan iskolát kell keresnünk neki, ami kislétszámú. Rájöttünk, hogy ilyen szempontból jobb lenne, hogyha megtarthatná a kódját, mert a körzetes iskolában van egy úgynevezett logopédiai osztály, ahol beszédfelzárkóztatással is foglalkoznak. Eleve alacsonyabb a létszám, csak tizenhárman vannak.

Ez nagyon jól hangzik.

Ez egy kétéves felzárkóztató osztály, azaz második osztály végéig ott van helye, és nagyon intenzíven kap logopédiai plusz órákat, hetente hármat. Ez a kis létszám nagyon-nagyon bevált, itt mindenki egy picit lassabb, így sokkal több idő jut minden gyerekre. Úgyhogy nagy szerencse, hogy ez így összejött. Az első két év elvégzése után ugyanebben az iskolában maradhat, és becsatlakozhat valamelyik harmadik osztályba, ami ott van, vagy átvisszük egy másik iskola harmadik osztályába. Ezt még nem döntöttük el. Attól is függ, hogy az írása mennyit javul, mert jelen pillanatban azzal szenved a legtöbbet.

Hogyan készítettétek fel a gyereketeket erre a nagy váltásra, az iskolára?

Az a szerencse, hogy a fiunkban az óvoda utolsó félévében akkora igény volt arra, hogy feladatokat csináljon, hogy ezt a hullámot könnyű volt meglovagolni. Nagyon várta, hogy legyen dolga, meglegyen az az érzése, hogy bemegy valahova, feladatokat csinál. Nyilván az is segített, hogy közben látta, hogy én is iskolába járok, és amikor úgy írtam a feladataimat, hogy mellettem volt, akkor neki is adtam valami apró tennivalót, amit párhuzamosan együtt tudtunk csinálni az asztalnál. Mikor az iskolába menés témája szóba került, akkor elmeséltük a saját régi emlékeinket az iskolakezdésről, és nézegettünk együtt fotókat. Olvastunk erről meséket, volt egy jófajta kíváncsiság benne.

Mennyire fárad el a kisfiatok iskola után, illetve mennyire tudtok otthon még pluszban gyakorolni?

Ó, annyira rajong a mostani logopédus néniért, hogy elég kiejteni a nevét, és ráveszi magát az otthoni gyakorlásra.  Azt nem mondom, hogy magától eszébe jut és mindig lelkesedik, hogyha arra kerül a sor, de ha ügyesek vagyunk, heti háromszor beilleszthetővé válik a napba. Szerencsére egyelőre nem terhelik túl őket az iskolában, hétvégére nem marad házi feladat. Nagyon büszke vagyok a gyerekünkre, mert az önállóság területén is sokat fejlődött. Magától jut eszébe a kapuban, hogy az uzsonnásdoboza bent maradt, és azon nyomban visszasiet érte. Szerintem ez egy felnőttnek is nehéz feladat, nagyon becsülőm őt ezért.

Milyen most a kisfiatok, mi az, ami érdekli?

A közlekedés szenvedélyesen érdekli, főleg a villamosok. Most az a terve, hogy villamosvezető lesz, rendszeresen tanulmányozza a menetrendeket, a térképet, rengeteget járjuk Budapestet ilyen szemmel. Megfigyeli a járműveket, amik műszaki szempontból is nagyon érdeklik, illetve kipróbálunk különböző vonalakat. A játéktevékenységének is nagy része is eköré szerveződik. Ezen kívül nagyon szeret labdázni is, szóval minden, ami a labdával kapcsolatos, azt a szabadban nagyon szívesen játssza. Mostanában már legózni is van kedve, önmagához képest ügyesen épít. Megtanult úszni, és azt vettük észre, hogy minden, ami vízzel kapcsolatos, nagyon lelkesíti. Ez új dolog. Eddig is szeretett strandolni, de nem ennyire. Nagyon kinyílt.

Így utólag visszagondolva a korais éveitekre, mi az, amin változtatnál, vagy amit akkor jó lett volna tudni?

Ez nehéz kérdés. Biztos, hogy nagyon megnyugtató lett volna, hogyha tudom, hogy ez lesz a vége, hogy a gyerekünk ki tudja bontakoztatni mindazt, ami benne van. Sőt, előnyére is tudja fordítani azokat a dolgokat, amikben egy picit gyengébb. Annyira bíztunk bennetek, meg a Koraiban is, hogy volt egy ilyen alapbizalom, ami azt engedte feltételezni, hogy ez így lesz: belefektetjük az energiát, visszük őt, csináljuk vele a dolgokat, és hogy mindenki a legjobb tudása szerint próbálja őt segíteni, a végén kikerekedik belőle egy ilyen jó dolog. Szóval ez a bizalom, remény mindig megvolt bennünk. Ki kell tartani.

Mit kívánnál magatoknak, a következő két-három évben? Mi az, ami jó lenne, ha lenne?

Teljesedjen ki a gyerekünk abban, ami érdekli, amiben ügyes. Szerezzen benne jártasságot, és ezáltal magabiztosságot. Amiben meg nem annyira ügyes, abban meg valahogyan evickéljen úgy, hogy ez ne legyen akadály a mindennapokban számára, és ehhez támogató környezet vegye őt körül.

Udvarnoky Zsófi